Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-11 / 60. szám

1989. március 11., szombat

o

'KÖRÖSTÁJ

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

Kié az állami vállalat?

Bombaként robbant a hír a gazdasági életben: 50 hazai vállalatot ajánlott fel a kormányzat a külföldi főkének részben vagy egészben eladásra. Az eladó magyar vállalatok adatait az év elején betáplálták a Deutsche Bank számítógépébe, ahol mintegy húszezer főketársu- lásra ajánlkozó cég adatait őrzik. A lista máris megtette hatását. Értesülések szerint naponta négy-öt cég kér további információt a bonni magyar nagykövetségtől. A meghirdetett ötven vállalatból húsz iránt már komoly érdeklődés mutatkozik.

Eközben a kezdeményezés hazai fogadtatása láttán egyes szakértők azt a malí- ciózus megjegyzést teszik — s nem alaptalanul —, hogy ennek a vállalatkiajánlási akciónak az a legnagyobb kockázata, hogy sikere lesz.

Nálunk ugyanis elvben teljes a nézetazonosság abban, hogy a magyar gazdaság kátyúba került szekerét a nyugati működő tőke közreműködése nélkül aligha sikerül kimozdítani, ám már a megvalósítás első lépései is áthághatatlannak látszó akadályokba ütköznek. A potenciális külföldi befektetők első konkrét kérdésére ugyanis, hogy kitől lehet részben vagy egészben megvásárolni egy magyar állami vállalatot, nincs egyértelmű válasz. Egyelőre vita folyik minisztériumok és főhatóságok között arról, hogy ki a kezelője az állami vagyonnak: egyáltalán, meg le- het-e vásárolni egy állami vállalatot, mik a jogosítványai ebben a kérdésben a

vállalati tanácsoknak. Igazából azt sem lehet tudni, ki jogosult a vevőkkel tárgyalni, a vállalati tanács oknak ugyanis elvben nagy a szabadsága, ám a valóságban ma is működik a főhatósági felügyelet, amelyet „illik” egy ilyen horderejű kérdésben tájékoztatni.

Az ipari miniszter a napokban ezzel kapcsolatban kifejtette: amíg nincs tisztázva, hogy az állami vállalatok tulajdonosi joga konkrétan kit illet meg, minden olyan szervezetnek egyet kell érteni a vállalat eladásával, amelynek az ügyben valamilyen érdekeltsége, szerepe van. Tehát a funkcionális és ágazati miniszternek, a bankoknak és magának a vállalatnak is. Egyeztetett véleményük alapján végül a Minisztertanácsnak vagy a miniszterelnöknek kell döntenie.

Márpedig a befektetőnek könnyen elmehet a kedve, ha megtudja, milyen hosszú utat kell végigjárnia ahhoz, hogy egyáltalán tárgyalhasson. A kereskedelmi miniszter, aki NSZK-beli útján a közelmúltban találkozott a befektetőkkel, arról számolt be, hogy a nyugatnémet üzletembereket sokkal kevésbé zavarja az, ha az eladásra felkínált magyar gyár jelenleg veszteséges, mint a tulajdonlás tisztázatlansága. Valószínűleg ezzel magyarázható hogy míg a magyar ajánlásban csupán hat esetben szerepel a többségi részesedés lehetősége, az addig érdeklődő nyugatnémet befektetők kizárólagos tulajdonként akarják megvásárolni a magyar vállalatokat.

A máris kibontakozott heves sajtópolémiában miniszterek, vállalatigazgatók, szakszervezeti vezetők, jogi szakértők, országgyűlési képviselők voksolnak a vállalateladások mellett — elvben, és ugyanők sorolják a gyakorlati lépések számtalan gátját. Túlságosan leegyszerűsítenénk azonban a kérdést, ha az itt tornyosuló akadályokat kizárólag a bürokratikus államigazgatás, az indokolatlanul túlszabályozott gazdaságirányítás számlájára írnánk. • Valószínűleg sokkal' mélyebbre nyúlnak a gyökerek, a szocialista gazdaság működésének alapproblémáihoz.

Az állami vállalatok tulajdonlásának jelenlegi gyakorlatát ugyanis egyszerűen nem lehet megmagyarázni a valódi áruviszonyokhoz szokott külföldi vállalkozóknak. Mindenekelőtt azért, mert a mostani zűrzavaros helyzet ahhoz a számunkra felfoghatatlan végeredményhez vezet, hogy a magyar állami vállalatok vezetői sok mindenben érdekeltek, ám legkevésbé a vállalati vagyon gyarapításában, Márpedig hosszabb távon kizárólag ez az érdekeltség garantálhatja az eredményes, hatékony gazdálkodást. Miképpen az is, mint nyilvánvaló, hogy a hazai szimulált piac nem képes valódi piaci hatásokra, a szimulált árak nem a hatékonyabb termelésre, hanem az áremelésre ösztönöznek, a vállalati vagyon tényleges nagysága pedig csak a valódi tőzsdén derülne ki. D. K.

yy

Balsors akit régen tép

yy

„Másként gondolom” írja nálunk (—z —y) erről, meg arról. Meg amarról. Szíve joga, mit ír, teheti. Valami elbűvölő, hogy az ember leírhatja: teheti. És, hogy joga, hiszen véleményt mondani, írni erről, arról, amarról, ma ámmár joga (—z —y)- nak is.

Szóval nagyszerű, hogy valamit „másként” is „gondolhatunk”. Nemcsak úgy, ahogyan azt valaki vagy valakik előre kitalálják (súlyosabb esetekben „sok álmatlan éjszakán”), és félreérthetetlenül tudomásomra hozzák, hogy gondolkodni csak úgy érdemes, ahogyan ők gondolkodnak. Nos, ez volt a helyzet annak előtte. Annak utána pedig fokozatosan erősödött a kórus (rengeteg kibeszélnivalónk lett!), hovatovább már nem is ember az, akinek legalább egyetlen egy ellenvéleménye nincs, aki legalább egyetlen dolgot nem gondol „másként”.

Örülök a címnek, amit (—z —y) választott, és annak is, hogy nyugodt lélekkel gondolkodhatunk (sőt írhatunk!) másként, ki-ki saját belátása, világértékelése szerint, lehetőleg az értelemre hallgatva, és nem engedve a szélsőségekbe csalogató érzelmeknek, csak addig, amíg az érzelmek a tiszta, a tenni kész, a bölcs megfontolást segítik. És vitatkozhatunk, érvelhetünk, a szó fegyvereit forgatva eljuthatunk egy magasabb, minőség térségeibe, ahonnan messzebb látni, mint láttunk alacsonyabb szintről. Így aztán az sem meglepő, ha ebben a nagy, össznépi rossz hangulatban én még a rossz hangulatot, közelebbről : az okát is másként

gondolom, mint talán sokan. Hiszem és állítom, hogy ebben a rossz hangulatban az is benne van, hogy hiába gondoltam én (és mások is) másként ezt vagy azt, arra senki sem figyelt oda. Hogy nemegyszer odaírtuk egy-egy „másként látó” jegyzet végére: feltehető, „ez is pusztába kiáltott szó lesz”, egyszóval hatástalan.

Így volt annakelőtte. Most már azért nem egészen így van, még akkor sem, ha össznépi rossz hangulatunkban benne van az is, hogy egy kicsit későn kaptuk(juk) meg az igazi nagykorúságot, amikor már az is számít, mit mondanak „odalent”. Vélem, hogy (—z —y) is így gondolja másképp, és ehhez a másképphez szívesen csatlakozom.

Távol áll tőlem, hogy leegyszerűsítsem a dolgokat ebben a „másként gondolom”- ban. Csak éppen meghökkentem, és újfent elgondolkoztam, amikor azt olvastam az egyik debreceni újságban, hogy (a lapok) „most mást írnak, másként, mert nem ember az, aki nem alternatív, mert a tiszta szándék éppen úgy félreérthető, mint az írógépeken lekopogott mondat, leírt szó, vagy éppen leütött betű”. Gondolta a fene, lopom el Arany János legendás szavait, ha én azt mondom, „ó”, az nem mindig azt jelenti, hogy „ó”? Mármint a maga helyén! Hogy félre is lehet magyarázni? Hogy kétségbe lehet vonni a tiszta szándékot? Mennyi felkiáltójel, megkérdőjel: nyilván felzaklatott a meglepetés. Pedig akadnak keményebb példák is. Amikor egy cikkből, nyilatkozatból, beszédből stb. csak „emezeket” a mondatokat mutatjuk fel, fűzzük össze a legkülönbözőbb szándékkal és nem „amazokat”, mert akkor „emezek” nem lehetnének bizonyíthatók, nem hoznának össze olyan „artikulációt”, amelyben az illető cikkíró, nyilatkozó vagy szónok máris elmarasztalható, lejáratható abban, amit mi „másként gondolunk”, ő pedig nem.

Kacifántos egy ügy, rúgja meg a szöcske, de előszeretett. Ebben a nagy, hangerőben egyre decibelesebb magyar-forma „Forum Romanum”-ban (vegyük csak észre) az is sokra viheti, aki ügyesen manipulál a saját, de főként mások szavaival, néha már a gondolataival is. Pedig ez az ötvenes évek elejének divatja volt, akkor „tudták”, hogy X. Y. erről vagy arról, sőt amarról „mit is gondol”? Lehet, hogy a delikvens nem tudta, de mások, valahol: már tudták.

Bizony hátborzongató! Bizony, ne legyen így! Bizony, ne engedjük, hogy így legyen! Bizony, vegyük észre milliók, hogy a „másként” mikor csaphat át egészen másba. Persze, ki itten most egy Kossuth Lajos? Akinek elég volt egyetlen szónoki alkalom, hogy egy emberként zúgják rá a magyarok: megadjuk! És mindenki így gondolta. Abban a percben, abban az órában, azon a napon. Aztán már másként, aztán elkövetkezett a széthúzás ideje, a személyi acsarkodásoké és a vádaskodásoké, mert az érdekviszonylatok gyorsabban változnak, mint a divat.

A történelem nem sétahajó. Nem hétvégi kirándulás, nem „csak a szépre emlékezem”. Gondolkozzunk csak másként is, mert tényleg elbűvölő, hogy lehet, hogy kell. Csak abban, hogy „balsors akit régen tép”, legyen a szívünk ritmusa egyforma, végre. Messzire juthatunk. „Valódi hazánkba” — ahogy Széchenyi mondta.

Sass Ervin

Az MSZMP, az MDF meg a két kisgazda

Politikai tavasz Gádoroson

— Gádoros nem az, ami tegnap volt, megfiatalodott — mondja egy asszony, akitől a község központja felől érdeklődöm. Nem tudom mire vélni derűs hangú megjegyzését.

Kérdezni sem kérdem, mert sietve elkerékpározik. A főtér rózsabokrai visszametszve, beföldelve még téli álmukat alusszák, a napsugaras délelőtt viszont már a tavaszt hirdeti.

A községnek új párttitkára van. A novemberi pártértekezleten választották meg. Mindössze harminckét éves. Vajon rá célzott az asszony, motoszkál bennem a gondolat beszélgetés közben. Varga József kellemes modorú, hajlékony szavú, mosolygós arcú, fiatal ember. Gádoroson nőtt fel. Orosházán lakatosként dolgozott hat évig, majd a gá- dorosi tanácshoz került és levelezőn elvégezte az államigazgatási főiskolát. A pártértekezletről beszélgetünk, meg arról, hogyan lehetne megújítani a pártmunkát, javítani az aktivitást.

— Egytestületes, 13 tagú pártbizottságot hozott létre a novemberi értekezlet. Megvitattuk a párt országos helyzetét, és természetesen a helyi gondokat. Mert ezekből is jócskán akadt. Itt van mindjárt a November 7. Termelőszövetkezet, amely tavaly volt veszteséges. A község 4600 lakosa közül mintegy ezret érint a szövetkezet gazdálkodása.

— Milyennek ítéli a párt helyzetét a községben?

— Szerintem a pártnak újra kell értékelnie a tevékenységét és nyitnia kell. A legutóbbi pártbizottsági ülésen úgy döntöttünk, hogy

három pártbizottsági ülés nyitott legyen. Természetesen előtte felmérjük az érdeklődést. Eleve nyitottnak szánjuk a pártmunka értékelését. A párttagok közül bárki eljöhet az ülésre. Ettől a nyitottságtól úgy véljük, javulni fog az aktivitás is. De más elképzeléseink is vannak. A pártnak szüksége van tömegbázisra.

— Mire gondol?

— Nyitott pártházat szeretnénk. Nem új gondolat, ilyen már volt. Rendezvényeknek helyiséget biztosítunk, meg kötetlen beszélgetésekre is sor kerülhetne. Persze, nem olyan egyszerű a szándék megvalósítása. Az idősebb párttagok nagyon érzékenyek, ök építették ezt a székházat. Mégis úgy hiszem, meg kellene próbálkoznunk a nyitott pártházzal. Már azért is, hogy rácáfoljunk az MDF- esekre, mikor azt mondják, hogy félnek tőlünk az emberek. Hát kaput nyitunk, hog-’ jobban megismerjük egymást.

— De hiszen egy ilyen kisközségben szinte mindenki, mindenkit ismer.

— Végeredményben így is van. A nyitottság azonban csak hasznunkra válhat.

— A demokrata fórumnak hány tagja van?

— Ügy tudom, húszán vannak. Jó szándékú emberek. Több felvetésükkel egyet kell érteni. Van aztán olyan téma, amiben vitatkozunk, így a március 15. megünnepléséről is. Mi egy emléktáblát szeretnénk elhelyezni a kultúrotthon falán. S a főtéren lenne az ünnepség is. Ügy döntöttünk, hogy közösen ünnepelünk, hiszen ez az ünnep a nemzeti ösz- szetartozást jelképezi, ök viszont az első világháborús emlékműnél akarják tartani a rendezvényt.

A párttitkártól tudom meg, hogy Tóth István, a kender- gyár üzemvezetője a helyi MDF csoportvezetője. Csak néhány év a korkülönbség közöttük. Szavaiból ítélve, jó viszonyban vannak. Természetesnek tartja, hogy az MDF-esekkel is akarok beszélgetni. Sőt, jövetelemről előre értesítette őket. A pártház közelében a gyógyszertárhoz tartozó lakásban várnak rám, mégpedig dr. Prozlik László, állatorvos, Hort György, gyógyszerész és Tóth István.

— Hogy a párttitkár azt mondta, húszán vagyunk ? No, ez túlzás. Még csak tizenhetünknek van tagkönyve. De leszünk többen is — mondják deriísen.

— Kinek a kezdeményezésére jött létre a helyi csoport?

— Mi magunk döntöttünk így, hogy létrehozzuk az MDF helyi csoportját. Az orosháziakkal van kapcsolatunk, de hangsúlyozom, nem

az ő kezdeményezésükre alakultunk meg — válaszolja Tóth István.

— Mi a céljuk?

— Elsősorban azért jöttünk létre, hogy a párton és a Hazafias Népfronton kívül légyen egy más arculatú szervezet is, melynek tagjai beleszólhatnak a község ügyeibe. Az emberek bizalommal közelednek hozzánk. Fél kell oldani azt a görcsöt, amely negyven éve alakult ki, hogy nyíltan és bátran beleszóljanak a község dolgaiba. Január végén hívtuk- életre a helyi csoportot.

— Van programjuk?

— Végleges még nincs, hiszen csak január végén alakult meg a csoportunk. Egy biztos, hogy a községben fel kell gyorsítani az ivóvíz- program megvalósítását. Nyíltan kell beszélni erről a kérdésiről. Felkérjük a Köjált, hogy vizsgálják meg az ivóvíz arzéntartalmát.

— Milyen a kapcsolatuk a párttal és a tanáccsal?

— A napokban vitadélutánt rendeztünk. Jó szívvel vettük, hogy részt vett a párttitkár és a tanácselnök is. Meg azt is, hogy kikérik a véleményünket. Persze van vita is közöttünk, most éppen a március 15. megünneplésével kapcsolatban. Az a kikötésünk, hogy a szónok MDF-tag legyen, saz ünnepséget az első világháborús Turul-madárral díszített emlékműnél tartsuk.

— Elképzelhető, hogy közös nevezőre jutnak?

— Nincs kizárva.

Üj, fehérre meszelt ház a község szélén. Betonút kanyarodik az udvarba. Középtermetű férfi fogad. Petri József, 35 éves, egyéni gazdálkodó.

— Kilenc éven át építettem ezt a házat, de még mindig akad tennivaló — mutat körbe.

— Most mivel foglalkozik?

— Százötven hízót hizlalok, de a gombatermesztésbe is belevágok. Muszáj vállalkozni, aztán ami sikeresebb lesz, azt folytatom.

— A községi pártbizottságon hallottam, hogy szervezi a kisgazdapártot.

— Hát ez így igaz.

— Hogy jutott erre az elhatározásra, hiszen koránál fogva aligha lehetett kapcsolata a kisgazdákkal. Mit tud róluk?

— Csak, amit apámtól hallottam, ugyanis elnöke volt a kisgazdapárt gádoros! szervezetének. Bezzeg ő mindig azt mondja, ne foglalkozzak politikával. Nekem eszem ágában sem volt

politizálni, én csak dolgoztam. A munkahelyemen is elismertek. Ahogy azonban maszek lettem ... No, szóval az ember sokszor nem látja a munkája értelmét. Nagy nálunk a bürokrácia.

— Ezért?

— Azért, hogy az igyekvő kistermelőknek is legyen szervezetük.

— Milyen elképzelései vannak?

— Vannak elképzeléseim az alkotmányról is, meg a demokráciáról is, meg a családi farmokról is. Engem a múlt nem nagyon érdekel, legfeljebb annyiban, hogy okuljunk belőle, de a jövővel kell foglalkozni. Én nem ismerem a kisgazdapárt történetét.

— Hány holdon gazdálkodik?

— Egyelőre kettőt bérelek, de ez édeskevés a gazdálkodáshoz. Most csak annyit tudok mondani, hogy Benczúr Jánossal szervezzük a kisgazdapártot. ö is egyéni gazdálkodó. Amit csinálunk, az nem titok. Írásban közöltük a tanácselnökkel, hogy ezt meg ezt meg akarjuk csinálni. És kész.

— És március 15-én?

— Erről nem sokat tudok mondani. Mi az MDF tagjaival ünnepelünk. Ahogy ők döntenek.

Gádoros megfiatalodott, jutnak önkéntelenül eszembe az asszony szavai. Hiszen csupa fiatalemberrel beszéltem, mégpedig politikáról. Nyíltan, köntörfalazás nélkül. Szavaikból egyaránt kiderült, hogy a megújhodás konfrontációjában ott él a jobbító szándék a tettre, meg a közös cselekvésre is. Mindenesetre a tény, az tény. Noha a község főterén még nem pattantak ki a rózsarügyek, de a politikai tavasz már beköszöntött Gádoroson.

Serédi János