Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)
1989-03-30 / 75. szám
1989. március 30., csütörtök Kéthetente egyszer: „Lélekszépítés” Sarkadon Szakköri foglalkozás kettőtől fel hatig ... Kéthetente randevúznak itt a fiatalok. Kéthetente, mert a Sarkadi 1. Számú Általános Iskolában még sajnos — már nem sokáig — váltótanítás van, s így csak ilyen ritkán érnek rá a tanulók erre a várva-várt találkozóra. Nem kérem, nem intim találkákról van szó. EJ randevút a művészettel ejtik meg ezeken a délutánokon, s a meghitt pillanatok gyümölcsét — egy-egy ügyes rajzot, festményt — nagyon is közszemlére bocsátják, de erről csak később beszélgetünk a közönség vezetőjével, Illyés Imrével. — A rajzszakkör története apróbb szünetekkel har- mincegynéhány évre nyúlik vissza — emlékezik a kezdetekre a szakkör vezetője. — Valamikor Zakar Tibor vezette, én csak később „örököltem” a feladatot. A társaság életre hívását követően, még egy legalább ilyen jelentős esemény történt: az új iskolaszárny felépülte. Fontos esemény volt az, a képzőművészeti munkához elengedhetetlen a szertár, a megfelelő felszerelés, a világos, tágas szaktanterem ... Ezt mind megkapták itt. Űj névvel, s nagy lelkesedéssel indult a munka „tehetséggondozó szakkör” címen. Van itt középiskolás és alsó tagozatos egyaránt, ám ez nem zavarja a munkát, sőt. Illyés tanár úr szándékosan fogadja így, vegyesen a társaságot, mondván, a kicsi tanul a nagytól, a jó meg a rosszabbtól... És van benne valami, mert bele-bele lesnek egymás munkájába, ám rendetlenkedni, egy gyereket sem látok. Pedig a szakkör vezetője most csak félszemmel figyel rájuk, hisz kérdéseimre válaszolgat... — Nyitott a szakkör, járnak ide a 2-es iskolából és a gimnáziumból is — mondja. — De miért ne, hisz ilyen irdatlan nagy épületben fel sem tűnik ez a néhány „idegen”. Jó nézni a gyerekeket, amint belefeledkeznek a munkába. Kezük merészen siklik a fehér lapon, arcukon figyelem. — Tudja — igazít egy keveset az egyik „ifjú művész” munkáján Illyés Imre —, manapság nagymértékben háttérbe szorították a „lélekszépítő” tantárgyakat. Az énekről nem beszélek, de arra ugyanez vonatkozik. Nagÿ kár, hiszen csak így lesznek teljes emberek ezek a fiatalok ... A volt tanítványokról beszél, a mérnökről, a rajztanárról ... Máig is visszavisszajárnak ... — De ha kőműves, vagy esztergályos lesz belőlük. Akkor is szükségük lehet arra, amit itt tanultak. S ha a szakmájukhoz nem is kell mindez, otthonuk berendezése, környezetük kialakítása, egy-egy művészeti alkotás vásárlása során nem veszik-e hasznát ezeknek az óráknak? Akár egy jó védőügyvéd, úgy beszél a szakkör fontosságáról, mert bizony a tanítási órák számát igencsak szűkre szabták ebből a tantárgyból. Ezek után már azon sem csodálkozom, hogy a tanításhoz szükséges eszközökhöz is nehezen jutnak hozzá. — Nincs a megyében egy olyan bolt, ahol festéket, ak- varellpapírt, jó ceruzát vagy ecsetet lehet kapni. Vagy miért nem lehet Magyarországon tollhegyet venni? És az árak! Egy jó ecset 150- 200 forint, a ceruzát 20 forintért „osztogatják”.. . Szerencsére segíti őket a megyei tanács, a helyi gimnázium, néha a Kner Nyomda (papírral, kartonnal)... — Nekik hulladék, nekünk érték . . — és a szeriárba invitál, nézzek ott is körül. — Látja, van itt jnin- den. Hogy mit hol találok, arról csak meg kell kérdezzem a Szőke Jancsit. Ö még csak hatodikos, de mindennek tudja a helyét... Ismét a teremben vagyunk. Egy utolsó pillantás Bán Barbara pasztelljére, Papp Tamás tusrajzára .. . Aztán elbúcsúzok az ifjú alkotóktól. S miközben lefelé ballagok a lépcsőn, elhatározom, ha legközelebb kiállításuk lesz, megnézem, mire jutottak. Mert bemutatkoztak már könyvtárban, ebédlőben, népfrontnál... Mikor, hová hívták őket. S ha eddig kíváncsiak voltak a tehetséggondozó szakkör munkáira, miért ne lennének a jövőben is? Nagy Ágnes in is megmutatkozik (A nö 1987, Jeleim 1984). Egyetlen hangjegy leírása természetesen még nem eredményez zenét, de kettő egymás mellett talán már igen. Aknay a vizuális kifejezés alapelemeinek, a formának és a színnek folytonos egymáshoz való viszonyításában keresi és találja meg azt a korszerű közlésmódot, ami figyelemfelkeltő ereje révén élményt jelenthet a befogadó számára. Nem naturalista közlésmód követője, de képes meglepni azzal a misztériummal, ami a természetből fölsejlő természet- feletti megmutatásával hat. A képek a korábbi konstruktív szerkezetességet megőrizték, ám a lebegően könnyedek. Az igazi művészet sohasem fejezhető ki szóban tökéletesen, ha az alkotó minduntalan ugyanazokat az alapkérdéseket teszi is fel. A világ kiismerhetet-' lenségének csodája ezeken a képeken is lüktet, erejüket éppen ez adja. A Vihar Galéria kiállítássorozat e bemutatkozással a derekához érkezett. Az itt jelentkező alkotókat a vizuális másként gondolkodás követeiként — toleranciájával — célszerű fogadni. A számos, 1989-re datált műből kitűnik, hogy a művész különös gonddal készült e tárlatra. Az eddigi legszínvonalasabb anyag megnyitása körüli herce-hurca leírat velünk egy tanulságot is: ha már elkezdtük, csináljuk jobban! Cs. T. J. Aknay János képei a Vihar Galériában A legutóbbi nagy képző- művészeti fellendülés a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején jelentkező „új festészet” sajátossága, hogy igen kis fáziseltolódással megjelent Európa keleti felén is. Az „új vadak” lendületes festésmódja, sokkoló színvilága, érzelemtelítettsége alkalmas keretnek bizonyult — művelői számára —, hogy mondanivalójukat kifejezzék. E világlátás egyik legfőbb jellemzője, hogy nem verbális (szóbeli), nem analitikus (elemző) módon akar kifejeződni. Gesztusokhoz, az érzelmek és indulatok lehető legközvetlenebb, a megszokott formáktól leginkább érintetlen kifejezéséhez folyamodik. A magyar képzőművészetben szokatlanul erős színek, indulatos formaalkotás és konstruktív alapállás jellemzi Aknay János művészetét. Szokatlan játékossággal és gátlástalan kolorizmussal találkozott a látogató a Békési Galériában bemutatott műveken. Az alkotó három- négy évvel ezelőtti, vagy korábbi olajképei, szitanyomatai a geometria és a szín kapcsolatát vizsgálják. Az utóbbi időszak festményein (Diptihon 1988, Fehér angyal 1989) az említett festészeti vonulat ihletésében: tiszta és eleven színekkel, a mozgalmassággal, szemet hosszasan fogva tartó műveket alkotott. A körülöttünk lévő képi világ jelenségeinek lényegi feltárását, egyéni látásmóddal és stílussal fejezi ki. Bizonyos uralkodó elemek, motívumok, eligazító jelzések követik művészi vándorútján. (Nagy utazás 1988, Metamórfózis 1989.) Vonzódása a misztikus világlátáshoz más festménye---------------------------\mimm I A z írószövetség főtitkára Békéscsabán A Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat Békés Megyei Szervezetének irodalmi—művészeti szakosztálya a mai irodalmi élet időszerű kérdéseiről kívánta tájékoztatni az érdeklődőket, mikor ezzel a címmel kedd estére előadást szervezett. De talán nem is előadásnak, hanem amolyan hangos gondolkodásnak lehettek tanúi az est vendégei — nem voltak túl sokan! —, amikor végighallgatták Koczkás Sándornak, a Magyar írók Szövetsége főtitkárának tájékoztatóját. Az „előjáték” az írószövetség 1988. évi, májusi közgyűlése, melynek — mint mondta — „furcsa fogadtatása” volt országszerte. Aztán lassan elült a vihar, rendeződtek a szövetség sorai, elérkezett az idő arra, hogy megfogalmazzák önmagukat, feladataikat ebben az új helyzetben. Természetesen ehhez egyebek mellett az kellett, hogy felismerjék, láttassák azokat az irodalmi irányzatokat, melyek napjainkban kibontakozóban vannak. Az első hagyományaiban a Nyugat örökségéhez csatlakozik, a második pedig a ’45 előtti népi irodalmi örökséget vállalja fel. Örkény István. Kiss Anna, Tandori Dezső neve fémjelzi többek között a harmadik, az ironikus, vagy — ahogy az európai köztudat ismeri — a posztmodern irányzatot. Végül említésre méltó a nálunk kissé késve megjelent neoavantgarde. mely a hetvenes évek végétől, a nyolcvanas évek elejétől lett számottevő irodalmi irányzattá. Természetesen a cél az. hogy minden stílusirányzatnak szabad mozgása legyen ... Irodalomról lévén szó, természetesen a megmutatkozás — a könyvkiadás s a folyóiratok léte — lehetőségéiről is szó esett ezen az estén. Mint Koczkás Sándor kifejtette, „pillanatnyi- lag több a létező lap, mint ami értékes irodalommal, szellemmel megtölthető”, s bizony a könyvkiadás jelenlegi helyzete is hagy kívánnivalót maga után. , A szövetség szervezeti életében is vannak még nyitott kérdések. Legyen szűkén szakmai szervezet, vagy társadalompolitikai szervezet is? Újuljon meg érdek- védelmi munkájában! Fogalmazza meg — sa következő közgyűlésen ezt tűzik napirendre —, hogy mit jelent az autonómia kérdése. S ez hogyan egyeztethető össze a mecenatúra kérdé- ! sével... Ilyen, és ehhez "hasonló gondolatokat vetett fel az ; írószövetség főtitkára kedd esti látogatása során. „Hangos gondolkodását” azzal zárta, hogy a reformfolyamatok nem képzelhetőek el a kultúra megújulása, reformja nélkül, s bizony e téren még nem sok minden történt. Ebben a kérdésben az írótársadalom egységes, erre a közös nevezőre kell építeni a szervezet egységét is. Sok kérdés elhangzott ezt követően. A vidéki irodalmi életről, arról, hogy mikor lesz az írószövetségnek lapja, és így tovább és így tovább. A kérdések egy részére kielégítő választ kaptunk, más részére csak a jövő hozhat megoldást. Egy dilemmára azonban sem a vendégek — mert az esten jelen volt Pardi Nagy Lajos, az Írószövetség titkára is —. sem a hallgatóság nem tudott választ adni: miért volt ilyen gyér az érdeklődés, miért csak egy írószövetségi tag vett részt a beszélgetésen, miért nem képviselte az esten senki az Úi Aurorát? A szervezés volt gyenge, vagy a véletlen hozta így? Egy biztos, akii ott volt, nem bánta meg. * * * Koczkás Sándor egyébként egy kicsit „hazajött” ezen a napon, hiszen az írószövetség főtitkára orosházi születésű . . . Erről a rendezvény után így nyilatkozott. — Igen. Orosházán születtem. majd hatéves koromig Endrődön éltem. Számomra a Viharsarok a gyerekkort, a Körösöket és sok egyebet jelent. Oldalági rokonaim még élnek erre .. . Egyébként sok nevet sorolhatnék — Szabó Pál, Ladányi Mihály... —, akik innen, a Viharsarokból indultak. Természetes „átmenő forgalom" ez. S ha elkerültünk is, a megye szellemében van egy csomó dolog, mely máig is hat ránk ... Nagy Agnes Fotó: Kovács Erzsébet Felszólamlás egy köszönet ürügyén Minden tiszteletem a Köröstáj Baráti Körének, mert az aradi vértanúk gyulai szálláshelyének megörökítésében múlhatatlan érdemeket szereztek/ Szeretném azonban — a tények ismeretében — kifejteni, hogy a köszönet elsősorban Sass Ervin újság- ; írót és nem utolsósorban Czeglédi Imrét, a gyulai Erkel Ferenc Múzeum igazgatóját is megilleti, akik az ügyet nemcsak felvállalták, hanem a kivitelezésig vitték. Március 13-án már megjelent a Népújságban köszönet, ezért csak emlékezetfrissítésként szólok arról, hogy Minya Gábor, Kalló István és Kneifelné Varga Mária kőfaragó mestereknek a köszönet duplán kijár, mert ők a munkát tették a nemzeti emlékezet asztalára. Az emléktáblát vállaló intézmények, vállalatok soráról pedig szinte már nem is szabad szólni. Rövid írásom utolsó szakasza keserűségből fakad, de kikívánkozik belőlem: míg nemzeti hőseink ügyét többek a méltó emlékállításig elvihették, nem kis idő telt el. Az emlékgyalázóknak kevesebb idő is elég volt. Alig egy nap múltán a hála koszorúját már elrabolták, Leiningen táblája alatt és Kiss Ernő koszorúján is csak napokig díszlett a nemzetiszínű szalag, mert ismeretlenek megfosztották attól. Vajon kik ők, s milyen érzés motiválja embertelen lelkűket? Ábrahám György, Gyula, T. utca 3/A sz. alatti lakos, az Élésker nevében Kiss Ernő emléktáblájának avatója „Még érzékenyebben! Ezt a részt jobban kiemelheted...”
