Békés Megyei Népújság, 1989. április (44. évfolyam, 77-100. szám)
1989-04-15 / 88. szám
1989. április 15., szombat o Gondolatok a veszteséges vállalatokról BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Miért utazott Fekete János Japánba? Nemcsak az adósnak érdeke fizetni!... Fekete Jánost, a Magyar Nemzeti Bank nyugalmazott első elnökhelyettesét aligha kell bemutatnunk. Nemzetközi tekintélyű bankszakember, több világhírű pénzintézet tanácsadója. Beszélgetésünk után Japánba szólította munkája. A miértre hosszabban válaszolt, de úgy véljük, tanulságos és érdemes, ha „messzebbről” kezdi. — A nyugati világ összességében eljutott arra a pontra, hogy aggodalommal szemléli;-a nemzetek jelentős részében olyan helyzet alakul ki, amikor az országok adósságszolgálatuknak nem tudnak eleget tenni, azaz csődbe mennek... Új hiteleket nem topnak, és így — drasztikusan — az élet- színvonalat kelil csökkenteniük. Elsősorban afrikai országokról van szó, de például a Fülöp-szigeteket is köztük tartják számon, tehát ázsiai országok is találhatók köztük. A nyugati hatalmaik vezetői úgy‘'látják, hogy itt a veszélyt a megindult demokratizálási folyamat jelenti: ennek okán Argentínát és Brazíliát említhetném. Nos, náluk az adósság egyet jelent azzal, hogy nem jutnak hitelhez sem ennek következtében. • Nemcsak az adósnak érdeke tehát, hogy fizessen... — Tulajdoniképpen így is fogalmazhatunk. Arról is szó van azonban, hogy politikailag a lakosság kezd a demokratikus kormány ellen fordulni, és „visszasírja” azokat az időket, amikor a katonai diktatúrák nem törődtek azzal, hogy mennyi adósságot csinálnak, tehát az életszínvonal átmenetileg magasabb volt,' azzal a veszéllyel persze, hogy az adósságok lassan, szépen összegyűlitek. Ezek persze irtózatos mennyiségű pénzek, amelyek az országból zömében kikerülitek, méghozzá illegális úton. Ne szépítsük — mert minek —, ezeknek a katonai vezéreknek busás bankszámlái vannak, például Ma/rcosról elég közismert, hogy milliárdjai vannak, de Stoessner volt Paraguay diktátor is ide sorolható. Tehát a nyugati vezető hatalmak attól félnek, hogy ebből egy szélesebb mozgalom lesz és ez az egyik oldala, amiért elhatározták, hogy itt az ideje tenni valamit. Aztán, azok a bankok, amelyek élen jártak abban, hogy a szóban forgó országokat hitelezik, nos, nekik napjainkra óriási követeléseik vannak és ha megszűnnek a kamatfizetések, akkor a bankok egy része egyszerűen a tönk szélére kerül! Legnagyobb veszély az amerikai nagybankokat fenyegeti, amelyek leginkább Afrikában és Dél-Amerikáiban érdekeltek. Az Egyesült Államoknak tehát ezért is érdeke, hogy valami történjen! S végül, vannak azok az országok, amelyek ma a legnagyobb exportot bonyolítják. miközben attól félnek, hogy az árufogadó országok összeomlanak, s akkor jelentős piacok esnek ki. Japán és az NSZK tart attól, hogy Mexikó, Brazília, Chile képtelen lesz tisztességes partnerekhez illően fogadni az óhajtott árut. így tehát több indoka van annak, hogy a vezető tőkés hatalmak ma megpróbálnak valamiféle olyan megoldást keresni, hogy ezeket az országokat legalább átmenetileg „rendbe tegyék” és fizetőképessé váljanak. Ebbe a programba bekapcsolódott az ENSZ, illetve egyik szervezete. Á fejlődő országok is helyénvalónak találták, hogy a világ értő közgazdászaiból hozzanak létre szakértői csoportot, amely kidolgoz valamiféle módszert az adósságválság megoldására. A japán kormány vállalta a 15 tagú csapat összeállítását és munkájának finanszírozását. Megtisztelő, hogy jómagam is tagja vagyok ennek a csoportnak, s éppen az első ülésre készülök most, Tokióba. A szakértők élére a japán kormány Helmuth Schmidt volt nyugatnémet (kancellárt kérte fel. Talán érdemes megjegyezni, hogy az ENSZ teljes körű támogatását is élvezi az adós- mentő akció. Legalább átmenetileg rendbe rakni őket... Fotó: Gál Edit # Egy ilyen feladat egy napig, de akár egy hónapig is együtt tarthatja a csapatot, ahogy ön fogalmazott. — Hát azt nem tudjuk, hogy meddig. Előzetes munkák folytak, s ha azokban meg tudtunk állapodni, amit jelezték, akkor akár egynéhány nap alatt befejeződhet. # Van-e ön mellett más, szocialista országból felkért szakértő? — Nincs. Elsősorban veze-1 tő nyugati politikusok a csapat tagjai, így Schmidten kívül a volt kanadai miniszterelnök, Trudeau, Baker, az USA külügyminisztere, de más, tekintélyes személyiségeket is említhetnék. # Szóval összegződnek majd különféle javaslatok, s ebből kialakul egy „építő” határozat. — Ezt reméljük! A javaslatnak van egy kulcskérdése, nevezetesen, hogy a fejlődő országok és az adós országok öszességében több pénzt fizetnek a gazdagoknak kamat és törlesztés címén, mint amennyi új hitelt kapnak. Tehát pillanatnyilag krokodilkönnyeket ejt a nyugat, hogy szegény ez, meg szegény az az ország, hogy milyen borzasztó, miközben több pénzt szed el tőlük, mint amennyi újat ad. Ezt kellene megváltoztatni olymódon, hogy több pénz menjen be ezekbe az országokba, mint ameny- nyit kiszívnak tőlük. # Nyilván önnek megvannak az elképzelései a megoldásra ... — Én a javaslatomat már megtettem a legutolsó alapközgyűlésen Berlinben, 4 ezer küldött előtt, ezt a javaslatot kinyomtatták és szétosztották a 15 tagú bizottság tagjai között. # Nem hinném, hogy hazánk számára közömbös, amiről Tokióban megállapodnak ... — Bennünket is érinthet, persze hogy érinthet. Főleg, ha — ezt taglalja az én javaslatom is —, nem csak azokon az országokon tudunk segíteni, amelyek már csődben vannak, hanem azokon is. amelyeknek különböző gazdasági problémái vannak, de egyelőre fizetik az adósságaikat és fönntartják a fizetőképességüket. Ezeknek az országoknak kell olyan segítséget adni, hogy fönn tudják tartani fizető- képességüket. Ellenkező esetben — tehát, ha csak azok kapnak, amelyek már csődben vannak —, azzal érdekeltté teszik az országokat, hogy azok csődbe ne menjenek. Fábián István A költségvetési egyensúly megteremtése érdekében évek óta túlhangsúlyozzák a veszteséges vállalatok támogatásának csökkentésében rejlő lehetőségeket. Ez önmagában nem volna akkora baj, hogy szólni kellene ellene, hiszen erre is szükség van, de nagyon veszélyessé teszi, hogy a tényleges feladatokról eltereli a figyelmet. Már 1953-ban azt kellett tapasztalnunk, hogy a vállalati kapacitások leállítása nem javított, hanem rontott a költségvetési egyensúlyon. Kiderült, hogy nagyon rövidlátó szemlélet az, amelyik csak a veszteségek megszűnésével számol akkor, amikor leállításra kerül egy vállalat, vagy annak akárcsak egy részlege. Akkor nem volt és valószínűleg ma sincs olyan vállalat, amelynek leállítása javítana a költségvetési egyensúlyon. Bizonyításként nézzük meg mi áll az elmaradó veszteségekkel szemben. Elsősorban elmaradnak a vállalat költségvetési befizetései, mindenekelőtt a bérjárulékok és a dolgozók személyi jövedelemadója. Másodszor, a vállalatnál jelentkező amortizáció szintén elvész. Harmadsorban, amennyiben a leállítás munkanélküliséggel jár, a munkanélküli segély összege is költségvetési többletkiadás. Én még nem találtam olyan vállalatot, amelynek, vesztesége az előbbi három veszteség összegét elérné. Tehát elenyésző kivételtől eltekintve a veszteséges vállalatok leállítása növeli a költségvetési hiányt. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan tevékenységek, amelyeket jó volna leállítani, de ezeket azon az alapon nem lehet megállapítani, hogy a vállalat veszteséges, vagy sem. Fel kell hagyni minden olyan gazdasági tevékenységgel, melyet jövedelmezőbbel lehet helyettesíteni. Mindebből nem az következik, hogy ellenzem a felesleges munkaerő leépítését. Ellenkezőleg, annak módját szeretném megvilágítani : sürgősen le kell építeni minden olyan munkaerőt, mely nem végez hasznos munkát. Ezek 90 százaléka azonban nem veszteséges vállalatoknál található, hanem szinte mindenütt. Amíg nem szabadulunk meg a kapun belüli munkanélküliségtől és a bürokráciában dolgozóktól, addig nem volna szabad egyetlen termelő munkában részt vevőt sem elbocsátani. Nincs olyan iparág, vagy vállalat, ahol a társadalom számára nagyobb veszteséggel járna a munkások dolgoztatása, mint a felesleges létszám egy jövedelmező vállalatnál. Nemcsak az felesleges, akinek a munkájára nincs szükség. de az is, akinek a hatósági előírások találnak ki haszontalan munkát. Van a leépítésnek egy másik módja is, amiről alig esik szó. Hasznos volna például az orvosok válláról levenni az időrabló adminisztrációt. A másutt felesleges adminisztrátor itt hasznos lenne. Gondoljuk meg, hogy mennyi mérnök, orvos, pedagógus fecsérli el idejét adatszolgáltatással, holott azt nála olcsóbban, gyorsabban elvégezhetné egv adminisztrátor. A veszteséges vállalatok leállítása helyett sokkal fontosabb volna a figyelmet egy mátsik kérdésre koncentrálni:, a foglalkoztatásért való felelősséget le kellene venni a vállalatok és a szövetkezetek válláról, ők ezzel nem törődve igyekezzenek minél kisebb létszámmal többet termelni, s a munkanélküliség legyen a társadalom gondja. Ha ehhez tartjuk magunkat, nem kell félnünk a munkanélküliségtől. Akkor nőni fog az áru kínálata, és a munkaerő kereslete és csökken a költségvetési hiány. Igaz, ehhez másként kell gondolkodnunk, mint eddig. K. S. Lányanyák és képzelt apák — Nehéz ügyek. Az ügyfeleink viszont legtöbbször nem veszik a szívükre őket. Leginkább azért, mert nem gondolták végig a dolgot. Akárhogyan tekintjük ezeket az ügyeket, a gyermek látja a kárát, hogy az anyakönyvbe nem az igazi apa van bejegyezve. A leányanyák egy része tudja, kitől származik a gyermek, csak nem akarja megmondani a nevét. Vannak ennél cifrább esetek, amikor nem is tudják, ki az igazi apa. Ilyenkor az anyakönyvbe egy „képzelt" apa nevének a bejegyzésére kerül sor. Évente hat-nyolc esetben fordul ilyesmi elő — tájékoztat Juhász Ilona, a békéscsabai gyámügyi csoport vezetője. „Ez az én ügyem” Kicsi, zsúfolt albérleti szoba Békéscsaba peremén. A baba egy kimustrált kocsiban alszik. Anyja fölé hajol, nézi egy darabig, majd leül velem szemben. — Akartam ezt a gyereket. Ennyi az egész. A haja fekete és a szemébe csúszik. Hátrasimítja, s valami megnevezhetetlen daccal néz maga elé. — Miért nem mondta meg az apja nevét a gyámhatóságon? — Ez az én ügyem —kapja fel a fejét. — Nem akartam — mondja később, de ezúttal fátyolos hangon. — Tudniillik a fiú, akivel jártam, mindenáron rá akart beszélni, hogy vetessem el. Végeredményben nem is tudom, miért jártam ezzel a fiúval. Mikor megromlott közöttünk a kapcsolat, már nem volt senkim. Korábban ketten is voltak, a munkahelyemre is telefonáltak. — Félt, hogy egyedül marad? — Nem vagyok egyedül. Lehet, hogy ettől is féltem, de az a fontos, hogy végül nem maradtam egyedül. Az ember olykor maga sem tud eligazodni, hogy mit akar. Nagyon ideges voltam akkor. Tudtam, hogy sohasem jövök ki vele. — A fiúval? — Igen. — Miért nem nevezi a nevén? — Utálom. Nem is gondolok rá. — Szerette? — Kezdetben igen, aztán nem. ö sem engem. A gyerek sem érdekli. Hát ezért. Ne legyen az ő nevén. Felnevelem egyedül. — A szülei tudják? — A szüleim elváltak. — Kitől kap segítséget? — A munkahelyemtől. Nagyon rendes munkatársaim vannak és a szakszervezet is segít. Én csak jót mondhatok a szakszervezetről. „Annyi pasasa volt” — Maga is a lányommal akar beszélni? A lányom nincs itthon. Idős férfi áll előttem. Már- már becsapná az ajtót, de meggondolja magát és bár fagyos hangon, de mégis a szobába invitál. — Nézze, így állunk — tárja szét a kezét. Nem értem mire céloz. A felesége próbál felvilágosítani. — Elvitte a gyereket. — Kicsoda? — Hát a lányunk — és hosszas magyarázatba kezd. — Az úgy volt, hogy a gyereket mi neveltük, pedig akkor még nem voltunk nyugdíjasok, mind a ketten munkába jártunk. A gyereket megszülte és itthagyta a nyakunkon. A kezdettől fogva mi pesztráltuk. — Ki a gyermek édesapja? A férfiből ismét kitör a keserűség. — Azt senki sem tudja kérem, annyi pasasa volt. Mi meg nem bírtunk vele. Még arab diákokkal is járt. Hol az egyik jött érte, hol a másik. Azok meg úgy hasonlítottak egymáshoz, mint két tojás. Szóval olyan balkézről szerzett gyerek, a mi unokánk. — Persze, mikor megszületett nem nevezted a mienknek — veti közbe a feleség. — Már hogy neveztem volna annak! Ilyen szégyen a mi családunkban még nem fordult elS. De aztán a szívünkhöz nőtt. Üsse kő, ki az apja! — Most pedig elvitte. Mint nyugdíjasoknak volna időnk gondoskodni róla. Különben is már nagyocska, elmúlt három éves. — Hová vitte? — összeállt egy pasassal. „Kivel voltál?” Gyulai Városi Bíróság. A lengő ajtó mögötti lócán egy pisze orrú fiatal lány ül. Tizenhat évnél aligha lehet több. De már állapotos. Mellette az édesanyja, egy középkorú asszony. Álla alatt maslira kötött fejkendője árnyékot vet az arcára. Nézi a lányát. Halkan, sziszegve beszél. — Azt csak tudod kivel voltál?! A lánya nem emeli fel a tekintetét. Lehajtott fejjel magába roskadva ül. Úgy ül, mintha egyedül lenne, mintha végérvényesen magára maradt volna. Csak a vállrándítás jelzi kapcsolatát az anyjával, akit ez a mozdulat felháborít. — Az iskolában történt? Beszélj ! — És ha nem ott? — pillant fel a lány, de csak a tekintetét mozdítja, a fejét nem. — Akkor hol? — Ne kiabálj! Mindenki minket figyel. És valóban! Kíváncsi szemek fürkészik az asszonyt és állapotos lányát. Ám a tekintetek azonnyomban le- slklanak róluk, mihelyt az asszony felnéz. Pillantása egyszerre tétova is, félénk is, meg szégyenlős is. De aztán újra kezdi. — Legalább ott, bent nyisd ki a szádat! A bíró úrnak mindent el kell mondanod. — Hallgass már, mert itthagylak és olyat csinálok magammal... ! — Ó, te szégyentelen, csak fenyegetőzzél — sóhajt az anyja, és még mondana mást is, de megszólal a mikrofon. őket szólítják a tanácsterembe. Kezdődik a tárgyalás. Édesanyának lenni boldogság. A család öröme, biztató szép szavak, virágcsokrok s az ismerősök, rokonok megbecsülése övezi. És a lányanyákat? A kérdés kont- s, rasztja, mint a penge hasít a lélekbe. Mert a tények kínja-könnye igazolja napjainkban is az évszázadok ódiumát. Ám a bibliai kínokat magukra vállalók örömükben ők is édesanyák. Nem lehet elvitatni tőlük ezt a jogot. S ez a legfontosabb. Serédl János
