Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-04 / 30. szám
1989. február 4., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET A feladat történelmi, nem csak írói Emberség, nyelv, nemzet Deák Ferenc (szemben) Trófea című filmjének forgatásán Deák Ferencet a jugoszláviai magyar irodalom „mindeneseként" emlegetik a kritikák, a tanulmányok, az újságcikkek. Kíméletlen tollú írónak tartják; olyannak, aki keményen bírál és egy- étrelműen ostoroz. Alakjai a jelenben élnek, mozgásterük a mai Vajdaság. Sokoldalú egyéniség Deák Ferenc; lírát, prózát, drámát egyaránt ír, vagyis az irodalom minden műfajában otthonos. Ezenkívül fest, rajzol, müveit illusztrálja, sőt még kerámiákat is készít. Hangjátékok és filmforgatókönyvek népszerű és elismert szerzője, számos művészeti díj birtokosa. 1938-ban született Növi Itebejen (Új Ittabé), a szabadkai tanítóképzőbe járt, Újvidéken elvégezte az ipar- művészeti középiskolát. „Csodagyerekként” tűnt fel az irodalomban, újat hozott témáiban és formailag is. Első versei 1959-ben jelentek meg az Éjféli halász című kétnyelvű kötetben. Majd novellákat, hangjátékokat és regényeket írt. A Szabadkai Népszínház magyar társulata játssza darabjait, és ezek a jugoszláviai magyar drámairodalom legértékesebbjei. Az országos fesztiválon díjat nyert az Áfonyák és a Légszomj. A teher című (az első jugoszláviai magyar) film forgatókönyvét is Deák Ferenc írta. A Vajdasági Autonóm Tartomány egyik meghatározó művészegyénisége nem ismeretlen nálunk sem; a hetvenes évek közepén járt Békéscsabán; verseit közölte a Köröstáj. S jelen volt a békéscsabai írók és költők legutóbbi zrenjanini irodalmi estjén, hogy írótársait üdvözölhesse. Személyesen még sosem találkoztam Deák Ferenccel, csak verseiben és regényeiben. Mégis, amikor a telefonbeszélgetésre • kértem, mintha régi jó ismerőst köszönthettem volna a vonal túlsó végén ... — Tudja, az én őseim Békésből származnak. 1786- ban jöttek el onnan és telepedtek le ezen a vidéken. Ennek az eseménynek szenteltem Aszály című regényemet. Szülőfalum, a kis Ittabé nyakas, türelmében is véges, de kicsit fatalista népéről szándékoztam írni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a regény elődjét is terveztem, de ahhoz alapos levéltári és könyvtári kutatásra lett volna szükségem, amire egyszerűen nem futotta az időmből. — Ritka manapság az a szerző, aki minden műfajban alkot. Sőt. ön nem csak ír, hanem még képzőművészettel is foglalkozik. — Sajnos ma már kevésbé. Iparművészetet, kerámiát tanultam, fiatalon még űztem is ezt a mesterséget, grafikákat csináltam, illusztráltam az írásaimat. Párhuzamosan születtek a versek, a novellák és a rajzok. Később egyre kevesebb lett az időm, megnősültem, bővült a család. A grafikából valami megmaradt, de inkább az irodalomban próbálkoztam, a versek után a hangjátékok és a drámák felé fordultam . . . Később — a hétköznapi események, a világ dolgainak hatására, vagy csak az új, a másféle kihívásnak engedve — ismét műfajváltás következik; a televízió és a film. Forgatókönyvek és fesztiváldíjak. — Az íróasztalomon egyszerre négy, öt, hat kézirat is ott hever. Lelkiismereti kérdés, hogy éppen melyiken dolgozom. Erőszakkal nem lehet semmihez sem hozzálátni, az irodalom vagy jön magától, vagy nem jön... Mint minden embert, ugyanúgy terhelnek engem is a hétköznapi gondok, bajok. Az a szerencsém, hogy nem tartozom azok közé, akik kétségbe esnek, ha hosszú ideig nem tudnak írni. Nagy tervem például egy afrikai esszésorozat a rádiónak. Tudja, négy évet töltöttem Guinea fővárosában, két éve jöttem haza. Van egy afrikai regényem is. Neki kezdtem, hogy drámát írjak Bajcsy-Zsilinszkyről. De a körülmények valahogyan nem kedveznek ehhez a munkához. Ezt látnom kell, elég nagy törést okoz bennem, mégsem állok el a témától, csak későbbre halasztóm. Történelmi feladat is az ilyen dráma, nem csak írói. Arra a kérdésére, hogy miért váltottam a költészetről a rádiós, a televíziós és a filmes műfajra, nem tudok egyértelmű választ adni. Hangulattól is függ, de befolyásolnak a napi hírek, a nagypolitika eseményei. — A jugoszláviai magyar irodalmat — ahogyan az egész szellemi életet — néhány éve még jelentős lépéselőny különböztette meg a többi szocialista országétól, így hazánkétól is. Mára változott a helyzet, ön szerint miért? Két lényeges dolog adhatja meg a magyarázatot. Az egyik, hogy időközben Magyarországon is jelentősen megváltozott a politikai közhangulat: számos új áramlat tűnt fel, s ezek kötődtek az európai gerincmozgáshoz. A másik tényező, hogy itt, a Vajdaságban — és természetesen egész Jugoszláviában — szintén alakultak az általános politikai viszonyok. Talán ma már nem túl látványos nálunk a művelődés, de nekünk fontos, hogy gazdagodtunk a tudomány terén. Régebben — ahogy mondta — ama bizonyos lépéselőny korában nekünk nem volt jelentős táborunk értelmiségi körökben. De mára, a demokratizálódási folyamat eredményeként tekintélyes tudósgárda jött létre a magyarságból. ön szerint mi lehet az irodalom szerepe a mai társadalomban? — A humanizálás. Az, hogy emberibbé tehet bennünket az irodalom. Erre képes, ezzel előretörhet, és ez a legfontosabb feladata. Albert Camus az elidegenedésről beszélt, figyelmeztetett az óriási veszélyre. Ma, a technika és a technológia világában ezt érezzük a bőrünkön. Az emberek nem társalognak, nem törődnek egymással, kapcsolataik megfakultak. Itt tehet sokat az irodalom. — Tehetne, de a tapasztalatok szerint egyre kevesebb idő jut olvasásra, és kevesen igénylik az irodalmi rendezvényeket. — A Vajdaságban ismét összejönnek az emberek az ilyen 'találkozókra, beszélgetésekre; úgy látom, egyre inkább ez a tendencia. Sok szép művelődési otthon épült nálunk, hosszú ideig nem sikerült ezeket tartalommal megtölteni, de ma megint jön a közönség. Meglepetés volt ez számomra is, amikor visszajöttem külföldről, nagyon kellemes meglepetés. Élénk viták, hangulatos beszélgetések bontakoznak ki az ilyen ösz- szejöveteleken. Vagy például a színház, ahol évekig nem volt közönség, most egyszerűen nem lehet jegyet kapni... — A magyar irodalom ottani képviselőjének külön küldetése is van ... — Ha a nyelv és a nemzeti érzések ápolására gondol. akkor a válaszom, hogy ez szorosan hozzátartozik az előbbi szerephez. Emberség nem létezik a nyelv, a nemzet iránti tisztelet nélkül, és fordítva. Itt nálunk, de az egész országban sincs már olyan település, amelynek a lakossága csak magyar, vagy csak Szerb lenne. Mindenütt nagyon vegyes az összetétel, és ez azt jelenti, hogy a magyarok nemcsak saját irodalmukat szeretik, hanem a másikat is. Együtt jelenünk meg, együtt szerepelünk és egyenértékűek vagyunk — ez jellemzi a légkört. Másképpen: a figyelemre méltó irodalomban én még nem találtam példát a nemzetieskedésre. Megköszönöm az interjút, kölcsönösen jó munkát kívánunk egymásnak, elbúcsúzunk. Most már határozottan nyúlok Deák Ferenc Kudarc című kötete után: a Bánát az a vers, amely legjobban illik beszélgetésünkhöz, ebből választok egy részletet. Niedzielsky Katalin Hogy vágy? Monológ a fölöslegességről Túlélem, most már túlélem. Dolgozom, összeszorítom a fogam, úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj. Mosolygok azon. amit az orvos mond, végighallgatom a család aggódását, de felkelek naponta és teszem a dolgom. Lassan el is hiszem, hogy rendben van minden. Csak az éjszakákkal nem tudok megbirkózni. Fekszem hanyatt az ágyon, két kezem a fejem alatt és nézem a meny- nyezetet. Valóban velem történt mindez? Valóban én éltem át ezt az eltelt egy esztendőt? Én jártam szinte havonta kórházból ki, kórházba be, egyre reménytelenebbül? Mégsem a betegség volt a legrosszabb. Az ellen én nem tehettem semmit. Az ellen az orvosok küzdöttek igen derekasan és tudtam, hogy amit lehet, megteszik. Nem azért volt hát csupán iszonyú ez az eltelt esztendő, mert beteg voltam. Az embernek tudni kell talpra állni, ha százszor megtiporják, is. A legszörnyűbb a türelmetlenség volt az első hetekben- hónapokban. Az aggódó szavak mögött — „Mikor jösz már dolgozni? Mikor gyógyulsz már meg?” — egyre többször ott lapult a türelmetlenség, mintha az ember maga tehetne arról, hogy beteg. Mintha élvezet lenne kórházról kórházra járni, szinte havonta felfeküdni a műtőasztalra és szívószállal enni a levest és várni, hogy megkönyörül rajtunk valaki, és szánkhoz emel egy pohár vizet. Üram, én néha sírtam. Nem restellem. Nem a fájdalmak indították el a könnyeimet, hanem az az embertelen világ, amelyet magam körül láttam. Mert a türelmetlenséget egyszer csak felváltotta a közöny. A beteg embert nagyon hamar leírják. Jó volt, amíg bírta magát, aztán csak lom, fölösleges kacat, akivel csak gond van, baj van. Huszonöt éve vagyok tagja egy szakmai szervezetnek, amelynek állítólag erős és jól működő helyi csoportja van. Egy év alatt azt sem kérdezték meg, hogy vagyok. Tagja vagyok testületeknek, amelyek üléséről megírták a nyilvánosság előtt: minden tag véleményét megkérdezték. Hát az enyémet nem. Engem kikerültek. Maradt a család és néhány kolléga, barát. Miattuk éltem túl. S ha most kilépnék a szakmai szervezetből, lemondanék testületi tagságomról, mindenki megdöbbenne, s azt hinné, megbolondultam. Pedig csak megéreztem a világban, mit jelent fölöslegessé válni. És most már értem, miért félnek annyira nyugdíjba menni az idős emberek. Mert, ha elveszítik a világból azt a parányi pontot, amelyhez életük munkája köti őket, átnéznek a fejük felett, jönnek a szórakozott és szemmel láthatóan unt kézfogások, a látszatérdeklődések sztereotípiái. Átéltem. Tudom. És átéltem azt is, hogy kapaszkodó kezemre rávertek, a létezés próbájaként kitakart arcomra ráütöttek. Amikor segítő kéz kellett volna, gyámolító kéz, hogy a botladozó, első lépések vezessenek valamilyen jövendőbe, akkor rámripa- kodtak: mit is akarok? Miért járok sántán a gyorsan futók között? Miért akarok versenyre kelni mankóval az ifjú atlétákkal? Versenyre? Csak a visszatérés ízeit akartam megpróbálni. Megkeserítették ezt is. Miért kérdezi hát, hogy vagyok? így. Dolgozom, felkelek, eszem, de már ez nem ugyanaz az étel, nem ugyanaz a reggel, nem ugyanaz a busz, hiába hordozza ugyanazt a számot. Mert megismertem a fölöslegesség érzését. Mert átéltem a legrosszabbat: a betegséget megterhelte az emberi VCÖRÖSTÁJ Deák Ferenc: Bánát „ ... Futottunk mi már erre egymást előzgetve. És körbe. És körbe, önmagunkat, a biztonság kedvéért, igencsak útba ejtve. Holdszínű csikó: lelőtt madár a jászol, s a fészek között. Ősöm csontja volt itt, ásó alatt, a véletlen kova, élő taplónak magamat adtam oda. Fogaim között nádlevét, nyelvet metsző élén mezítlen ének. Lüktet a föld át a meleg mályván, kocsonyás, forró ereibe mártsd bele örökké villámló csuklóidat. Gyógyítunk, gyógyulunk együtt. nem isten és nem sámán.” Hajnóczi Vilmos: Pipás ember Heti mottónk „Tegyen vagy mondjon bárki bármit: nekem jónak kell lennem. Mint ahogyan az arany, a smaragd, a bíbor is egyre azt hajtogatná: tegyen vagy mondjon bárki bármit, nekem smaragdnak kell lennem, meg kell őriznem színemet.” MARCUS AURELIUS _________________________________________________ érdektelenség keserűsége. Nem részletezem. Azt azonban tanácsolom magának, soha ne légyen beteg. Vagy, ha beteg lesz, siessen a gyógyulással, vagy a halállal. A temetésre még csak-csak elmennek nálunk, de a beteg ember utolsóbb a kivert kutyánál. Szomjúságukban, éhségükben megvadult állatcsordák olykor eltapossák a gyöngéket. Vagy, aki nem bírja a tempót, otthagyják. Tudja, néha már arra gondolok, hátha nem is voltak gazfickók azok a keretlegények, akik tarkón lőtték a legnyomorultabb foglyokat. Hátha az emberség utolsó szikrája volt ez: a magára hagyott ember élete szörnyűbb a halálnál. Miért lettünk mi ilyenek uram? Hol vesztettük el a jó szó, a figyelem, az egymással törődés, egymáshoz tartozás törvényeit? Miért, hogy az egyházak ma is tudnak foglalkozni a hozzájuk kötődő hívőkkel, törődnek velük, még betegségükben is? Miért, hogy a mi újfajta „egyházaink” csak addig látják az embert, amíg szükség van a kezére? A munkához. Meg a szavazáshoz. Kiüresedik a világ, kiüresedik a lélek. Nemcsak azért nem megyek el újabban a munkahelyemen kívül sehová, mert még gyönge vagyok. Hanem mert félek az emberektől, uram. Félek az elfordított arcoktól is, meg a széles, ölelő mozdulatoktól is: no, milyen jó, hogy meggyógyultam! Nem tudom miért, mitől, de egy év alatt megtanultam az emberi arc álarca mögé látni. Azóta félek. Az a néhány ember, aki maradt, elég lesz már nekem, uram. Akik tudnak szenvedni velem, talán örülnek az én apró kis örömömnek is. Mert lesz, van ezért ilyen ist Csak most már jobban vigyázok rá, elteszek belőle ínséges időre. Egy kézfogásnyit csupán. Legyen mit elővennem az elmaradt kézfogások helyett. Lejegyezte: Bényei József
