Békés Megyei Népújság, 1989. március (44. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-25 / 72. szám

NÉPÚJSÁG 1989. március 25., szombat Békési panteon Háromszázhuszonöt ive született báró Harreckern lános György Harruckern János György 1664. március 25-én született az ausztriai Schenkenfelden. Igényes nevelésben részesült, papnak taníttatták. E pálya iránt azonban nem érzett hajlandóságot, ezért tanul­mányai befejeztével 25 éves korában hivatalnoki állást vállalt. Az alsó-ausztriai ud­vari kamarai számvevőség alkalmazta számtisztnek. Há­rom év múlva áthelyezték a . hadi élelmezéshez császá­ri élelmezési biztosnak. Pre­cíz, pontos munkavégzése és becsületessége miatt kitün­tetésben részesült: császári tanácsosi rangot kapott, és kinevezték biztosnak az ara­di vár építéséhez. Amikor kitört a spanyol örökösödé­si háború, Engenius herceg magával vitte Olaszország­ba és alezredesi ranggal al­kalmazta igazgatónak a se­reg élelmezési hivatalában. A francia rablóhadjáratok idején a Németalföldre he­lyezték át élelmezési igaz­gatónak. E hivatalt öt évig töltötte be, miközben kidol­gozott egy takarékosabb ha­di élelmezési szisztémát, amiért 1710-ben elnyerte a császári udvari kamarai ta­nácsosságot. A XVIII. században a közfelfogás és erkölcs szin­te megkövetelte, hogy 30 évi hűséges szolgálatért ő is kérjen ellenszolgáltatásul va­lamit az uralkodótól. Har­ruckern J. Gy. az 1716—18. évi török háború alatt Ma­gyarországon tartózkodott, és lehetősége volt alaposan megfigyelni a magyar vi­szonyokat. A török dúlása nyomán számos birtok tu­lajdonosi családja kihalt, a föld elnéptelenedett, alig maradt rajta néhány bujdo­só és csavargó. Az ilyen bir­tokok jogilag visszaszálltak az uralkodóra, amit az el­ajándékozhatott kegyeltjei között. Ez a józan gondol­kodású ember úgy találta, érdemes lenne ezen a tönk­retett vidéken letelepedni. Az ötvenöt éves Harruckern János György 1719 elején a királynak írt folyamodvá­nyában kérte magának a Békés vármegyei települése­ket, a hozzájuk tartozó föld­területekkel, vagy a budai, működő kamarális melegvi- zi malmot a kis szőlőkert­tel. Mindkettő értékét 24 ezer forintnyi összegben ál­lapította meg a császári ud­vari kamara, ami világo­san mutatia a nagy földte­rület • értéktelenségét. III. r-áső iXXKK-s c,vó*<;v. Károly király 1719. júliusá­ban pecsétjével hitelesítette a birtokadományozó levelet, de a hosszadalmas és nehéz­kes ügyintézést miatt csak három év múlva történt meg a honfiúsítás, és a bir­tokbavétel. Harruckern jó gyakorlati és üzleti érzék­kel és nagy eréllyél fogott hozzá az óriás pusztaság ér­tékének mielőbbi emelésé­hez. E célból igyekezett a területet benépesíteni és a földeket megművéltetni, a kulturális színvonalat isko­lák, templomok építésével emelni. A lakosságot az or­szág minden részéről csá­bította különböző kedvez­mények biztosításával. A jobbágyokat saját költségén költöztette át, földet adott nekik és adókedvezménye­ket, valamint szabad vallás­gyakorlást, amikor az or­szágban még csak a katoli­kus hitet ismerték el, a pro- testanizmust üldözték. A vallásos és nemzetiségi súr­lódások elkerülése érdeké­ben — nagyon bölcsen — egy helyre, azonos nyelvű és vallású jobbágyokat telepí­tett: így lettek eredetileg a lakosai Csabának és Szarvas­nak csupa ágostai hitvallá­sú szlovákok, Békésnek, Fü­zesgyarmatnak, Gyoménak, Ladánynak, Öcsödnek, Szeg­halomnak, Orosházának csu­pa ágostai hitvallású ma­gyarok, Eleknek csupa ró­mai katolikus németek. Miután földbirtokán si­került az életet megszervez­ni és elindítani, Bécsbe köl­tözött, s onnan járt vissza rendszeresen magyar birto­kaira az ügyes-bajos dolgok eligazítására. Hetvennyolc éves korában, Bécsben halt meg. Gy. E. Sikerkönyvek „Mondd, húgocskám, hi­szel te a coup de fondre- ban, abban a bizonyos egy pillanatban: meglátni, s megszeretni őt egy pillanat műve' volt? Bevallom, én hiszek benne, és a csuda­szerűsége Is szétfoszlik, ha arra gondolok, hogy ez az egy pillanat milyen önkén­tes adagolása a mi gyarló öntudatunknak. Az öntuda­tunk számára csak egy vil­lanás, de mérhetetlen idő ama másik nemesebb lelki szervünk számára, amely az öntudat alá rejtőzve ítél­kezik ...” Ilyen és ehhez hasonló tanácsokkal, intelmekkel, bölcsességekkel fordul ti­zennyolc éves kishúgához Nagy Endre — a magyar kabaré megteremtője, líri­kus, novellista és újságíró, a Nyugat első nagy nemze­dékének kortársa — a Sze­relmesek kalauza című könyvében. Közvetlen, egy­szerű és természetes for­mában, még a levélnél is kötetlenebb, oldottabb nyel­ven folyik a kedves cseve­gés a tapasztalt, idősebb férfi és a fiatal nő között. Szó esik szerelemről, szex­ről, házasságról, lelki indí­tékokról — a mindennapok költészetéről. A művészi tartalomhoz méltó, igen szép, elegáns a kötet külle­me is. (Lehet, hogy a leg­szebb könyvek Gyomán ké­szülnek?) Rohanó, kapkodó, érzé­seinkkel alig törődő vilá­gunkban jól jön nekünk ez a kalauz. Figyelmeztet, el­Szemfenékvizsgálat („A szód Jákob szava, de az kezek Ézsau kezei...” — Mózes 1/28.) Része-e a ravaszkodás az emberi nem alaptermészetének, tehát vétlenek vagyunk-e, ha alakoskodunk, ha hazudunk? Kérdés. A tolvajoknak és a kereskedőknek egyazon istenük volt a mitológiában; Zeusz ugyanakkor törvénnyé tette az emberek között a becsületességet, az igazságérzetet, és ép­pen olyan zordon büntetést helyezett kilátásba az ez ellen vétőkkel szemben, akár a mózesi törvények. A látszat s valóság ellentétjének tényei pedig nap mint nap azt bizo­nyítják, hogy ez ember valahol lényege legmélyén vissza­vonhatatlanul ott hordozza az önvédelem-sugallta mimikrit, s ettől már csak egy hajszál a hazugság. És « hazugság fo­galma is másképpen minősül különböző társadalmi szituá­ciókban. Szavahihetetlenné válik környezetében az „egy­szerű ember”, ha ugyanarról a dologról állít valamit az egyik napon, másnap meg állításának éppen az ellenkezőjét hirdeti, mondja. Nos, ezt némelyik politikus napjainkban is büntetlenül megteheti, senki nem írja a számlájára. Ez a mestersége... Kérdés persze, hogy milyen hosszú távon te­heti ezt?! Bár a bibliai példa szerint Jákob végül is célba ért: „...a te öcsédnek szolgája léssz!” — hangzik az ítélet Ézsau fele fölött, aki előtte már elherdálta elsőszülöttségi jogát is egy tál lencséért. Sajnáljuk Ézsaut?! Aki nem ólt soha igazi jogállamban, azzal könnyű ma is „megetetni” azt a hagyománybeli egy tál lencsét, hiszen valójában nem is tudhatta soha, mit jelent a szabadság büszke joga. Valami ilyesmi történt az én nemzedékemmel is, amely azt a legendás egy-két-három „fényes” esztendőt leszámítva igazán csak „belül” lehetett szabad, aminek ter­mészetesen a társadalom is kárát vallotta, mert így szabad az ember csak a társadalmi aktivitás rovására lehet. A bün­tetést most érezzük romló forintjainkon és romló közérze­tünkön keresztül egyaránt. Ám szóljunk az Ézsauk felelősségéről is. A csaló Jákobok­ról bőven esik mostanában szó, bár nemegyszer ezek osto­rozásában is van valami olyan huncutság, amilyen a fent ■idézett bibliai történetben is; én mégis hadd a balek Ézsau- kat kárhoztassam most, akik hagyták-hagyják becsapni ma­gukat kényelemből, gyávaságból, vagy egyszerűen ostoba­ságból. Kétségbeejtő dolog, mennyire második természe­tünkké válik a szervilizmus, a jobbágyi alázatosság, pedig ferde jellemmel senki sem születik. Mi örülünk lassan, ha hihetünk valakinek, vagy ha legalább azt gondolhatjuk, hogy no, most ennek hihetünk. Pedig hinni csak a tények­nek szabad; s arról is meg kell győződni a citált bibliai pél­da tanúsága szerint: nem álságosak-e a „tények”?! Jákob Ézsau ruháját öltötte magára, és úgy vezette félre a félvak Izsákot, atyját, s szerezte meg annak áldásával együtt a ha­talmat is. A bűnt nem lehet maradéktalanul jóvátenni, valami folt­ja mindig marad. Nem lehet a tévedést sem nyom nélkül korrigálni. A becsületet pedig végképp nem lehet „vissza­adni”, azt csak „eljátszani” lehet. És talán olykor vissza­szerezni! Mi is történik hát azokkal, akiket rehabilitálnak?! „Visszakapják” a becsületüket, ahogy ezt a tömegkommu­nikáció nyomán a naiv közvéleménynek hinnie kellene!? „Visszakapni” csak azt lehet, amit az ember elveszített, ha tehát valakinek szüksége van a szembesülésre, a tévedések, ravaszkodások, hazugságok és bűnök felülvizsgálatára, az nem az ilyen vagy olyan áldozatok sora, hanem azoké, akik gödölyebőrbe bújtak, lopott ruhát öltöttek, hogy elorozzák mások jogait. És mégis, mégis milyen könnyedén beszélünk mostanában mindezekről! Akárcsakha egy unalmas érteke­zés egyik napirendi pontja lenne ... Újul a természet, tavasz van. Holnap lesz húsvét. A fel­támadás, a megtisztulás szép ünnepe. Tudjuk, ártatlanul megölt halottaink' nem támadhatnak föl, de föl tá madnak-e bennünk legalább azok a veretesebb indulatok, amelyek alapján „jobb rendet szabhatunk jogainknak”?! Föltámad­nak-e elásott igazságaink? A hit, a remény, a szeretet, a bizalom, a békülékenység, a szolgálat készsége a szolgalél- kűség helyett, és annyi minden más, amelyet már majdnem el is felejtettünk. Irgalmatlanok lettünk, könyörtelenek, ci­nikusok, — hazugok. És persze, boldogtalanok is, hiszen akár Jákobok, akár Ézsauk voltunk, mindenképpen vesz­tesek vagyunk. Ezért van az, hogy ma is „... félelem igaz­gat minket...”, és stukkeréhez kapkod idegesen, aki nem győzi érvvel és ravaszíkodással sem már... Meg kellene újulni. Tudom, nem könnyű, ráolvasással nem megy, és nem is mindenkinek sikerül. De egy nép so­hasem lehet visszavonhatatlanul elveszett! Vissza kell hoz­nunk egyéni és társadalmi életünkbe a szó tisztessségét. Az igen és a nem méltóságát a képmutatás, ravaszkodás helyé­be. Ne tévesszen meg bennünket semmi álság, mimikri, akár öles kokárdával jelenik meg; akár ha a trikolór méte­reivel hitetne el! Különösen akkor ne, ha — amint egy e hét eleji pártalapszervezeti értekezlet hosszú-hosszú elnök­ségi asztalán láttam! — fordítva jelenik meg: zöld-fehér- piros... Hiába! Elszoktunk tőle... Mint ahogy elszoktunk attól is, hogy merjük vállalni a saját véleményünket a téve­dés kockázatával együtt. „Központi utasítás nélkül hogyan működjön, mit javasoljon az alapszervezet?!” — tárta szét tétován karjait az említett értekezlet egyik veteránja. El­szokott a járástól... Nem tud menni már csak mankóval, és ez zavarba hozza, és bosszantja, mert látja: mások men­nek az úton. És visszafelé néz, s ezt elvárja mindenkitől!S aki nem ezt teszi, gyanús neki... Meg kellene újulni. Meg kell! Esélyegyenlőséget minden jószándéknak! A viták elintézésének primitív formái nem hoztak még soha igazi megoldást; a kiöntött vér bosszúért kiált, a sértés újabb sérelem gyökere; s a ravaszkodásokra is mindig fény derül a történelemben. A ravaszkodó és 'megcsalatott nemzedékek tagjainak talán nehéz hinniük most az újjászületésben, a megújulásban, de tudnunk kell: megvan bennünk a készség, adottság jobbik arcunk kitel­jesítésére. „Addig (is) zöld ágban és piros virágban / Hir­desd világ, hogy új föltámadás van." (Juhász Gy.) — ph—y — MUOSZ Regényhfts, gyógyszerész, politikus, könyvkiadó és még mf minden állásfoglalás A Magyar Üjságfrók Országos Szövetségének elnöksége j- amlnt a Magyar Távirati Irodát Is tájékoztatta — örömmel ér­tesült az MSZMP Bács-Kiskun Megyei Bizottságának arról az állásfoglalásáról, amely elismer­te a megyei pártlap, a Petőfi Népe szerkesztőségének önálló­ságát, és amellyel elhatárolta magát a pártbizottság tisztség- viselőinek közvetlen utasítá­sokon vagy tiltásokon alapuló beavatkozásától. Az elnökség úgy véli: kívánatos, hogy ez ne csak Bács-Kiskunban vál­jék elfogadott elvvé és gya­korlattá. A MUOSZ elnöksége táviratot intézett a Román Újságíró Ta­nácshoz, s a magyar újságíró- társadalom nevében kifejezi megdöbbenéséi három román újságiró — Petre Mihai, Anton Uncu és Mihai Greanga — le­tartóztatása miatt. A MUOSZ elnöksége a leghatározottabban tiltakozik a szólás- és sajtósza­badság e durva megsértése el­len, s követeli az emberi Jo­gokért, a demokráciáért küzdő három újságíró azonnali sza­badon bocsátását. gondolkodtat, talán meg is győzi azt, aki még nem tud- t/& volna: micsoda fényt, erőt adhat az igazi szere­lem. S nagy szükségünk van manapság arra a fény­re, arra az erőre. N. K. Csodálkozások Kristó Nagy Istvánnál Ha nem csupán néhány órát-töltünk együtt, gondo­lom, még több meglepetés ér. Kristó Nagy Istvánt, a Magvető Kiadó főszerkesz­tőjét keresem, ám a buda­pesti otthonának ajtaján a zománcozott névtáblán jó­kora felirat adja tudtul, hogy a lakás gazdája gyógy­szerész. — Képzettségem tekint­ve valóban gyógyszerész va­gyok, és hálával tartozom szüleimnek, amiért erre a pályára szántak, mert éle­tem során bizony előfor­dult, hogy inem foglalkoz­hattam se irodalommal, se politikával. Ilyenkor jól jött, hogy van biztos meg­élhetésem — mondja Kristó Nagy István. — Csak azért lettem gyógyszerész, mert volt egy családi patikánk, amit valakinek meg kellett örökölni. Családom történe­te. szépirodalommá átkölt- ve. olvasható Németh László. Égető Eszter című regényé­ben. Érdeklődéssel vártam tehát, amikor a televízió műsorra tűzte a regényből készített sorozatot. Kicsit csalódnom kellett, elsősor­ban azért, mert az édes­anyámról formált címsze­replő Németh László mun­kájában sokkal nyugodtabb, erőteljesebb figura. Csuri- kova, ez a zseniális szí­nésznő viszont vibráló egyé­niséget mutatott be. Bár a film szempontjából nem fontos, de édesanyám sokkal szebb nő is volt. — Regényhőshöz van te­hát szerencsém? — Mint a család többi tagja, én is szerepelek a könyv lapjain, természete­sen az írgi szabadság adta változatban. A melléksze­replők kicsit karikírozva vannak ábrázolva, engem !>éldául a regényben le­csuknak, holott a valóság­ban ez nem következett be. Mondom, mindez az író joga, s Németh László, aki nálunk élt Hódmezővásár­helyen, így látott, ilyennek írt meg. — Milyen ember volt Né­meth László? — Hallatlanul szerény, közvetlen. Tisztában volt az­zal, hogy ő zseni, de erre még csak nem is utalt be­szélgetéseink során. Mintha azt mondta volna, hogy a te­hetség isten vagy a sors adománya, erről nem tehe­tek. De erkölcsi kötelessé­gem, hogy ezt a tehetséget életművemben a legtelje­sebb mértékben kibontakoz­tassam. 1945 után, Békésről jött hozzánk. Mesélte, hogy Békésen behívatták a rend­őrségre, s ezért állandóan félt. ö úgy volt bátor, hogy közben mindig rettegett az erőszaktól. Vásárhelyen a kedvenc tanítványai közé tartoztam, de később elfor­dult tőlem, mert személye­met túlságosan politikusnak ítélte. Mindig érdekelték a társadalom ügyei, de való­jában vissza is húzódott. Mivel nem tudtam maga­mévá tenni ezt a nemes er­kölcsöt, ethoszt. amit ő kép­viselt, sose bocsátotta meg nekem. Boldog vagyok, hogy könyvkiadóként nem kis ré­szem volt az életműsorcxa- tának megjelentetésében. — Mint könyvkiadó, bi­zonyára vannak emlékei a Békésből származó írókról? — Darvas Józsefről vagy Féja Gézáról sok mindent tudunk, inkább Sinka István portréját szeretném kiegészí­teni egy-két gondolattal. Sinkával 1939-ben ismerked­tem meg, és haláláig igen jó viszonyban voltunk. Halála után én jelentettem meg a nagyszerű Szigetek könyve című munkáját, s ezúton hí­vom fel a figyelmet ennek a csodálatos eposznak a még kiadatlan fejezeteire. Életem során figyelemmel kísérhet­tem Sinka István népi ra­dikális szemléletét, roman­tikus antikapitalizmusát. Azt hiszem, a legbátrabb hábo­rúellenes verseket ő írta, csoda, hogy megjelenhettek. 1945 után a Parasztpárttal haladt, de elkövette azt a „hibát”, hogy a Kisgazda Párt lapjaiba is írt, ezért támadták, ezért került az irodalmi élet perifériájára. Volt idő, amikor valósággal nyomorgott, de ekkor se volt kétsége, hogy a magyar nép egyszer elismeri őt. So­se volt a szocializmus el­lensége, de Rákosi terrorjá­ról szinte vakmerőén han­goztatta a véleményét; cso­da, hogy megúszta. Egyéb­ként ha valamit a Révai- féle művelődéspolitika ja­vára lehet írni, akkor fel­tétlen mellette szól, hogy hazánk volt az egyetlen olyan szocialista ország, ahol nem voltak „íróperek”. Szo­morú fejlemény, hogy Sinka öreg napjaira túlságosan be­lemerült valamiféle miszti­kába. Érthető, ha valaki ki­szorul a társadalomból, ak­kor rögtön a transzcenden­cia felé fordul. Őstörténeti badarságoktól nacionalista ízű magyar fantasztikumig mindenféle dolgok rabul ej­tették. Erről sem szabad megfeledkezni, ez is színe­síti az életművét. — Irodalom és politika legtöbbször összefonódik. Az irodalompolitikus viszont hi­vatásból műveli mindkettőt, önnél miként alakult ez a kettősség? — Diákkoromban a népi gondolat vitt a politika felé. Hódmezővásárhelyen, az első népi kollégium megalakítá­sakor eszközül használtuk az. úgynevezett regös cserkésze­tet. Szemben a cserkészet lakkori fő vonulatával, mi néprajzi gyűjtéssel foglal­koztunk, egyáltalán a népi gondolatnak a cserkészetbe való beépítésével. Innen egyenes út vezetett az ifjú­sági ellenállási mozgalomba, ami nem volt éppen ve­szélytelen. Óriási szeren­csém volt, mert mindig nagy szellemek közelében élhet­tem. Szegedi egyetemi éve­imben Szent-Györgyi Albert köréhez tartoztam, mondhat­nám, az ő védelmében dől-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents