Békés Megyei Népújság, 1989. május (44. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

1989. május 6., szombat Pályázati felhívás A Magyar Szocialista Munkáspárt Békés Megyei Bizott­ság Oktatási Igazgatósága felvételi pályázatot hirdet az 1989 —90-es oktatási évre, az alábbi tanfolyamokra. I. Pártiskolai tanfolyamok: Kellő számú jelentkező esetén bármely településen indít­hatók. 1. Alapfokú pártiskolai tanfolyam (egyéves képzés). Célja: a problémákra öszpontosító elméleti és gyakorlati felkészí­tés a politika alapvető kérdésköreiből, segítve az alapszer­vezeti, helyi vezetők politikai feladatainak jobb ellátását. Elvégzését alapszervezeti titkároknak, vezetőségi tagoknak, tömegszervezeti-mozgalmi vezetőknek ajánljuk. 2. A pártiskolai speciális továbbképző tanfolyamok: poli­tikai vezetés, pártmumka. Politikai szociológia és közvéle­ménykutatás. Nemzetközi kérdések. Â politikai oktatás pe­dagógiája. Retorika. A tanfolyamok célja: a megfelelő vég­zettséggel rendelkező párt- és tömegszervezeti vezetők meg­ismertetése a mozgalmi munkához közvetlenül kapcsolódó új politikai és ideológiai kérdésekkel. II. Esti egyetemi tanfolyamok: 1. Hároméves általános tagozat. Általános tagozatú osztá­lyok indulnak a városokban, és kellő számú jelentkező ese­tén más településeken is. A tagozat célja: a marxizmus—le- ninizmus elméleti alapjainak megismerése a folizófia, a po­litikai gazdaságtan és a tudományos szocializmus tanulmá­nyozása révén. A tagozat elvégzését ajánljuk: azoknak az állami, gazdasági és mozgalmi életben dolgozóknak, akik fel­sőfokú állami iskolai végzettséggel nem rendelkeznek. A je­lentkezés feltételei: a pártalapszervezet és a munkahely ja­vaslata. 2. Kétéves szakosító tagozat. Szakosító tagozatos osztályok indulnak a filozófia, a politikai gazdaságtan, a magyar mun­kásmozgalom története és a nemzetközi munkásmozgalom története szakon Békéscsabán, illetve kellő számú jelentkező esetén más településeken is. A tagozat célja: mélyebb és át­fogóbb elméleti-tudományos igényű ismeretek elsajátítása a marxizmus—leninizmus választott ágán belül. A tagozat el­végzését ajánljuk: a főiskolai, egyetemi, marxista—leninista esti egyetemi, pártiskolai végzettséggel rendelkező állami, gazdasági, mozgalmi vezetőknek, propagandistáknak. A je­lentkezés feltételei : egyetemi, főiskolai, illetve marxista— leninista esti egyetemi, pártiskolai végzettség, valamint a pártszervezet és a munkahely javaslata. 3. A Marxizmus—leninizmus Esti Egyetem speciális to­vábbképző tanfolyamai: Politikai rendszerünk időszerű kérdései. Szociológia. Mű­velődéspolitika. Társadalom és az erkölcs. Esztétika. Beve­zetés a marxista valláselméletbe. Gazdaságpolitika. Világ- gazdaság. Vezetési ismeretek. Az MSZMP honvédelmi poli­tikájának alapjai, és ideológiai kérdései. III. További tudnivalók: A felvételi pályázatot 1989. május 31-ig a városi, illetve a közvetlen megyei irányítású nagyközségi pártbizottságra kell benyújtani. A jelentkezéshez szükséges kérdőívek a pártbi­zottságokon szerezhetők be. A jelentkezők a felvétel eredményéről írásban értesítést kapnak. A tanév szeptember elejétől június közepéig tart. A hallgatók hetenként kötelező foglalkozáson (előadás, osztály- foglalkozás) vesznek részt. Félévkor és a tanév végén a hall­gatók minden tagozaton és tanfolyami formán az előírt be­számolási kötelezettséggel tartoznak. A pártiskolai továbbképző tanfolyamok kivételével vala­mennyi tanfolyami forma tandíjköteles. Magyar Szocialista Munkáspárt Békés Megyei Bizottság Oktatási Igazgatósága Prózai gondolatok a költészet erejéről Másként gondolom Nyilatkozni láttam a nagy múltú vízilabdasport edző­jét arról, hogy neki nemcsak az edzés a dolga a bűbájos uszodában, hanem még az is, hogy szponzorokat szerez­zen a szakosztály költségeinek fedezésére, mert a költ­ségvetés-adta összegből nem tudnak megélni. (A szpon­zor talán a saját megtakarított pénfeét áldozná fel a szpon­zorolásra? Mert akkor egy szavam sincs tovább!) S ezt a megalázó munkát ő, a kétszeres olimpiai bajnok a sport iránti szeretetből mosolyogva vállalja. Tessék mondani, a gyógyszerét kiváltani nem képes nyugdíjas, az Európában élen dolgozó (értsd 2X8 órát robotoló) tömeg, az iskolai étkezést megfizetni nem tudó százezernyi szülő ugyan kikhez, ugyan hová fordulhatna tisztességes munkabérért? Tehát nem szponzorálásért. Mit csináljon még az, akit nem holmi kegydíj, hanem tisztes­séges — az árviszonyokkal összhangban álló — nyugdíj, a napi 8 órai munkáért megfelelő kereset illetne meg? Az ember szíve elszorul társadalmunk ilyen fokú elnyomo- rodása láttán, pedig ennek a nyomornak csak igen kis részét mutatják be a tévé képei, az egyes újságok (no, nem a Népújság) riportjai. A valóság borzalmas! Ugyan miért nem szabad ezt nyíltan kimondani, miért nem le­het érthetően, de keményén megkérdezni azoktól, akik ebben az ügyben tenni kötelesek valamit? Miért nem tár­gyalja ezeket a kérdéseket is megyei lapunk. Miért kell „lerendezésképpen” azt hallanunk, hogy nincs vitakultú­ránk? Hát kérem, ekkora nyomorral kapcsolatos kérdé­seinket hogyan, milyen nyelven kellene feltennünk, hogy megértsék végre azt a vezetők — akiknek mellesleg mun­kaköri kötelessége lenne a meglevő javakkal való igaz­ságos gazdálkodás? Nem tudom elfogadni azt a „megol­dást”, hogy gazdaságunk helyreállítását csak a nyugdí­jak és a kiskeresetek béka feneke alá nyomásával lehet megoldani. A munkába (és nem a visszaélésekbe, a bundabotrá­nyokba, a basáskodásokba, a terrorizálásba, az önkény- uraságosdiba) belerokkant becsületes állampolgár sír szé­gyenében, mert nem tudja létfontosságú gyógyszerét ki­váltani, mégsem kiabál szponzorok után. Neki csak az fáj, hogy 40 év nem volt elég arra, hogy viszonylagos csendben éljen még pár évet a „nyugállományba vonu- 1 ás a után. Körülnézek néha. Még inkább kétségbe esek. Mert nem látom a megoldást. z ? flz Országos Sajtószolgálat közleménye: Már a látvány olyan ked­ves, van benne valami meg­ható: első-második osztályos apróságok kiállnak és sza­valnak. Gyermekhangon szó­lal meg a költő, gyermeksze­mek sugározzák az üzenetét, s ettől egészen különös fény­ben ragyog a költemény. Ha­sonló a hatás, amikor fel­sőbb osztályosok „tolmácsol­ják” a költő szavait, hozzá­téve saját érzéseiket, gondo­lataikat. Megható, szép találkozás és nagyon fontos — a gyerek és a vers találkozása. Tör­ténhet úgy, hogy a szülő, a nagyobb testvér verset ol­vas; történhet úgy, hogy a betűk birodalmával ismer­kedő kicsi rábukkan az ol­vasás örömére, megérez va­lamit a varázsból, amit az­után újból és újból keres. Tulajdonképpen nem szá­mít, hogyan és milyen kül­ső segítséggel jut el a gye­rek, a vershez, vagy a vers a gyerekhez. Az a fontos, hogy egymásra leljenek. S nem árt, ha ez minél hamarabb megtörténik. Nem először volt alkal­mam általános iskolások szavalóversenyén részt ven­ni, és a tanulók szereplését, fellépését, irodalomszerete- tét megcsodálni. Nem taga­dom, a versengés izgalmát, a szorongást, a félelmet leszá­mítva nagyon szeretem az ilyen rendezvényeket. Jó ér­zés ugyanis látni arcokat, amelyek a gyermeklélek tük­rei, jó hallgatni a kis cérna­hangokat, amikor a költő gondolatait, hangulatát saját felfogásban, saját hangsúly- lyal előadják. Öröm tapasz­talni, hogy ezek a gyerekek, vagy fiatalok már megérez­ték valamit a költészet ha­talmából, hogy társra leltek a versben. Márpedig társra saüksége van a kisdiáknak, az élet is­koláját kezdő felnőttjelölt­nék, a teenager lelkének. S vajon hány szülő, hány pe­dagógus mondhatja el nyu­godtan magáról, hogy min­dig ott van kislánya, kisfia mellett, amikor kellene? Pe­dig éppen a mai világban, ebben a rohanásban, kapko­dásban különösen fontos sze­rep és nagy felelősség jutna a családnak és az iskolának. Ehelyett fáradt, hajszolt, ideges szülők és ugyanilyen tanítók, tanárok foglalkoz­nak a jövő nemzedékével. Bárcsak egyre többen nyúlnának a könyv után, egyre többen ismernék fel az irodalom jelentőségét! Ha a könyv vonzásába kerülnének egyre többen, talán kevesebb lenne az érzelmileg sivár, alulművelt, magányos, kiáb- ránrult ember. Talán keve­sebben választanák a pótsze­reket, az alkoholt, a kábító­szert ... A gyermek és a vers kap­csolatával összefüggésben feltétlenül szólni kell még valamiről. Nem tudom, a versválasztás mennyire függ a kis versmondók egyéni íz­lésétől, hangulatától, és mennyiben a tanár, a szülő javaslatától. Mindenképp el­gondolkodtatónak tartom vi­szont, hogy zömmel nehéz, filozofikus, nemzettudatot ébresztgető, az elmúlásnak, a szerelmi csalódásnak szen­telt műveket hallunk újból és újból a szavalóversenye­ken. S csak kevesen mernek a korosztályukhoz, fiatalsá­gukhoz, egyéniségükhöz illő, könnyed, vidám, derűs té­mákkal kiállni. Vajon miért? A kor ilyen? Az iskola, az otthon, az egész világunk? Annyi bizonyos, indokolja bármi a túl komor, túl fájdalmas versválasztást, a szülőnek, a tanárnak érdemes odafigyel­ni — nemcsak a versre, ha­nem a versmondóra is. Niedzielsky Katalin Néhány évvel ezelőtt minden magyar író örömmel vette tudo­másul, hogy a Népszava hetente négy teljes újságoldalnyi szép- irodalmi mellékletet közöl, amelyben elsősorban a kortárs magyar írók új művei olvasha­tók. Ez a jelentős vállalkozás az évek során egyre jobban eslor- vadt: terjedelmét előbb felére csökkentették, majd alkalomsze­rűen meg-megrövidítették, míg az utóbbi időben elterjedt a hír, hogy csupán egyetlen oldal ma­rad fenn belőle. A publikációs lehetőségek ál­talános romlása, a könyvkiadás arculatának a kortárs irodalom kárára történt változásai már eddig is kritikussá tették a kor- társ magyar írók helyzetét. Ezért az Írók Szakszervezetének közgyűlése felhívással fordul a Népszava szerkesztőségéhez, kérve, hogy állítsa vissza a Szép Szó irodalmi melléklet korábbi négy újságoldalas terjedelmét. Biztosak vagyunk abban, hogy ez nemcsak az írók, de az olva­sók szemében is növelni fogja a lap rangját és vonzóerejét, ugyanakkor a szakszervezetek művészetpártoló szerepének le­értékelődését is csökkentheti. Írók Szakszervezete Ilyen is van! Nem tetszenek az erőszakolt (ne­tán jogtalan) különbözőségek. Fő­leg, ha azt a kirakatba teszik. Mint legutóbb egy kisvárosunk­ban, ahol összejött vagy százöt­ven közművelő, meg „magasabb szintű” vendég, hogy szakmai nap keretében okuljanak ebből-abból, véleményt alkossanak saját és mások munkájáról, elképzeléséről a közművelést illetően. A délelőtt izgalmasan telt, a bemutatkozók lámpalázzal küzdöttek, és (akik megérdemelték) örömmel fogadták utána a gratulációkat. Aztán jött a közös ebéd, a városka vendég- fogadójában, az Arany Libában. Négyszemélyes asztalokat terítet­tek fel, négy tányérral, evőeszkö­zökkel, vizespoharakkal. A nagy­teremből nyíló kisteremben is volt három négyszemélyes és a nagy U-alakú, ahol a nap fénye- ikrémje ebédel majd. Tányérokkal, evőeszközökkel és három pohár­ral díszterítve. Egy kicsivel, egy elegáns borossal és egy nagyob­bal. Palackok is színesedtek ottan, míg a négyszemélyeshez telepü­lőktől pincér kérdezte meg, mit rendelnek, ha inni akarnak?! Mint említettem fentebb: nem tetszenek az erőszakolt (netán jogtalan) különbözőségek. Gyorsan fellapoztam a noteszemet: 1989 volt ráírva az első lapon. Körbenéztem és nem hittem a szememnek. El is ment a kedvem a szép és hasznos szakmai naptól alaposan. Kell-e mondanom, mi­ért? % * * A párhuzam megdöbbentő. Ma­gam is bizonyítom, és velem együtt sok tízezer békéscsabai, hogy igaza van dr. Kellermann Márton főorvosnak, amikor azt mondta a megyei pártértekezle­ten: „A régi gyermekkórházi épü­letre (Bartók Béla út) kórházi osz­tályként festésre sem jutott éven­te 20 ezer forint, azóta viszont 40 millió forintért szuperigényeket kielégítő APEH-hivatallá alakítot­ták." Vegyünk kérem mély lélegzetet, és próbáljuk elrendezni magunk­ban ezt a hihetetlenséget. Aki máris (és kapásból) mást monda­na, az emlékezzen! Emlékezzen a hatvanas-hetvenes évekre, amikor a gyerekét vitte oda, miféle kö­rülmények fogadták? Hogy miért lehetett jó az a lepusztult épület gyermekkórháznak egy megye- székhelyen? Aztán fordul a vi­lág. és máris van 40 millió, hogy az épület átvanázsolódjon. Eszükbe jut-e még az ott szol­gálatot teljesítő orvosoknak, ápo­lónőknek. az odakerült beteg gye­rekek szüleinek az akkori álla­pot? Jut-e eszükbe (velünk együtt), hogy szót emelni ellene miért volt reménytelen? Űj kérdést hoz azonban az idő. Mi lesz a Bartók Béla úti házzal, ha az igazi, a Kinizsi utcai pa­lota felépül? Jó lenne gondolkozni ezen! Marad az APEH kezelésé­ben? Vagy visszakapják az egész­ségügyiek? Vagy kisorsolják? Ki­nek? Minek? A téma jelentős. Utánanézünk. * * * Még mindig április 29., sport­csarnok. A március 15-én Kiss Ernő honvéd tábornok, aradi vér­tanú emléktábláját avató Ábra­hám György gyulai küldött, „funk­ció nélküli értelmiségi párttag”, korábban elképzelhetetlen heves­séggel és szenvedéllyel beszélt a „keletmagyar gyarmatmegyék" sorsáról, olyannyira, hogy a he­vesség és a szenvedély mögött rej­lő igazi értékeket félreismerve, valaki le is torkolta, mondván : „az Gondolkozunk, s ez már jó... (Középen a „dörgő hangú” kül­dött, Gyuláról) ötvenes évekre emlékeztető ez a felszólalás, csak más előjellel”. És visszautasította. Namármost: az ötvenes évek melyik felére gon­dolt az illető? Az elejére, vagy a végére? A sokszínűség jegyében, meg úgy is, hogy „ilyen is van!”, azért ez a visszautasítás is bele­fért a nagy egészbe, szerencsére elnyomták a harmonikusabb han­gok. Az epizód mégsem hagyott nyugodni. Hogyan van az, hogy néhányan (biztos, voltak néhá- nyan ...) nem értik, miről beszélt Ábrahám György? Hogy a mono­ton. panelszavakkal, fogalmakkal, közhelyekkel építkező megszokott (és évtizedekig hallott) beszédek, üres szóhalmazok kora lejárt?! Hogy miért irtóznak (sokan-keve- sen) az igazságot netán költői for­dulatokkal, költőkre is hivatkozó szónoki eszközökkel, megemelt hangsúllyal előadó véleményköz­lőktől? A történelem feljegyezte, hogy Kossuth- „dörgő hangon” imndta el beszédeit és azok leírha­tatlan hatást váltottak ki hallga­tóságából. Volt szerencsém meg­hallgatni azt az aggastyánként el­mondott beszédét (a helyszín Tu­rin), amely fennmaradt egy fonog­ráfhengeren. Zengő hangja nem patétikus, hanem megrázó, rette­netes. Egy évszázad távolából dö­rögte az aradi vértanúk, a nem­zet hősiessségét. Szokjuk meg kérem, hogy a po­litika. a politikai véleménynyilvá­nítás nem gü nyögő dajkamese. Megjelenési formájában sem. De mindenképpen kulturált, intelli­gens, európai kell, hogy legyen. Abrahám György néha dübörgő felszólalása az volt. * * * Azt írta Szokrátész. valahol az ókor tájain, hogy „olyan a stílus, amilyen az élet". Hát bizony, iga­za van! Most az élet olyan, hogy zűrzavaros, hogy feldúlt, hogy zi­lált. hogy harsány, hogy igazság- kereső, hogy igazságmagyarázó, hogy kijelentő, hogy lefokozó, hogy áLlásfoglaló, hogy fejvadász, hogy okoskodó, hogy... tényleg: bölcs? Ügy tűnik, még nem bölcs. Mert a bölcsességhez tapasztala­tok kellenek, és ebben az újke­letű sokmindenfélében kinek van­nak tapasztalatai? Hacsak olya­nok nem, hogy ami ma okos. az holnapután tévedés. azonutána pedig... nem is emlékszünk rá. Mindenesetre a stílus, az olyan most is. mint az élet. Olvasom az 'ilyen-olyan hozzászólásokat, leve­leket. Hát néha nem tudom pon­tosan. azért írta-e, aki írta, mert annyira oda van az ügyért, amért írta. vagy önmagának tetszeleg, netán jól odafröccsenti a ki nem mondott halmazállapotú akármit a mások képébe. Soha nem felejtem el az első szerkesztőm intelmeit, aki azt mondta: csak olyat írj le, amit az apádról is leírnál. És úgy, hogy ne szégyelld később. Az élet persze mindenbe bele­szól. Még az ilyen intelmekbe is. Igazságából azonban nem csorbít­hat semennyit sem: a perc-lova­gok nagy keserűségére. Ha erre rájövünk, talán ott kezdődik a bölcsesség. Sass Ervin Igen : katolikus ifjúsági lap Igen címmel katolikus if­júsági Lapot jelentetett meg az Országos Lelkipásztor In­tézet. A 30 ezres példány­számban napvilágot látott kiadványt a szerkesztőség és a lapgazda képviselői saj­tótájékoztatón mutatták be szerdán, a Lukács cukrász­dában. Czakó Gábor főszer­kesztő ajánlásában hangsú­lyozta, hogy negyven éve nem adták ki Magyarorszá­gon a fiatal katolikusoknak szóló lapot. Az Igen — a ré­gi hagyományos lapszerkesz­tést felelevenítve — modern hangvétel mellett kíván te­ret engedni mindazon el­képzeléseknek, amelyeket a katolikus ifjúsági mozgal­mak megfogalmaznak. A következő lapszámok is formálódnak már: ezekben az elképzelések szerint olyan, az ifjúság széles körében ér­deklődésre számot tartó, úgynevezett kényes témák is terítékre kerülnek, mint a cölibátus kérdése. A lap nyitottságát jelzi, hogy kül­földi tudósítókat is „foglal­koztat”: moldvai tudósítója például az ott élő mintegy 300 ezer katolikus életéről, a romániai vidék néprajzi, ze­netörténeti érdekességeiről számol be rendszeresen az olvasóknak. A veszprémi nyomdában előállított, kéthetenként meg­jelenő Igen-t a postán kívül a társadalmi munkában dol­gozó terjesztők juttatják el az érdeklődőkhöz, s tervezik a kapcsolatfelvételt a Kul­túra Külkereskedelmi Válla­lattal, hogy a kiadványt kül­földön is megismerhessék.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents