Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-08 / 82. szám
1989. április 8., szombat-IgNiWkfira Ne csak a Mozart-golyókat, esztétikai élményt is! Mert az ember nem csak kenyéren él Március második felében nemzetközi drámatanári konferenciát rendeztek Bécsben. ahol tizennégy ország pedagógus és színházi szakemberei tanácskoztak a művészeti nevelésről, a gyermek-, ifjúsági és felnőttszínjátszás iskolai. illetve kulturális intézményekhez kapcsolódó lehetőségeiről. személyiségformáló erejéről, társadalmi jelentőségéről. Ismert tudó- sqk tartottak előadásokat és vezették a csoportos foglalkozásokat. A résztvevőkre igen nagy hatással volt az osztrák Wolfgang Roscher professzor előadása az esztétikai forradalom szükségességéről, csakúgy mint a csoportjával bemutatott zenés-táncos improvizáció az Ulyssesből. Roscher professzor, a salzburgi Mozarteum, a híres Zenepedagógiai és Polieszté- tikai Intézet tanszékvezető tanára; először az intézmény bemutatására kértem. — A Mozarteum az egyik legrégebbi zeneművészeti főiskola, ahol a zeneoktatás mindig is szorosan összefonódott a színművészképzéssel. Tizenkét különböző tagozatunkon zenét, színház- művészetet tanítunk. Hallgatóink tehát művészképzésben részesülnek: operaénekesek. karnagyok, zeneszerzők. muzsikusok lesznek. De természetesen tanárképzés is folyik nálunk. Érdekességként említem meg, hogy jelenleg hallgatóinknak több mint a fele külföldi. A zenepedagógiai tanszék, amelyet vezetek, a Mozarteum legnagyobb részlege; itt nyolcvan tanár foglalkozik négyszáz hallgatóval. Célunk, hogy Mozartot ne csak a csokoládégolyókról ismerjék az emberek, hanem jussanak el gyönyörű muzsikájához is, érezzék meg a művészet erejét. — Professzor úr, az előadása egyrészt Friedrich Schiller Az ember esztétikai neveléséről szóló esszéi emlékeztetett, másrészt kiváncsivá tett. Milyen szerepet játszhat ön szerin a művészeti nevelés, egyáltalán a művészet a mai modern társadalomban és a huszadik század végi ember életében? — Rendkívül fontos szerepet! Biztos vagyok benne, nem az a cél, hogy az ember a kultúrának csak fogyasztója legyen. Nem lehet az a célunk, hogy előállítsuk a művészek valamiféle kis elitjét, akiket aztán hanglemezről, magnóról, televízióban, videón állandóan hallgatunk és nézünk. Ügy gondolom, az esztétikai nevelés, amelyről az előadásomban beszéltem, döntő jelentőségű. A politikai harc ugyanis nem elég; a szociális harc is kevés. A politikai küzdelmet megkell vívni a szabadságért, a szociális küzdelmet pedig az igazságosságért. De a szépséget, amiért élni érdemes, kizárólag az esztétikai forradalom győzelme hozhatja meg. Ezért van rá oly nagy szükségünk . . . Rengeteg még a tennivaló! Nem elég, ha egészségesen élünk; az kell, hogy értelme legyen az életünknek! Régi tétel, Schillertől, ahogyan említette is, de ma időszerűbb mint valaha. S mi, akik most itt vagyunk — tanárok, művészek, rendezők — éppen ezen a fronton tevékenykedünk. — Bocsásson meg! Esztétikai nevelés, szépség, tartalmas lét — gyönyörű fogalmak. De mi a garancia arra, hogy az elképzelés valóra válhat? Netán arról van szó, hogy az ideál nem más, mint a túlélés, az emberhez méltóbb lét feltétele? — Az ideál az emberhez méltóbb lét egyetlen lehetősége, mert az ember ugyebár nem csak kenyéren él. A tartalmas élet elképzelhetetlen a művészi alkotás nélkül. Ezért rendkívül fontos az alkotás minden pillanata, minden egyes jel, kép, hang, mozdulat és szó. — Professzor úr, hogyan képzeli el az eszményi, az esztétikus világot? — Nem illuzionistán, hanem józanul. Ügy, hogy az emberiség nem szakad ketté a kultúrateremtők kis és a _ kultúrafogyasztók nagy csoportjára, hanem mindenkinek gyerekkorát követően is lehetősége lesz a művészi alkotásra, ami nagyban segíti saját élete irányításában. — Művészetfilozófiájával nincs túlságosan egyedül, professzor úr? — A kérdés jogos. Körülbelül tíz éve alapítottuk meg a Nemzetközi Polieszté- tikai Nevelési Társaságot, amelynek művészek, tudósok és tanárok a tagjai — mintegy húsz európai és tengerentúli államból. Évente szimpóziumot rendezünk, és a Mozarteumban is törekszünk a széles körű nemzetközi együttműködésre. Ilyen szempontból már nem vagyok egyedül. Véleményem szerint nagyon erős ma az integráció és az összekötő kapocs iránti igény. A túlspecializált ipari társadalomban, a komputer korszakában egyedül a tudás már nem boldogíthatja az embert. A tudás ösz- szekötő kapocsként sem működik igazán. Sok a szakember, az ilyenolyan specialista, de — akár a bábeli toronyépítésnél — képtelenek egymást megérteni. Másképpen szólva: az esztétikai nevelésre — mint a kapcsolatteremtés, a párbeszéd és a béke fenntartásának módjára szintén — fontos feladat és nagy felelősség hárul a mai világban. — Köszönöm az interjút! Niedzielsky Katalin Szemfenékvizsgálat („Élete utolsó esztendeiben minden korábbinál magányosabb volt... élete sivár lett, kiüresedett.”) Sztálinról idézem ezeket a sorokat itt fent, Béládi László—Krausz Tamás: Sztálin című könyvéből. Majdnem megható megállapítás ez, s csak azért nem hatja meg az olvasót, mert tudja, hogy egy szönyetegre vonatkozik, s a szörnyekkel az ép gondolkodású embernek nem lehetnek pozitív érzései,: objektív megállapításai természetesen igen. Most, amikor lépten-nyomon róla olvashatunk, elkerülhetetlenül önmagunkkal is szembesülünk, hiszen minden szolga megérdemli a maga zsarnokát; a társadalmi passzivitás mindig megbosszulja magát: ilyenkor „futnak be” ugyanis szinte követhetetlen módon a kisszerű politikusok, és válnak kegyetlen bálványokká. Aztán mítoszt teremt köréjük az egykor passzív tömeg: ám ez is csak ön- csalatás, hamis önigazolás; a szörnynek, amelyet fejünk fölé engedtünk nőni, mindig kiderül pőre volta, és ilyenkor aztán szégyenkeznünk kell, hiszen lemeztelene- dése a mienk is. Elgondolkodtató, már-már rémisztő, hogyan tudja a ma embere elviselni lelkiismeretén tíz- és tízmilliók oktalan halálát! Valami olyan ördögi körben leled- zünk, amelyből csak kétfelé vezethet az út: vagy a végső pusztuláshoz, vagy az emberiség sorsának igazi, örök időkre szóló megváltatásához. Ezt elképzelhetjük a legkülönbözőbb módon, a lényeg: élet vagy halál. . . S ahogy ezt lekopogtatom, már is látom: banalitásnak tűnhet az ilyen megállapítás is. Hányszor hallottam már ezt így gyermekségem idején! Éppen akkor, amikor a két „vezér” ült a nagy sakktábla mellett. . . Kétségbeejtő! Beszennyeződtek kifejezéseink is! Nehezen tűri „gyakorlott" olvasó is azt a negatív információáradatot, amely most zúdul tudatára la különböző csatornákon keresztül. Akár a jégtorlaszok hirtelen tavaszi olvadáskor a gátakat, fenyegetik félelmetes felismerések egyensúlyunkat. Tolulnak a kérdések, s meddig és milyen válaszokat tudunk adni a kérdésekre, amelyeket a jelen tesz fel mindegyikönk- nek? Hogyan hajthatta jármába népek százmillióit egy csökött szeminarista és egy dilettáns piktor?! Az önvédelem milyen formáira jogosult az egyén és a társadalom? Hol és hogyan szabható meg az egyéni és a kollektív felelősség határa? Egyáltalán: urai lehetünk-e saját sorsunknak vagy valamilyen közös végzet foglyai vagyunk? Felül tud-e emelkedni az ember a benne lappangó agresszív ösztönein! Mennyi megválaszolatlan kérdés még! Es az előregyártott, patentírozott válaszok már nem altatják el kétségeinket, mert a király illetlenül meztelen, és mi szégyenkezünk. Ezért aztán méltatlan utóvédharcokat folytatunk, hogy leplezzük saját meztelenségünket is. Pedig el lehet esni az utóvédharcokban is .. . A Szörny tehát magányos volt.. . Pedig jelen volt mindenütt! Millió és millió példányban... Papíron, kőben, ércben és hús-vér emberekben ... Mennyimennyi Sztálin, amerre tekintetem visz- szaréved csak saját múltamban is! Még nem voltam iskolás, amikor először hallottam róla. Egy jaminai makarónikészí- tö járta telenként a tanyákat: finom makarónit és egyéb tésztafélét csinált; emlékszem, ő beszélt róla apámmal. Bár inkább csak apámnak, aki némi, bajsza alá bújtatott megbocsátó somolygással hallgatta a lelkes agitátort, ö kisgazda volt, amaz meg kommunista. Azért minden télen elkészült a finom tészta: ez osztályon felül álló ügy volt... A háborúban már kevésbé kedélyes a kép. Híre kelt a tömegsíroknak; nem sokat tudtam még a világról, de azok a lengyel tisztek nem hagytak nyugodni. Apám akkor már nemigen politizált, emlékszem keserű megjegyzéseire ... „Huncut úri politika ez az egész” — hallom most is, ahogy a detektoros rádióból hallottakat tárgyalta meg vasárnap délutánonként a szomszédokkal. Abban az időben legtöbbször Jurcseket szidták ... Anyám meg örökké sírt; legidősebb bátyám a fronton volt.. . Aztán a történelem nagy vihara fölöttünk és bennünk is... Ki-ki kereste új helyét. Azok a „fényes szellők” szárnyukra kaptak sokunkat; új korszak, új értelmiség ... Es sok-sok tabló, amerre csak néztünk, az ő biztató mosolya, no és a „legjobb Tanítványé ...” Valamivel szigorúbb már a bajszos kép, amikor a „bázis iskola” igazgatói irodájának faláról tekint le rám, engedetlenre, hálátlanra. „Tudod, ez az ajtó nem csak fizikailag választ el a tanári szobától...” — ízetlenkedik igazgatóm, aki egyenesen Árpád-sávos főhadnagyból lett egy kisváros vezető kommunista élpedagógusa. Ma is látom, hogy fehéredik el viszsárga, gyomorbajos ábrázata, amikor közlöm vele, hogy tanítani jöttem az ,iskolába nem spicliskedni. Három hét múlva kirúgott . .. Az életkedvemet ez persze akkor még nem érintette, mint ahogy az sem, hogy ugyanebben az évben egy másik szoba faláról is rám tekintett, de akkor már összevonta borzas szemöldökét is. Ez egy tanácselnök-helyettes szobájában volt 1952-ben. Nyilván az ö szavait tolmácsolta a buzgó hivatalnok, amikor megkérdezte tőlem: „Mondja, akar maga tanítani?!” Talán nem kell hangsúlyoznom, hogy ez a „kérdés” nem puszta érdeklődés volt. A bűnöm pedig az, hogy tiltakozni merészeltem, amiért X elvtárs elvette törvénytelenül apám tanyáját, aki akkor már hatvanhárom éves volt, és a kedvünkért belépett a szövetkezetbe is. Ez is kevés volt. Tizenegy hold földje volt apámnak, és én voltam a kilencedik gyereke. Az indoklás pedig: „Hivatásszerűen földműveléssel foglalkozó, de dolgozóparasztnak nem minösithetö.” Nos, ehhez talán semmi többet... Es aztán 1953 márciusa. „A Párt adta, majd ad helyette másikat!” — zokogta a külvárosi iskola tanári szobájában az egykori novícia; jóslata bevált. Kaptunk helyébe másikat, másokat. Itt járt még most is közöttünk, meglapul bennünk; szívós, ugrásra kész. És közben megtanult alkalmazkodni is. Az is lehet, hogy „magányos”, és társakra vágyik ... Van egy közmondás, talán még nem is hallották! „XIj cipőben is járhat valaki a régi úton..Csak ennyit akartam mondani. — ph—y — SIKERKONYVEK Egy könyv üresen maradt oldalaira írt feljegyzések, vallomástöredékek, régi füzetből kitépett lapokon elmélkedés életről, halálról és a költészet küldetéséről, az 1932-es párizsi utazásról és végül az 1942— 43-as munkaszolgálat idejéből. Radnóti Miklós Naplója — akárcsak lírája — döbbenetes, megható, életre szóló élményt adó olvasmány. A napló adalék a költészethez, és fordítva. Mindkét műfaj egymás ragyogását erősíti. Nem véletlenül, hiszen a líra és a naplóba foglalt önvallomás a legszubjektí- vebb, a legőszintébb, a legközvetlenebb megnyilatkozás a költőtől. Mondandójának, üzenetének nem keres apropót, ötletet, történetet, csak egyszerűen azt mondja; ez vagyok én. Vagy: én így érzem és kész. A világirodalom legszebb, legjelentősebb naplói, esszéi általában történelmi korszakokban, döntő fontosságú egyéni, társadalmi változásokkal összefüggésben születtek. „Válságok termékei” — írja Melczer Tibor utószavában; s hogy ez az állítás Radnóti Naplójára is igaz, annál mi sem nyilvánvalóbb. Csak néhányat említek a bizonyítékok sorából. A feljegyzések 1934 nyarán kezdődnek, amikor a friss diplomás bölcsészdoktor állástalan, és „huszonkét szemtelen évével” szembesül az értelmiség kilátástalan helyzetével. Az elveszett nemzedék közérzetéhez párosul a költősors reménytelensége. A spanyol polgárháború kirobbanásával és a németorsági fejleményekkel elborul a világtörténelmi horizont. Jönnek a halálképek — a naplóban és a versekben. A rút, az erőszakos, a „förtelmes halál” egyfelől, a „bölcsebb, szép halál”, a múlandóság szépsége, „a jó halál kegyelme” másfelől. Következik az első, majd a második zsidótörvény — s ezek fájdalmas lecsapódása a naplóban. A költő fizikai erejét, teherbírását meghaladó munkaszolgálatot is csak az írás, a költészet segíthetett tizenegy hónapon keresztül elviselni... N. K. „Hazánkban minden javítás kivihetetlen, mely nem gyökeres.” (Eötvös József: Reform) Nem örül mostanában a békéscsabai ifjúsági ház portása. Éjjel tíz-tizenegy óráig üldögélhet, míg a reformkörösök elszélednek. Sejtelme sincs, hogy mi a csodát beszélhetnek este öttől csaknem éjfélig. Állok az emeleti klubteremben. Nézelődöm, böngészem az alapító nyilatkozatot és az ügyrendet. „A reformkor alapítói az MSZMP tagjai.” — olvasom. A falon nincs Lenin-kép, szürke cigaretta- füst telepszik a bútorokra. Jönnek az emberek. Ismerősök, sohasem látott reformerek. Van itt nyugdíjas ügyész, KISZ- és párttitkár, vállalati igazgatóhelyettes, tanácsi osztályvezető, katonatiszt, újságíró, a tudomány, a népművelés munkatársa, jogtanácsos, HNF- titkár és a pártapparátus jó néhány tagja. összekevert nemzedék — gondolom magamban. — Azok, akik még ajkukra vették Rákosi pajtás szent nevét. Aztán 1956, a rémmeséivel együtt. Majd Prága és 1968 reményteljes napjai következtek. Az illúziók azonban hamar szertefoszlottak. Jött az útkeresés, a félmegoldások özöne, pislogás a gödör aljáról. És most? Elszabadult lovak között a gyeplő. Kapaszkodjatok! Szervezkedjetek. Terheltekkel megpakolva másszatok kii a -gödörből. Valaki megfogja a vállam, érdeklődik: miféle társaság ez, voltaképpen mit akarnak? Tétován ül a helyére, a kíváncsiság legyőzi a kételyeit. Ideiglenes ügyintézőt választunk és megkezdődik a vita. Ez már nem hasonlít a párttaggyűlések tespedt hallgatásához, egymás után jelentkeznek a szónokok. — Tényleges változást akarunk! A politikában, a gazdaságban, az egész társadalomban. A KB-üléseken, a Parlamentben több reform- értékű döntés született, az MSZMP konzervatív erői azonban ellenállnak. Elképzelhető, hogy ezek a fundamentalisták időt nyernek, amely el óbb-utóbb visszarendeződéshez vezet. Elérkezett az idő a társadalom, a párt reformerőinek az ösz- szefogására. A szemüveges férfi taná- rosan figyelmeztet: — Vigyáznunk kell a szavakkal. Mi az, hogy reform? Ennek a társadalomnak számos olyan eleme van, amelyet nem lehet megreformálni. Napirendre tűzhetnénk a jövőben a tulajdonviszonyokat, a vállalkozásokat, az agrárágazatot, a kultúrát és az elvándorlás okait. — A párt elvesztette a tekintélyét. Ha nem szedi ösz- sze magát, semmi esélyesem lesz az elkövetkezendő választásokon. Ezért elengedhetetlen egy határozott program kidolgozása, végrehajtása, de ez aligha megy mélyreható strukturális és személyi változások nélkül — véli az egyik fiatalember. Ülünk bólogatva, s talán mindannyian az elszalasztott lehetőségeken bánkódunk. Gyűlöljük a korrupciót, a kontraszelekciót, a bürokratizmust, miközben „A politikai harc nem elég!”
