Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-27 / 98. szám

1989. április 27., csütörtök NÉPÚJSÁG M int olvasóink bizonyára emlékeznek rá, lapunk április elsejei számában „Bot­rány? vagy csak annak mondják?” címmel foglalkoztunk- az Alföldi tárlat kö­rüli bonyodalmakkal. Pontosabban annak a körülménynek a hátterével, hogy Gubis Mihály és Schéner Mihály művészek a tárlatra beadott képeiket visszavonták. Ezt azzal indokolták, hogy olyan zsűrit nem fogadnak el. amelynek Koszta Rozália is tagja. A gyulai festőművésznő ellen az a kifogásuk, hogy a csabai bundabotrányba keveredett azzal, hogy egyes képeiért kapott pénzösszeg felét sportcélokra ajánlotta fel. A cikk megjelenése óta özönlöttek szerkesztőségünkben a levelek. Az alábbiakban ezekből nyújtunk át néhányat, kommentár nélkül, mert úgy véljük, az olvasók és az érintettek (Gubis Mihály. Schéner Mihály és Váradi Zoltán) reagálása önmagáért be­szél. Pusztán annyit jegyzünk meg — Cs. Szabó István levelét pontosítva —, hogy Schéner Mihály időközben megkapta a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze és a „Békéscsaba városáért” kitüntetést. Az utóbbit dr. Gally Mihály tanácselnöktől vette át. A vitát a magunk részéről lezártnak tekintjük, ugyanakkor szívesen adnánk helyet a megye művészeti életéről szóló nyílt és kulturált párbeszédnek. „Tiltakozásunk története... Úgy érzem, az újságírók­tól *Való tartózkodás, féle­lem, ami jellemző a magyar polgárokra, érthető. mert nem ritka eset, hogy egész más jelenik meg az újság­ban. mint ami a valóságban megtörtént. Van egy másik félelem is: vállalni tettein­ket. Az 1989. április 1-jei Bé­kés Megyei Népújságban megjelent „Botrány? Vagy csak annak mondják'’" cí­mű, Béla Vali által írt cik­kel kapcsolatban írnám meg véleményemet. A cikk nyilvánvaló pár­tossága. irányítottsága által ravaszul félrevezeti a köz­véleményt. önkénves ki­emelésekkel, elhallgatások­kal. átfogalmazásokkal meg­változtatta beszélgetésürtk értelmét. Kezdjük az elején. Avagy tiltakozásunk törté­nete. ahogy valójában tör­tént. A cikkben részben közzé­tett februári tiltakozó leve­lünket, amelvet ketten — Schéner Mihály és Gubis Mihály — aláírtunk, elküld­tük Kéri Lászlónak, a vá­sárhelyi területi szövetség címére. A levélre semmilyen válasz nem érkezett (tehát jóval az Alföldi Tárlat zsű­rizése és díjkiosztása előtt küldtük el levelünket). Az Alföldi Tárlat zsűrizése után derült ki, hogy Koszta Ro­zália festőművész zsűritag minőségben részt vett a zsű­rizésben, ami ellen tiltakoz­tunk. Mivel választ sem kap­tunk levelünkre, nem volt más lehetőségünk, hogy ki­állításunkat komolyan ve­gyék, mint a beadott képek visszavétele. Az pedig rossz­indulatú feltételezés, hogy azért szántuk magunkat er­re a lépésre, mert nem kap­tunk díjat. „Nem kell ezt a bunda­ügyet igy felfújni, már ami a képvásárlásokat illeti.” Kérdem én, mikor tájékoz­tatták a közvéleményt a ké­pek sorsával kapcsolatban, illetve a megyében élő mű­vészeket az éves vásárlások­ról? Hol jelent meg a nyil­vánosság előtt, az úgyneve­zett „sportcélokra” felaján­lott összeg sorsa? Kérdezem, miért érzik megkövezve, számkivetve, személyükben megsértve magukat azok az emberek, akik eszközei vol­tak egy máig tisztázatlan, homályos ügynek? A kérdé­seket lehetne szaporítani, de úgy érzem, ezt nem az én dolgom kideríteni. Tiltako­zásunk ennek az ügynek csak a művészettel kapcso­latos részét érinti. Ami nagyon fontos még, hopv mi nem a személyek ellen fordultunk — mint ahogy a cikk sugallja, és az érintettek felfogják —, ha­nem egyes funkciót betöltő, döntésjoggal bíró felelős személyiségek, zsűritagok tevékenységét bíráljuk. Még egy dolog az újság­ban megjelent saját nyilat­kozatomról. A tiltakozó le­vél egy részét idézték, há­rom kis ponttal jelezve, hogy még folytatódik, ám a vá­laszom éppen arra vonatko­zott, amit nem közöltek. A cikk által sugallt visszatán- colással ellentétben vállalom a levelet. Utóirat. Tisztában vagyok azzal, hogy a végre kimon­dott, először nyilvánosan közzétett tiltakozásunk meg­botránkoztatja az itt élő ér­dekelteket, mivel nyíltan nyilvánosságra hoztuk véle­ményünket. Ez sajnos eddig szokatlan volt, példa nélkü­li, tehát felháborító. Ennek ellenére vállalom, főleg mi­vel ez nem személyes, ha­nem közügy. Gubis Mihály (A szerit, megjegyzése: Azt n sokat emlegetett, és Kéri Lászlónak szánt levelet a címzett — állítása szerint — nem kapta meg! így érthető, hogy arra válaszolni sem volt lehetősége!) Tisztán látni... az lett volna jó Kis híján ugyanúgy jár­tam, mint Béla Vali, aki a Tárlat előtti támadás című (Népújság, 1989. április 1.) írása elején megemlíti a rá­dióriportot, melynek halla­tán majdnem földbe gyöke­rezett lábbal, feltette a kér­dést: „Már a művészek is?” Velem ez pár hónappal ko­rábban történt meg a tele­vízió sportműsorának (!) hallgatása során, amikor va­lami Békés megyei képügy­letet emlegettek. Majdnem földbe gyökerezett a lábam: már a művészek is? Csalódott lettem, mert kö­zel tizenöt éve a megyei képzőművészeti életet szol­gálom, mint műtárgyfotós, szinte képek között nőttem fel. s bár lehetett néha hal­lani fura ügyekről, festé- szet-focibunda „árukapcso­lásra” álmomban sem gon­doltam. Csalódottságomat növelte, hogy az elmúlt hó­napok során senki nem tar­totta fontosnak, hogy az itt élő alkotókkal közölje, mi is történt. Többen megtehet­ték volna, és akkor mára már talán mindenki elfelej­ti az egészet. Helyette az ilyenkor szokásos találgatá­sok következtek... Ügy gondolom, az itt élő mintegy harminc szövetsé­gi és alaptag annyit megér­demelt volna, hogy tisztán lásson (s a közvéleménynek is volt hasonló igénye), mert kellemetlen, hogy a megyei művészeti életről — az eset­tel kapcsolatban nem csak a humoristák, hanem a me­gyén kívül élő művészek is gúnyos megjegyzéseket tesz­nek és semmit se tud vála­szolni a kérdezett. Nem baj, ha valakik a sportot támogatják. De ak­kor mire volt jó a sokéves titkolózás? (Egy helyen ön­kéntes felajánlásról olvasok, másutt ^vissza kellett szol­gáltatnunk” sor is találha­tó.) A területi szövetséggel kapcsolatban annyit, hogy talán egészségesebb lenne egy önálló megyei szövetség (vagy nevezzék bárminek) létrehozása, amelyben nem csak a megyei művészeti élet egészével gyakran azo­nosított képzőművészet, ha­nem építészek, , zenészek, színészek, koreográfusok, írók, videósok stb. is helyet kapnának. Jól érezné magát benne egy fotográfus is, mégha történetesen nem is képzőművész ... Váradi Zoltán Ősi betegség az irigység Olvasom a Békés Megyei Népújság 1989. április 1„ szombati számának 3. ol­dalán Béla Vali; „Tárlat előtti támadás... Botrány? Vagy csak annak mondják?” c. cikkét. Valamint olvastam ugyanezen új­ság 1989. április 2., vasárnapi számának 3. oldalán, hogy Ont, Művész Ür, kitün­tették a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze címmel, aki már amúgy is a Magyar Népköztársaság Érdemes Művé­sze. Munkácsy-dijas művész. Ugyanakkor megkapta. Művész Ür, a „Békéscsaba Vá­rosért" elismerést is. Ezen híradások ol­vasása közben — bocsánat á népies kife­jezésért, de én néprajzi gyűjtő és felső­fokú mezőgazdasági végzettségű vagyok — hányingerem támadt. Azt az átlagos polgár is hallotta már innen-onnan. hogy a művészvilág képvi­selőinek is van egy ősi betegsége, mely ebben a körben fokozottabban jelentke­zik. nevezetesen a nagyfokú irigység. Tisz­telet a kivételnek! Ez itt nálunk magya­roknál tetézödik. a magyar etnikai speci­fikumot képező nagyfokú irigységgel, ar­ra való hajlammal. Tájékoztatásul csak ide, hogy népemet nagyon szeretem, eré­nyeivel és súlyos hibáival együtt. Példa nélküli számomra az Ön által kezdemé­nyezett nyilvános „elhatárolódás”, úgy­mond bcsározódott művésztársaival szem­ben. Vajh! ön. Művész Ür!, hányszor elő- szobázott annál a megyei vezetőnél, vagy vezetőknél, akik ezt a bundamocsarat él­tették? Vagy nem sikerült eredményt ott elérni? Teszi ön ezt a nyilvános művész palotaforradalmi fekáliakeverést, abban a megyében, ahol az országos átlaghoz vi­szonyítva az irodalmi és művészeti élet a bányászbéka feneke alatt van. Művész Ür! En az On munkásságát tisz­telem és becsülöm, de nem értem. Munkáit ismerem. Ezzel nincs nekem gondom. Nyilván én telietek arról, ha nem értem a munkásságát. Bocsásson meg, de Keré- nyi Imre főrendező úrnak igaza van. Aki nem fogadta el a magas kitüntetést és ezt azzal indokolta, hogy a kitüntetések oda­ítélésének rendszere ma az. országban olyan, amilyen. Művész Ür! Ön és Tár­sai is öntöttek egy vederrel a nagy ma­gyar, egyre büdösebb fekáliagödörbe. Ezért nem örülök az Ön kitüntetéseinek és nem is gratulálok hozzá. Cs. Szabó István „0 lezsürizett festményemet vettem vissza” „A helyi és az országos sajtóban is köz­tudomássá vált, hgoy az Alföldi Tárlatról három lezsürizett festményemet visszavet­tem tiltakozásom jeléül, bizonyos számom­ra immár károssá vált zsűriösszetétel, to­vábbá mindenekelőtt előző tiltakozásom miatt, mely arra vonatkozott, hogy a zsűri­ben ne vegyenek részt olyan művészek, akik a békéscsabai futballbundabotrány- ban kompromittálták magukat. Szeretném kijelenteni, hogy ezen kérésemet jnár a zsűri előtt közöltem és jeleztem Kéry László, dél-magyarországi területi titkár­nak. továbbá a megyei művelődési Osztály­nak, és Budapesten a Képzőművész Szö­vetség központjában is. Hogy súlyt adjak kérésemnek, végső megoldásként lezsűrizett képeimet visszavontam. További indoklá­saim a következők: a bundavásárlás még 1985-ben és '86-ban történt és téliesen ti­tokban maradt mind ez idáig, úgy tűnik, csak egészen véletlenül derült erre fény a múlt évben. Ezek után feltételezhető az ügylet alattomossága és eltitkolása is. tudniillik az hogy néhány képzőművésztől, felctételezhe- töen olyanoktól, akik elég bizalmasak voT tak a titoktartásra, nagyobb összegért ké­peket vásároltak, azzal a céllal, hogy an­nak felét visszaszolgáltatják a békéscsabai labdarúgó-egyesület támogatására. Ezen művészek között szerepel Koszta Rozália, aki hosszú éveken át a Békés megyei mű­vészek képviselőié az Alföldi Tárlatokon, továbbá egyéb hivatalos fórumokon. Meg­győződésem. hogy e műveletek m ind ez idáig való eltitkolása — mert hiszen még ma sem hozták nyilvánosságra, hogy mennyi képet vettek, milyen összegért és a zsűri- jegyzőkönyvet sem láttuk mind ez idáig ami nemcsak hógy nagy kárt okozott a Békés­ben élő képzőművészeknek, hiszen mint tapasztalhattuk — jómagam is —. hogy ez az arcnélküliség mindannyiunknak ártott. Ez a sport—képzőművészet akcióiiaulet le­járatta a képzőművészek egészének ügyét. Az elharapódzó gyanúsítások, titkolózások bizalmi válságot okoztak, melyek azóta is csak mélyültek, közönségművészet. és a művészek körében is. A jelek és tapaszta­latok azt mutatják, hogy régóta húzódó és rejtőzködő kapcsolódásokról, összefonódá­sokról van szó. melyek most már évek óta károsan érintenek bennünket az Alföld'• Tárlatok zsűrijénél is. Ilyen például né­hány hódmezővásárhelyi művész, és min­denekelőtt Dömötör János, vásárhelyi mtí- zeumigazgató immár hosszú idő óta meg­mutatkozó elfogultsága a Békés megyei al­földi. zsűrikben. Más alkalommal is. mely mindenáron egy hódmezővásárhelyi alföldi népi művészeti irányzat dominanciáját erőlteti, és részesíti előnyben minden más stílussal szemben. Meggyőződésem, hogy ez a nézet meglehetősen károsan hat a Bé­kés megyei művészeti törekvésekre, és en­nek sokarcú kialakítására. Különös hang­súllyal Koszta Rozália Békés megyei tit­kár ténykedésére, mely valójában a hód­mezővásárhelyi — ma már eléggé megko­pott és elavult szemléletének a szolgálatá­ban áll. Több levelemben már előzőeg is jeleztem e monolitikus szemlélet helyte­lenségét. elfogadhatatlanságát, mely jólle­het egyes személyek számára igen előnyös, kik inkább a hódmezővásárhelyi stílus szol­gálói és szolgálólányai, azonban sokan ta­pasztalhattuk — jó magam is több alka­lommal —, hogy személy szerint is jólle­het nem kevés már a munkásságunk, de a fiatalokat tekintve, akik most indulnak, igen káros anyagilag is. de szellemben is hátrányos helyzetbe kerülnek. Az a nézetem, hogy a vásárhelyi művé­szeti szemléleti dominencia szoruljon visz- sza. hogy ezáltal a Békés megyei helyi ön­állóság végre megvalósuljon, sót. azt tar­tom helyesnek, hogy a Vásárhellyel való csak strukturális, de nem szellemi kap­csolat szűnjön meg. és hogy új képviselete legyen új személyekkel a Békés megyei művészeknek, olyanok, akik valóban isme­rik az itt élő művészek, munkásságát és ellentétben Koszta Rozália eddigi tevé- kenységével, valóban képviseljék a megye művészeit. Szűnjön meg a klikkrendszer és a művészek munkássága valóban érték­mérője legyen az érdemeknek. Tisztelem jómagam is az alföldi művé­szetet. ■ melyet Hódmezővásárhelyen Tor­nyai. Rudnai erőteljes drámaisága képvi­selt. nézetem szerint már ez a múlt szá­zadi drámaiság felhígult, elszáradt és egy lirizálló puha formalizmussá vált. mely in­kább a Greshe polgári lét idillikus kitű­nő kolorisztikus. de problémamentes zsá- ner-idillé vált. Ami húsz évvel ezelőtt jó volt. sőt egyedül jó volt. az mára elavult. Hál’ istennek! Végül is mint aktuális és helyénvalót, megemlítem Németh Miklós miniszterelnök az április 1-jei ünnepi beszédét, melyet az érdemes és kiváló művészeti díjak kiosztá­sánál mondott, különösen az a passzusa jellemzi a mai kultúrpolitikát, mely így szól: „a művészetekben a sokszínűség az értékteremtés forrása”. Úgy tapasztalom, hogy a kormány immár néhány éve egyre jobban érvényesülő nyitott, sokszínű mü- vészetpolitikája Békés megyében még nem érvényesül eléggé. Meggyőződésem, hogy ennek a fő akadálya a hódmezővásárhe­lyiek és a velük hűséges és őket szolgáló néhány Békés megyei művész. Szeretném kijelenteni, hogy ezen néze­teim nem először hangoztatom, de mint végső summázást. mint végső összegezését ismét leszögezem a Békés megyei művé­szet nyitottsága, tisztasága és szabadsága érdekében, mely nélkül nincs előrehaladás a művészetben sem. Ezen nézeteimet csak mint a magam személyes álláspontját köz­löm. és nem szántam másnak eddig sem, és ezúttal végül is kijelentem, hogy to- i:ábbra sem szándékom, hogy kollégákkal, vagy bárki mással szervezkedjem. Mégis mint szuverén alkotó kötelességemnek ér­zem megemlíteni, hogy Békés megye ta­nácsának művelődési osztályától évek óta messzemenő szellemi és anyagi támogatás­ban részesítettek. Ugyanezt kaptam Békés­csaba városától is. Az, hogy a Meseház létrejöhetett, továbbá a napokban megje­lenhet Szent István könyvalbumom is. a megye és a város anyagi és szellemi tá­mogatásának is köszönhető. Azok az ered­mények. amit munkásságommal és szívem­mel kifejtettem a város kulturális építke­zésének a téglakövei. Schéner Mihály képzőművész Én másként gnndolom Játékra jelentkeztek tehát a művészek. Játszottak is a rangadón, hiszen elfogadván jelentkezésüket, benne lettek a keretben, a mérkőzés után azonban — az ölötzőben — még egy kis utójáték kereke­dett. Hogy érthető legyek: néhány játékos fogta képeit s kivonult a tárlatról. A zsű­rizés után. Kivonultak, hát kivonultak. Az ő dolguk. Csakhogy a második félidő után. Amikor a hármas síp­szó már elhangzott. Kivonul­tak. mert kifogásuk lett egyik-másik játékvezető el­len. Pedig mindegvik bene­vezett játékos tudta, tudhat­ta, hogy azt a kupameccset kik vezetik: rajta volt a pla­káton. A játékszabályokat annak rendje-módia szerint írták ki. Szabadon dönthetett tehát mindenki arról, hogv ha ez és ez a kilenctagú já­tékvezetői bizottságban ben­ne van, akkor bizony ő (a be­nevező) ugyan nem áll a má­sik ő (a bíráló) egykilence- det jelentő ítélőszéke elé. Ha pedig én egvszer (mindezek ismeretében) játékra jelent- kezlem. s a kei el be is bele­vettek. akkor alávetem ma­gam a delegált iátékve- zető(k) ítéletének. Eddig a történet állampolgári normál gondolkodásban. Ezt vala­hogyan ilyenformán a sajtó és a rádói is közreadta. Nem állítom, hogy repdesnénk örömünkben, ha egv szűkebb csoportban is — gyanítható­an nem a tolerált másként gondolkodás következtében — vért kívánó, halálra menő párviadalra kerülne sor. De azt sem állítom, hogy az ilyen mindennapos, az éle­tünk minden területén na­ponta százával előforduló ügyek különösebb érdeklő­dést váltanának ki a megél­hetési gondokkal küszködő publikum körében. Bár, ki tudja? Amit én másként gondolok az ügy kapcsán, az a következő: Vannak összeilleszthető, meg össze nem keverhető, egymás mellé és egymással szembe nem állítható dolgok. Például. Gyűjtést indítanak a segítő jóakarók — mond­juk — az öregek napközi ott­hona egvnémelv felszerelésé­nek pótlására, hiszen ennek az intézménynek nincs költ­ségvetési támogatása, vagy ha van. abból nem telik ar­ra, hogy az otthon könyvtá­rának állományát korszerű­sítsék. És — ha az úttörők felkeresik a bácsikal-néniket — erre az akcióra ki mit tud, ki mit akar (pénzt, könyvet, képet) adni, az egy dolog. Rendes dolog. De ha ezt a pénzt, a meghirdetetteken önkényesen változtatva — mondjuk — az üzemi konyha főszakácsának anyagi jobb­létére konvertálják valakik, az más dolog. Nem rendes dolog. Nem ám! De erről a bundává végkifejlesztett ak­cióról én. aki a Thomas Mann-sorozatomat felaján­lottam (mert kifejezetten e köteteket kérték az úttörők, vagy mert már nem ért a polcomra a 12 kötet, vagy mert viszonozni szándékoz­tam valamivel azt a csekély­séget, mellyel a köz valaha valamiben nem bunda-szán­dékkal támogatott), semmit sem tehetek. Nem én bun- dáztam tehát, hanem az(ok) a valaki(k). aki(k) ... No, de ez(ek) az aki(k), ez(ek) marad(nak) láthatatlan(ok) továbbra is. A valódi bún-. dás(ok). Sújtsa őket a kivo­nulók haragja! De még akkor, még ezért sem vonnám ki a képeimet: hadd lássam mit ítél az állí­tólag nem a köz-odaültette ítész az én képemről. Az íté­let után meg pláne nem, hadd lássa a közönség az én képemet! Petőcz Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents