Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)
1989-05-06 / 105. szám
1989, május 6., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET köRŐSTÁJ Meg tudjuk-e védelmezni a kultúra költségeit? Fogyókúra vagy élveboncolás Amitől 1987-ben mint fantomképtől rettegtünk, aminek 1988-ban már láttuk a nagyon is valóságos, ijesztő árnyékát, 1989-re már megérkezett teljes valójában; a pénztelenség góleme, amely, lám, élő darabokat akar kivágni a kultúra testéből. Mégis mit lehet tenni — kérdezik ilyenkor a kultúra barátai —, meddig lehet felhívásokkal elhárítani a csonkítások veszélyét? Különösen, ha olyan módon vezetik elő az operáció szükségességét, hogy ha nem veszik el e területről a pénzt, akkor kevesebb.jut az oktatásra. Márpedig ki merné ma azt állítani, hogy az oktatásra nem kellene többet áldozni? Van-e érv, racionális és nem pusztán érzelmi indoka annak, hogy megvédelmezzük a kultúra költségeit? Jelesül nem is a kultúrát általában, hanem a színházat és a zenét, ami leginkább a kultúra luxusának látszik? Azt hiszem, léteznek ilyen érvek, s mindjárt a kiindulópont a legfontosabb. Vajon miért a kulturális ^ kiadások felülvizsgálatával kell kezdeni egy ilyen pénzügyi fogyókúrát? Vajon ugyanolyan alapossággal — külön szakértői bizottságokkal — vizsgálják-e a költség- vetés minden tételét azok, akiknek a szűkös keretekből gazdálkodniuk kell? Alig hiszem. A minap a televízió Kincs, ami nincs címmel sorozatot mutatott be arról, hogy egyénenként és közösségenként, országosan hogyan pazarolunk el milliárdokat, energiával, anyaggal, szervezetlenséggel, figyelmetlenséggel. Vajon nem kellene-e minden gazdálkodó egységnek, a tévé riportereinél mégiscsak alaposabban és komolyabban, megvizsgálni egy adott megye, város, intézmény kiadásainak rovatait, és az összegek indokoltságát? (Közöttük természetesen a kulturális intézmények kiadásait is.) De hát miért tartsuk fontosnak a kultúrát? Erre elég sok érv akad a gazdag, igazán piacorientált országok példatárából is. Lassan közhelyszámba megy: a XX. század utolsó harmada közgazdaságilag arról nevezetes, hogy a szellemi munka felértékelődött a termelésben. S nemcsak a szó szoros értelmében vett szakmai tudás, hanem általában a „humán tényező", ahogy ezt a legjobb kapitalista menedzserek is mondják, és le is vonják ennek megfelelő következtetéseiket. Lehet-e vitatkozni azon, hogy a színház, a mozi, a zene, az irodalom, a művészetek általában milyen fontos eszközei annak, hogy az egyén, a szabad állampolgár, az értékteremtő ember megismerje önmagát, társas kapcsolatainak természetét, s képes legyen arra az örömre is, amint a művészetekben ráismer emberi önmagára. Felismerje az emberi természetben és a nemzeti történelemben rejlő olyan összefüggéseket, amelyek hovatovább nélkülözhetetlenek, ha nem akarjuk tovább tűrni azt a közömbösséget, érdektelenséget, amely naponta forintok millióiban mérhető károkat okoz a termelésben. S ez csak az „emberi tényező” egyik, s nem is mindig a legfontosabb oldala. A másik: az oktatás, a tanulás, a szakmai felkészülés elengedhetetlen része, fontos kiegészítője, helyenként megalapozója mindaz, amit a fiatalság az iskolán kívül kap(hat). A világ megismerhető (és megtanítható) része egyre kevésbé fér a kötelező iskolai oktatás szűkös időkeretei közé. Regényt olvasni, filmet, színházat nézni, zenét hallgatni korábban is jórészt a tanórákon kívül kellett, de a számítógéppel játszani és programokat csinálni, a hangok, a nyelv, a pszichológiai magatartásminták szövevényeiben eligazodni is, jórészt már csak a kötelező tanórákon lehet. Erre azért is van oly nagy szükség, mert ha az az iskola egységes és általános műveltséget tud adni (milyen jó lenne, ha ezt már maradéktalanul nyújtaná), akkor azt az egyéni pluszt, azt az egyedi valamit, amire az egyes tanulónak, az egyedi embernek van szüksége, azt éppen az iskolán kívül lehet (kell) megszereznie. S ez nem csak az iskolás korú gyerekekre érvényes igazság. Aztán túlhajszolt korunkban az sem lehet mellékes szempont, hogy mikor pihenünk a nyolc órás helyett rendszerint 10-12-14 óráig tartó műszakok után? S hogy a kikapcsolódásnak a televízió marad-e az egyetlen lehetséges módja? Egy parlamenti képviselő, egy vidéki orvoskar dékánja mondta egyszer az Országgyűlés nyilvánossága előtt: a több emberi szó a gyógyításban a legmegbízhatóbb ellenszere a túlzott gyógyszerfogyasztásnak. Emberi szóra pedig nem csak a betegnek van szüksége. Ez azt jelenti, hogy akkor mindenhonnan el lehet venni pénzt, csak a kultúrától nem? Valószínűleg ezt senki sem gondolja komolyan. Ha tisztességgel megvizsgáltak minden költségvetési kiadást, és még mindig el kell vonni a kultúrától, akkor sem szabad ezt differenciálás nélkül megtenni. Már csak azért sem, mert az igényesebb kultúra tud igazán olyan tekintélyt teremteni, amelyik közvetve forintot kamatozik. S végül persze az adott művészeti ágakon belül is lehet takarékoskodni. Egy pazarlásra berendezkedett országban néha a művészek sem érzik eléggé, hogy jobb előkészítéssel, kiérlelt koncepcióval, az ihletre hivatkozó kapkodással szemben itt is nagy összegeket lehet megtakarítani. Nem a nagyvonalúság ellenében, hanem — ahol kell — a nagyvonalúság érdekében. Amikor az ősember még alig tudott több élelmet ösz- szegyűjteni, mint amit naponta megevett, a fennmaradó kis szabad idejében már elkezdte díszíteni a tárgyakat, amelyeket naponta használt. Azóta eltelt néhány millió év, s jó lenne ezt az őskori tapasztalatot nem elfelejteni. Bernáth László Zenta környéki népi anekdoták Újabban nagy keletje van a szórakoztató, mulattató történeteket, tréfákat tartalmazó könyveknek. S ezek között is reneszánszukat élik a vidám népi elbeszélések, anekdoták. Gondoljunk csak például Nagy Czirok László Budártüzek mellett című munkájára, mely kiskunsági anekdotákat és népi alakokat mutatott be (Bp., 1963.), vagy Ujváry Zoltán Menyecske a kemencében című kötetére, mely „világjáró palóc adomákat és huncutságokat” közölt (Bp., 1986). Némelyiküket pillanatok alatt elkapkodják, mások, noha több éve jelentek meg, csak szűk szakkörökben, ínyencek között ismertek. Nem egyszer ilyen a sorsuk a szomszédos országokbeli magyar nemzetiségi kiadványoknak is. Például Burány Béla Szomjas a vakló című gyűjteménye, mely 66 vajdasági magyar erotikus népmesét, lényegében szókimondó, csattanós népi történeteket ölel magába, 1984- ben jelent meg Újvidéken, de hazai könyvsiker csak akkor lett, miután 1988-ban Magyarországon is kiadták. Erdélyben Vöő Gabriellának több hasonló kötetét is közreadták (Többet ésszel, mint erővel, Bukarest, 1969. Tréfás népi elbeszélések, Bukarest, 1971. Kilenc kéve kalangya. Anekdoták a székelyekről, Bukarest, 1982.), mégis csupán a tudományos közélet ismeri. Viszont Nagy Olgának — egyébként a maga nemében értékes — e típusú és témájú kötetei hazánkban jelentek meg, és óriási olvasóközönségük lett (Paraszt dekameron, Bp., 1977. Újabb paraszt dekameron, Bp., 1983.). Tőke István Mosolygó Tisza mente (Újvidék, 1983) című népi anekdótagyűjte- ményének — mely ismertetésünk tárgya — Magyarországon szintén csak szakmai sikere volt, holott az egyre izmosodó jugoszláviai magyar néprajzkutatásnak e nemben voltaképpen az első jelentős kísérlete volt. Tőke István nem érte meg könyvének megjelenését, a halál megfosztotta ettől az örömtől. Topolya szegénynegyedéből, a Szőlősorról indult el, magyartanári tevékenységét 1946-ban kezdte meg Zentán, a Tisza menti városban. Már családlátogatáskor feLtűnt neki a zentaiak és a környékbeliek érzékletes magyar nyelve. Az egyik szülő így jellemezte gyermekét: „Látom én, hogy nem tanul, csak kínlódik, mint a kápuszta hús nékű.” Gyerekkori emlékei, a humorosan mesélő apósa, a szülőlátogatások arra ösztönözték, hogy gyűjtse a szájhagyományban élő humoros népi történeteket. S erre 30 évet szentelt. A budapesti kiváló, politikai vicceket gyűjtő folklorista, Katona Imre adott neki szakmai tanácsokat. A magnetofon akkoriban a jugoszláviai pedagógusnak is nehezen hozzáférhető eszköz volt, ezért kézi lejegyzéssel mentette meg a legtöbb anekdotát. Tőke István a legnemesebb értelemben amatőr gyűjtő volt. A tréfás népi történeteket ugyan stilizálta, mégis hitelesek. A kötet előszavát író Szeli István szerint Tőke István stiláris beavatkozásai, a történetek ki kerekítése nyomán nem történt torzulás, a szerző elkerülte a buktatókat, a hallottaknak, az élő beszédnek a szövegét alapossággal gondozta. Mégis, ha van kifogásunk a kötettel kapcsolatban, ez az. Ugyanis valamennyi szöveg erősen magán hordozza a gyűjtő ke- zenyomát. S akarva-akarat- lanul Tóth Béla híres Magyar anekdotakincsének a stílusát utánozta. Ezáltal a mai történetek is tegnapi szerkezeti-stílusbeli ízt kapnak. A gyűjtőnek több mint százötven mesélője, adatközlője volt. S a több száz gyűjtött anekdotából 228 került a szóban forgó kötetbe. Adatközlői a zentai és környéki társadalom szinte minden rétegét képviselik. Hogy csak néhányuk foglalkozását idézzem: volt köztük cipész, cukrászmester, juhász számadó, kendergyári tisztviselő, földműves, kéményseprő, napszámos, közgazdász, agrármérnök, múzeumigazgató és tanuló. Zömük idős ember, akik még ízesen, komótosan tudtak mesélni, jól kikerekített történeteikben ráérősen, de találóan ugratták ki a csattanókat. A régi tréfás 'népi elbeszélésnek, a városi népi, polgári, értelmiségi adomáz- gatásnak — úgy tűnik — ők az utolsó maradékai. Bár e történetekben szép számmal szerepelnek az új idők foglalkozási helyei (szövetkezet, üzem), s feltűnnek a kifigurázásra, tréfára érett mai típusok is (pl. futballisták). Az anekdoták jó része történeti hitelt igyekszik kikovácsolni. Konkrét, ismert személyek a szereplőik. Zentán és a környékén játszódnak le. Még korbeli, időbeli beágyazásra is ügyelnek. Ez egyébként az anekdota egyik jellemvonása. Ennek ellenére sok köztük a vándortörténet, amelyet más szereplőkkel, más helyszínen előadnak itt, Békésben is, ill. mint világjáró anekdoták Európában és másutt szintén ismertek. Ez ugyancsak az anekdoták sajátos vonása. De a szerző egyéni stilizálásán is átsüt a bácskai Tisza táján élő emberek gondolkodása, agyafúrtsága, mókázó kedve, a vidék humort varázsló bája. A szerző a bevezetőjében röviden, de határozottan ezekről is tájékoztat. A kötet szerkezetét a történetiséget, az anekdoták már kialakított típusait, alakjait számba vevő szerkesztő szándék formálta ki. Zenta és környékének korábbi nagy „fejeiről” szóló anekdotákkal kezdi, a szociális igazságot is szolgáltató történetekkel folytatja (nagygazdák és cselédjeik, kiska- nászok, béresek, részes munkások, kisföldű szegény emberek, koldusok). Színes palettában sorakoztatja fel a magyar anekdotakincsben is szereplő hősök tréfás eseteit, történeteit (pórul járt böllé- rek, juhászok, inasok, doktorok, ügyvédek, papok, fináncok, csempészek, bírók, közigazgatási tisztviselők, halászok, madarászok, vadászok). Gazdag a tanítással összefüggő anyag, több benne a mai esemény. Bőséges a lányokról, asszonyokról szóló, s kevés a katonaélettel összefüggő tréfa. Megtaláljuk a temető humorát éppúgy, mint a rászedett, ill. részeg embereket kicsúfoló anekdotákat. A kötet utolsó fejezete a pajzán történeteket foglalja magába. Szinte enciklopédikusán sokoldalú ez a gyűjtemény. Valójában így vagy úgy minden társadalmi réteg helyet kap. Hasonló kiadvánnyal nem rendelkezik ez a táj. Fábry Károly könyvei (pl. Csabai élet, 1924) őrizték meg számos tréfás esetet és figurát Mázán Lászlónak a csabai nagygazdát, öregasszonyokat, szolgákat és más alakokat karikaturisztikusan és groteszken ábrázoló mindegyik rajza, akvarellje tulajdonképpen szintén egy-egy találó anekdota képben elbeszélve. Külön méltó a figyelemre Dedinszky Gyula Vidám Csaba című gyűjtése, melynek egy része 1979- ben jelent meg a Békési Életben. Van tehát nálunk is előzmény, s van lehetőség is. Egy biztos: a Zenta környéki Tisza mente a mosolyt, az ellenállhatatlan kacagást, a vitriolos gúnyt és megbocsátó szelíd humort árasztó történetek valóságos tárháza. Nem csak az itt élő magyarok tréfás jelleméről árulkodik, arról is, hogy szerencsés ez a táj: akadt egy szorgalmas, a nép szóbeli alkotásait szenvedélyesen szerető és gyűjtő ember (s Burány könyvét ismerve: nem is egy). Mindezért érdemes a könyvet kézbe venni. Még akkor is, ha csupán néhány könyvtárban található meg. Dr. Krupa András Kányádi Sándor: A ház előtt egész éjszaka (reminiszcencia) a ház előtt egész éjszaka ott állt egy terepjáró égő féklámpával állt mintha csak éppen akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna szellőztettem már lefekvéshez készülődve kihajoltam ki szoktam nézni mielőtt az ablakot becsuknám és akkor megláttam égő féklámpával a terepjárót nofene szaladt ki a számon történt valami kérdezte a feleségem semmi mondtam csak egy terepjáró miféle terepjáró afféle terepjáró mondtam a függönyt is eligazítva innen is talán látható mondtam az ablak sarkához húzódva innen a függöny mögül ha éppen kíváncsi vagy rá nem kell a szemközti háznak is mindent látnia mondtam egy kis eltalált odalapulással ha a megfelelő szöget alkapjuk csukott ablakon át is lelátni még a járdából is egy-két arasznyit befoghat a tekintet még örültünk-forma is egy picit a fölfedezésnek mert majdnem két évtizede élünk itt a harmadikon és mostanig még soha nem jöttünk rá hogy milyen aránylag megfelelően leleshetünk vajon ott van-e még kérdezte későbben már a paplan alól a feleségem hogy ott van-e tényleg megnézem ha gondolod megnézhetem mondtam ott állt égő féklámpával mintha csak éppen akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna érdekes mondtam és kimentem a fürdőszobába tettem-vettem még gargarizáltam is mert a torkom is mintha egy kicsit j kapart volna vagy mifene még mindig ott van suttogta a feleségem egy picit meg is ijedtem ahogyan a függöny mögül kisuttogott amikor beléptem mellé szorultam én is és szégyelltük mind a ketten hogy milyen hallhatóan ver a szívünk majd elmegy ha megunja lefeküdtünk vártam vártam amíg elalszik az asszony akkor aztán nagy óvatosan újra az ablakhoz lopakodtam ott van-e még kérdezte a feleségem s én zavaromban azt mondtam hogy csak az eget akartam úgy hallottam mintha eleredt volna az eső és nem esik kérdezte nem esik mondtam és ott van-e még ott állt égő stoplámpával mintha csak akkor érkezett volna mintha éppen indulni akart volna ott állt most is pedig már hajnalodik ott áll most is míg ezt a verset kopogom mert mi mást is tehetnék elaludnunk már úgyis reménytelen Megjelent a Szürkület c. verseskönyvben. Kriterien Könyvkiadó, Bukarest, 1978. Heti mottónk: .. mert a mű nem annyira a művész, mint inkább azok által él, akik szeretik a művészetet, s azért szeretik, mert keresik az emberséget”. JÓZSEF ATTILA (1937) Szénási Mihály: Felnőttek iskolapadban
