Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-02 / 78. szám
'kÖRÖSTÁJSZÜLŐFÖLDÜNK 1989. április 2„ vasárnap Hány asszonyt küldött máglyára a pallosjog? Boszorkányüldözés Békésben Hazai tájakon Kastély a libanoni cédrusok és az amerikai tulipánfák között Bármilyen hihetetlen, Békés megyében is volt boszorkányüldözés 1715—1719 között. A magyarországi boszorkányperek különböző hatóságok előtt zajlottak, leggyakrabban megyei, úriszéki és pallosjoggal rendelkező városok bíróságain. Hogy Füzesgyarmatra hogyan került a törvényszék ülése 1716. április hó 27-én, erről nincs dokumentum, s a fáma sem szól róla. A legnagyobb hírben Sánta Mátyásné dobozi boszorkány állt. Még azzal is gyanúsították, hogy a többi boszorkány nála jön össze. 1715 októberében a sok men- de-monda, panasz alapján a megye alispánja megbízza Bölcskey Miklós szolgabírót a kivizsgálással. Kiszálláskor mintegy 40 tanút hallgat meg. Csak sejteni lehet a perben elhangzott vallomások alapján, hogy a falu bírója, Hajdú János és családja terjesztette Sántánéról leginkább, hogy boszorkány. Mégpedig azért, mert Sántá- né leánya és az ifjabbik Hajdú egy darabig jegyben járt. A bíró tekintélyes ember volt. nem lehet csodálkozni azon, hogy példáját mások is követték, s a szerencsétlen asszonyt rontással vádolták! Eluralkodott a rettegés a 34-40 családot tömörítő kis településen... A vallomások bárgyúsága minden képzeletet felülmúlt. Fazekas István pásztor például azt adta elő, hogy „ ... őt éjszaka elragadták a boszorkányok, és Sántáné volt a zászlótartójuk ...”. Hajdú János azzal vádolta haragosát, hogy megrontotta, beteggé tette a fiát, amiért nem vette el a Sánta lányt feleségül. Az ifjabb Hajdú dús fantáziával és fájós gyomorral lehetett megáldva, mert így mesélt: „ ... iccaka odajött hozzám Sántáné egy szürke lovon. A lovat megkötötte, maga ráült a gyomromra. s ott gyötört... ”. Füzesgyarmaton újabb tanúk, majd a védőbeszéd meghallgatása után a további vallatás mellett döntenek. A vallatásnál használt tüzes fogók megtették a hatásukat, s Sántáné vallott, sőt, hogy megszabaduljon, még néhány ismerős nőt is boszorkánynak nevezett. Dömötör Tekla és P. Madár Ilona, alig két évtizeddel ezelőtt gyűjtötték fel az alábbi történetet: „Elmentem egyszer a bálba és táncoltam egy fiatalemberrel, és megfogott a régi sógorasz- szonyom. azt mondta: te is itt vagy? Ebben a pillanatban összerogytam. Ügy vittek haza, két férfi, és az anyám szaladt orvosért. El is ment anyám Szeghalomra, ott van egy olyan asz- szony, aki ezen tud segíteni. Másnap este fél tizenkettőre jött, akkor azt kérdezte az uram, tud-e rajtam segíteni. Ügy feküdtem az ágyban, mint egy halott, meg sem tudtam mozdulni. De amikor elővette a gyógyszerét, az üvegből töltötte a bal markába. olyan volt, mint a hó, mikor bedörzsölte, elolvadt. Akkor felültetett, oszt azt mondta, nyújtsam ki a lábamat. Oszt fogódzzak meg. Oszt azt mondta, hogy most már táncoljunk egyet. Az udvaron, az ablakunk alatt szólt a hegedű. Táncoltam az illetővel, még azt is tudom, milyen nótát húzott a muzsikás. Nem lehetett látni a muzsikásokat. A muzsikaszó után az orvosságot, ami megmaradt az üvegben, elásta a kapu sarka alá, és azt mondta, ne féljek semmitől, ide nem teszi be a lábát senki sem. Mikor osztán már ez letette a föld alá, oszt ment hazafelé, már várta az ángyi- kánk az illetőt. Agyonverte oszt a bábát, három nap múlva bele is ífalt. Azt mondják, ahol ilyen történik, az ilyenek „párbajoznak’. Meg kell vívni egymással állat képébe. Az egész falu tudta ezt, még az orvo- az elviselhetetlen kínoktól sok is.” 1565 és 1756 között Magyarországon 554 boszor- kánypör zajlott le — legalábbis ennyi pernek az iratai maradtak fenn. A perekben összesen 194 halálos ítéletet hoztak, amelyből 169 elégetés, 23 fővétel és égetés, 1 vízbe fullasztás. és 1 kővel való agyonverés szerepelt. Borbíró Lajos Történelmi filmjeinkben fel-feltűnik olykor egy remek arányú, klasszicista stílusban épült nemesi kúria homlokzata, amely a maga Habsburg-sárga színével igazán jó hátteret ad egy-egy múlt században játszódó mozidarab kosztümös jeleneteihez. À furcsa csak az, hogy e kis palotát mindig elölről mutatják; még féloldalról sem irányul rá soha a kamera. Az ok egyszerű: ennek a hajdan volt úri laknak csupán az elülső fala maradt meg, s így emlékeztet azokra a boldog békeidőkre. Mégpedig azokra az évtizedekre, amikor József nádor — hiszen ő kérte fel hírneves építészünket, Pollack Mihályt e „lak” megtervezésére — az 1820-as évektől kezdve otthont teremtett magának Alcsútdobozon, s ahol nemcsak ezt a ma már csupán díszletként árválkodó épületet hozta tető alá. hanem egy pompás arborétumot is telepített. II. Lipót magyar király fia, aki bő fél évszázadon át töltötte be a nádori tisztet, igen jó szemmel választotta ki a helyet birodalma számára. Ott kezdte el a növénykülönlegességek telepítését, ahol a Vértesacsai-patak a Váli-vízzel találkozik, tehát ahol nem kellett külön is gondoskodni az öntöznivaló- ról. Mindemellett a lankás- dombos dunántúli — Fejér megyéhez tartozó — tájba is remekül bele lehetett illeszteni ezt a birodalmat. Sőt, még egy tó is csábította az alapító tulajdonost és késztette kerttervezési remeklésre az ismeretlen táj alakító művészt. Mintegy 40 hektárnyi területet kerítettek be, s ott ho- nosítotátk meg sorra a növény- és faritkaságokat. Azt a mocsári ciprust például, amely a talajból függőlegesen kiemelkedő gyökereivel ritka érdekes látványt nyújt. Aztán a hatalmassá nőtt vér- bükköket, a törökmogyorófá- kat, a vízparti szilfákat, a Távol-Keletről hozott parás- fákat és az ázsiai eredetű úgynevezett vasfát. De van ott még mindezek mellett sokféle fenyő is: jegenye-, lue,, szerb-, ezüst-, kanadai és Kelet-Kínából származó páfrányfenyő. Az a libanoni cédrus, amelyet még 1830- ban ültettek, 26 méterre felnyúló, Észak-Amerikából származó tulipánfa, és az az akác, amelyet a legöregebb ilyen faként tisztelnek az erdészek. s amely 5,5 méteres átmérőjével valóban tekintélyt parancsol. József nádor rengeteget tanyázott ebben a birodalomban. Annyira szerette, hogy a palotája mellé egy úgynevezett narancsházat is építtetett, ahol valóban narancsok termesztésével kísérletezett. Ugyancsak bota- nikusi szenvedélyeinek kiélésére hat kisebb üvegházat is készíttetett; ezekben az arborétumban telepítendő egyedeket ápolgatták, és a messzi földről hozatott magokat szaporították. Az alcsútdobozi arborétum — amely egyébként egv jellegzetesen múlt századi angol kert — a nádor halála után is tovább bővült, szépült. Különösen az 1867— 1887 közötti időszakban gyarapodott, mégpedig azért, mert a két patak vize mellé ekkoriban egv artézi kutat is kapott. Ezt világhíres bányamérnökünk, Zsigmondy Vilmos fúrta, és szakértelmének hála, a 185 méteres mélységből máig szakadatlanul érkezik az öntözővíz, illetőleg a park tavának az utánpótlása. Erre a folytonos utántöltésre már csak azért is szükség van, mert az eredetileg természetes medrű kis tavat 2,5 holdnyira bővítették, s így igen tekintélyes nagyságú állóvíz lett belőle. Igaz. ez a fakülönlegességek árnyékában meghúzódó tó nem mély — 1-1,5 méteres —, de a felülete jókora, így hát folyvást tölteni kell, nehogy kiszáradjon. Dicséretére a hazai természetvédelemnek. ezt a József nádor alapította és utódai által példásan továbbfejlesztett díszkertet máig szépen gondozzák. 1952-ben védetté nyilvánították, azóta a Budapesti Állami Erdőrendezőség a gazdája. Ahhoz azonban, hogy ne csak turistaként gyönyörködjünk e tájban, hanem alaposabban is megismerkedjünk az ott folyó kutatásokkal, hosszabb időre van szükség. Aki pedig a természet remekléseinek megcsodálása után egy kicsit a múltba is vissza akar tekinteni, az a csupán homlokzatával jelzett palota melletti sírkertet is keresse fel. Itt a nádori család sok tagja nyugszik, remekmívű márványkeresztek alatt, de igencsak elhanyagolt környezetben. A kis templomocska szintén beszakadt tetővel várja, hogy vég- re-valahára rendbe hozzák. A. L. „Itt alakítottam kertet.. Emlékezés Bereczki Máté gyümölcskertészre A kunágotai temető egyik rejtettebb zugában áll szerényen meghúzódva a „márciusi ifjak” egyikének, az 1848—49-es szabadság védelmezőjének, a letiport haza felemelésén fáradozó, életét erre feltevő magyar gyümölcskertésznek, Bereczki Máténak a síremléke. Olyan szerény és mégis figyelemfelkeltő ez a síremlék, mint amilyen szerény és figyelmet érdemlő volt egész élete. Sokszor jártam ennél a sírnál már akkor is, amikor csak annyit tudtam róla, hogy nagy magyar ember ■— olyan gyümölcskertész volt, akinek igen sokat köszönhet a magyar gyümölcstermelés fejlődése. Valami különös rendeltetése a sorsnak, hogy a rom- hányi dombon született hazánk fiának éppen itt, ebben a legfélreesőbb, legmélyebben fekvő alföldi faluban lett a nyughelye. Talán sehol mélyebben el nem temethették volna. Megvolt és megvan a veszélye, hogy a 100 évvel ezelőtti országos és európai hírű ember emléke csak itt, ebben a kis faluban, az alig domborodó sírban és a felette álló síremlékben marad meg. Jártamban-keltemben sok embert kérdeztem, hogy mit tudnak Bereczki Mátéról. Rendszerint nem tudtak semmit, de voltak, akik örömmel adtak volna számot ebbeli ismeretükről. Később azonban kiderült, hogy Bereczky Albertre, a püspökre gondoltak. A kertbarátok közül is — néhány kertbarátkor, kertészeti tanintézet és azok kivételével, akik már részesültek a Szö- vosz által alapított Bereczki Máté-kitüntetésben — csak azt felelték, hogy a nevét hallották valahol. Ez nem csoda, hiszen a gyümölcsöt élethivatásszerűen termelők nagy része sem tudná vázolni néhány töredezett mondattal, hogy ki is volt Bereczki Máté. Aki életének legtermékenyebb szakát, az utolsó 33 évet itt, a Dél-Alföldön élte le a Kun- ágota és Mezőkovácsháza között elterülő pusztaságban — a Sármezei birtokon, és itt lett hazánk legnagyobb, több külföldi országban is elismert gyümölcsészévé. De azt a kitartó, küzdelmes utat, amelyen és ahogyan eddig — a földes kis romhányi házból — eljutott, még kevesebben ismerik. Ahogy az anyagilag nagyon szegényen élő család pénzbeli támogatásának hiányában ez a fiú 15 évesen vágott neki a tudomány várának ostromlásához, hogy maga teremtette elő — tanulás melletti munkával — a középiskolai, majd a jogi egyetemi tanulmányaihoz szükséges — akkor igen jelentékeny összegű — tandíjat. Huszonhárom évesen, hazafias lelkesedéssel vállalt részt az 1848-as szabadság megszületésének előkészítésében, majd a fényes március 15-e utáni időben a fiatal szabadság védelmezé- sében. A világosi elbukás után Teleki Blankához társulva részt vett az újabb szabadság reményével kecsegtető — a ’48-as szabadságot eltiprókkal szembeni kezdeti — szervezkedésben. Cselekedetei miatt 8 évig életét veszélyeztető üldöztetést kellett elszenvednie. De inkább ezt a veszélyt, a küzdelmet vállalta, mintsem a behódolást, a hazafiúi elveinek feladását. Az 1871. június 22-én írt — a Magyar Mezőgazdasági Múzeumban őrzött — levelében erre így utalt: „Voltam hqn- véd, bujdostam nyolc évig, hazám el'tiprójának szolgálatában egy percig sem voltam, szegény voltam, szegény vagyok, s az is maradok, mert lelkemet áruba bocsátani nem akartam, s nem is fogom soha. Magán nevelő vagyok itt M-Ko- vácsházán egy jó módú haszonbérlőnél. Itt alakítottam egv kertet.. . melynek remélem, hazai gyümölcsésze- tünk sok hasznát fogja venni... Örök például szolgáló következetességgel/ szorgalommal, önképzéssel olyan — 1200 fajt (köztük a Jonathán almát is) magában foglaló — nagy jelentőségű gyümölcsöst teremtett, amelynek kedvező hatása eljutott a történelmi Magyarország minden szegletébe. Teremtőjét több kül- és belföldi hírneves gazdasági, kertészeti és tudóstár^aság fogadta tiszteletbeli tagjává. Éppen 100 éve annak, hogy az akkori földbirtokosok szervezete, az Országos Magyar Gazdasági Egyesület közgyűlése is „ ... a hazai gyümölcsészet terén szerzett halhatatlan eredményeire ... ” tekintettel tiszteletbeli tagjául fogadta Berecz- kit, annak ellenére, hogy magának egy talpalatnyi föld sem volt a tulajdonában. E század elején voltak évek, évtizedek, amikor senki sem hódolt emlékéltek. A ’20-as, ’30-as évtized fordulójában egy-két idősebb tanító, akik még ismerték személyesen is — és a Csanád megyei Gyümölcsészeti évkönyv emlegette. Halálát követő negyven esztendő múltán azonban mégis akadt, aki betűkbe öntve igyekezett feltámasztani emlékét. Megjelent egy „Bereczki Máté Emlékkönyv”, amely Kelemen Ferenc munkája. A hellyel-közzel romantikus néhány adatot tévesen ismertető — írásmű egészében méltó megemlékezés a nagy gyümölcskertész életéről és munkájáról. E könyvecskéből előtűnik előttünk az a kisgyermek, aki reszkető izgalommal veszi át édesanyja kezéből a szemzőkést és végzi el életének első nemesítési munkáját. Megelevenedik előttünk az az évtizedekkel későbbi, mindent a magyar haza javáért tenni akaró nagyképzeletű férfi, aki az akkor nagyon elmaradott magyar gyümölcstermesztés helyett, európai színvonalra emelkedett, hasznot hozó nagy és nemes gyümölcsösök ezreit képzeli maga elé, amelyet a sokaság teremt a magyar hazában. Egy rövid kis epizóddal fejezem be e sorokat, amely nemcsak gyümölcsészeti és helytörténeti, hanem pedagógiai vonatkozású is. 1936- ban történt ötödikes elemista koromban. A tanítónk, egyik márciusi napon kivitt bennünket Bereczki sírjához azzal, hogy a történelemóra keretében bemutassa: itt van eltemetve — ahogy ő mondta — egy nagy magyar szabadságharcos, aki az Alföldre telepítette a magyar gyümölcsfát. A síremléket elhanyagolt állapotban találtuk. Látszott rajta, hogy sok ,éve senki nem gondozta. Meghatottan néztük a mohás terméskövet, amelyen a fehér márványoszlop áll, bevésve fekete betűkkel „Bereczki Máté emlékére 1824—1895”. Gyorsan kerítettünk vizet, meg homokot, s szépen lemostuk a síremléket. Közben élményszerü hatással olyan sok figyelemmegraga- dót mondott a tanítónk, hogy jó ötven év távlatában is sokunkban megragadt valamilyen emlék 1848—49 dicső és tragikus napjaiból és Bereczki Máté munkásságának jelentőségéből. Felébresztette a tiszteletet iránta és honfitársai iránt. íme az iskola jó hatása, amely tovább tartott az iskola kapujánál, íme ezért kell a haza, a szülőföld ismertetése mellett a helyi múlt kimagasló személyiségeinek életét is él- ményszerűen tanítani. Bereczki Máté ugyan nemcsak helyi — mezőkovácsházi vagy kunágotai, hanem megyei és — még Európa több országában is ismert — olyan országos nagyság, akinek munkássága jelentőségéről külföldi lapok hamarabb közöltek átfogó híradást, mint a hazáiak. Az említett példa megmutatja, mennyire közeli kapcsolatba kerülhet a gyermek azzal a — történelemkönyvben talán nem is található — nagy személyiséggel, aki ott élt az ő szülőföldjén, ott teremtett és alkotott olyan nagyot, amelyről kézzelfoghatóan is meggyőződhet, s amelyhez hasonló jelentőségűt, hasonló szorgalommal, kitartással, tudással ő is elérhet. Olykor-olykor előre nem lehet megbecsülni, hogy az ily apróságnak tűnő cselekmények — mint nagy elődeink kiemelkedő munkásságának és emlékműveinek gondozása — mennyire serkentőleg hatnak az ismeret- szerzésre, a szülőföld és a haza szeretetére. Nemzeti tervünk szerint ez évben méltó emlékművet állítunk az 1848—49-es szabadság- harc hőseinek. Emellett azonban ne feledkezzünk el a már meglevő emlékműveknek, emlékhelyeknek gondozásáról sem. Vannak szép számmal — iskolákban, ifjúsági szervezetekben, különböző körökben, egyletekben stb., akik a gyakorlatban ily módon is bizonyíthatják, nemcsak értékteremtő, hanem értékmegőrző ha- zafiságukat is. Dr. Szabó Pál
