Békés Megyei Népújság, 1989. június (44. évfolyam, 127-152. szám)
1989-06-17 / 141. szám
vj 1989. június 17., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET 'kÖRÖSTÁJ Csak beszélünk Öreg parasztoktól hallottam egy falusi olvasókörben — ők még olvasták Petőfi Sándort —, hogy „Megint beszélünk, s csak beszélünk..Ezt a verset idézték, éppen ezt tartották időszerűnek. „ ... beszélünk, A nyelv mozog s a kéz pihen; Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen.” Nem egyszerűen idézték. Egy kortársam megkérdezte: — Te tudod, mikor írta? — Hát negyvennyolcban. — Negyvennyolcban, de mikor? — Gondolom, nyáron. Nem. Nem nyáron. Áprilisban. Három héttel március tizenötödike után már megsokallta a forradalmi szó- cséplést, a hazafias retorikát. A beszédeket. Más tette hozzá; — Csak azért, mert ha most arra .gondolunk, hogy a tavalyi pártértekezlet óta — ha csak azóta számítanánk a gondolkodásnak ezt a forradalmát, legalábbis a fordulatot —, hát már azóta is egy egész esztendő telt el. Nem három hét. Egy esztendő. És még mindig nem untuk meg a (beszédeket. A reformretorikát. Az ország legismertebb reformemberei, legnépszerűbbjei is, bár szépen beszélnek, az okos szavakon ők sem mennek tovább. Csak beszélnek. Csak beszélünk. Megint beszélünk. Szóval ezek az én öreg parasztjaim — parasztnak mondom őket, mert még parasztnak születtek — talán ők az elsők, akik megunták. No, akkor én még nem fogtam fel rögtön; vitába szálltam velük. Mondom, ha egy népnek ilyen sokáig befogják a száját, természetes, bogy először is ki kell beszélnie magát. Beszélni kell. Az egész változásnak az a fő feltétele, hogy végre mindent kimondhassunk. Meg hogy mit kell cselekedni, arról is először beszélni kell. Vitatkozni. — Jó — mondták. — Beszéljünk. De „csak”? Petőfi is az mondta: csak beszélünk. — Lehetetlen, hogy ha körülnézünk — alaposan körülnézünk —, ne találjunk azonnali tennivalót. Mi magunk is, itt a faluban..., meg a kormány is, ott Budapesten. A szavak ereje, hitele, hatása is menten megnövekedne, ha mellette valamilyen — bármi kicsi — cselekvés is megmutatkozna. Na jó, hát akkor nézzetek körül... másoknak is megmondom . .. lássuk, ki hogyan talál azonnali tennivalóra...! Molnár Zoltán Csónyi Béla: Csabai kútnál (1930) Vajnai László versei: Libikóka Volt egyszer egy Föld. és rajta emberek, tevékenykedők, türelmetlenek, hitelesen-szükségesek. Azért ennyi, mert ennyi kellett, hogy billegjen a libikóka. Az idő meredélyén Nem vagyunk képesek figyelni egymásra. Valószínű nem is próbálunk már: És mindenki úgy tesz, mintha ez természetes volna. Be akarjuk bizonyítani, hogy nincs időnk. Fényárnyék A félmagas nyári szelekben, a füst ágain szívünk lebeg levél helyett. Sóhajunk mint fekete toll a földre száll le valahol, s az éj óriás templomában imádkoznak az istenek. Heti mottónk: „Legszebb korszakai a nemzetek életének éppen azon időszakok, amidőn a politikai élet virágzása az irodalom, tudományok és művészetek virágzásával egybeesik, s a köz- és magán-szellemnek, a közművelődés összes tényezőinek kölcsönös egymásra hatása az összhangzatos fejlődés amaz elragadó képét tünteti elénk, amelyet Periklész korában csodálunk.” CSENGERY ANTAL 1878 Szentmihályi Szabó Péter: Magyar lárma Az író élete első húsz esztendejét egy pesti bérházban élte le. Persze ekkor még nem volt író, csupán szorgalmas tanuló. Jók voltak az idegei, még akkor is tudott aludni, amikor a háztetőről géppuska kelepelése hangzott 1956 vége felé. A bérház a századfordulón épült, vastag falai megszűrték a zajt, no meg akkoriban alig volt gépkocsiforgalom : az író- valósággal büszke volt arra, ha néha egy- egy teherautó is megtisztelte feltűnésével a mellékutcát, amelyben lakott. Szóval csend volt, és a zajok is funkcionális zajok voltak csupán, egy-egy szomszéd- asszony fecsegése, az ószeres vagy a drótos kurjongatása mindössze színezte, elmélyítené ezt az áldásos csendet. Akkoriban volt még betartott csendrendelet is — akkoriban a rendeleteket betartották —, és aki hangosan rádiózott, arra rászóltak a szomszédok. Az ilyenekre azt mondták, hogy nem tartja be‘a szocialista együttélés szabályait. És akinek ezt mondták, az megijedt, és nem mondott egy cifrát, még az sem, aki külön-külön sem tudta, mi az a „szocialista” és mi az „együttélés”. Pedig a kapitalizmus és szocializmus békés egymás mellett élését is még csak akkor pendítették meg egyes jövőbe látó politikusok. Aztán az író megnősült, miután iskoláit elvégezte, és albérletben tengették életüket öt évig egy másik pesti bérházban, ahol a belső zajok jobban számítottak, mint a külsők, és jobban is kellett vigyázni rájuk, hiszen az éjszaka kellős közepén egv bútor reccsenése is puskalövésnek hangzik, egy lehúzott vécé pedig szőnyegbombázásnak. Az egész lakás egy óriási Fül volt, és az író és felesége megtanult surrani, mint az egér és lapulni. mint a macska. De aztán ez az öt ejtendő is elmúlt valahogy, és az író. aki most már vajóban író volt, beköltözhetett élete első lakásába a város peremén, vagy még azon is túl. Akkor már gyermekük is volt persze, meg mindaz, ami egy gyermekkel jár: öröm és gond. De ott volt a nádas és az erdő, és a végtelen csendet csak naponta egyszer-két- szer fodrozta fel a körvasút rozsdás vágányán elpöfögő tehervonat. Az író paradicsomi állapotba került: bár szegények voltak, hiszen akkoriban az író sokkal többet olvasott, mint írt, azért boldogok voltak, még az sem rendítette meg boldogságukat, amikor télvíz idején belőtték ablakukat csúzlival. Lakótelep volt, annak is a széle, de egyelőre csöndes. Aztán egy derék tanácsi dolgozónak eszébe jutott, hogy az építkezés során felhalmozott sittet és szemetet nem lenne muszáj elszállítani: a lakótelep gyermekeinek szánkódombra volna szüksége. Megjelentek a buldózerek, és napokon, heteken át túrták, görgették a törmeléket, mind magasabbra, hogy végül teteje az író ablakával egy szintre került. Ekkor az író már rosszat sejtett. Aztán a dombot benőtte a fű, és megjelentek az ifjú motorosok a környékről. Micsoda diadalmas érzés is lehetett fel-lebőgni motorháton ama boldog hetvenes években! írónknak sosem volt motorja, de nagy empátiája révén el tudta képzelni, s csak hosszú hónapok múlva jutott el odáig, hogy szívesen lődözött volna a puskájával a motorosokra, ha ugyan lett volna puskája. De ama boldogult „három T” korában írónkat hol tűrték, hol tiltották, de támogatásról nem esett szó. és egyetlen vadásztársaság sem kínálta meg tagsággal, és bízta meg motorosok időszakos kilövésével. írónk annyira törvénytisztelő volt, hogy még jancsiszegeket sem hintett el soha a szánkódombon, csak álmodozott erről álmatlan -éjszakákon. Következő lakása ismét lakótelepi lett, egy gyermekkel és egy szobával több. Ekkor már azt hitte, nem érheti meglepetés, hiszen a nádas és az erdő helyett tíz emeletnyi beton fogta körül a szemhatárt, de még mindig naiv volt. A földszinti lakás ajtaja a szeméttárolóval szemben volt, s a szoba falán helyezték el az egész ház valamennyi postaládáját. Ha a ház kapuja becsapódott (márpedig ezt a kaput csak csapni illett), belereszketett a lakás. Ha írónk leült ebédelni, arra kényszerült, hogy végighallgassa a ház lakóinak harsány beszélgetését a vékony előszobaajtón keresztül. És a gyermekek! Az utcára kicsapott gyermekek, kamaszok, és a nyomorult kutyáknak üvöltött vezényszavak! írónk szenvedett, de tűrt, mindaddig, míg egy padot nem betonoztak le három méterre fekhelyétől, ablaka alá. Ekkor már úgy érezte, a kozmosz zaja éppen ide összpontosul, és tapasztalta, hogy ablakától hat méterre, az autóparkolóban minden autó ajtaját egyszerre és folyamatosan csapkodják, és a magánvállalkozók teherjárművüket télidőben éppen az ő ablaka alatt járatják egész éjjel, hogy reggel könnyen indulhassanak. És a pádon folyt a társadalmi élet, reggeltől estig, estétől reggelig. Az író elkezdte böngészni a hirdetéseket. és nem csekély ráfizetéssel elcserélte lakását egy kisebb lakóterületű, félkész családi házra. A ház messze volt, a hegytetőn, se szomszédok, se kerítés — az író ismét boldog volt. és dolgozott, és hallgatta a csendet. Alig telt egy esztendő el, megjelentek az első szomszédok. Építkezni kezdtek. Előbb jobbról, aztán lent. aztán balról. No nem egyszerre, hanem jól beosztva, hogy mindig jusson egy kis zaj, egy kis trágár üvöltözés, egv kis kopácsolás. Ezek az emberek elég gazdagok voltak ahhoz, hogy sokáig építkezzenek, és elég szegények is. hogy elhúzzák az építkezést. Mindenesetre laktak már valahol, és nem volt sürgős számukra a dolog. És szerettek rádiót hallgatni a legnagyobb hangerővel. Az író agyát vörös köd lepte el. Itt állt csaknem lakhatatlan háza, jelentős bank- és vállalati kölcsönnel lehorgonyozva, egy ház, amelynek egyetlen valódi érdeme a csend és a kilátás volt. Most szép lassan mindkettőtől megrabolták, és ő nem tehetett semmit. Ismét megjelentek a buldózerek, és letarolták a szomszéd telkek gyönyörű gyümölcsfáit, bokrait, mindazt, ami a tájat széppé és lakhatóvá tette. Legutóbbi értesülésem szerint az író kivándorlási engedélyért folyamodott egy olyan országba, ahol a buldózerek igazán otthon vannak, és nyíltan és büszkén végzik a dolgukat. Hogy a román szervek hogyan fogadják e különös kérést, még nem ismeretes. De kérem, legalább Önök ne tekintsék ezt az írót egészen bolondnak. ÉS AZ ISTEN SZERELMÉRE, HALKÍTSÁK LE AZT A ROHADT RÁDIÓT! Katona Judit: Árvákért való imádság Mennyi árvád volt Magyarország s bár te magad is árva voltál, szíved alatt jövendőt hordtál. Adj az árváknak jobb világot, tiszta ruhát és tele tálat, riassz el tönük minden árnyat. Sorsukra nagyon jól vigyázzál, úgy törik, hajlik, mint a nádszál, földre borulna napvilágnál. Ne sok dajkát adj nekik, egyet, kitől tiszta létük ered meg s kivel szép szóval perlekednek. Csak egy tenyeret adj hajukra. Jobb, mint a sok s az is goromba. Bár mindegyiknek anyja volna! Adj az árváknak békességet, szájukra őszinte igéket, hadd hirdessenek fennen téged. „ .. .haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog...” (Kölcsey Ferenc) A magyar nyelvészeti szak- irodalom, a pedagógiai szaksajtó évek (évtizedek!) óta kesereg nemzeti nyelvünk egyre alacsonyabb színvonalú iskolai oktatása miatt. Megdöbbentő adatok kerülnek nyilvánosságra anyanyelvi műveltségünk egyre terjedő „fehér foltjairól”. Nem nehéz belátni, hogy e XX. század végi neoanalfa- bétizmus hosszú távon gátja lehet a kibontakozásnak, a magyar peresztrojkának. S ha ez igaz (márpedig e kérdésben Kölcsey Ferencnél „kompetensebb” embert nehezen találnánk), akkor nemzeti nyelvünk ügye ismét nemcsak a filoszok és magyartanárok ügye, hanem valamennyiünké. Lehetünk úgy tizenöt-tizenhat millióan összesen. Egyre szélesedő demokráciánk (ez is micsoda „eufemizmus”!) csak úgy lehet tartós, ha nemzetünk minden tagja képes egy elfogadható minimális szinten a(z anyanyelvi) kommunikációra. S ez már ismét „politikai kérdés”, mint ahogyan az volt a nyelvújítás korában, a reformkorban, vagy az önkényuralom idején. Természetesen egy adott iskolarendszer sem lépheti át saját árnyékát. A mienk sem. Dőreség lenne éppen az oktatást kivonni a marxi tétel hatálya alól: „a lét (az Ménesi György: Haza, nemzet, nyelv... objektív valóság) határozza meg a tudatot.” Csakhogy Apáczai Csere Jánostól Németh Lászlóig — merő szubjektív elszántságból, hivatástudatból — a magyar pedagógiatörténet olyan tanító-tanár egyéniségekkel büszkélkedhet, akik léte objektív tény, akiknek a példája ma is hat, vagy kellene, hogy hasson. A szubjektív tényezők ob- jektiválódása — mindkét előjellel — talán sehol sem olyan fontos, mint a nevelés és oktatás területén. Régi pedagógiai igazság, hogy mindenki mindenkit mindenütt nevel. Az iskolakapun belül például a portás, a takarítónő vagy az adminisztrátor is részese a pedagógiai folyamatoknak, bár korántsem olyan mértékben, mint a tanítói-tanári beosztásban lévő egyének, akiknek sok esetben még papírjuk sincs arról, hogy felléphetnek a katedrára. Persze (a nagyon is esetlegesen megszerezhető!) diploma sem azt jelenti, hogy birtokosa pedagógus lenne. Csupán kinevezik annak. És annak szólítják. A diploma tehát szükséges, de nem elégséges feltétel. Témánknál maradva: nem hisszük, hogy a nevelő munkájában, szaktárgya oktatásában csúcsteljesítményre lenne képes az a diplomás, aki nem ismeri a betűrendbe sorolás szabályait, s így képtelen összeállítani egy hibátlan osztálynévsort, vagy egy iskolai ballagási meghívót. Nem hisszük, hogy helye lenne majd a kiváló pedagógusegyéniségek képzeletbeli panteonjában annak a kollégának, aki Ignác és Vince utónevű tanulóit következetesen cz-vel jegyezte be az osztálykönyvbe, igaz. kalligrafikusán. A példákat lehetne sorolni. A ködbe vesző nem távoli múltban is akadt olyan magyartanár, aki a Toldi estéjét ly-os írásmóddal vélte helyesnek, s ezt a naplóban aláírásával nyomatékosította.. Innen nézve csak üdvözölhetjük sok igazgató döntését: az osztálynaplókat tilos a tanulók kezébe adni. Ha ugyanis a nebuló felfedezné benne szülőfalujának, Horvátlövőnek a th-s írását, nem nagyon tudná, kinek, minek higgyen: a tanárának-e vagy a helységnévjei- ző táblának. És nem nagyon értené azt sem, miért volt félművelt, egzaltált egyéniség a hírhedett hungarista vezér, Szálasi Ferenc, aki irományaiban Tóth (!) Földnek nevezte a történelmi Felvidéket. És ilyen megközelítésben ez már megint politika, nem csupán szűk szakmai rétegeket érintő nyelvészeti vagy iskolai kérdés. Közelítsünk bármerről is írásunk témájához, másról vagyunk kénytelenek beszélni, mint az a bizonyos Bo- dóné. Arról például, hogy az általános és középiskolákból egyszerre csak eltűntek a katedrák. Az iskolai demokrácia „szélesedését” akár innen is számíthatnánk. „Hogy jön ahhoz az a fránya pe- dagoigosz, hogy fölötte álljon bárminek is!? Legyen iskolai demokrácia!” És lön. A pedellus épített is olyan tyúkólat (vagy bármi mást) a sok jó deszkából, hogy öröm nézni ma is! Neki ugyanis deszka, a többieknek demokrácia jutott. Teljes egyenlőség: anyanyelvés idegennyelv-tudatlanság. Meg egy több mint kétszáz éves figyelmeztetés, melyet sajnos nem értenek: „Mozgásba, tűzbe kell hozni a nemzet elméjét... o maga nyelvével, mert ha ötét a maga dicsőségével nem indítjuk, idegen dolgokra egészen meg nem indul."
