Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

1989. március 25., szombat

o

m

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

A nyíltság árnyéka

Érthetetlen és ambvivalens élményeink közé tartozik a vonaton magukba zárkózó, önmaguk gondolataival foglalkozó, a beszélgetést elutasító utasok magatartása. Napjainkban mintha nyíltabbak lennénk. Sőt, egyre inkább azok vagyunk. Még utazás közben, az ismeretlen emberekkel szemben is. Mintha hirtelenjében mindenki ki akarná magát beszélni. A nyíltságnak azonban árnyéka van. Mégpedig nem is akármilyen.

A Körös expressz egyik kupéjában ketten vagyunk. En és egy ősz hajú, nyugdíj előtt álló férfi. A Népszavát olvassa, lassan a térdére engedi a széthajtogatott újságot és elkezd beszélni a szakszervezetekről. Hirtelen, minden előzetes bemutatkozás nélkül, mint aki ellenállhatatlan szükségét érzi, hogy a cikk olvasása nyomán támadt gondolatait kicserélje valakivel. Példálózik a saját vállalatával is. Figyelmemet azonban akkor vonja igazán magára, amikor a munkahelyi kapcsolatokra tereli a szót.

— Képzelje el, több mint 15 éve dolgozom ugyanabban az irodában egy kolléganővel. Nagyon rendes, tisztességes asz- szony. A férjét is ismeremt Többször eljön kocsival a feleségéért. Köszönünk és beszélgetünk. De mindig általános, közömbös dolgokról. Úgyhogy sem én őket, sem ők engem nem ismernek igazán. Erre a múltkor jöttem rá. A kolléganőmnek felolvastam egy cikket a Rajk-perről. Szótlanul végighallgatta, aztán jó későre megszólalt, hogy az ő apját is meghurcolták az ötvenes években. Sohasem gondoltam volna róla, hogy ilyen családból származik. O ugyanis mindig mindennel elégedett volt, sohasem kritizált semmit. Másnap, és ezen nagyon megdöbbentem, megkért, hogy a beszélgetésünkről ne szóljak semmit. Nem akarja, hogy a vállalatnál elterjedjen a híre.

— Ugyan miért? — kérdeztem alkalmi ismerősömtől.

— Nézze — kezdett bele a magyarázatba. — Az emberek még mindig félnek. Sokan úgy vélik, hogy ez a nyíltság csak mézesmadzag. A dolgok visszarendeződhetnek és megint jön az, ami volt. Sőt. Még keményebb sztálinizmus. Maga nem így gondolja?

En is magyarázatba kezdtem, hogy a reform visszafordíthatatlan. A szavai azonban elgondolkodtattak. Eszembe jutott egy másfajta félelem. A másik oldalról. Egy idős párttaggal beszélgettem.

— En őszinte hittel dolgoztam a pártban, ’45-ös párttag vagyok. Most tagadjam meg a múltamat? Vagy mi akar ez lenni? Mindent ránk lehet kenni?

Nyugtalanító szavak. Nem először hallom őket az utóbbi hónapokban. Egy_ értekezleten saját magam láttam vérig sértett embereket kivonulni a teremből; s azok, akik bent maradtak, azok sem voltak elégedettek. Sebek nyíltak meg, s újabb tüskék szúródtak az eleven húsba. Mintha megfeledkeznénk a szavak felelősségéről, a kulturáltságról. A pluralizmus belépett az életünkbe. Már azért is, mert maga a társadalom is plurális. A különböző érdekek felszínre jutnak és szót kapnak. De nem mindegy, milyen ez a szó. A nyíltságnak árnyéka is van. Sötét, félelemmel telített árnyéka. Mégpedig akkor, ha a szó nem párosul felelősséggel és kulturáltsággal. Akkor eltorzul, fenyegető rémmé válik. Pedig éppen ezt akarjuk elkerülni, amikor európaiságunkra hivatkozunk. A kérdés az, menynyire tudunk toleránsak lenni. Mennyire vagyunk annyira kulturáltak, hogy a kibontakozó pluralista demokráciában kompromisszumokra is képesek legyünk?

Serédi János

Ami az agrártermelést akadályozza

Felszámolni a bürokráciát!

A közelmúltban kezembe került egy régi kimutatás a mezőgazdaságban dolgozók számáról. Eszerint 1970-ben a mezőgazdasági termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban összesen 975 ezren dolgoztak. Ebből a teljes munkaidősök aránya mintegy 850 ezer volt. Az adatok azt is tükrözték, hogy a fizikai létszám aránya 91 százalék, míg a szellemi dolgozóké 9 százalék.

Tizenöt évvel később, 1985- ben a két nagyüzemi szektorban az összes átlagos állományi létszám már csak 730 ezer volt, melyből a teljes munkaidősök száma 677 ezer. A teljes munkaidősökből a fizikaiak aránya 84 százalék, a szellemi dolgozóké 16 százalék volt. Megállapítható, hogy másfél évtized alatt a nem fizikai, teljes munkaidősök létszáma 37 ezerrel emelkedett a hazai mezőgazdasági nagyüzemekben. Ugyanezen idő alatt a fizikai dolgozók létszáma 183 ezerrel csökkent. Sokat vitatkozunk azon az utóbbi években, vajon miért nem versenyképes a világpiacon a magyar áru? Nos, azt hiszem a kérdésre ebben a felduzzasztott, bürokratikus állományban kell keresni az egyik választ. Napjainkban ugyanis a mezőgazdasági szellemi foglalkoztatottak 'száma 135 ezer, az ország összkeresőinek 2,7 százaléka. Ha figyelembe vesszük, hogy a fejlett nyugat-európai országokban, ahol a leghatékonyabb a mezőgazdasági és élelmiszertermelés, az össz- keresők 3-4 százaléka tevékenykedik, könnyen rájöhetünk, ilyen adminisztrációs teher mellett hazánk nem tud lépést tartani a nemzetközi versenyben.

A megyei tsz-szövetség egyik elnökségi ülésén vetette fel dr. Barkóczi István, a Füzesgyarmati Vöröscsillag Tsz elnöke, hogy a termelőszövetkezetben a különböző jogszabályok 26 olyan munkakört írnak elő, amelyet vagy kötelezően, vagy ajánlott módon be kell tölteniük. Ezek a munkakörök növelik az adminisztrációs létszámot és tevékenységüket elsősorban a külső hivatalok irányítják, szervezik. Egy másik termelőszövetkezeti jogtanácsos ismerősöm panaszkodott arról, hogy a jelenlegi jogszabályok szerint 22-féle belső szabályzatot kell elkészíteniük. Emellett mintegy 15 tevékenységre, vagy működésre kell minden mezőgazdásági nagyüzemben írásban szabályozni az eljárások rendjét. Még nem is ez lenne a nagyobb baj, a gondot az jelenti, hogy szinte évről évre változnak a felső rendeletek, utasítások, amelyhez hozzá kell(ene) igazítani a belső szabályzatokat. Egy-egy közepes gazdaságban ezeknek a szabályzatoknak a terjedelme mintegy ezer oldalra tehető. Meggyőződésem, ma nincs olyan nagyüzemi vezető, aki részletesen ismerné a belső szabályzatokban foglaltakat.

Ma a magyar népgazdaságban több mint 15 hivatalnak van bírságolási jogosítványa. A jelenlegi gyakorlat szerint a bírságot kimondó határozat ellen rendszerint az illető hivatal felső szervéhez lehet fellebbezést benyújtani. Természetes, hogy a felsőbb hivatal védve a „kisebb testvért” jórészt elutasítja a fellebbezéseket. A kormány új stabilizációs munkaprogramja és az ebben meghirdetett reformfolyamatok időszakában mindenkor elhangzott az az ígéret, hogy ezen a bürokratikus rendszeren változtatni kell. Sajnos, eddig vajmi kevés történt ez ügyben.

A stabilizációs és kibontakozási program nemcsak a statisztikai rendszer, hanem a számviteli rendszer, valamint a jogszabályokban kötelezően előírt munkakörök és a vállalatok számára vonatkozó belső szabályzatok felülvizsgálatát is célul tűzte ki. Megállapítható, hogy eddig ilyen irányú munkálatok a főhatóságoknál nem kezdődtek, illetve az államigazgatási szervek vezetésében nem mutatkozik szándék a radikális döntések meghozatalára. Ügy tűnik, az államigazgatási államszervezet nem akar lemondani hatalmi jogköréről, arról, hogy a gazdaságot maga a régi módszerekkel irányítsa.

Reméljük, mégiscsak történik valami a közeljövőben. A február végi országos termelőszövetkezeti konferencián több felszólaló egyértelműen fogalmazott: csökkentsék minimálisra, azaz a költségvetési kapcsolatokra a termelőszövetkezetek és az állam viszonyát. Ezt a lépést mielőbb meg kellene tenni, hiszen csak így mutatkozik némi remény a kibontakozásra.

Verasztó Lajos

Melegítsen a láng, de ne robbanjon

Márton János indulatos szavai a föld kizsigereléséről és a Néppárt megalakulásáról

Márton János: országgyűlési képviselő, a Magyar Néppárt egyik szervezője, számos közéleti funkció viselője. ízes beszéde megőrizte az útra bocsátó táj, Sarkad zamatait. Kézszorítása erős, férfias, senki meg nem mondaná, hogy 67. évét tapossa.

— Koromhoz képest túlzásnak tűnik az az aktivitás, amit kifejtek, pedig tulajdoniképpen egy pont körül forgok, s ez nem más, mint a magyar parasztság, a magyar föld — mondja Márton János. — Minden lépésem vagy innen indul, vagy ide tér vissza. Akár a Parlamentben az agrárszektor megalakítása, akár a Nemzeti Parasztpártból újjáalakítandó Magyar Néppárt létrehozása, vagy a Hazafias Népfrontban való tevékenységem, a Veres Péter Társaság és az Erdei Ferenc Társaság körében végzett munkák, mind a szakmámhoz kötődnek. Több évtized alatt gyűjtöttem azt a szakmai tömböt, ahol jól megvethetem a lábam. Ha valamelyest el tudok igazodni a világ dolgaiban, köszönhetem annak is, amit szülőfalumtól, Sarkadtól kaptam. Szüleim, rokonságom példája mind gazdag hagyaték, melynek summázata, hogy az ember sose gondolkodhat csak önmagáért.

— Milyen emlékei vannak Sarkadról, gyerekkoráról?

— Édesanyám ötünket nevelt fel, és mindig mondogatta, hogy a szegénységet viselni kell, de nem szabad vele hencegni. Számára ott kezdődött az ember, hogy tartása van. Az volt a fontos, mások miként vélekednek valakiről, lehet-e bízni benne. Volt a családunkban valami nyugtalanság, sose voltunk elég ' jámborok.

Anyai ágon erdélyi származású vagyok, apám ősei közt francia hugenották találhatók. Nagy család vagyunk. Két nagybátyám, szép szál férfiak, Bécsben császári testőrök voltak. Sarkadke- resztúron elég közismert volt Tamás Gábor nagybátyám, aki járt böllérkedni, temetni, vőfélykedni, egyáltalán ahol jó fellépés és szép megjelenés kellett, ő volt ott.

— Életre szóló indíttatást jelent egy ilyen összetartó rokonság.

— Igen. Mindenekfelett a törvények tiszteletét, a föld, a paraszti élet ősi szokásainak betartását. Nagyapám, aki erdész volt, vadászpuskájával rálőtt a saját fiára, mert a községi erdő rőzsé- jéből egy szekérre valót be akart vinni a piacra, eladni, hogy a kedvesének valami ajándékot vegyen. Szerencsére nem halt meg, de élete végéig magában hordta a sőréteket. Nagyapám pedig kijelentette, hogy többé a házba se, a temetésére se, de még a sírjához se mehet. Nem lett volna ember önmaga .előtt, ha az a törvény, amit véd, elsősorban nem saját maga számára kötelező. Nem volt könnyű ilyenfajta gondolkodással élni a mi világunkban. Különösen nem, ha politikával is foglalkozott az ember. Szerencsére mindig olyan főnökeim voltak, akik nem csak elviselték, de meg is követelték az igazmondást.

14, *

— Kiket tart mestereinek?

— Süldő gyerek koromban Veres Péter könyvei ébresztették fel bennem a paraszti sors látásának mély igazságait. Féja Géza és Kovács Imre művei voltak a következő állomás, de mindenek- fölött Erdei Ferenc volt, aki életem folyását erősen meghatározta.

— Sarkad után milyen változást jelentett a vásárhelyi világ?

— Mintha nem is egy országban, sőt szomszédos megyében lenne a két helység, olyan nagy volt a különbség. Sarkadon büszkék voltunk rá, hogy „Bihar ország” lakói vagyunk, s hamar rá kellett jönnöm, hogy csínján kell bánni a rátartiság- gal. Szülőfalumban a magam 184 centijével a magas emberek közé tartoztam, Vásárhelyen meg ez volt az átlag. Sarkadon, a Berki utcában, ahol születtem, például egyetlen kövér asszony volt, Hódmezővásárhelyen pedig jóhúsban lévő emberek éltek. Lassacskán rájöttem, hogy a polgárosult város, a modernebb mezőgazdaság még a parasztok testi adottságait is erősen befolyásolja. Hódmezővásárhelyen a földosztáskor alig volt mit felosztani, mert nem volt nagybirtok, Sarkad határában pedig ott terpeszkedtek az uradalmak. A Parasztpárt nagy érdemének tartom, hogy a legkülönbözőbb adottságú vidékeken megvalósította az igényességet, a tudás szeretetét. Ezért is nem voltunk egyetlen osztály pártja. S ha a most szerveződő Magyar Néppárt programját nézem, talán legfontosabbnak tartom, hogy a faluban feltámasszuk az igényességet.

— Nem lesz könnyű dolguk ...

— Látom. Én a mostani kultúrpolitikát rosszabbnak tartom a gazdaságpolitikánál, mivel az erkölcstelenné tett ember nem képes a gazdaságot fölemelni. Akármilyen szegény valaki, amíg erkölcse van, talpra tud állni. Akinek nincs erkölcse, az megadja magát, cinikus lesz, befeléforduló, vagy „üsd- vágd, amit látsz” elveket vall. Az építés gondolata nem jelenhet meg annál, akinek nincs erkölcshöz tapadó, modern ismeretanyaga, bő tudása.

— De hiszen éppen a műveltség értéktelenné válásának korát éljük!

— Valóban. És ez nagyobb bűn, mint az adósság felhalmozása, noha ugyanazok csinálták mind a kettőt. Amit az értelmiséggel művelt a vezetés, azt sakkal súlyosabbnak tartom, mint amit az iparral vagy a mezőgazdasággal tettek. Hogyan lehetett például a pedagógusokat, a magyar jövő letéteményeseit, emberi mivoltukból kiforgatni? Naponta hazudásra kényszeríteni,. műveletlen, barbár vezetők hatalmába kényszeríteni? S közben elvárni, hogy modern, európai ifjúságot neveljenek! És most csodálkozunk, hogy ez nem sikerült. A nemzet lelki emelkedettségét tönkretevő politika következménye az a veszély, hogy a most alakuló pártok átveszik a felelőtlen ígérgetést, hazudozást, egymásra licitálást.

— Csodálkozik? Hiszen az elmúlt 40 év nyomai meglátszanak az alacsony politikai kultúránkon is.

— És éppen az értékes emberek hajlamosak, hogy visszavonuljanak a közösség sorsától. A Néppárt szervezésekor naponta tapasztaltam, hogy milyen nehéz a kiváló embereket rábírni, vállalják a falu képviseletét. Tudom, az MSZMP a közéleti hajlamú emberek nagy részét magába olvasztotta, de a régi parasztpártiak közül lehet még találni megbízható embereket. Nem szabad, hogy a Néppárt a nosztalgiázó öregemberek síró-rívó gyülekezete legyen ! A generációváltás elkerülhetetlen, ám a fiataloknak építeni kell az idősebbek tapasztalataira. Nem lesz könnyű a jó arányok megtalálása. Arra nagyon vigyázni kell, hogy a láng annyi oxigént kapjon, amennyi elég ahhoz, hogy melegítsen, de annyi nem kell, hogy robbantson. Vér- telen forradalmunkban éppen az a nagyszerű, hogy távol áll tőle az erőszak.

— Falvaink jelentős részében így is gyötrelmes átrendeződés zajlik.

— Ez természetes. Eltévedt az a vezetés, amely azt hiszi, hogy megmarad a feudális jegyekkel bőven megtűzdelt, sztálini pravoszláv hagyományokkal ötvöződött falusi hierarchia. Remélem, hogy az igazi értékek megmaradnak, és az igazi hitványságok vesznek el. Lesz falu, amely gyorsan magához tér, van, ahol a vezetők egymás eíleni acsarkodása kerül felszínre. Számomra ez utóbbi a legellenszenvesebb.

— Négy éve azt nyilatkozta, hogy Magyarországon a termőföld kizsigerelése a 24. órához érkezett. Történt azóta javulás?

— Semmi jó nem történt. Amit mondtam, be is következett. Békés megye kitűnő példa rá, hiszen a természettől leggazdagabban megáldott földjei nem bírták el az aszályt. Másrészt ez az áldatlan helyzet áldást is jelentett, mert mozgásba hozta azokat az emberi tartalékokat, amelyektől a mezőgazdaság jövője függ. Büszke vagyok rá, hogy éppen a Békés Megyei Tsz-szövetségtől indult az az elégedetlenségi mozgalom, amely tiltakozik, hogy a szemünk láttára pusztul el az agrárágazat.

— Nem késett el az elégedetlenség?

— Késő. Amit elvesztettünk az elmúlt 3-4 évben, azt nem nyerhetjük vissza se termelési kedvben, se a lepusztult állóeszközök pótlásában. Ami most történik, elkésett, de azt is eredménynek tartom, ha a lejtőn növekvő sebességgel guruló vasgolyót minél feljebb állítjuk meg. Nálunk a mezőgazdaság mindig úgy jár, hogy megvárjuk, amíg felgyorsul a romlás.

— Ilyenkor lesz jó egy aktív Néppárt?

— Már az is jelent valamit, hogy a Parlamentben megalakult az agrárszektor. A: Néppárt feladata lesz — sok egyéb között —, hogy jelzéseivel ne várja meg, amíg a hierarchikus viszonyok ezt megengedik, és amíg a jelzés elkésik. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy a Néppárt agrárpolitikai koncepciójából, amelyet a tagtoborzáshoz akarunk felhasználni, mindennap egy- egy újabb elem kerül be a kormány gazdaságpolitikai programjába. Lassan már újat kell csinálnunk ... Számomra ez örvendetes, hiszen az öncélú ellenzékieskedés minden normális embertől idegen kell legyen.

Andódy Tibor