Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
KöröstAj EXKLUZÍV 1989. április 8., szombat o |mͧ — Idevalósi? — Nagyszalontáról jöttünk ide, a megélhetés végett, még negyvenkettőben, akkor voltam 14 esztendős. Cselédnek állt be az apám a 2-es majorba. Ilyenformán én már nagyon is idevalósinak számítom magam. De maguk idegenek, ugye? Mezőhegyes központjában, a tanácsháza előtt diskurálunk Erdélyi Lászlóval, a kereskedőből lett olajbányásszal, aki ezen a nyarat kóstoltató tavaszi hétköznapon, pihenőnapos lévén, éppen újságért ballag. — Mit ajánl, merre nézelődjünk? — Ó. csak győzzék! Mindjárt itt a Centrât Szálló, most már takaros, de egy időben nem volt gazdája, vagy sok is, aztán úgyis nézett ki! A „ménest” is ajánlom, meg a Nónius Szállót, a lovardát, a kapukat; tudják, Hild János tervezte itt a régi épületek javát, és a korzót. meg az új iskolát is látni kell. Szerintem nincs párja az országban — sorolja lelkesen, hosszan, nem felejti ki az új lakásokat, a cukorgyárat, a Hild-érmet, „mert vigyázunk a műemlékekre”, meg persze a várossá válást is szóba hozza. Az ám, a városi rang! Egyszer — pár éve már ennek — hallottam itt az egyik tanácsi vezetőtől, csak úgy mellékes megjegyzésképpen a következőt: eladó két telek, és az veheti meg, aki vállalja, hogy az ott álló gyönyörű platánokat sértetlenül hagyja. Nehéz-e eldönteni, mióta, és miért varos az a település, ahol így gondolkoznak? Mindez a gesztenyesor alatt jut eszembe megint. Állok a járda szélén, szemben, az út túloldalán a liget-tér, háttérben ott a katolikus templom. Mögöttem, a lovasok gyakorlópályáján port vernek a város híres cimerállatai, meg egy köhögős traktorféle. És zöld, mindenütt zöld, hihetetlen mennyiségben, ápoltan, frissen. Fű, bokor, sövény, fa, virág, facsoport. Város, zöld mezőben, zöld keretben. A ligettéri platánt gyerekhad nyúzza éppen — a vén fa odakínálja nekik alsó ágait, nem hiába: a napközis tanárnő szelíd türelemmel éppen fára mászni tanítja a kicsiket. Korosodó, őszes férfi siet el mellettünk. Unneplős öltönyben a gazdaság Központjába tart táppénzespapírjaival. Odébb, a Kozma Ferenc utca négyszintes házai előtt Kerekes néni a széliében pár kakaslépésnyi kertet kapálgatja — tán hogy ne legyen most útban a lakásban, ahová a lovas kocsiról épp hordja fel a család az új bútort, lefele meg a régit. A nagy hírű állami gazdaság központja előtt Kovács János ügyes kis géppel a füvet nyírja. — Szép, szép, de tisztább is lehetne a falu, vagy mit beszélek, a város ! — Mezőhegyest? — Az vagyok, itt születtem, a kórházban, ami most elfekvő. Nem is bírjuk elviselni, nagyon fájó máig, hogy a kórházat megszüntették, a falugyűlésén nemrég is volt róla szó. Addig mondjuk... Berántja a benzinmotort, a zajban nem értem, hogy meddig — de el tudom képzelni. A bronz mellszobor, ami Kozma Ferencet mintázza, tán megérti az indulatot. A fedeles lovarda előtti parkból mintha azt figyelné, kései utódai ott, a gazdaság irodáiban oly híven szolgálják-e a magyar lótenyésztés ügyét, miképpen tette ő a kiegyezés utáni időkben? „Itt érdemes lehet élni” — mutatott körbe a tanácsháza előtt a mostanában megrendezett városavatón az egyik vendég. Dicsérte a megőrizve megújult sok műemlék épületet — jellegzetes formáikhoz simulnak, néhány betonkocka-bérház kivételével az újak —, a tágas-ligetes tereket, a narmoniát. Mezőhegyesnek egyéni arculata van, amit avatott kézzel szépítenek- korszerűsítenek, anélkül, hogy meghatározó vonásait megváltoztatni szándékoznának. Talán ez a legtöbb, amit egy városért tenni lehet... Fotó: Kovács Erzsébet T. I. Bemutatjuk új városainkat : Mezőhegyes „Itt érdemes lehet élni”
