Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-11 / 36. szám

1989. február 11., szombat

o

KÖRÖSTÁJ

BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET

Szeretettel Sztálinnak

Monopol helyzetek

Egyik nap az iskolában olyan feladatot kaptunk, hogy a mi jóságos vezérünknek, Sztálinnak, rajzban fejezzük ki jókívánságainkat. A nagyobb hatás kedvéért még azt is a lelkünkre kötötték, hogy ami nekünk tetszik, amivel akár személyesen is köszöntenénk, olyasmit fessünk egy rajzlapra.

Emlékszem, hogy nem is aludtam az izgatottságtól. Őszinte gyermeki hittel, szeretettel vetettem el több ötletet, mert szegényesnek, kopottnak, sivárnak tartottam. Végül úgy döntöttem, hogy azt rajzolom le Sztálinnak, amit már hetek óta mindennap áhítattal, mindenki elől elbújva megcsodálok. Mikor azt a „gyönyörűt” néztem, azért kellett elbújnom, mert nyolc testvér közül az ötödik lévén, kamaszodó bátyáim megint rázendítettek volna: — Gizi, a „világfájdalom”, gyönyörködik. Gyermekkori képeim tükrözik egyébként korai énemet: összevont szemöldökkel, szúrós tekintettel fogadtam mindent, mindenkit.

Szóval, elbújtam, és a kalendárium illusztrációit futólag megtekintve leblokkoltam november hónapnál. Szomorkás alaphangulatom valami el nem mondható módon feloldódott, amikor a hónap jellegéből adódóan ott vibrált előttem a mindenszenteki lobogó gyertya. Százszor megcsodáltam a levegőbe beléhaldokló sápadt fényt, a meghatározhatatlan körvonalat, a legördülő, menet közben megszilárduló „viaszkönnyeket”. A zöld koszorúk a halottakat csak komolynak, de nem félelmetesnek engedték sejteni.

Kihasználtam a magányt. A ceruza csodásán siklott, az ecset röpült. Az egész festmény azt sugallta, hogy az én ajándékom lesz a legszebb, mert más ezt úgyse tudná! Ezt a szomorú zöldet, ezt a ködlö sárgás-fehéret így megfesteni csak én tudom, aki, mindennap újra megcsodálom, élővé álmodom a pislogó lángot. ..

Iskolába menet jól eldugtam, hogy senki más ne is láthassa meg, csak az, akinek én, Gönczöl Gizella, ábrándos lelkű hajadon tiszta szívvel küldöm! Közben mosolyogtam azokon a „kiforratlan fércmunkákon”, amelyeket a többiek készítettek: esetlen rózsák, béna szegfűk. . . háttér nélkül ...

Amikor én is átadtam féltve őrzött kincsemet, a mosolygós tanári arc elváltozott, a tetszésnyilvánítás elmaradt. Semmit nem értettem! Már azt hittem, hogy keresztülnéztek a munkámon, mint a levegőn. Hazaküldték az osztályt egy idő után.- Édesapám későn jött haza aznap. Û is tanító lévén, hamar előkerítették. Rajongással készített ajándékom jutalma: a

nyolcgyerekes tanítót feltételesen felfüggesztették.

Az otthoni zord tekintetek elnémítottak. Bűnösnek éreztem magam, pedig egyetlen szóval sem bántottak. Apa ugyan jóval később megkérdezte:

— Hogy jutott eszedbe koszorút és gyertyát festeni? Megnéztem a munkádat az irodában, mert itthon senki sem látta, mit csinálsz. Mondhatom, csak egyetlen hibája van!

Inkább csak elgyötört tekintettel kérdeztem, mint szóval:

— Abban? Micsoda?

— Azt hitték, fiam, hogy én sugalltam az ötletet.. .

Évtizedek teltek el azóta. Ebből az egész szomorú élményből az a legmaradandóbb tanulság számomra, mint gyakorló pedagóguséra, hogy mielőtt bármit mondanék, előtte belenézek mélyen a gyermek szemébe. Az ugyanis csalhatatlanul elárulja, hogy mi volt a szándék.

Ami pedig Sztálint illeti: annyi fényt se kapjon sátáni lelke, mint amennyit egy festett gyertya áraszt.

Gönczöl Gizella

Ismét meglepődtem azon, ami nálunk évtizedek óta mindennapos dolog, sőt egyfajta „modell” lényegéhez tartozik. Röviden és érthetően: volt időm megszokni az értékpendet? Ugyanis az ORI-botrányal kapcsolatos rádiós híranyagban hallottam, hogy ennél a védett vállalatnál védett munkatársak dolgoznak.

Hát ez az, amiről én másként gondolkodom. Olyan minőségben, mint a magyarázkodásuk tudományára nem képzett egyszerű, de dolgos magyar állampolgár, aki soha senkitől nem kapott egyetlen fillért sem el nem végzett munkáért, de akitől mindig sokat vontak el a „megmagyarázott” célokért, hogy aztán úgy osz- szák szét az így összevont milliárdokat, hogy abba bele ne szólhasson — láthasson. Mondom, így is, meg a normál gondolkodás szintjén is úgy gondolom, hogy például védett az a madár, amelyből

már csak pár darab repked itt-ott. Védett az a virág, amely a rendszeres, modem turizmus taposó akciója után hírmondónak még megmaradt. Védett az az emberfaj, amely valahol, egy őserdő mélyén túlélte a civilizáció, a korrupció minden áldását, és csak a jó Isten a megmondhatója, miképpen maradhatott fenn. Ezeket a védteleneket kell védeni a monopolhelyzetű halásszal- vadásszal-madarásszal szemben.

•No, de egy monopolhelyzetbe belerakott vállalatot, monopolhelyzetű könyvelésével, nyilvántartásával, monopóliummal felruházott rendezőstábjával ugyan mitől és kitől kell védeni?! Talán a monopolhelyzetű irányítóival és felügyelőivel szemben? Aligha. A monopolhelyzetben levő varjú a másik monopolhelyzetben levőnek nem vájja ki a szemét.

Naponként utazom a helyi Volán Szarvasi úton közlekedő járataival. Több mint két éve látom a Millennium ABC szomszédságában a „folyó” építkezést. Nem tudom, ki építi, kinek. Csak azt látom, hogy áznak-fagynak a falak, állandó ott a törmelékhalmaz, az összetört zsaluanyag, meg mit tudom én még micsoda. Ha ez az anyagpazarlás beépül a termelő önköltségébe — márpedig beépül —, akkor a termelő szabályos periódusonként emelkedő árait e tényezők i.s segítik fejlődni (Minél tovább tart valaminek az építése, gyártása, annál drágább lesz az!)

Vagy: természetes (persze csak nálunk), hogy egy üzem — gyár szükséges, szükségtelen technológiai anyagtöbbletének, az esztendők során elkövetett selejtjének, a leszállított, de át nem vett, vagy csak árengedménnyel

eladott termékének költségei növelik a gigantomániás fejlesztések, csúcstechnológiák óriási költségeit. Ezek együtt szépen, rendben beépülnek a termelés költségeibe. Kétség sem fér hozzá: mindezt azonnal áthárítják az okos vezetők a kedves megrendelőre. - A megrendelő pedig a fogyasztóra. Vagyis rám, akinek semmi köze hozzá.-z -y

Szárnyas álmok páriái?

Látom előre, hogy ezt az egészet meg kell magyaráznom. Mik azok a „szárnyas álmok” és kik azok a „páriák”? Kezdem az elején. Egyik régiólapban olvastam egy jegyzetet (sajnos, névtelent, mintha újabban divat lenne nem aláírni, mégcsak nem is szignálni a cikket, amelyet írunk). A szerző az egyetemekről, főiskolákról kikerülő népművelő fiatalokról ír, akik „szárnyas álmokkal” jönnek, és hamarosan észreveszik, hogy csak „páriák”; a közkeletűen és megállás nélkül „improduktív szférának” becézett közművelődés küszködő beton- munkásai.

Rémtörténet, dalban elbeszélve: lehetne folytatni így is a mesét, persze szomorúan. Szomorúan, de korántsem feladva a szélmalomharcot; abban bízva, hogy egyszer mégiscsak közelebb jön az a „távoli cél”, amiről a Lovag énekel abban a musicalban, melyet élete hányattatásairól szerzettek és vittek fel a világ színpadaira, okulásul. De hát, aki nem látja a „világ színpadait”, de még az itteni színházét sem, és mindezek ellenére véleménye van arról, hogy a művészetek is miért „improduktívak”, nos, aki nem látja, hogy ilyen harc is van, az a „szárnyas álmok páriáiról” sem sokat tud. Netán semmit, miközben a világ száguld, és minden szándékunk ellenére Európától távolít bennünket az a mellékvágány, ahová a közműveltség vonata kilökődött, és mind ez ideig nem talált tolatómozdonyra, mely visszavinné a jó vágányra.

Holott az is igaz ám, hogy sok helyen — üzemekben, szövetkezetekben, vállalatoknál — a legszívesebben megspórolnák a közművelői státuszt, de abba most ne bonyolódjunk bele, hogy miért. Ugyanis a körülmény sokkal kuszább és tetten nem érhetőbb, meg aztán az is igaz, hogy jócskán akadt olyan népművelő (vagy csak annak címzett valaki), aki lejáratta ezt a funkciót, magát a megbízást is lekezelve, önmagáról állítva ki a „felesleges” bizonyítványt. így aztán nem csak olyanok vannak, akik „szárnyas álmokkal” érkeznek és „páriákká” lesznek, olyanok is bizony, akik semmittevésüket próbálják palástolni abban a bizonyos közművelődési beosztásban, ami minden, csak közművelődés nem. A legnagyobb baj mégis az, hogy ezekre hivatkozva kerül előtérbe itt és amott a felesleges funkció elmélete.

Mondhatná a tisztelt olvasó, hogy itt és most nem találtam aktuálisabb témát? Hogy miért éppen a népművelőkkel kell előhozakodnom, amikor egészen más zajok erősödnek széltében-hosszában? Hogy éppen most „szárnyas álmokon” töprenkedni, amikor meghökkentő összegeket dob ki a pénztárgép vacsoravásárláskor? Amikor számtalan társadalmi probléma vár magyarázatra, értékelésre, orvoslásra? De hát elavul-e bármilyen társadalmi helyzetben az, hogy a gazdaság reformja (magyarul: a johb élet) elképzelhetetlen a művelődés, a művészetek közreműködése nélkül? Mondhatnám lehetetlen?!

Azt mondja Rousseau, hogy „az igazság az értelem szeme”. Hát lehet-e más szemmel nézni ma a világot, a világ dolgait? Lehet-e kikerülni azt, ami kikerülhetetlen? Például, hogy a művelt ember igenis többet ér! A társadalom, a köz hasznát tekintve. Aki „szárnyas álmokon” töri a fejét, aki kitörni akar a mindenféle lehúzó ballasztok szorításából, az az ember a jövő embere, az ilyen emberek sokaságára lenne (van!) szükség.

Tudom, ezt egy hordóról is el lehetne így mondani, egy magyar Hyde Parkban. Azt is tudom, hogy a sokszor ismételt szó, gondolat, netán felkiáltás találhat rendre süket fülekre is. De ha csak egy fül érzékennyé válik egyetlen szóra, a láncreakció menthetetlenül elindul. És ha az érzékeny fülhöz az igazságra érzékeny szem is járul, ha majd az értelem felfogja legelemibb önérdekét, akkor a „szárnyas álmok” derült(ebb) egekbe szállnak, és nem lesznek kimosolygott páriák, akik makacsul arra esküsznek, hogy valami többre nógassák az embert annál, mint ami most. Akik talán nagyon is jól látják azt a „távoli célt”, amiről a La Mancha lovagja énekel azon a világszínpadon. Sass Ervin

El kell kerülni az ’56-hoz hasonló tragédiát

MDF-vitaest Orosházán

Estébe hajló, ködös délután. Orosházán a tanácsháza előtti parkoló megtelik gépkocsikkal. Ezen a pénteki napon a Magyar Demokrata Fórum Táncsics Mihály csoportja nyilvános vitaestet rendez az emeleti tanácsteremben. Nem akarok hinni a szememnek. A csapóajtó előtt hosz- szú, tömött sor kígyózik. A kivilágított előtérben, névkártyát osztogatnak, és belépőjegyet kell vásárolni, mégpedig 50

forintért. A kártyára mindenki ráírja a nevét, és így tűzi ki a mellére. Úgymond, azért, mert nyílt színen vagyunk, és senki se rejtőzködhet a névtelenség mögé. Szóval nem hiszek a szememnek. Kitűzik a névkártyát, legombolják a belépődíjat anélkül, hogy valaki egy árva szóval tiltakozna. De miért jönnek? Mit várnak ettől a vitaesttől?

A nyüzsgő tömegben feltűnik egy magas, ősz hajú, szemüveges férfi. Fekete bokszcsizmát visel. Látszik a mozgásán, hogy paraszt- ember. Pedig ahogy hallom, a Magyar Demokrata Fórum elsősorban az értelmiséget tömöríti.

— Vannak közöttünk munkások, tsz-tagok, értelmiségiek. Én a nagymágocsi termelőszövetkezet nyugdíjasa vagyok. Nevem Csizmadia József — mutatkozik be.

— Miért jött a vitaestre?

— A Magyar Demokrata Fórum orosházi csoportjának alapító tagja vagyok. Ügy lettem az, hogy Budapestről felkeresett Fekete Gyula író.

— őt honnan ismeri?

— A parasztpártból, ö is parasztpárti volt. 1943-ban én is részt vettem a balaton- szárszói tanácskozáson. Arról volt szó, hogy a magyarság minél kevesebb véráldozattal kerüljön ki a háborúból, meg az ország jövőjéről. Szinte valamennyi demokratikus párt részt vett azon. Rendkívül válságos helyzetbe került akkor az ország. Most sincs könnyű helyzetben, összefogásra van szükség. Én most a túlbuzgóktól félek. Akik hajlamosak a szélsőségekre.

* * *

Magas, kucsmás fiatalember várakozik a sor végén.

— Az üveggyárban dolgozom, a nevemet is megmondom, de különben úgyis kitűzöm a névkártyámat, sőt azt is megmondhatom, hogy párttag vagyok.

— S mégis részt vesz az MDF vitafórumán?

— Nincs ebben semmi különös. Úgy vélem, hogy a viták elősegítik a nyíltságot. A pártban is nyíltan vitatkozunk. Egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy ki akarok lépni a pártból. Kíváncsi vagyok viszont, hogy a demokraták hogyan vélekednek. Ez is fontos, hozzátartozik a nyíltsághoz. A nyíltság pedig azért van, hogy a közélet megtisztuljon

* * *

A tanácsterem zsúfoltságig megtelik. Hely sem jut mindenkinek. Az ajtóban állnak. A tömeggel szemben, az emelvény hosszú asztalánál ketten ülnek. Varga Zoltán, a helyi csoport vezetője, ö mondja a megnyitót. Bemutatja Csurka István írót, az MDF vezetőségi tagját. Csurka nagydarab, mackós termetű ember. Érces hangja betölti a tanácstermet. Beszél a demokrata fórum létrejöttéről, az 1956- tal kapcsolatos nyilatkozatukról, a Legfőbb Ügyészség döntéséről, mely a gyulai csoport nagy vihart kavart levelére indult vizsgálat nyomán született. Majd többek között ezt mondja:

— Mondhatnék gyújtóbeszédet, fogalmazhatnék kemény szavakkal, mégsem teszem. Az országnak nyugalomra, nekünk pedig egymás iránti türelemre van szükségünk ... A Magyar Demokrata Fórum célja, hogy a ránk leselkedő veszélyt elkerüljük ... A viszonyok rohamosan romlanak ... Egyesek azt mondják, hogy gyorsan rendet kell csinálni. Én azt mondom, csak a szabadságnak van igazi rendje, nem pedig az erőszaknak. Demokráciát kell adni a népnek, hogy sikerélményhez jusson. Csak néhány hónapja van lehetőségünk nyíltan beszélni. Olyanok a nemzetközi körülmények, hogy ma kiépíthetjük a holnap demokráciáját. Ennek a folyamatnak megrázkódtatás nélkül kell végbemennie. Ügy, hogy ne legyen felfordulás az országban.

* * *

Első felszólaló, Szókodi Sándor, az MDF orosházi csoport szervezőtitkára. Kilép a sorok közül, az asztalnál szembefordul hallgatóival. Felkészült a beszédre. Kezében egy átlátszó műanyag dossziéban a Népújság egyik cikke, amely arról tudósít, hgoy Orosházán megalakult a Szocialista Demokrácia Frontja.

— Mi párbeszédre hívjuk ki a szervezetet. Vitassuk meg szemtől szembe egymással dolgainkat.

Felszólal egy orvosnő. Bemutatkozik, majd kijelenti hogy párttag. Bírálja a demokrata fórumot, hogy nincs programja. Nehogy abba a

hibába essen — vélekedik —, hogy a mozgalom minden, a cél semmi. Beszél a futball- ról, az életkörülményekről, hogy hazánkban megnőtt az életkor, sokan megszokták a kényelmet, nem szívesen vállalnak áldozatot. Mondó- káját túl hosszúra ereszti, kitapsolják.

* * *

Talapka Pál szenvedélyes hangot üt meg. Felháborította a bundabotrány. Egyesek gáládul bántak a közpénzekkel — jelenti ki. De nemcsak Békéscsabán történtek furcsa dolgok. Orosházán különös módon kanyarog a gázvezeték. Különös benne az, hogy az a terület nyerte el a megyei tanács pályázatát, ahol a volt tanácselnök lakik.

Amikor leül, megtapsolják. Üjabb kéz lendül a magasba. Szűcs Zoltáné. Elgondolkoztató dolgokat mond 1956- ról. Szerinte az eseményekbe erőteljesen belejátszottak a külső provokációk. Hruscsov visszaemlékezéseire hivatkozik.

Csurka István válaszában kitér arra, hogy a reformot nem minden szocialista ország nézi jó szemmel. Különösen nem Románia. Vannak most is olyan erők, melyeknek jól jönne egy magyar lázadás. S ez minden bizonnyal kihatna a szovjet peresztrojkára is, s netán Gorbacsov bukását vonná maga után. Fontos érdek fűződik ahhoz, hogy végre tisztázzuk 1956-ot. Ugyanakkor mindent meg kell tenni, hogy az akkori véres tragédia meg ne ismétlődjön.

Az MDF programja: a különböző társadalmi erőkkel való kiegyezéssel eljutni a demokratizmushoz. Csak ez lehet a kiút a mai szakadékból. Ugyanúgy, ahogy 1945 után is. Akkor a romokból két év alatt újjáépült az ország, Európa csodájára.

* * *

' Még tart a vitafórum. Űjabb és újabb felszólalók követik egymást. A lakosságot idegesíti az áremelkedés, feszíti a húrt a politika és a gazdaság is, amely nehézkesen mozdul az új irányába, vagy nem is mozdul. S mindezt betetőzi az adósság, és az egyre magasabbra gyűrűző infláció. A demokrata fórum a demokratizálódási folyamatban bízik, egy békés átmenetben, a plurális demokráciában —, ahogy kiveszem Csurka István szavaiból —, valóban nem kíván párttá alakulni. Legszívesebben a népfrontos utat választaná, hogy így mozgalomként a különböző pártokat és érdekek képviselőit koalícióba tömörítse. Magasztos cél. A jövő majd eldönti.

A lakosságot azonban a holnap érdekli. Az, hogy mit hoz a következő hét, a következő hónap, a március, az április. A közeljövő egyszeriben fontossá vált valamennyiünk számára. Fontosabb, mint az ezredforduló. Pedig az sincs messze. Kavarognak bennem a kérdőjelek, amikor hazaindulok.

Odakint éjszaka van. Csúszós az út és szitál a köd ...

Serédi János