Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

1989. április 8., szombat

TALLÓZÓ

A szemtanú megszólal

Apor püspök közbenjárása

Rovatunkban első alkalommal szemlézünk teljes oldalon egyetlen lapból. Úgy gondoljuk, a téma indokolja az Új Ember című katolikus hetilapban megjelent cikk teljes terjedelemben való közlését, annál is inkább, mert főszereplője, báró Apor Vilmos hosszú ideig volt Gyulán káplán, majd plébános.

Közelmúltban halt meg az egykori sopronkőhidai fogházlelkész, Geiszbühl Mátyás. Haláláról az Üj Ember is megemlékezett. Utalás történt arra a bátor közbenjárásra, amellyel kísérletet tett, hogy a nyilasok börtönéből kiszabadítsa a két rab püspököt 1945. év első napjaiban. Az akkori tragikus események teljesebb megismerése érdekében kötelességemnek tartom, hogy szinte utolsó, még életben lévő szemtanúként én is megszólaljak a nagy nyilvánosság előtt.

1944. október 15-e vasárnapra esett. Ezen a napon kísérelte meg Magyarország a II. világháborúból való kiugrást. Apor Vilmos győri püspök ugyanakkor a helyi kármelita zárda kápolnájában papokat szentelt. A szertartás után a rendház ebédlőjében a kapus testvér remegő hangon közölte az asztalnál ülőkkel: vége a háborúnak, a kormányzó épp most beszél a rádióban. Apor püspök szinte felugrott az asztaltól: ebben a történelmi pillanatban nekem otthon a helyem. És azonnal siettünk haza a Püspökvárba.

Ismeretes, hogy a „kiugrás” nem sikerült. De a kísérlet jó alkalom volt arra, hogy a megszálló német hadvezetés a nyilasokat juttassa uralomra. A „totális” háborús bevetés újabb lendülettel folytatódott.

Ezt követően, 1944. november elején történelmi jelentőségű megbeszélés színhelye volt a győri Püspökvár. Ide jöttek össze az akkor még a front innenső oldalán fekvő egyházmegyék ordináriusai, főpásztorai: Mindszenty József veszprémi, Kovács Sándor szombat- helyi, Shvoy Lajos székes- fehérvári püpökök, Kelemen Krizosztom pannonhalmi bencés főapát. A házigazda Apor Vilmos győri püspök volt.

A megbeszélés egyetlen tárgya: végleges formába önteni és aláírni azt a dokumentumot, amelyet Szá- lasi Ferenc „nemzetvezetőnek” címezve szándékoztak a magyar kormánynak benyújtani a magyar főpapok. Tartalma röviden ez volt: magyar részről azonnal be kell szüntetni az értelmetlen háborút.

Az összejövetel értelmi szerzője Mindszenty József veszprémi püspök volt. Ezt megerősíti az a tény, hogy az ő jellegzetes kézírásával leírt és egyéni stílusában megfogalmazott kész szöveget hozott magával. Ezt a szöveget tárgyalták meg hosszadalmasan a résztvevők. Több javítást eszközöltek rajta, a merész megfogalmazást enyhíteni próbálták. Mindszenty viszont ragaszkodott az eredeti megszövegezéséhez. így is több alkalommal kellett nekünk lent az irodában a szöveget gépírásba áttenni, illetve újra lemásolni. Ezért emlékszem még most is olyan elevenen a dokumentum szövegére. Nekem akkor félelmetesnek tűnt, látva az utolsó háborús erőlködést, a német hadsereg jelenlétét és az érvényben levő statáriá- lis rendelkezéseket. Néhány gondolatot hadd idézzek a dokumentumból: „Mi Dunántúl püspökei kérjük Magyarország sorsának mostani intézőit, hogy a még maradék Dunántúlt ne vessék oda a visszavonulási téli háború martalékának ! A történelem és az Úristen előtti felelősségünk tudatában kérjük ... a háború azonnali beszüntetését ... !

A végleges szöveget a jelenlevő főpásztorok mind aláírták Kovács Sándor szombathelyi püspök kivételével. Nagyon érdekes volt a beadvány címzése: Szálasi

Ferenc nemzetvezetőnek, Gyepű II. Ez az utolsó szó az akkori titkos katonai nyelven Kőszeget jelentette, hivatalosan már akkor ott székelt a nyilas kormány. Ezt a dokumentumot a történelem „Dunántúl püspökeinek emlékirata” címen ismeri. A fontos okirat útjára indult és az egybegyűlt főpapok is eltávoztak.

Két hét múlva érkezett a hír Győrbe, hogy Mindszenty József veszprémi püspököt harminc papjával — kispapjával elhurcolta a nyilas rendőrség, először Veszprémben tartották őket börtönben. közvetlenül karácsony előtt átszállították a foglyokat a sopronkőhidai fegyházba, itt csatlakozott hozzájuk Shvoy Lajos székesfehérvári püspök. A hír vétele után Apor Vilmos püspök azonnal akcióba lépett a foglyok kiszabadítása érdekében. De a nyilas hatóságok teljesen elzárkóztak minden ez irányú kérés elől. És ekkor került sor arra a vállalkozásra, amely — gondolom —, meghozta a foglyok ügyében a végleges megoldást, egészen a németek kiűzéséig.

1945. január első napjaiban utasított engem — titkárát — Apor püspök, hogy a szülőfalumban, Hédervá- ron székelő német követtől, Weessenmayertől részére kihallgatást kérjek. Ekkor a főváros körül már bezárult az ostromgyűrű, előzőleg a hivatalok már nyugatra települtek, a német követséget a hédervári grófi kastélyban helyezték el. A megadott időre autóval megérkeztünk a Szigetköz közepén, Győrtől 22 kilométerre fekvő községbe. A kihallgatás egyetlen tárgya és kérése ez volt: a német követ és a berlini birodalmi kormány vesse latba befolyását a nyilas kormánynál, hogy a bebörtönzött két püspököt és egyházi személyeket engedjék szabadon, vagy legalább elfogadható egyházi épületet jelöljenek ki számukra tartózkodási helyül. A német követ azzal hárított el magától minden kezdeményezést. hogy ez teljesen „magyar belügy”, ő nem illetékes. De annyit ígért, megpróbál közbenjárni Szálasi- nál. És hogy az ügyet jelenti a birodalmi kormánynak Berlinbe.

A kihallgatás után hamarosan megérkezett a hír Győrbe, hogy a két rab püspököt átszállították az egyik soproni apácazárdába, itt érték meg ők 1945. április 4-ét. Ennek a kihallgatásnak egy kellemetlen utózöngéje is volt Apor püspök számára. A „nemzetvezető” nem mert ellentmondani a németek kérésének, de Apor püspököt „megrovásban” akarta részesíteni. Elküldötte Raj- niss Ferenc vallás- és köz- oktatásügyi minisztert, aki rosszallását fejezte ki: miért idegen hatósághoz fordult a püspök. A válasz az volt: mert a nyilas hatóságoknál nem talált meghallgatásra. A másik kérés: Apor püspök szakítsa meg a kapcsolatát Angelo Rótta pápai nuncius- sal, aki a nyilas kormánnyal szemben barátságtalanul viselkedik. Apor püspök válasza erre az volt: ha a magyar kormánynak kifogása

van a nuncius ellen, forduljon ez ügyben Rómához. De amíg a hivatalos nuncius Angelo Rótta, addig a győri püspöknek nemcsak kötelessége, de szívügye is, hogy vele tartson.

Hogyan és kinek vagy kiknek közbenjárására szabadult ki a két fogoly püspök? A börtönlelkész vállalkozása minden bizonnyal dicséretes és bátor tett volt. De Apor Vilmos győri püspök közbenjárása mégis csak eredményesebb lehetett. Már csak a magasabb egyházi rangja és nagyobb tekintélye révén is. És talán /azért is, mert ő a „befolyásosabb” hivatal ajtaján kopogtatott.

Talán az Üj Ember húsvéti számának olvasói is úgy reagálnak a jelen beszámolóra, mint 260-ban a Rómából érkezett levélre Szent Ciprián. Ebből értesült Fábián pápa (236—260) kivégzéséről. A fennmaradt válasza szerint boldogság töltötte el szívét, hogy a pápa ilyen szépen, szép életéhez méltóan halt meg. Apor Vilmos 1941-ben foglalta el a győri püpöki széket, és 1945. április 2-án, húsvéthétfőn halt meg a győri kórházban. Négy évig tartó püspöksége alatt személyi titkárként működtem mellette. Tehát a címben megadott eseményekről a szemtanú hitelességével tudok szólni.

1944. nagyszerda (március 28). A front elérte Győrt. Délelőtt 10 órára volt kitűzve a hidak felrobbantása. Előzőleg már a Duna—Rába vonalától északra vonult a német megszálló sereg. Tíz óra után néhány perccel egymás után két irtózatos detonáció jelezte a Duna- és a Rába-híd megsemmisülését. Délután megkezdődött Győr ágyúzása. Az első lövések egyike a győri székesegyházat érte. Ég a székesegyház tornya ... érkezett a hír. Ennek hallatára a püspök szinte rohant fel az óvóhelyről, mi pedig utána. Felnézett a toronyra. Valóban ; északi oldalon, a kereszt alatt pár méterrel tenyérnyi kis helyen láng tört elő a gyújtó löveg ejtette seben. A tűz oltására gondolni sem lehetett. Egyik oldalról a németek, a másik oldalról az oroszok lőtték a várost. A püspök lehajtott fejjel, szomorúan ment visz- sza az óvóhelyre. Egy tábori vaságyra dobta magát, kezével eltakarta arcát és pár perc múlva olyan zokogásba tört ki, hogy vele rázkódott a vaságy is ... Megrázó kép volt: a püspök siratta „jegyesének”, a székesegyháznak pusztulását. Behallatszott a pincébe az évszázados száraz faanyag égése, az aláhulló zsarátnokok nyomán a harangok síró hangon megszólaltak. Nagy zuhanás hallatszott: most hullott az aranykereszt a kövezetre ... A toronyóra fél

4-et mutatva megállt. A felújításig, közel 20 éven át az óra ezt az időt mutatta.

Nagycsütörtök. A püspöknek ezen a napon az olajokat kellett volna megszentelnie a székesegyházban. Az ostromlott Győrben erről akkor szó sem lehetett. Helyette lent a pinceóvóhelyen rögtönöztünk egy oltárt, két boroshordóra fektetett deszkára került a miséző kehely. A menekültek a hordók között

térdelve végezték szent gyónásukat.

Nagypéntek (március 30.). A délelőtti órákban hat orosz katona érkezett... Volt köztük egy Király nevű 13, gyengén beszélt magyar j!. Elmondta: apja Karcagról

származott, az első világháborúban kint maradt. Tőle tanult meg egy kicsit magyarul. Ez a katonai csoport német katonák után kutatott. Átvizsgálták a pincét, német katonákat nem találtak, de vígan gurítottak fel a lépcsőn egy mázsányi ementáli sajtkarikát, amit a püspök hozatott a szanyi sajtgyárból az ostrom idejére. Utána elszállítottak néhány hordó misebort is. Sajnos meglátták a pincében megbúvó sok menekült fiatalasszonyt és lányt, akik a püspöktől kértek bebocsá- tést és védelmet. A püspök mindnyájukat fogadta, védelme alá helyezte őket.

Ugyanez a katonai csoport délután 3 óra körül visszajött a Püspökvárba. A katonákon látszott, hogy már szépen fogyaszotttak a zsákmányolt borból. Egyenesen a pince-óvóhely ajtajában őrködő püspöknek szegezték követelésüket: adjon ki 50

fiatal nőt a kaszárnyába munkára. A püspök erre úgy rendelkezett, hogy férfiakból és idős hölgyekből álljon össze egy 50 főnyi csoport, és azok menjenek a kaszárnyába. Erre a katonák mindenkit el akartak távolítani a Püspökvárból, csak az 50 fiatal nő maradjon itt. .. és a kaszárnyából a katonáik jönnek majd ide. A helyzet egyre feszültebbé vált. A püspök is és a kapitány is ingerült, türelmetlen volt. .. Ekkor a kapitány egy lépést tett hátrafelé. A farzsebéhez nyúlt, valamit kihúzott, a zubbony alatt kattanást hallottam, a pisztolyt állította élesre, és a következő pillanatban előhúzott jobb kezében a püspöknek szegezte. A püspök mögött álltunk mi, és mögöttünk a pincében ijedten meghúzódó kb. 50-60 személy, közöttük a „követelt” 50 fiatal lány és asszony is. Ha itt, e zárt helyen, háttérben e sok emberrel, dördülnek el a lövések, sök-sok halott és sebesült lett volna az áldozat. A püspök az elmúlt napokban, a veszélyek láttán többször tett kijelentést: ha eljön az idő, a halált is bátran kell vállalni. Most jött el számára ez a pillanat. Mint jó pásztor, feláldozta magát övéiért. Egy határozott, gyors mozdulattal megragadta a kapitány két karját, még mielőtt az el tudta volna sütni pisztolyát, megfordította és az ajtó felé tolta ezzel a kiáltással: Hinaus, hinaus!... (Kifelé!... Kifelé!) Tolta maga előtt, fel a

3-4 fokos deszkalépcsön az udvarra vezető előcsarnokba. Itt a katona kiszabadította magát a püspök karjaiból. szembefordult vele és leadta halálos lövéseit. Négyöt golyó a mennyezetbe fúródott, a nyomuk még most is ott látható. Egy golyó érte a püspök homlokát, de csak a bőrt hasította fel, vastagon ömlött a vér az arcán és a reverendáján végig. Egy lövés a hasüregbe hatolt. Egy törött, tehát a falról visszapattant golyót a püspök jobb karjában, a ruha alatt találtunk. A kapitány a lövések után elmenekült. Mire mi odaértünk, a püspök kezdett összerogyni. Két karját a váltunkra támasztva segítettük le az óvóhelyre, és a tábori vaságyra fektettük. Felbontottam a reverendáját: alatta a fehér ingen hatalmas vérfolt. Orvos vizsgálta meg a sebet. Én odahajoltam a püspök füléhez, halkan megkérdeztem: vannak-e fájdalmai. Kezében

rózsafűzést tartott, azt imádkozta. Kérdésemre csak eny- nyit válaszolt: „Köszönöm

az Úr Jézusnak, hogy nagypénteken vele együtt, érte szenvedhetek.”

Kb. 20 főnyi férficsoportot állítottam össze, a tábori vaságyon fekve szállítottuk ki a kórházba a sebesültet. A front utáni harmadik éjszaka volt. Győr utcái kihaltak, csak néhány rend- fenntartó orosz katonai csoporttal találkoztunk. Egy katona ellenőrzésül a püspök fölé hajolt. A püspök megáldotta őt, mire a katona, orosz módra, hármas mozdulattal vetette magára a keresztet.

A kórházban a pince volt ideiglenes operációra berendezve. Az orvosok már beöltözve várták a sebesültet, azonnal megkezdődött az operáció. A vékonybelet több helyet átszakította a golyó, a mái is megsérült. Az operációt nem tudtam tovább nézni, mert a férficsoportot kellett visszakísérnem a Püspökvárba. 2 óra körül értem vissza a kórházba, az orvosok már befejezték az operációt, amint mondották, a golyót nem találták meg, talán mélyen, valamelyik csontban akadhatott el. A püspököt a kórház udvarában lévő belosztály ápolónői szobájában helyezték el a földszinten. A nyitott ajtón át már távolból hallottam a püspök félálomban kiáltott szavait: „Igen, igen ...” Ezt számtalanszor elismételte. Reggel teljesen magához térve elmondotta, hogy álmában Istennel beszélt, először megrettent ugvan az altatásIkÖRÖSTÁJ

tói, az operáció szenvedéseitől, de később, mint az Ür Jézus az Olajfák-hegyén, kimondotta az igent. Első kérdése ez volt hozzám: történt-e bántódása a hölgyeknek. Azt válaszoltam: nem, semmi. Hiszen a lövések után a katonák mind elmenekültek. A püspök legszebb szavai ekkor hangzottak el: „Hála Istennek! Így tehát a jó Isten elfogadta az én áldozatomat.” Kolbe atya a német haláltáborban egyetlen elítéltért adta áldozatul önmagát. Apor püspök 50 fiatal nőt 'mentett meg ön- feláldozásával.

Még két alkalommal látogattam meg, nagyszombaton és húsvét vasárnap délután. Látszatra szépen javult. De amint húsvétvasárnap eljöttem tőle, hirtelen rosszul lett, amire az orvosok számítottak. bekövetkezett, Has- hártyagyulladás lépett fel, és elkezdődött az agónia. Húsvéthétfőn, április 2-án, röviddel hajnali 1 óra után halt meg. Ideiglenesen a győri kármelita templom kriptájában temettük el. 1949-re elkészült a székes- egyház Hédervárv-kápolná- jában a végleges sírhely, de a személyi kultusz idején nem engedélyezték a holttest átvitelét, ez csak pár évvel ezelőtt vált lehetségessé.

A történelmi hűséghez tartozik annak a ténynek a megállapítása, hogy az esetnek hivatalos kivizsgálása eddig nem történt meg. A haldokló püspök gyilkosának is megbocsátott.

Apor Vilmos boldoggá avatása folyamatban van.

Cseh Sándor

Simonyi Imre:

Gyónás

ezerkilencszáznegyvenben

(Néhai Apor Vilmos úr:

1 volt gyulai apátplébános emlékére)

És akkor ott az esti sétán: akkor meggyóntam ... — Mit is?

Hát igen, azt hogy: nem követtem el...

S hogy: — igen — gyáva voltam elkövetni!

És akkor ö, a szelíd áldozár (még mielőtt feloldozott volna) tartózkodó szigorral, de intelmesen megkérdezé:

— „Ugye szánod és bánod amice?’’

— „Igen — mondottam — Atyám:

(soha ily bűntudat!)

igen, szánom és bánom."

„MIT? Fiam." — S szeme szokatlan villant.

— „AZT! Atyám." — És szemem lesütöttem.

— „Hát az írást ösmered ugye — szólott rekedten —: Azt ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!’’

— „Én is írtam egy írást, Atyám:

Aki kővel dob meg, arra ráborítom a Gellérthegyet!" Sóhajtott — „Az Édes Jézus egyszer így szólott:

Ha orcád egyik felét megütik nyújtsd oda orcád másik felét is.”

És akkor közbeszóltam: — tiszteletlen’ 1—;

„De az is az Édes Jézus volt ám, aki a Templomból korbáccsal verte ki a kufárokat és a farizeusokat s az írástudatlan aláírástudókat!”

— „így igaz amice, ámde vésd elmédbe:

Isten útjai kifürkészhetetlenek.”

S ismét sóhajtott:

— „Jól vigyázz, hogy kevélység bűnébe ne ess!”

S még ezt is mondta:

— ».jVo persze úgy igaz, miként mondtad — és bólogatott tűnődön — dm az Édes Jézus: ne feledd, meglehetősen bonyolult egyéniség volt."

És akkor ott az esti sétán újfent megkérdezett:

— „Tehát szánod és bánod?...”

— „Amint már mondottam Atyám, szánom és bánom amíg csak élek,

de csupán azt, hogy gyáva voltam elkövetni (mea culpa mea maxima culpa!), amit el kellett volna követnem egyszál fejszével vagy puszta két kezemmel..."

És ekkor felemelé hangját és mutatóujját:

— „Ne feledd az írást: ki fegyvert fog az fegyver által vész el."

(Ám ekkor mintha két szemében könnycsepp s cinkos mosoly ült volna szája szögletén.)

Majd a Kereszt jelét írván az estbe s homlokomra 1 szólott:

— „Minekutána szánod és bánod: az Atya Fiú Szentlélek nevében feloldozlak. Ámde a szokásos

három Miatyánk s három Üdvözlégy helyett e bűnödért penitenciaként: teljes önmegtartóztatás minden fajta Gellérthegyektől, valamint a korbács mindennémű válfajától!”

— „Minden esetre (szólt még mellékesen) esténként majd imádkozom érted,

hogy csillapodjék lelked háborgása.”

És ekkor megölelt, majd felegyenesedvén mintegy elnézett a világ feje felett.

(Részlett