Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-04 / 54. szám
1989. március 4., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET Miklós István: Egy cigaretta Szúdy Géza: Vakrepülés Jó kézbe venni ezt a kötetet. Gondolatínséges időkben, amikor a kultúra éppen csak mostohagyerek, va-» lóságos csoda, hogy ilyen helyre kis. verseskönyv eljut az olvasóhoz. S ha még hozzáteszem, hogy Szúdy Géza, a halk szavú poéták, a helyezkedéssel aligha bíbelődő emberek közé tartozik. különös tisztelettel adózom mindenki előtt, aki a Vakrepülés című munkát életre segítette. A Békés Megyei Tanács gondozásában jelent meg a mű, s a békési tanács költségvetési üzeme nyomdáját dicséri a jó papír, a gondos tipográfia. Költő- és alkotótársak bábáskodtak a megjelenésnél: Sass Ervin szerkesztette, Katona Judit és Dér Endre lektorálta. Egyetlen formai hibáját látom ennek a puha fedőlappal borított könyvecskének : utólag és hevenyészetten ragasztották rá a „fülszöveget”, a költő életútjának rövid ismertetését. Aki nem venné észre a kis életrajzot, vagy átsiklana a szeme azon a soron, hogy Szúdy Géza a filozófia doktora. néhány vers elolvasása után úgyis rájön, hogy gondolatisággal túltelített szellemi közegbe érkezett. Keservesen szép világba, ahol a lét és elmúlás kérdéseiben a legfontosabb, a végső, mindent eldöntő, kikerülhetetlen választ a halál adja. Szelíd szorongástól a hiábavaló lázadozásig terjed a hangskála, amely tovább gazdagítja a Babits Mihály-i rettegést: „Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni." Eljátszadozom egy gondolattal: ha az Űristen kezébe jut a kötet, s meglátja e rímes remegést, hátha meglágyul a szíve, és üzenetet küld. effélét: — Géza fiam, veled ez egyszer kivételt teszek. Sose szólítlak magamhoz, addig élsz, ameddig akarsz. Érzésem szerint, költőnk azon nyomban elhatározná, hogy mérget iszik, de addig is tovább siratja a múlandóságot. Mert ez az életformája. Néha önmagát is rajtakapja, hogy hiába próbál kitörni a fekete körből: „Lennék én boldogan, de lehet-e optimista a halálra ítélt ember, kit senki nem terjeszthet föl kegyelemre?” Csodálat illeti a tengeri kagylót, amely a homokszemek ingerére igazgyöngyöt izzad. Csodálom a költőt, aki a felismert félelem szorításában olyan szép szavakat zokgg. mint a szüleit elsirató emlékezés utolsó két sora: „Az a két fejfa most oly csendben áll. Légy jó hozzájuk, irgalmas halál!” Tudom, sokfajta hullámzása, különféle fénytörése van a versek összességének. Kívánom, hogy Szúdy Géza olvasói vegyék észre a szerelemtől hevülő, a társban is menedéket kereső dalnokot. Utazzanak vele távoli városokba, rábízhatják magukat. költőnk jó kalauz. És jó vele ismét hazaérkezni, kitekinteni az ablakon, nézni egymás szemébe és nézni a csillagokra, itthon. Verseket a hangulataihóz igazodva olvas az ember. Szúdy Géza szomorú líráját azt hiszem, borongós kedvemben gyakran társul hívom. Most, az elsőtől az utolsó betűig elolvastam a könyvét, s egyszerre egy kicsit sok volt, de mindenképpen tömény. A nyomdai bejegyzések közt szerepel, hogy a kötet megjelent 1100 példányban. Ennyien lehetünk részesei a közös gondolkodásnak. A legutolsó jel pedig a borító hátulján: ára 30 forint. Egy korsó sör kerül ennyibe. Andődy Tibor Heti mottónk: „Merjetek nagyok lenni, Ti, kik valami jobbra vagytok meghíva, születve, kik egy szebb jövendőnek lehettek urai. Lépjetek végkép valódi hazátokba, mellyen kívül nincs számotokra hely”. SZÉCHENYI ISTVÁN Sarusi Mihály: Eszterberke (Regényrészlet) Amoda a tisztáson a török Bethleni Gábor fejedelmet szidja. — Lassan az a gyaur senkiházi dönti el, mikor van Kászon napja, mikor vonuljunk téli szállásra. A bitang magyarja azzal csúfolódik, hogy Kászon-gyűrű helyett Bethlen Gábor napja van a töröknek. — Azt hittük, a mi emberünk. Mi ültettük fejedelmi székbe, aztán nézze meg az ember. Ez a piszok a magyar függetlenséget erősíti, a különállás híve! Rámegy a németre, de csak azért, hogy az egész magyar határtartományt a kezébe vegye. Akkor aztán Allah ir- galmazzon az igazhitűnek. — Tanítsuk meg kesztyűbe dudálni. Természetesen Basafájánál mulat a pogány. Basafája a dobozi határ legvastagabb tölgye, nem messze a hajdani Törökszállástól. A gyulai basa, Czáfor aga idejében is kijárt ide. Czáfornak az erdőben volt ez a választott fája, a legderekabb Dobozon, az alá hívta mindig a gyulai vendégeit, s a lányokkal mulattatták magukat a török urak. — Milyen szép népszokások vannak ebben a hitetlen országban! Tetszik a töröknek ez a dobozi szokás. Czáfor rákényszerítette a népre. Ha nem mentek, rájuk gyújtotta a falut. Czáfor egyszer sem gyújtotta rájuk a falut, mert Sámson megelőzte. Tálcán vitte Czáfor elé a török urak háremeinek rabnőit. Azokkal szolgált Sámson. Túljárt az eszükön. De vajon, most? Czáfor halála után is kikijár ide a basa, az új bég most jön először. Hallotta, milyen szép szokás dívik errefelé. Tavasz. A legszebb a dobozi tavasz. Erdőn, berken. Szigeten. A kertben. Akárhol. Tavasz. Édes. Tavasz. Sámsonék tavaszi kedve. — A török a lovakat kicsapta legelni, alig vigyáz rájuk valaki. — A lovakat hagyjátok békén. Azért Sámson odarendel a török méneshez néhány békési magyart: ha ők rámennek a pogányra. nehogy a csatazajtól világgá szaladjon az a rengeteg szép ló. Nem rossz zsákmány. Ennyi lóval mit kezdenek. Jut is, marad is. A bihari hajdú: mint a szálfa! Azért akad köztük satnyább, gyengébb is, az ilyen legényt csak Babszemnek, Babszem Jankónak hívják. De ezek is elég kárt tesznek a törökben. Az efféle így tartja: — Többet ésszel, mint erővel! Ilyen Babszem Jankó Csa- varga Miska is. A basafáji roham nem kis részben az ő ötlete. — Még a múlt században, a basa üzent a bírónak, hogy ekkor és ekkor elmegy a dobozi virágokért! A bíró érti, elrejti az összes szép leányt, menyecskét. — Eljöttünk a dobozi virágokért! — Még nem szedtük le. Attól féltünk, elhervadnak. — Nem úgy értettem! Állítsák elé a lányokat! — Jaj, csak a vének vannak itthon. — A fiatalok? — Elmentek a sokadalom- ba. — Hol az a sokadalom. és mikor jönnek haza? — Messze! És két hét múlva érnek haza. A basa a faluban egy lányt sem talált. Mérgében megfogatta a bírát, megtü- zesítette a félholdas bélyegzőt, és a homlokára nyomatta. Ám a seb begyógyult, s a falu leányai, asszonyai megmenekültek. Most. hogy fognak. Mert egyik se ment se búcsúba, se vásárba, se sehová. Sámson, ezt jól megcsináltad. Kellett nekünk erre a haramiavezérre hallgatnunk. Ha az uraság így rendeli. És a falu kislegénvei, leányai. menyecskéi á basa parancsára bemutatják a török uraknak táncaikat, dalaikat. Kelletlenül, de járják a fiatalok a magyarosat. A karikázót. A basa, s nagyhasú vendégei a tisztás közepén piros bársony vánkoson törökülésben, s gyönyörködnek az őket körbetáncoló magyarokban. A mieink a duda ütemére ropják. — Vágjunk már közéiük! — Nyúgalom. Űgv tűnik, igen vigad a magyarja. Az ének mellé verssel is kedveskednek a magyarul nem tudó basának. Ebadta bolondja, szakállas törökje, bugovantós törökje! Fikomadta. teremtette. ó de meanőtt az úr bőgve! Néked így is jó! Nékünk így is jó! A basa örül, hahotázik. hogy ilyen szépen és jól elszórakozik alattvalóival, a hitetlen csürhével. — Nézd csak, Sámson, az az aga nagyon hegyezi a fülét! Tán érti. Ezt jól elpuskázták a doboziak. Ki kérte őkét erre a sületlen regölésre? Szerencsére a zajban elvész a dobozifi törökcsúfoló ja. — Igaz, hogy ennek a haramiavezérnek két sor foga van? Azt hallottam, hogy mindkét sor foga az én úri fejemre fáj. — El ne hidd, jó uram. A másik, magyarul tudó aga» már odaér, mondaná, mit gondol. — Hulljík a fírgese! A jelt nem Sámson adta meg. az a fattyú evvel a költeménnyel. Biztos a deák tanította. Arra most nincs idő. Akkor. — Hulljík a fírgese! — Rajta, magyar! — Rajta! — Allah! — Üsd, vágd, nem apád! — Jézus! — Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! — Jaj. — Jajajaj. — Aprítsd a bestét! , — Huj! Huj! — Ajaj. Ez napon a dobozi erdőben elhullott minden jelenlevő férgese. Magyar alig. magyar alig harapott fűbe. A támadás oly váratlan, hogy a haramiák közül csak néhányan sebesültek meg. Oly váratlan a roham. Meglepetés. Sámson éppen erre készítette föl rsapatát. Egv ilyen támadás: kivédhetetlen. — Korpázd az tereket! Igaz. a basa elengedte a doboziaknak a bordézsmát. ám amúgy háromszor annyi adót vetett ki. mint a régi ba°a. a korábbi török uraság. Hogy bírnák. Aki fizetni nem tud. azt megbünteti. Dolgoztatja az adóst, elrabolja gyermekeit, másnak adia a házát. Egyébként b^kén hagvta Dobozt. A múltkor vadászni hozta ide a gyulai agákat, s valamennyi lakost kirendelte hajtónak. Egy mérges pogány megragadott egv ügyetlen hajtót, és szakál- lát. bajuszát cibálva agvba- főbe verte. — Döglött volna meg az anyjában. Ahogy a doboziak egyike elfüttyentette magát, s elhangzott az első Hulljík a fírgese! csataordítás, a barbárokra támad a falusi nép is. Hírmondót nem hagynak. A basa szeme láttára valamennyi törököt, tisztet és közvitézt a felkelő nép felkoncolta, szétdarabolt testrészeiket a Körösbe vetette. Véres, megint véres a Körös vize. Legutóbb mikor is volt ilyen piros? De most: a betolakodókat viszi magával, a Körös. Az egyik örvénytől a másikig forgatja a gyulaiak földi maradványait a folyó. Piros Fekete-Körös. Ha nekik ez tetszik. — Halál a hódítóra! Ez Sámson szava. O nem tart a legényekkel, boldogulnak nélküle is. A basára vigyáz. Rávetette magát, a testével védi, nehogy a megvadult magyarok szétmarcangolják. — Engedd el! — Nem érted ? Hagyd békén. Igen, lökd ide. Hírmondó azért maradjon. Aki elmesélheti Gyulán, hogy volt, mint volt. Mi vár rájuk, ha nem takarodnak haza. — Takarodjatok ! A basa, a hitharc élharcosa nem bírja tovább: már sír. Mi maradt a kíséretéből, annyi deli török leventéből. Már könyörög. — Én nem vagyok hibás, nem tehetek semmiről! Én most jöttem ide, új ember vagyok. — ,Ném tesz semmit. Egyik basáért felel a másik. Most meglakolsz. Amúgy is van elég ennek is a rovásán. Hagyjuk. A táltos és emberei a béget lefektetik a földre, s kinyújtóztatják. Kampós, vastag gallyakat vágnak, s azokkal minden részét a földhöz erősen odaszögézik úgy, hogy mozdulni ne bírjon. Kezét, lábát, derekát, nyakát. Történik mindez a Vásárhely-erdőben, Basafája alatt. — Kellett nektek basafa. Nagy fogú Szinán uram elébb még ordít, bőg. Bég létére bőg bele a rengeteg erdőbe, dobozi légbe. Bőg, míg bír, míg szusszal bírja. Aztán. Mered. Megmered. Kimeredve ott hal meg. Ök nem bántották. Élve hagyták. Csak éppen: átadták a természetnek. Tegyen vele amit akar. Az ő dolga. A byűvek eszik meg. Dobozi basahalál. A Doboz 'feletti erdőségben van egy fa, négy ember nem bírja átölelni. A doboziak a kérgét betegség ellen orvosságul hordják. Faragják a fát, ám az mindig újra beforrad. 1870 táján Szűz Mária képét teszik rá, azóta Basafája: Képesfa. A legderakabb fa az erdőben. — Meglásd, ettől m megjavulsz! Megjavul, mint a megszálló a dobozi erdőben. Na hallod. Varga Dezső: Új biztató Egy emberöltő telt le s írta Kucka akkor még nem volt elvetve sandán a kocka hogy mi minden ellen tiltakozom 1 de.főpapokkal nem vitatkozom merthát úgy hiszik mármint a főpapok hogy mindenben ők a •csalhatatlanok lehúzott rostély rejtekébül hadakozni bőszen vitézül csak az teszi ki fél vagy pápábnak véli magát a többinél mikorha áramszünet blokkolja szívednek szegletét a motor még lüktet s efjy gyertya már kiég állj ki testvér nyíltan a lomha vágy ne haljon benned tudd hogy a tavaszi szelek elűzik a rideg telet s a nyarat követik majd a gyümölcsöt hozó őszi almafák X Mátyás Ferenc: Elszállt vele az angyal Weöres Sándor sírjára Ügy játszott a szavakkal mint napfény ha zivatar van Egry Picasso a színekkel hogy életet teremtsen az ördöggel is úgy perelt hogy isten előtt térdepelt lélekből lehelte a dalt öregen is gyermek maradt De egyetemes hagyatékát szívek őrzik otthonos tékák kimondta a kimondhatatlant nem némul el ki halhatatlan Sirpai Mihály: Misztérium Hattyú a hold fölszáll a tóból szerelmes lánnyá változik hogy holdsugárból hattyútoliból hálóvá szője vágyait Véredben érzed hull a háló feszül szorít és fojtogat szerelmed kérdez a halálról — s te szerelemről faggatoij. a holtakat
