Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-25 / 96. szám
1989. április 25., kedd „A vonalakban önmagamat keresem . v” Fotó: Fazekas Ferenc Muzsikál, rajzol és néha verset ír Nagyon fiatal. Bájos, szőke, kék szemű. És a korához képest nagyon komoly, olykor keserű. Beszélgetek Elzával, vagy inkább hallgatom. Mesél, s hamar kiderül: nem ő komoly, keserű a korához képest, hanem az élete az. Gyula: gimnázium és zeneiskola, cselló. Aztán Szeged: Tömörkény Gimnázium és Művészeti Főiskola. Alighanem tehetséges pálya kezdett kibontakozni, vagy csak kezdett volna, ha ... Ha nem jön a nagy szerelem? Miért? Hiszen a szerelem inkább erőt ad és segíti a tehetséget?! Miért ne menne a kettő együtt? Ideális esetben természetesen a tartalmas, szép szerelem kifejezetten előnyös lehet a kibontakozáshoz. De Elzával másképp történhetett... Roland most két és fél éves. Élete értelme, hogy nevelheti a kisfiút, mondja Elza. A szerelem viszont elmúlt. Sőt, a kapcsolat megromlott. ’ Kellett újra a zene. Â zene, mint társ, a zene, mint erőforrás, vigasz. De nem engedték el zenélni, rázárták otthon az ajtót. Szenvedésből kezdett rajzolni. Ahhoz elég volt a papír, meg a ceruza, ami akad minden lakásban. Kezd világossá válni, hogy a rajzok, a képek miért olyanok, mintha idősebb kezektől származnának... Otthon, a nagy magányban mindent beleadhatott az alkotásba. S a képek túl könnyen jöttek, így nem is tulajdonított nekik különösebb értéket. Koszta Rozália biztatására kezdett tanulni — szemléletet, életfelfogást és csak harmadsorban a technikát. Természet, mellszobrok, élő arcok, szemek — minden torzra sikerült. „A magányos fák, a magányos emberek — mindig én vagyok — magyarázza Elza —, a vonalakban önmagamat keresem." Egy 1989-es „stílusgyakorlat” Fotó: Gál Edit Ha valaki nem figyel fel a rajzokra, talán a mai napig nem tudjuk, hogy a Jókai » Színház zenekarának csellistája más műfajban is bontogatja szárnyait. S akkor talán senki sem láthatta volna képeit, amelyek „öncélúan”, saját vigasztalásra készültek. Pedig öröm, ha a rajz másnak is tetszik. Elza most huszonkét éves, elvált, gyermekével a szülői házban él. Ma már otthon is zenél, a színházban is rajzol. „Stílusgyakorlatok", amelyek mélyről fakadnak, de törődést, mesterségbeli tudást igényelnek. Nem zenés színházban muzsikusnak lenni — alárendelt szerep, nem éppen rangos társadalmi presztízzsel. S jiem éppen magas fizetéssel... A zene meg a rajz — Elza társai, akik nem hagyják egyedül, akik nem okoznak csalódást. S akikkel közösen keresi az utat — önmagához, másokhoz és a világhoz. Muzsikál, rajzol és néha még verset is ír. Különös, míg a hangszerhez és a tolihoz szomorúságában nyúl, a versek örömében születnek... Niedzielsky Katalin „Elefánt a porcelánboltban...'’ Zenés tréfák Eleken , Csütörtökön déltájban zenészek „szállták” meg az eleki művelődési házat. Topa Sándorné igazgató szerint szívesen látott vendégek náluk a muzsikusok — jelen esetben a Békéscsabai szimfonikus zenekar tagjai — hisz előadásaikkal színesítik Elek zenei életét. Arról nem is beszélve, hogy a helyi ének-zeneoktatásra egy-egy „profi” koncert „felteszi a koronát”. Az Országos Filharmónia megyei kirendeltségének szervezésében. az Ifjú Zenebarátok IV. évfolyamának utolsó előadására gyülekeztek tehát az eleki négy—nyolc osztályos gyerekek, legalább háromszázan ... , Igaz. dél volt, és a nagyteremben hideg, de a kezdődő előadás hamarosan feledtette a kisebb kellemetlenségeket. — Denűs pillanatokat szeretnénk szerezni hallgatóságunknak mondta elöljáróban Gyenge Enikő, a zenetörténész műsorvezető — figyeljetek csak, mennyi zenei tréfa van a művekben, a hangszerek megszólaltatásában, vagy amikor például a legmélyebb rézfúvós, a buba játszik el egy balerina könnyedségű melódiát! A hatás komikus — olyan, mint az elefánt a porcelánboltban ... Nyugodtan nevethettek is — hangzott a biztatás. És megszólalt a zenekar Nagy Zsolt karmester vezényletével. A gyerekek „vették a lapot”. Szavak nélkül is látszott a tekintetekből, igazán sikerült nekik szóló, vidám knmcert- műsort összeállítani. Közben arról sem feledkezve meg, hogy az igazi cél, a zenei ismeretterjesztés és a hangvenstny-élmény maradéktalanul megvalósuljon. Sorra szólaltak meg a zene- iroddalom klasszikusai : Haydn .•,Tyúk”-szimfóniájá- ból az I. tétel; az elnevezés utólag ragadt a darabra; az Üstdob-szimfónia viszont már a londoni bemutatón elnyerte a Meglepetés címet. A rossznyelvek szerint azzal, hogy az üstdobütések felrázzák a szundikáló közönséget. Majd Mozart Zenei tréfája, zeneszerzésben és előadásban egyaránt parodizálva a tehetségtelen zeneszerzőt, a hamisan játszó muzsikust. Johann Strauss- tól a Pizzicato polka, pengetve, hogy azt az érzést keltse a hallgatóban: a kedvelt társastánc táoncosai tojáshéjon lépkednek. Végül Sztravinszkij, aki megbolygatta a zenei törvényeket. Saját darabjait is mindig újra hangszerelte, nagy előszeretettel használva a zenei ellentéteket. Jó néhány művének részleteit először zongorán hallottuk — közreműködött Nátor Éva, a békéscsabai Zeneművészeti Szakközépiskola tanára — majd a zenekarra átdolgozott változatban Mars, val- zer, polka és galopp lendületes ritmusaival zárult a hangverseny. A muzsikusok Dombegyházáról érkeztek Elekre, de csöppet sem látszottak fáradtnak, sőt őket is újból magával ragadta a sok zenei tréfa. — Gyerekeknek játszani mindig nagy öröm — mondta az előadás után a karmester. — De műsorunkkal! hallgatóságunknak is olyan élményt akartunk szerezni, hogy a későbbiekben visszaemlékezzenek és kedvvel jöjjenek a majdani koncertekre ... Törzsök Attila, a nagyközség egyetlen ének-zene pedagógusa jött gratulálni az előadáshoz. Egyetlen, de nincs egyedül munkájában, hisz sok pedagógus társa is jelen volt. — Bizony, jó érzés kollégáim ittléte — mondta örömmel —, a gyerekeket is megerősíti abbéli hitükben, hogy hangversenyre járni nem felesleges időtöltés. A koncertek előtt alaposan felkészülünk, egy-egy beszélgető órát áldozva az előadásokra. Jó, hogy gyerekeim egyszer-egyszer láthatják, mint lesz az elméletből gyakorlat, azaz muzsika. Az utóbbi években sokat javult az előadások színvonala és eltűnt a pódiumról a lekezelő stílus. Emberek szólnak a gyerekekhez, ők érzik ezt. Igaz, drágultak a bérletek, de ahhoz képest, hogy az ehhez hasonló műsorok mit nyújtanak ... Ezért szorgalmazom a koncertek látogatását és úttörőcsapatunk anyagilag segít ott, ahol gondot jelent a bérletek megvásárlása. (szőke) Pillanatkép a nézőtérről---------------------------------------1 Levelezők fóruma 0 szocializmus nem utópia A levélírásra egy hasznos kezdeményezés sarkall, az, amely érvekkel akar meggyőzni embereket. Helyeslem, hogy a Népújság lehetőséget ad az eltérő nézeteket vallóknak is véleményük kifejtésére, mert csak így lehet érvekkel érveket szembeállítani, embéreket meggyőzni. Fehér Antal március 29-én megjelent írása (Válaszféle peres ügy(fel)einkre) késztetett a levélírásra. Fehér Antal úr azt állítja, hogy „az izmusok ideje kezd lejárni”. A gazdasági életben talán van ilyen tendencia, a társadalmi életben azonban világszerte éppen az ellenkezője tapasztalható, s hazánkban is, gondoljunk a szaporodó pártokra, egyesületekre. Megalapozatlan követkéztetés az is, mely szerint a szocializmus utópia. Igaz, hogy még sehol sem épült fel a szocializmus, de a kapitalizmus is 300 évig kereste az útját, míg a XX. század hatvanas-hetvenes éveiben megtalálta az új ipari forradalom eredményeképpen azt a rendszert, amelyet a tömegek is elfogadhatónak tartanak. Addig tényleg rothadó volt, ahogy Lenin írta. Szerencséje volt a nyugati dolgozó tömegeknek, hogy az orosz proletárforradalom győzelme nagyon megijesztette az egész világ burzsoáziáját, és a vagyona biztosítása érdekében feladta telhetetlen kapzsiságának egy részét, és így meg tudta nyerni a tömegeket. Ez volt történelmük legnagyobb politikai eredménye. A 70 éves forradalmi rendszer is meg fogja találni a helyes utat, hamarabb, mint a polgárság. A történelemből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy sem a polgári demokrácia, sem a szocializmus nem lehet meg izmusok nélkül. A tőkés országok által nyújtott kölcsönökről a kapitalista Magyarország bankkölcsönéi jutnak eszembe, amelyektől rettenetesen féltek a kölcsönt felvevők, mert az esetek többségében elárverezték tulajdonukat a bankárok. Most sem várhatunk semmi jót a nekünk kölcsönző banktőkésektől. Többek között azért sem, mert mi sem vagyunk elég előrelátók, hiszen mi is azt csináljuk a kölcsönnel, amit a legtöbb elmaradt, gyengén fejlett ország: a fejlesztés helyett feléljük, illetve más kölcsönök kamatait fizetjük belőle. Ez az ostobaság nem szocialista tulajdonság, hanem bizonyos népekre jellemző vonás, amitől megszabadulhatnak. • Ne ábrándozzunk arról, hogy kedvezményeket kapunk ! a pénzmágnásoktól azért, mert feladjuk elveinket, a közösségi tulajdon meghatározó szerepét, s utat nyitunk a tőkés rend restaurációjának! Nagyon szemléletes példa erre a jugoszláv gazdaság. Annak idején áradoztak a magyar tömegek a jugoszláv út helyességéről, arról, hogy özönlik oda a dollár, hatalmas építkezésekbe foghattak, fejlesztették az idegenforgalmat. Ma nem irigyeljük Jugoszlávia gazdasági helyzetét. Ma ők is, mi is örülnénk annak, ha nem kaptunk volna egy centet sem a tőkésektől, akkor ma sokkal jobb gazdasági helyzetben élnénk. A pártelitrétegről a kommunista párt tömegeinek igen közel áll a véleménye ahhoz, amit a nem kommunista tömegek vallanak, csak mi az eredményeket is látjuk, amit meg akarunk belőle tartani: eltűnt a szolgaság és a hárommillió koldus, újjáépült a romokban hevert or- j szág, gyarapodtak közös és egyéni javaink. A néhány év j óta tartó elszegényedés elsősorban a kölcsönök miatt következett be, és nem azért, mert a szocializmus alkalmatlan a megújulásra. Arról a kérdésről, hogy ki juttatta ide az országot, vitatkoznék Fehér Antal úrral, aki szerint a párt juttatta I ide. Fehér Antal úr is tudja, hogy nem a párt egésze, hanem a párt vezetői között meghúzódó karrierista vezetők, dogmatikusok, valamint pártonkívüli irányítók és rendszerünk egyéb haszonélvezői rontották el a gazdasági és politikai életünket. A kommunisták százezrei ugyanúgy ki voltak zárva az érdembeni változtatás lehetőségeiből, mint a pártonkívüliek. Abban egyetértek Fehér úrral, hogy „segítsük egymást, ahogy tudjuk. Jó szándékkal is.” De abban nem, hogy „ne ingereljük egymást karcolatokkal!" A nézetek kifejtésére minden arra törekvő embernek joga van, és a társadalomnak is szüksége van az ilyen írásokra, azokra is, akik nem a szocialista eszmét, rendszert szeretnék eltemetni. Csomós István, Békéscsaba Kegyeletsértés Pár héttel ezelőtt újságíró járt Gádoroson és interjút készített a demokratikus ellenzék és az MSZMP helyi képviselőjével. Búcsúzáskor megállapította, hogy Gádoroson tavasz van, nemcsak meteorológiai, hanem politikai is. Mi akkor egyetértettünk vele, de azóta történt egy s más. Március 14-én, a nemzeti ünnep előestéjén, egy, bátran mondhatom, sikeres emlékezés során a Magyar Demokrata Fórum, a Független Kisgazda Földmunkás és Polgári Párt helyi szervezeteinek képviselői megkoszorúzták azt az emlékművet, melynek tetején a turulmadár, ezeréves hazánk egyik jelképe áll. A kegyelet nemzeti szalaggal átfont koszorúja három napig maradhatott a helyén. , Egy éjszaka valaki vagy valakik letépték. Vajon honnan jött ez az „ember”? Vajon milyen érdekek kerülnek ilyen sötéten és alattomosan felszínre? Éppen ezért érezzük most azt, hogy hiába süt „száz ágra" a tavaszi nap. Gádoroson tél van, hideg tél. A kegyeletsértőnek e lap hasábjáról üzenjük, hogy amikor a nemzetiszínű szalagot meggyalázta', akkor nem csak bennünket, hanem a magyar nemzetet is meggyalázta. Nem keressük, nem jelentjük fel, éppen ezért ne féljen. Mi inkább imát mondunk Istenhez. Atyám, bocsásd meg neki, nem tudja, mit csinál. Az MDF gádorosi szervezete nevében Tóth István
