Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-09 / 34. szám

1989. február 9., csütörtök

Nyílt tórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum • Nyílt fórum

Az „öregek” tanácsai

A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége keretében működő békéscsabai veteránklub tagjai — a szocialista építés, az eszme, a gazdasági, politikai, társadalmi átalakítás hívei —, az 1989. január 17-i megbeszélésük alapján az alábbi állásfoglalást juttatták el a megyei és a városi pártbizottsághoz, valamint lapunk szerkesztőségéhez :

Ragaszkodunk a felszabadulás óta elért vívmányokhoz, .a valós értékekhez, ugyanakkor elhatároljuk magunkat azoktól a nem feddhetetlennek, nem becsületesnek bizonyult funkcionáriusoktól, akik beosztásainkat kalmárkodó, harácsoló cselekedeteikkel a maguk . hasznára fordították, akik pozícióikkal visszaélve lejáratták a pártot.

Orvosok, mérnökök, 1 jogászok, pedagógusok, termelő munkások (ma már nyugdíjasok) vannak sorainkban, akik 1945. előtt és után kötelezték el magukat a szocialista eszme mellett. Életünket erre az eszmére tettük fel, melynek célja a kapitalizmusnál haladóbb társadalom megteremtése volt és maradt. Noha a vezetők szerepét kiemelkedőnek tartottuk, mégsem azonosítottuk őket az Eszmével. Hangsúlyozzuk ezt azért, mert egyes vezetők — elsősorban a régmúltat visszasírok —, az egész párt bűnével azonosítják azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy a pártot teljesen lejárassák a tömegek előtt. Ugyanakkor sokan vannak a bírálók között, akik valóban csak az elkövetett hibák kijavítását óhajtják.

Velük egyetértünk, mert sy.ámosan akadnak a mai sorainkban is olyanok, akiket személytelenné igyekezett tenni a régi vezetési stílus, akiknek sokáig elnyomták figyelmeztető véleményeit. De végül is —, s ezt a májusi pártértekezlet bizonyította — a párt becsületes tagjai döbbentették rá a volt irányítókat, hogy nem jó úton járunk. A haladó értelmiségben csak úgy, mint a dolgozók között, mély elégedetlenség kezdett úrrá lenni, az üres szólamok, cselekvés elmaradása, a megvalósíthatatlan tervek miatti életszínvonal-csökkenés, az ide-oda kapkodás, és

általában a fentről irányított, de az igazán szükséges intézkedések folytonos késése miatt. Az elégedetlenség, amely jelen van a dolgozók, tehát a legnagyobb terheket cipelők között is, sokféleképpen jutott kifejezésre. Ám tapasztaljuk, hogy- ők ma is a párttól várják életük jobbra fordítását, örömmel üdvözlik és üdvözöljük mi is —, akiknek véleményére sokáig nemigen hallgattak —, hogy a pártértekezlet óta társadalmunk jogrendszerének alakulásában óriási változások kezdődtek, amelyek törvényesen garantálják minden állampolgár jogát ahhoz, hogy beleszóljon közös ügyeink formálásába.

Hétköznapjainkban lép- ten-nyomon tapasztaljuk az új pártvezetés szándékait, a lenini útra való visszatérés igyekezetét. Ezért figyelmeztetjük őket, hogy balról a pozíciókat féltő, a párt dogmatikusan értelmezett vezető szerepével egyetértő, jobbról pedig az 1945 előtti társadalmi állapotokat visszarendezni akaró erők támadásaitól ne hagyják magukat befolyásolni. A veterán klub tagjai amellett teszik le a voksukat, hogy bármily nehéz is szembenézni a tényekkel: ne csak a felsőbb vezetés szintjein (és ott se még mindenütt!), hanem közép- és alsóbb szinteken, tehát helyileg is (!) vigyük véghez a demokratizálást, azon alternatív csoportok józan megoldásokra törekvő észrevételeinek figyelembevételével, sőt együttműködésével, amelyek az előrehaladásért állnak ki és a szocializmus építésének megújhodásáért lépnek színre.

Nagy a kölönc, amelyet még ima is magunkkal cipe- a •lünk. Ilyenek az indokolatlanul felduzzasztott apparátusok, a túlburjánzó bürokrácia, káderpolitikánk régi beidegződései, a sematikus,

formális intézkedések sora, a látszatmegoldások bosszantó visszahatása, a szervezetlenség, a pazarlás, a lakosság nem kellő tájékoztatása az őket közvetlenül érintő kérdésekről, és folytathatnánk tovább. Itt is előrelépést tapasztalunk, de e jelenségek, míg teljesen el nem tűnnek a színről, visz- szahúzó erőként hatnak. Megszüntetésük folyamatát a veteránklub tagjai lassúnak tartják, és gyorsításukért szállnak síkra. Ez utóbbi érdekében javasoljuk, hogy ott, ahol erre a feltételek adottak, ebbe a munkába vonják be a pártszervezeteket, valamint az alternatív csoportok haladó képviselőit is. akik az állampolgárok egy-egy csoportjának képviselői, szószólói, és akiktől az emberi jog alapján senki sem tagadhatja meg véleményük kifejtését.

Végezetül (és nem felmentést adva ezzel a hatalmukkal visszaélő, az ahhoz korábban gengsztereszközökkel ragaszkodó és a „másként” gondolkodókat halálba küldő vezetőknek) úgy véljük: valamennyien illúziókat kergettünk, ennek rabjai voltunk sokáig. Nem kell történelem tudósnak lenni ahhoz, csak némiképpen ismerni szükséges a történelmet, hogy magunkban is szétoszlassuk ezeket az illúziókat.

A kapitalizmus, a céhrendszertől az általunk is irigyelt mai fejlett állapotáig, csaknem fél évezredes utat tett meg. Ideológiáját, eszmeiségét, sőt kialakult politikai, gazdasági intézményrendszerét (benne erőszakszervezeteit is) az emberi jogok érvényesítésének olyan szellemóriásai alapozták meg — hogy csak a legismertebbeket említsük —, mint Descartes, Voltaire, Montesquieu, Rousseau,

francia írók, filozófusok, vagy az angol Hobbes, akik a felvilágosodás, a racionális gondolkodás hirdetésével utat törtek a hűbéri társadalmat felváltó kapitalizmusnak. Az ezt követő tár- . sadalmi formáció géniuszai, Marx és Engels csak alig több mint egy évszázada jelentkeztek. Tanításaik egy részét azóta meghaladtuk, bár alapjában igazak, amelyeknek leglényegesebb tétele, hogy a marxistáknak mindig az adott kor mély elemzéséből kell kiindulniuk tevékenységük meghatározásában. Ezt a tanítást a század legnagyobb politikai

géniusza, Lenin fejlesztette tovább, éppen az adott korra. és ezt a tanítást követik pártunk mai vezetői. Lenin jelentkezése óta csupán háromnegyed évszázad múlt el, hazánkban pedig 40 egynéhány éve hagytuk el a Hor- thy-korszakot. Illúziónk abban áll, hogy e néhány évtized alatt — habár régen tudjuk, hogy a lenini útról többször letértünk — próbáltuk elhitetni magunkkal is, hogy ily rövid idő alatt felépülhet a szocializmus.

A hozzá vezető utat most úgy tűnik, megtaláltuk — így vélekedünk mi, a veteránklub tagjai. Erről az útról, ha nehézségek állnak is előttünk, és ha jelenleg hullámvölgyben érzik is sokan (és jogosan) magukat, nem szabad letérnünk. Nehéz nyíltan szembenézni a mindennapi valósággal, az újonnan felbukkanó gondokkal, az elégedetlenséggel. Ám hétköznapokon is az emberek között kell járnunk, és nyíltan -kell szót váltani mindenkivel, mert ez is eredményeink megóvását szolgálja, és megújulóban lévő pártunk erejének felfrissítésével járhat. így látjuk ezt mi, akik az „öregek” (de nem „leírtak”) tanácsaként fogalmaztuk meg állásfoglalásunkat.

összegzésként és magyarán: a megújulást hirdető

reformtörekvések jelenlegi ütemét, még a látható kezdeti eredmények ellenére is lassúnak, vontatottnak, nem eléggé dinamikusnak tartjuk. Az a folyamat, amely ifent megindult (a személyi változásokban karakterisztikusabban), az felgyorsítva folytatódjon közép- és alsóbb szinteken, mind a politikai, mind a gazdasági, mind pedig a társadalmi szférákban egyaránt. Az arra évek óta érdemtelenek, vagy koncepciótlanok és vezetésképtelenek, akik gyengének bizonyultak, ne lehessenek továbbra is ide-oda tologatott bábok a sakktáblán. Helyükre kerüljenek rátermett, felkészült, a korrupciótól magukat távoltartani képes, köztiszteletben álló fiatalok és -idősebbek egyaránt, akik alkalmasak a társadalom erőit összefogni és többet tenni a közös érdekekért. Szemünkben ez jelenti valóban a reformtörekvések megvalósítását, kilábalásunkat jelenlegi kedvezőtlen helyzetünkből, és egyben pártunk tekintélyének további növelését is.

A veteránklub tagjai

Szabó István filmrendező az égi kihívásról

Legyen nemzeti kincstárunk a televízió

Az utóbi hetekben több fórumon is hangot adott nézeteinek a hazai telvíziózás közeli jövőjéről Szabó István Kossuth- és Oscar-díjas filmrendezőnk. Egyik vitaindító előadónak kérték fel a november közepén megrendezett 28. miskolci tévéfesztivál Kihívások és televíziózás a ’90-es években témájú szakmai tanácskozására. Ugyancsak ebben a tárgykörben felszólalt a Hazafias Népfront Országos Tanácsának legutóbbi ülésén is. Az egész ország tévénéző táborát érintő és érdeklő gondolatairól ültünk le beszélgetni Szabó Istvánnal.

— Hogy milyen lesz a televíziózás a ’90-es években, már korántsem a jövő, ha‘ nem a jelen problémája. Nem vagyunk lépéshátrányban a kérdésfeltevéseinkhez • képest? — kérdeztem tőle.

— A kérdések a ’90-es évek televíziózására vonatkozólag nem új'keletűek: eléggé régóta tudjuk, minek nézünk elébe — hangzott Szabó István válasza. — Ma már azonban egyáltalán nem Szükséges látnoki képesség ahhoz, hogy tisztán lássuk a helyzetet. Már most, a ’80-as

években megjelentek a légtérben, és egyre több ember számára nálunk is foghatók a külföldi műholdas adások. Ha nem akarjuk, hogy ez a műsoráradat elsodorja a szemünk elől a mi nemzeti televíziónk adásait, szemléletet kell váltanunk. S ez nem megy, csakis koncentrált szellemi ráfordítással.

— Mi mostanában mindent inkább az anyagi ráfordítások fügvényében vizsgálunk?

— És közben megfeledkezünk, milyen értékek mennek veszendőbe, vagy maradnak kihasználatlanul. A mi televíziónk nem számíthat arra, hogy a hatalmas mennyiségű műholdas műsorkínálattal úgy állja a versenyt, hogy minőségileg felülmúlja mindazt, amit azok nyújtanak. Erre képtelen lenne. Nem is ez a dolga. Annyi mindenünk van, oly nagy szellemi tulajdonunk, amire a televíziónk alapozhat, hogy a fordulat magától kínálkozik.

— A fordulat?

— Igen, mert a magyar televízió mindeddig, pazarló módon, nem nyúlt ki ezért a vagyonért, parlagon hever- tette. S most már a kihívás oly mértékű, hogy a fordulat nem halogatható tovább. A ’90-es évek hazai televíziós igényeinek az felel meg, ha mind valóságos, mind átvitt értelemben — a saját nyelvünkön beszélünk. Ehhez pedig a magyar kultúrának a mainál színvonalasabb és céltudatosabb jelenléte szükséges a magyar televízióban.

— Ki tegye meg a kezdeményező lépést?

— Egyoldalúan ez nem megy. De most inkább a televízió munkatársain a sor. A magyar szellemi élet alkotó egyéniségeit és közösségeit fel is lehet izgatni, el is lehet csábítani, új utakra is lehet vezetni a televízió töibb milliós közönségének a szolgálatára. Nekik talán jó, ha az emberek szabadidejük nagy részét a műholdas műsorok nézésével töltik? Az értelmiség alkotó, gondolkodó képviselőinek fel kell ismerniük, hogy csak szellemi összekapaszkodással védhet- jük meg helyünket és identitásunkat a televíziós műsorokkal átszabdalt légtérben és a nézői tudatvilágban. Ez nemzeti ügy.

— Ezek szerint a Magyar Televízió állandó verseny- helyzetbe került, amihez a

fennállása óta nem szokott hozzá. De hát a kommersz műsorok áradatával szemben képesek-e a nemes művészi produkciók a nézőket magukhoz hódítani?

— A mi televíziónknak egyetlen esélye van a csatornák konkurrenciájában. Ha a magyar kultúra és szellemi élet képviselőit, műhelyeit is versenyre készteti.

— Az imént összekapaszkodásról beszélt. Nem mond ennek ellent a verseny szükségességének hangoztatása?

— Mind a kettő a szellemi alkotás . hatásfokát erősíti. Én a Magyar Televízió alkotó szerepét nem abban látom, hogy minden művet „házon belül” állítson elő. Mind az összefogó, mind a minőségi versenyre ösztönző feladatát úgy teljesítheti a legjobban, ha az eddiginél sokkal szélesebb mezőnyből meríti a műsorigényeit. Ha a magyar kultúra teljes alkotógárdáját a belső munkatársának tekinti, s úgy is becsüli. S ezzel a televízió máris alapot, értelmet, tartalmat ad az egészséges versenynek. Hiszen válogathat. A jobbat, az értékesebbet, az érdekesebbet juttathatja el a képernyőre.

— Aligha zárható ki ebből a tévedés veszélye.

— Megéri a kockázatot.

Sas György

Ilyen is van!

Beszélgetőpartnerem nyugdíjas asszony. Telefonon hívott; mondana valamit, ami lehet, hogy csak neki fontos, de azért mégis. Hallgatom, mit mond. A hangján érezni, hogy zaklatott, s amiről beszél, felkavarja.

„Három gyerekem van, de azokra nem támaszkodha- tom, nem kérhetek tőlük anyagi támogatást, mert tele vannak adóssággal. A lakás drága, amit lehetett, segítettünk, nem azért, mert kényelmesek, hiszen látástól vakulásig dolgoznak. Mi sem azért dolgozunk, hogy elvegyük a fiatalok elől a munkát, hanem, mert muszáj.”

Vajon nekik mennyi jut (jut-e?!) a tortából? De van-e (még) torta egyáltalán?

A Népszabadság tortacikkét böngészem újfent, mert a fenti telefonbeszélgetés után újra csak igényt éreztem arra, hogy elolvassam. Hogy eltöprengjek azon, miért is, hogy le kell írni (idézet a cikkből) : „ ... a lakosságnak majdnem a fele napi nyolcórai munkájával el sem éri, illetve éppen, hogy meghaladja — a családtagok számától függően — a társadalmi minimumot”. (Illő tudni, hogy a társadalmi minimum az, ami feltétlenül szükséges, a létminimum ennél egy kicsit kevesebb.)

ötmillió ember? Napi nyolcórai munkával sem? Azt mondják a közgazdászok, ez attól is van, hogy a bérrendszer nem ösztönöz. (Táján az adórendszer is ugyanígy hat?!) Ha pedig ez így van (így van!), akkor mi lesz a gazdasággal? A reformmal és vidékével?

Vagy fogalmazzak úgy, hogy „mi van”?

Egy másik telefonáló azt mondja (szó szerint idézem) : „Azt, hogy dolgozni kell, nem kell a népeknek mondani, mert reggeltől vakulásig mindenki azt csinálja, azért, hogy megéljen”. Persze, nem elég dolgozni. Jól kellene. Sőt: kiválóan. Sőt: európai szinten.

És ha erre az a válasz, hogy „álom, álom, édes álom...”, akkor az csak szmog. Világosabban: ködösítés. És a ködben nem látni jól, azt sem, ki merre megy, ki jön mellettem, ki szemben velem, ki gyorsan, ki lassan, ki dől ki a sorból, és ki az, aki hiába keresi, nem találja a tortát. Még egy szeletet sem, soha.

* * *

Evezzünk kellemesebb tájakra, azért szabad. Egy békési levelezőlap-kiállításon reprodukáltuk az itt is látható öreg képeslapot, amelyen a távolban az egyik békési torony látszik (azé a templomé, ahol Mezőberény felé visz az út), elöl a Körös-csatornapart, egy különös (szép!) faépítménnyel, ami nem volt más, mint a helyi „csolna- kázó egyesület” pavilonja. A pavilon mellett jól kivehető a stég, hozzá kikötve két vagy három csónak. Háttérben a park, két pad is látszik: ha jól azonosítom, most ott van valahol Kodály Zoltán szobra.

Olvasom máshol, hogy abban az időben, valahol a századforduló táján, divat volt egyesületeket alakítani. Főleg a testedző egyesületek divatja dúlt, így lett Békésen „csolnakázó egyesület”, Orosházán „korcsolyázó egyesület”, Szarvason „torna és vívó egyesület”, meg aztán Csabán, Battonyán, Gyulán, Mezőberényben : felsorolható

lenne az egész régió. Elképzelem, miféle viharos közgyűléseket tartottak! Hogy ki legyen az elnök, a titkár, az altitkár és az alelnök: címszerető nép vagyunk, ki tagadná?

Ezen . a képen azonban valami (mára már elképzelhetetlen) nyugalom látszik. Sima a víz, aranyos a kis „pa- villofi”, ahogy két 1-lel írták akkoriban, de hogy mi van a fákon túl, a nem is látható kis házakban? Hogy

az akkori szegénység mire gondolt, hogyan élt és beleülhetett-e az egyesület csolnakjaiba?

Ja, kérem, a demokráciát könnyebb mondani, mint megcsinálni.

* * *

Gyógyszertár. Neogranormon, B-vitamin, Antineural- gica, meg még ez, meg még az. Családi vásárlás. Sorra kapom a receptre írt és recept nélkül is vásárolható jótéteményeket. Meglehetősen meghökkentő áron. A fizetésig azonban még nem olyan egyszerű. Füzetek, listák, árak, százalékok, számoszlopok, osztás-szorzás, ellenőrzés. Mellettem idős néni topog.

A gyógyszerésznő feszült. Ide figyel, oda figyel. Itt ellenőriz, ott ellenőriz. Nem szólhatok közbe, mert eltévesztheti. Nem a gyógyszert, hanem a forinttételeket. Az qpztást-szorzást. Hogy mi mennyi, és mennyiből mennyi. Amikor kijön a végösszeg, megkérdezem kellő együttérzéssel: „Mintha háromszor annyi időt töltene a számolással, mint a gyógyszerkiadással. Jól van ez így?”

A válasz: lemondó mosoly. Lehet, hogy az egyetemre gondol, ahol kevés matematikát tanítottak. Ahol gyógyszerészdiplomát kapott és nem számtantanárit, vagy nem avatták közgazdásszá.

„Üj idők új dalai” — morfondírozok, és felteszem magamnak a kérdést: mi van, ha délutánra annyira elfárad a nem szakmabeli koncentrációban, hogy téveszt? Elvégre, ember ő is! Akkor majd bekövetkezik az új rend(szer) dicsősége.

A patikák gyerekkoromban a tisztaság, a rend birodalmai voltak. A patikus bácsi fehér köpenyében pedig maga a jóság, maga a csoda.

Nem Milánóban (emlékeznek még a filmre?), hanem itt, Magyarországon.

Sass Ervin