Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-11 / 36. szám
1989. február 11., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■'köRÖSTÁJ Történelem és emlékezés Nem csak pénz van a világon Idős emberek társaságában hallottam egy nehezen felejthető mondatot. Szeretném hibátlanul idézni. Ha nem tévedek, így fogalmazta meg gondolatát a behavazott fejű erdei munkás: „Ha mindenki százszor fontosabbnak hiszi a maga hasznát az ország javánál, akkor egyszerre tesszük tönkre saját személyünket meg a hazát is.” Ez így, túlontúl bölcselke- dőnek, iskolásnak tetszett. Szunyókált is emlékezetem valamelyik zugában hosszúhosszú ideig. Mígnem ugyan- egy délelőttön három koros látogatóm mondandója nyomán v isszar év ed tem a filozófiába hajló mondatra. Jött hozzám egy nyolcvanon túl levő agg fodrász. Mihály bácsi olyan nyúlánk volt, mint a jegenye. Szolidan v'iseltes ruházatáról csak arra gondolhattam: nyilván azt a könyörtelen kérdését adja elő: igazítsam már el. hogyan élhet meg olyan csekélyke nyugdíjból, aminőt havonta átad neki a postás ... Tévedtem. Asztmás köhécselés után e szavakkal fordult hozzám az egykori figaró: — Megmondaná. hogyan nevelik a fiatalokat, ha az udvarunkban élő srácok azt mind tudják, melyik popénekes pusztult el a kábítószertől. de arról fogalmuk sincs, hogy miről híres Do- berdó. Beszélgettem egy fiatal katonatiszttel, és ő úgy tudta, a mohácsi csatában negyedik Béla volt a magyar sereg vezére. Zavartan méregettem látogatómat: — És amiért jött, Mihály bátyám? Miben lehetek szolgálatára? Arcomba nevetett: — A tüdőtágulásomról beszéljek? Vagy arról, hogy7 a redőnyös negyedórás munkáért két százast kért tőlem? Vagy, hogy a házke- zelőség . . . De legyintve elvágta saját szavát. Uramisten. Ez a szegény vénember kínzóbb- nak érzi az ország gondját a saját kínjainál. Amikor már történeti tájékozatlanságaink és sok tudatzavarunk megannyi jelét fölsoroltuk, új barátom így búcsúzott: — Éjjel-nappal a jövőről megy a szöveg. Komolyan gondolják, hogy a történelem majd holnap kezdődik? ... Még végig se gondoltam diskurzusunk lényegét, rámnyitotta az ajtót Pali bácsi, a hetvenkilenc esztendős nyugalmazott MÁV-kő- műves Erzsébetről, a Köztemető útról. Valahogy így szólt: — Hallottam, tartja magát egy legenda. Hogy Petőfi annak idején Szibériába került. És expedíció menne annak a Petrovils nevű magyar őrnagy sírjának a föltárására, mert szeretnék hazahozni a nagy költő maradványait. Nahát ezért jöttem. Elmosolyodtam. Íme egy jelentkező a kutatóútra. Ámde Pali bácsi merőben másért keresett föl. Elmondta, hogy siheder korában egy már akkor is vénségesen vén ember beavatta élete nagy élményébe. Abba, hogy mint tizennyolc éves legényke a szabadságharc egyik magas rangú tisztjének pucérja volt. Az mondta el neki, hogy ifjan, a fehéregyházi csata után látta Petőfit, aki a harcban tüdőlövést kapott. A súlyosan sebesült civil ruhás poétát többen egy csőszkunyhóba vitték, ahol az őrnagy elvérzett. Erre nyomban szekérre tették a nemzet nagy fiának holttetemét, és három katona által kísérve Budára szállították. Ott is temették el. Mit tagadjam, a történet minden valószínűtlensége ellenére is meglepett. És csodálkozásomat sem palástolva, az öregnek szegeztem a kérdést: mi célja volt azzal, hogy nekem adta elő az ügyet. — Mi? — vett szemügyre bizonytalanul. — Hát az, hogy mé*g véletlenül se kerüljön illetéktelen a sírba, melyre kiírják Petőfi nevét. Lehet, ezrével vannak, akik többet és pontosabbat tudnak az úgynevezett Pető- fi-rejtélyről, mint az én fáradt MÁV-kőművesem. De hogy a történelem lelke elevenebben munkálkodott benne, mint sok historikusban, az előttem nem szorul bizonyításra, És az sem, hogy az ő Petőfi-rajongása magában rejt valamit, ami több annál, amit a vaskos tanulmányok megfogalmazni képesek. Nem adatok perrendszerű bizonyságai vannak jelen ebben, és nem a tudomány fölényes ereje. Inkább valami, ami kis te- rnény, kevéske vágyódás, némi félelem, titkolhatatlan önérzet... Valami... valami ... ami nem követel magyarázatot. Akárcsak harmadik aznapi látogatóm dolga, őt nehezen titulálhattam volna bácsinak, hisz nyugdíjas létére is fürge, jó erejű. Szintén egy történetet mondott el. Nem hallomásból tud róla, egyik koronatanúja az ügynek. Kezdődött pedig Cinkotán, 1944. december 21-én. Aznap a frontszakasz nyilas parancsnokai kivégeztettek három fiatal magyar katonát, mert azok elhagyták alakulatukat, mivel nem látták értelmét a különben is reménytelen harcnak. Elrettentő példát kívántak nyújtani a fasiszta elöljárók. Még a falu lakosaiból is odatereltek vagy 100-200 embert az ítélet végrehajtásához. Az agyonlőtt kiskatonák véres testét pedig napokig úgymond közszemlén tartották. Ezt követően a cinko- tai öregtemető egyik sarkába, jeltelen sírba hántolták őket. A község nép>e tudta, hogy mártírok nyughelye az a sír, ápolta is. Így volt ez két esztendővel ezelőttig, amikor fölszámolták Cinkotán az öregtemetőt. Akkor az én emberem levélben hívta föl a temetkezési vállalat igazgatóját: tartozik az utókor a három vértanúnak annyival, hogy exhumálják őket, s az új temetőben méltó végtisztességet nyújtsanak nekik. Két éve még csak választ se kapott a levelére a társadalom lelkiismeretére hivatkozó ismerősöm. Személyesen is igyekezett közbenjárni, hogy történjék már végre valami. Azt az udvarias és kijózanítóan üzletszerű fölvilágosítást kapta: ha valaki megrendeli és kifizeti, a vállalat megoldja az áthelyezést. Hát igen ... Közben — gondolom — az illetékesek részt vesznek mindenféle ünnepi megemlékezéseken. Egyetértenek a szónokkal. Koszorúznak, fejet hajtanak ... A látogatómhoz hasonló emberek pedig visz- szanéznek a múltba, eltűnődnek azon, hol vannak a gyökerei a mának. Keresik mélyebb értelmét mindannak, amit teszünk, és amit nem cselekszünk. Talán önmaguknak sem fogalmazzák meg, számukra nem egyszerűen adatok, évszámok, pénztári tények elegye, amit oly sokszor átírt, így meg úgy magyarázott: a napi érdekek szekerébe fogott történelmünk. Valahol a sejtjeikben rejtőzik a tatárjárás rettenete, Mátyás korszakának fényessége, a ka- pára-kaszára kapott paraszttömegeket elöntő keserűség, az akácfa honi elterjesztésének csöndes öröme; Rákosi rémuralmának fullasztó esztendei. . .. Mert nem csak pénz van a világon, drága kortársaim. Bajor Nagy Ernő Heti mottónk: „Az emberek legkedvesebb és legkönnyebb szórakozása: szomszédról, barátról, atyafiról rosszat mondani.” ID. GYÖKÖSSY ENDRE Vlagyimir Viszockij : A másként futó ló Vágtatok, de másként vágtatok, köveken, tócsákon, harmaton. Mert én más: poroszka-ló vagyok, pályám nem mint a többi futom. A hátamba vágtak sebeket. Víz mellett reszket az oldalam. A ménesben futni szeretek, de nyergeim nem hagyom magam. Küzdenem kell ma megint nekem. Hajrá! En leszek a favorit! Rám tesznek fel mindent. Figyelem! Nem én — rajtam a zsoké visít. Belém ő sarkantyút döföget. Gúnyolnak elöl: „te amolyan!" A ménesben futni szeretek, de nyergeim nem hagyom magam. Nem, nem lesznek itt aranyhegyek. A célba utolsónak futok. A sarkantyúért megemleget! A futamban jól lemaradok. Csengetnek. Jól megül a zsokém. Előre nevet diadalán. Hogy futnék most a ménesben én kantár, nyereg nélkül igazán! Mi van velem? A poroszka szárnyal. Megkímélem ellenségemet. Egyszerűen nem bírok magammal. Méghogy ne a legelső legyek? Mi marad hátra? Mit tehetek? Zsokét a hátamról ledobok, S mint ménesben — hátamon nyereg, kantárral — de nélküle futok! Beértem. Û beballag kullogva köveken, tócsákon, harmaton. Először nem voltam most poroszka: mint bárki, győztem egy futamon. Szokolay Károly fordítása Kiss Ottó: Az éjszaka dicsérete En egyszerű szavakban mozgok, akár az illemtudó halál: monoton gyalulja csak időnk koporsódeszkáját ide-oda, nappal és éjszakánként. Az éjszakák mégis jók: fájdalom eresztékei. — Olyankor temetetlen hangokban kilátszik szívünk alól a béke. Ha izzít a nap-tudat, átég szemünk az örök éjszakába. — Akkor fűszálak hegyére kell helyeznem a mélyülő gödröt, megkérdőjelezni a reménytelent. Csoór István: A piros nyi slű ostor Az unoka iszankodni tanult. A nagyapja tanította, aki ott állt a part szélén, fülére húzott kucsmában, vastag bőrbekecsben, és ólomnehéz botosban. A kezét zsebébe gyűrte, és csak akkor vette ki, amikor az unokájának mutatott valamit. A kislegény is úgy volt öltözve, mint a nagyapja. Rászabott bekecsben, fején begyűrt báránybőr kucsmában és vadonatúj patkós csizmában. Piros színű kötött kesztyű lógott a nyakában, ami úgy szállít utána, mint a májusfák díszei az épülő tetőn. A kanyarítás nem ment simán. Pedig alkalmas volt a jég is, a csizma is. A házak előtt a Kiskörös vize olyan tükörsimára fagyott, amin ha&naesett volna még a légy is. Nem karcolászták össze a korcsolyák, a csizmák pat- kói és a szánkók simára fényesedéit pléh talpai sem. Többet csúszott az unoka a fenekén, mint a sarkán. De nem tágított. A jég széléről iramodott neki, és úgy tartotta a csizmáját, ahogy a nagyapja mutogatta neki. A patkó külső éle vágta ugyan a jeget, de a bokája mindig visszabicsaklott és suta csúszás lett az erőlködésből. A nagyapja meg is dorgálta: — így a lányok is tudnak ... A túlsó oldalról nézett vissza az unoka, kitüzese- dett arccal, szipákolós orral és ökölbegyűrt kis marokkal. — Hát hogy csináljam? — Idenézz! Megmutatta a nagyapja. Igaz, félkézzel megfogta az akácfa derekát, és úgy állította a patkóját iszankodás- ra: — Látod? — Látom ... De ... itt nincs fa ... Nyelt a nagyapa és magyarázta tovább: — Nagyobb svunggal szaladj neki ... ! Kicsúszkált a gyerek a part szélére. A fagyos földön igazgatta a csizmája sarkát. — így jó lesz? — Jó, bogaram, csak tartsd úgy, ha iszankodsz is ... Szusszantott a gyerek és mérte a távolságot. Hátrafelé lépett néhányat és nekiiramodott, bátran, szilaj lendülettel. Ügy érezte, sikerült, mert a p>atkók élei csíkot hasítottak a jég hátán. Felvágta a fejét a jég közepén és kiszólt: — Mostmár jobb? — Valamivel javult... Topogott a nagyapa és közben a hátuk megett kinyílt a kiskapu. Kijött a nagymama is. Vastag, meleg kendővel volt átkötve a válla és hátul a derekán ösz- szegörcsölve. A kendő nyílásába dugta a kezét és megállt a nagyapa mellett. Vígan kiabált hozzá a kislegény: — Idenézzen, nagyanyám! A part széléről indult a gyerek, de félikanyarítás után hasraesett és úgy csúszott a jégen végig, mint egy gazdátlan szánkó. Szörnyülködött nagymama: — Kiskölyköm, olyan a kezed, mint a főtt rák... Az unoka újból kijött és nekilódult megint. Jobban sikerült, mint az előbbi, és dagadó mellel mutatta a hasított csíkot a jégen: — Látta, nagymamám? — Láttam, de ha nem húzod fel a kesztyűt, elnadrágollak ... Mosoly szaladt végig a gyerek arcán. A szeme is megcsillant. * Keményen kihúzott derékkal szólott visz- sza: — Bejön értem, nagyanyám ? Pislogott a nagymama. Kifelé mutatta a mérgét, befelé meg nyelte az örömét: — Alig látszik ki a földből, máris milyen ... Nagyapa csak kuncogott: — Eredj be, törüld meg az orrát... Végignézett az urán az asszony. , — Jó, jó... Majd ha köhög, hallgathatsz az anyjától... — Ne féltsd, nem nyápic. —. De megfázhat. — Te sem fáztál meg ilyen korodban, pedig nem volt csizmád ... — Hármónknak volt egy pár, az is kérte a kását... — Zsebkendőd meg a ke- zedfeje volt... — Az... Nem szóltak többet. Végignéztek az avult töltésen, a Kiskörös sima jegén, a gazdagon rakodott zúzmarás fákon, és egy kicsit túl az időn, csak annyira, ameny- nyire egy rövid sóhajtás engedi. Utána visszakanyarodtak ide, ahol az unoka iszankodni tanul, ahol a jégen csíkot hasít az új csizma, ahol a kislegény kacagása úgy siklik végig a folyó dermedt hátán, mint az eldobott gyöngykavics. — Jöjjön be, nagyanyám, megpuszilom... Mosolygott a nagymama. Örömmel nézte az unokáját, a céklavörös képét és a párhuzamos vonalakat, amiket a kis csizma patkója hasított a jégre. Halkan szólt nagyapának: — Az anyja már a gyertyákat pakolja a karácsonyfára, az apja meg a kisvas- utat szerelte össze és futtatja a mozdonyt körbe- körbe. A végén még elrontja... Indult, de három lépés után még visszafordult. — A piros nyelű ostort nem találjuk. Hová tetted? A nagyapa is halkan válaszolt: — Hát a padlásfeljáróba ... A nagyobbik dobozban van... • Csattan a kiskapu és utána kint maradtak ketten. A nagyapa és az unoka, akinek hangja párát lehelt a fák moccanni sem tudó ágai közé. — Nagyanyám tud iszankodni ... ? — Nem tud, kisboga- ram ... — Nem is tudott? — De, kicsikorában tudott ... —I Most mért nem tud? Gondolkozott nagyapa. Szítt a fogán, igazított a kucsmán és csák azután szólt: — Mert nincs patkó a cipőjén ... Újból nekilendült a kisle- gény, és me g-megbi Menve kanyarított a jégen. A túlsó partról jött vissza a hangja: — Hát nagyapám tud? Egyből válaszolt az unokának: — Tudok... — Jobban, mint én? Kihúzta magát nagyapa, nagy hangon akart szólni, de csak bátortalan erőlködés lett belőle. — Inkább csak emberesebben ... — Megpróbálja? — Hát... Hát... lehet... — Mikor? 'A gyengén riadozó jégre nézett nagyapa, és úgy mondta : — Ha majd vastagabb lesz, és engem is megbír... — Húz ilyen hosszút, mint én? — Még hosszabbat is ... A hatos végét még be is ka- nyarítom. .. — Na, azt csak megnézem ... — Meg is nézheted ... Nekiindult újra az unoka. Még a markát is megköpte és átszelte a Kisköröst: Hasította a patkó a jeget, és a nekilendült szelő zúzmarát szórt le a fák gallyairól. Jutott belőle az elhalt levelekre, a keréknyom mélyedésébe, és a keményre fagyott göröngyökre is. Az ablakok fényt árasztottak, a csillagok ébredezni kezdtek, amikor kéz a kézbe indult az unoka és a nagyapa az ünnep sokat sejtető öröme elé ... Hideg, kemény éjszakát ígért az idő, s meleget a gyertyafényes szobák. Kalcsó József: Vályogház
