Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
VcöröstAj EXKLUZÍV 1989. február 11., szombat o T öbb mint egy éve tart a Romániában élő magyarok vesszőfutása. Menekülnek, mert veszélyben az életük, veszélyben a kenyerük, csupán azért mert magyarok. Szomorú dolgok ezek, szomorúak azért, mert a XX. század Közép-Európája, a világ politikája nem tud segíteni ezeken a szerencsétleneken. Mert szerencsétlenek ők valójában, hisz elvesztették szülőföldjüket, szomorú még akkor is, ha itt most nyelvi hazájukat megtalálják. A Szarvasi Dózsa Termelőszövetkezet elsők között nyújtott segítő jobbot a rászorultaknak. Munkát, lakást adott... tehát kenyeret, boldogságot. Patetikus szavak ezek, de úgy gondolom, hogy ennél szárazabban leírni ezeket a gondolatokat nem szabad. Nem szabad azért, mert hiszem és vallom, hogy a történelem talán nem is oly távoli jövőben elismeri azokat, kik segítettek, s bizony úgy lenne kerek a világ, ha büntetné azokat is, kik szenvtelenül tűrték a menekülők kínlódásait. Megkövetem Sütő Andrást, hogy elloptam a számomra legszebb színművének címét. Az Erdélyből szakadtakról szól ez az írás. Azokról, akik vállalták a határátlépés közel sem apró veszélyét. Azokról az emberekről, akik tulajdonképp’ magyarságra vágynak, de szívük szerint mégis az ő hazájuk a Csíki havasok, s környéke. Azokról az emberekről szól ez az írás, akik nem kalandvágytól űzve indultak meg, hanem szükségből. Nem biztos, hogy a havi 15 dkg-os vajfejadagját keveselték, hanem a magyar szót, amit — tapasztalatból tudom, csak nagyon csenrdesen lehet ejteni — azon a vidéken, ami Nagylakon túl esik. A beszélgetéseknél a megszólítottak teljes névvel mutatkoztak be. Én mégis úgy tartottam helyesnek, hogy keresztnévvel, vagy esetenként kitalált névvel illessem a szereplőket. Ezt kívánja még most az érdekük akkor is, ha nem hiszek abban, hogy a Román KGB. (Securitote) emberei működhetnek minálunk is ... Megszerettem ezeket az embereket, a tiszta beszédükért, az őszinte ragaszkodásukért, meg azért is, mert mennyivel nagyobb lélegzetet, tudnak venni itt. Én őszintén remélem, hogy e könyv maga gazdagodik az ő jelenlétükkel. Ügy beszélnek ezek az emberek a határátlépésről, mintha séta lenne csupán a promenádon. Pedig, néhány szomorú tapasztalattal erősödve tudjuk, hogy ez messze nem így van .. . — Ha elfogadod, hadd nevezzelek Erzsikének. Illik is hozzád a név. S ismétlem ez a keresztség csak addig tart, míg nem rendeződnek soraitok. Szomorú sorsok ismerői vagyunk. Bizonyára tudod, hogy nem is olyan régen Szeged körzetében egy vitorlázó repülő, egy nagy vassal az IS—28/B-vel átjött a határon. A hirtelen intézkedés nyomán, hogy nagyon finoman fogalmazzak, visszaadták a hatóságok a repülőt, s a repülőst is magát... Pedig ő leadta a nemzetközi S. O. S. jelzést is... Talán akkor, ha leszállás után a réten otthagyja a gépet, jobban jár. Eltűnik a sűrűségben, az Isten találja csak meg valamelyik református templom segédlelkészi hivatalában ... Ő a vélt törvényesség okán a másik utat választotta... Volt, aki javasolta keressük meg a srácot, vajon mi történt vele? Az újdondász román ügyekkel bajlódók meg azt mondták, hogy ne keressétek, ő már rég nem él... Hát ezért mondom én, hogy ne említsünk neveket... Hosszúra sikerült a bevezető, de bizonyára tudjátok, hogy húszezer lejért személyenként át lehet jönni a határon . . . még akkor is, hogy ha egy kilométerig, a lő- távolságig a szerencsétlen menekült, a hátában érzi a ráirányított géppisztoly csövét. . . Ezt a helyzetet én a Duna- menti népek megcsúfolásának tartom. A régi Kossuth-i eszme sárbatiprását látom, pedig, hogy megálmodta a vén szakállas, hogy egyszer majd itt a nagy folyó mentén békében élnek az emberek. S ezeket a tiltottnak nevezett határátlépéseket még csak a Romániában élő, magyar kiska- tonák rovására sem lehet írni, mert bizonyára tudjátok, hogy székely vitézek már régen nem teljesítenek szolgálatot a magyar végeken. Tudjál róla Erzsiké, hogy az ominózus augusztusi csúcstalálkozónak nevezett valami, ami Grósz Károly és Ceausescu között zajlott, több berekben nem aratott sikert. Nem azért, mert az elvtársiaskodó román diktátor legalizálását jelentette . . . Lélegzethez juttatta az alig több mint ezerötszázmilliméteres imperátort. Sokan pedig kimondottan a magyar külpolitika kudarcának tartják ezt a tranzakciót. ... Hogyan kerültél új hazádba. Erzsiké? — Május derekán jöttem át. — Mikor határoztad el, hogy átjössz? Vidám sirató egy bolyongó porszemért — Már régen, de két hete igazán... Először a tesómmal terveztük, de ő egy munkatársával jött végül, én pedig egy terhes asszonykával. Azóta már megvan a gyerek. Az élettársa egy hétre jött át... Jó lenne, ha a közös gyümölcs már az okiratok alapján is magyar lenne... — Gond nélkül jöttetek? — Átjutottunk hamar ... — Mert? — Négy órakor indultunk, s ötkor már ideát voltunk ... — S féltetek? — Hát persze. De, ha az ember életveszélyben érzi magát, akkor nagyon tud színészkedni. A határ előtt egy kilométerrel találkoztunk a román határőrrel. Még mi kezdtünk el vele beszélgetni .. . viccelődtünk is . . . Aztán ő lóháton elment a megfigyelő-állomásra, mi meg nekiindultunk a határnak ... Csak annyi cuccunk volt, amennyi a váltóruha ... Bementünk egy kis faluba... jó lenne, ha nem kellene megmondanom a nevét... s onnan Gyulára irányítottak: jelentkezni .. . — Rendesek voltak veletek? — Igen! Éjfél körül jöttek, s mondták, hogy nem adnak vissza bennünket. Erzsiké nevet hozzá: — S ha mégis vissza kellett volna mennetek ... ? — Arra gondolni sem mertünk. — Erzsiké! Hogy az istenben mertétek vállalni ezt a veszélyt? — Mert hittük, hogy sikerülni fog. — Szüléitek mit szóltak ehhez az akcióhoz? — Most már azt hiszem, megnyugodtak, hogy jó helyen vagyunk. , — Mondd, a kis tizennyolc éves fejeddel, te mennyiben látod másnak Magyarországot, mint Romániát? — Jobb az ellátás. — Ennyi csupán? — Mások az emberek. — Mitől több neked Magyarország? Igaz, hogy nyelvi hazád! Mert szülőhazád Románia. Mert tudj róla, hogy itt a szűk kerítésen belül nálunk is gondok vannak. A Forró Tamásnak s Havas Henriknek olvastam egy dolgozatát, s ők szomorú szívvel írták: megkapta egy szerencsétlen idejutott erdélyi, hogy „Te piszkos román kurva, elvetted a kenyeremet!” Sajnos, ezzel is számolnotok kell. Találkoz- tál-e hasonló esettel? — Nem! Azt hiszem elfogadnak majd bennünket. — Tizennyolc éves vagy! Van-e életcélod? — Szeretnék férjhez menni. Szeretnék családot. Szeretnék egy szép házat... — S visszavágysz Erdélybe? — Csak látogatóba ... Talán... — Bátor vagy! Tudod bizonyára, hogy a magyar kereskedelmi tanácsost kiutasították Romániából. S ő Bukarestből a legrövidebb utat választotta román területen... Bulgárián át jött haza Magyarországra .. . S bizonyára tudtok arról is, tizenvalahány erdélyi menedékjogot kért a Magyar Népköztársaság szófiai nagykövetségén. S ők azt mondták reménykedve, ha a státusuk rendeződik, ők azt szeretnék, hogy ne Románián keresztül térhessenek meg új hazájukba, hanem Jugoszlávián keresztül... Pedig én láttam fölülről is Erdélyt, Sinaiát, a Fogarasi havasokat... Gyönyörű! _7 I tt Erzsiké mesélni kezdett. Mondatról mondatra csupa olyan információt kaptam, amit azt hiszem a békesség érdekében nem szabad leírnom. Én szégyenlem magam, hogy ezeket a gondolatokat nem osztom meg önökkel, de higyjék el, ezt kívánja a menekülők érdeke.. . Egy Bihar megyéből jött férfi volt a következő beszélgetőpartnerem. Elmesélte,-hogy tisztességgel lenyomta a román hadseregben a huszonegy hónap katonai szolgálatot valahol a Regátban, s rá egy-két hónapra újabb katonai behívót kapott, most már ötezer társával egyetemben: munkaszolgálat Bukarest mellé egy erőmű építkezéséhez. Innen folytatódik a beszélgetés: — Meddig dolgoztál az építkezésen? — Két évig. Tulajdonképp’ rabként... — Féltetek a rendszertől? — Nagyon ! — Sa besúgóktól is? — Kiváltképp’! — Tudod-e, hogy olyan vád is éri az ide áttelepülőket. — mintha visszaélnének a jó szándékkal —, s bizony mintha nem is egy besúgó lenne közöttük ... — Sajnos, van közöttünk ilyen is... — S ezt meg lehet tudni? — Hát persze! — Honnan? — Túlontúl kíváncsi. Sokat érdeklődik ... Ezek átjönnek, egy-két hónapig itt vannak, s aztán visszaszöknek... — Egy citátumot olvastam az egyik román újságból. Annak tanúsága szerint valahol Debrecen környékén letelepedett egy magyar nevű család, s két hónap múltával nyilatkozta az ottani sajtónak, hogy szánják, bánják bűnüket, de ők mégis a szabad hazát választják. Mit szólsz ehhez? — Tégla volt ez, kérlek szépen, nem is kicsi . . . A szobába újabb legény érkezik. Alig két hónapja van még itt. Bizalmatlan. Én tökéletesen megértem. Először azt mondja semmire sem felel. Aztán mégis, egy rövid beszélgetés kerekedik: — Egyedül jöttél? — Nem! — Fizettél a kiskatonának? — Nem felelek rá. — Féltél? — Nagyon ! — Köszönöm! Szőrmentén azért csak megtudom, hogy a harmadik kis- katona, aki korábban jó barát volt, úgy tudott segíteni, hogy a többiek az újoncbevonulás alkalmával a határmenti garnizonban istentelenül berúgtak cujkából... Ezt a tiszta beszédű gyereket kedveltem meg leginkább. A vele való beszélgetésnél éreztem igazán a kiszolgáltatottságukat. Ízes magyar mondatai pedig az én fülemnek, nagyon szépen csengettek. — Minek nevezhetlek? — Hívjál Leventének ... — Szép magyar név. Beszéltél a repülésről, szereted a magas világot... — A fennsíkon nevelkedtem Segesváron. S mikor odafönn szálltunk, akkor a vonat lenn a völgyben, csak apró játékmasinának tűnt... S jó időben nagyon messzire lehetett láti. Talán azért szeretnék repülni egyszer, hogy visszaidézhessem azokat a napokat. Istenem, milyen szép is lenne, ha itt vitorlázással foglalkozhatnék. — Mit adott néked a fennsík, mit adott néked Erdély a szülőhazádon kívül, s mit ad néked most az új haza? Ami tulajdonképp' az őshazád . . . — Rengeteg gyönyörű emléket, barátokat.. . — Álmodban visszatérsz-e? — Igen! Sokszor. Egyedül vagyok itt arról a tájról. S hiába mesélem a többieknek, ők nem értik. — Hogy mertél nekivágni a hosszú útnak? — Megvallom, már kiskoromban szerettem volna itt élni ... — S akkor te nem kívánkozol tovább, Nyugatra? — Eleinte nem! Nagy gondban vagyok. Tegnapelőtt jött át a legjobb haverom Segesvárról, egy szász srác. Most is sírhatnékom van, hogy egy számunkra még idegen országban kellett találkoznunk. Ö megy majd tovább, de tegnapelőtt emlékeztünk ... szép volt, fájdalmas volt. — Levente! Volt-e román nemzetiségű barátod? — Volt. Nem is egy. Nagyon tiszteltük egymást. Jól egyeztünk. Velük nem politizáltunk . . . — S ők hogyan vélekednek az ottani állapotokról, hisz’ nekik sem lehet sóikkal jobb .. . — Előttem mertek beszélni, mert tudták, hogy magyar vagyok, s azt is tudták, hogy a magyar ki mellé áll . . . előfordult, hogy egy alig ismerős a pofámba vágta, hogy hazátlan, s a román haver meg odament, s bemosott neki egyet... — Ha azt mondom, hogy Petru Groza! Mond-e az a név neked valamit? — Vagy Groza Péter. A háború után volt vezető. Ö hitt a magyar, a szász, s a román együttmunkálkodásában... Visszatérve a román haverokra, ők is mondták, hogy Levi, ha meggondolod magad, mi is veled megyünk . .. — Sa szüleid mit szólnak? — Eleinte nagyon sajnálták. De azt hiszem, most már örvendenek. — Szépen beszélsz magyaraul, tetszik nagyon . . örvendenek, olyan sokat fejez ki, mi nem igen használjuk . . . — Kedvenc költőd van-e? — Odaát Petőfi állt legközelebb hozzám, de csak azért, mert nagyon nekünk szólt. Odaátról pedig a Nicolai Labas. Szépen írt a természetről... — Az jskólában beszélhettél magyarul? — Mindig is büszke voltam a nyelvre. Bár a bukaresti osztálytársaim szerint, le kellett volna lőni. — Mióta vagy itt? — Május huszonhétről-huszonnyolera jöttem át.. . — Éjszaka? — Igen! — Féltél? — Nem! Annyira elhatároztam előtte magam, hogy az is benne volt, vagy átérek, vagy meglőnek ... Távolról kimértem mindent, mert azt a tájat éjszaka még sohasem láttam ... — S' megbújtál a bokrok között? — Szalontán ott ültem tizenegyig a temetőben, s elindultam Kötegyán felé, hogy fél kilométerre elkerüljem a román tanyát. Kilestem, hogy az újoncok hoznak be piát, kaját... az öregek meg alusznak szolgálat közben... A tisztek meg azzal bajlódnak, hogy szedjék össze az újoncokat . . . Beszámoltam azt is, ilyenkor hanyagok ... sa tisztek is félnek, s nem a határral bajlódnak ... — Levente! Érezzétek nagyon jól magatokat minálunk, később meg úgy, mintha itthon lennétek ... mert hát végső soron hazaértetek . . . Szabó Pál Miklós
