Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-25 / 48. szám
1989. február 25., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■'köRÖSTÁJ Dér Endre: Soproni emlék A soproni pályaudvar épülete előtt állingáltunk. Egy daliás, büszke tartású másodéves „nemes törzsatya”, alias Fogarasi József Árpád — s magam. 1941-et írtunk. Fogarasi dán-szőke haja kurucos bársonysapka alól világított tömötten. Nyária- san meleg szeptember végi alkony volt, Jóska barátom begombolt drapp zakóban feszített mégis mellettem. Nyakkendőjét gondosan kötötte meg. Világfias külsejéről egyáltalán nem rítt le, hogy evangélikus teológus, lutheránus lelkészjelölt. Magáznom kellett volna — az előírásnak megfelelően, ám ő fidélisen csapott vállon bemutatkozásom után: — Tegezz csak, „bagoly”, bátran. Én nevetségesnek tartom ezeket a sületlen szokásokat, az elsőévesek iránti három lépést... Nem vagyok én Bulik Soma! — Az ki? — Hát, egy pökhendi negyedéves ... Majd megismered, légy nyugodt. A világért nem engedné meg az elsőéves „baglyokénak, hogy tegezzék. Csak decemberben, a bagolyvizsga után ... — Hová való? — Szarvasi. — Ugyan! A szarvasi meg a fasori felsőbbévesekről csupa jót mondott nekem Sólyom Karcsi. Hogy nem beképzeltek, s nem szemforgatók ... — No, hát ez sem egy szentfazék. Még a széplányok szalonjában is találkozhatsz egyszer vele ... Csak éppen — fafej. De még nagyobb fafej az otthonigazgató. Az öreg „Dages”. Nem irigyellek. Harmadik napja éltem már az Evangélikus Teológusok Otthona falai között, a Felkelő út 42-ben; jól tudtam hát, hogy az otthonigazgató egyben professzor is, az ijesztően hangzó héber nyelv, s az ószövetségi teológia professzora: dr. Deák János. Azt is elmesélte volt a barátságos Sólyom Karcsi, hogy a „dages” egy nagy, gömbölyű pontot jelent, s a héber betűk megkettőzését szolgálja. S hogy „az öreg Dages”-re azért ragasztották rá a diákok ezt a nevet, mert gömbölyű gömöri tus- kóemberke, keményen feke- téllő „dages”. Kopasz tatár koponyájából hideg-kéken, szúrósan villog elő a szeme, s mindent-mindent meglát... És mindent tud... — Besúgói vannak — mondotta volt őszintén Sólyom Karcsi. A vállamat vonogattam, ahogyan most is, Fogarasi okító szavai nyomán, a pá=- lyaudvarnál. — Na, csak ne vonogasd a vállad ! — mosolygott rám sokat* sejtetőn Jóska, s végigmért. Látta, hogy zsinó- ros, magyaros sötét ruhában girheskedem. — Nincs másik zakód? — Nincs. Csak egy spenótzöld. — Kár. Ez nem arra való, hogy krumpliszsákot cipelj benne. Pedig most azért vagy itt... Na, majd hozok én neked egy tisztességes zakót, egy kamaszkorombélit. Amelyik nem lötyög majd rajtad. A ‘mostani ruháim nagyok lennének neked. De a lícistakorombéliek jók lesznek. Vissza se kell adnod, majd, ha egy hét múlva visszamész a fatornyos hazádba... — Miért kellene visszamennem? — Az öreg . Dages téged egyből kiszekíroz a „szent gyülekezetéből! Te megbocsáthatatlan vétekkel startolsz itt, Sopronban ... Hát nem érted?! — Eddig se jót, se rosz- szat nem csináltam ... — Nem a fenét! Hát nem kaptál „behívót” augusztusban, a „gyenesdiási csendeshétre”? — Kaptam, de én akkor épp napszámos voltam, építőmunkán, hogy egy kis pénzem legyen a kezdéshez. — No, ez a te „drámai vétked”, pajtikám! Gyene- sen, a Balatonnál bőven termő gyümölcsöse van az egyháznak. S az öreg Dages azért szervezi meg minden év augusztusában a csendeshetet az elsőéves baglyoknak, hogy egy hét alatt „átvilágítsa őket”. Hogy megtudja: kiíélék-mifélék. Meg aztán azért is, hogy ne kelljen fuvarost fogadnia. Az elsősök a kikapált krumplit, a leszüretelt almát és körtét a kezükben, meg a vállukon hozzák ide, Sopronba a „csendeshét” után. Két legyet üt egy csapásra. Érted már? Te nem adtál módot arra, hogy lelkileg átröntgenezzen, meg nem is szüreteltél, nem cipelted a krumpliszsákot... — Dehog.visnem ! Azért vagyok itt, hogy segítsek — önérzeteskedtem. — Á! — nevetett Fogara-' sí Jóska. — Te elcseszted az öreg előtt a becsületed, örök időkre! Saecula saeculo- rum ... Visszaszerezhetetle- nül, testvérkém! Nem gúnyból vagy elkeserítésül mondom neked, csak jelzem, hogy az öreg mindenekelőtt arra fog megtanítani: „Ánó- ki naar katón”. — Ez héberül van? < — Nem is portugálul! Annyit tesz: „Kicsi fiú vagyok én...” — Értelek ... Nézd, Jóskám, én otthon, Csabán ön- képzőköri titkár voltam, meg... — Meg koszorús költő, tudom, Zana Palcsi elmondta, hogy te vagy diáknéven a „Múzsa”, ünnepélyek szónoka, meg szavalója. Körösparti trubadúr ... De hát ez, most már, pajtikám, mit sem ér, itt rádhúzzák a vizes lepedőt, letörik a szarvad ... — Én sohasem hordtam magasan az orrmányomat, s az eddig megismert felsőbbévesek: Leskó Béla, Sólyom Karcsi, Kis-Veczán, Hernádi Tibi. meg te ... A fejem egvikőtök sem akarja leharapni ! — Hát persze, hogy nem! Az Ifjúsági Kör vezetője, Petrik Janó is rendes fiú, majd meglátod. Szóval: mi is itt vagyunk, baglyom, de hát nem Petrik vagy én foglak kollokváltatni a Zsoltárokból, hanem a Dages! S mintha csak a ragadványneve elhangzására várt volna: a nöfögő mozdony közelében fürgén huppant a földre egy acélszürke ruhás, kopasz emberke, s energikusan intette a mögötte szuszogó, a vonatléncsőről lefelé igvekvő, hatalmasra- nőtt elsőévesnek: — Csák száporán, édes fiám, szedd á lábád! S tótos-palócos szavai pa- rancsolón pattogtak tovább. — Jóská! — kurjantott a mellettünk tüsténkedő kollégiumi házimindenesre. — Ide át á tárgoncát, száporán! Páttánj, fiám! A teológusotthon viceházmestere villámgyorsan kapkodta ki a vonatlépcsőn lefelé tolongó, zsákokat, tömött cekkereket cipelő „baglyok” kezéből a terhet, s ügyesen rakta púpozottra a négykerekű targoncát. Takarosra sikeredett csomagkazlat próbált összemesterkedni. — Ami nem fér: kézbe visszük, édes fiáim, s per pede — rendelkezett a tömzsi emberke, „Dages”. — Szaporán, fiáim, mert még vácsorázni is kell! Hát te, Jóská fiám? Nem segítesz á kollégáknák? — fordult Fogarasihoz. József Árpád zsebrevágott kézzel szemlélte a baglyok bevonulását, s vállat vont. — Randevúm van, professzor úr, a Gyöngyvirágban. Csak a kollekcióra voltam kíváncsi. Dages szeme elszúróso- dott. — Hát te ott folvtátod, ahol távaly ábbáhág.vtád?! Á Sátán prókátorá márádtál?! Megutál téged, gúnyt űz belőled Sionnák szűz leányá, édes fiám! — Ugyan már, professzor úr! — válaszolta mosolyogva; s nagy megrökönyödésemre virtusos-fölényesen József Árpád — „így szól az Űr: nem akarom a bűnös halálát, hanem, hogy megtérjen és éljen”. — Hát éppen ez áz! Megtértél-e már, édes fiám?! — Éppen most térek meg: irány a Gyöngyvirág! Professzor úr, engedelmet, de én csak Luther szavát követem: „Nem minden pap lehet meg asszony nélkül”, mondta volt Márton doktor ... Tiszteletem! Legyetek erősek, baglyaim! Urasan hajolt meg, előírásosan tisztelgett, s széles léptekkel, egyenes derékkal húzott el a Mátyás király utca irányába Fogarasi Jóska. Ki lát a jövőbe? Egyelőre csupán azt látom a pályaudvarnál, hogy a profot alaposan „kiborította” Fogarasi: szeme szikrát vet, s nem alkalmas a pillanat a megismerkedésre. Nyurga „bagoly” fürkészi erőlködésemet. Barátságos mosolyú, derűs-kék szemű. — Hagyd most az öreget — súgja —, elöntötte az epe ... Inkább a zsákot fogd meg, a másik végét. Csoszogunk a dögnehéz krumpliszsákkal. Viribus unitis. A Csengery és Batsányi utca sarkán, a vasúti átjáró felé fordultunkban letettük pár pillanatra a krumplit. Társam a kofferét is lábhoz helyezte, s a kezét nyújtotta: — Szedressy, Váradról. — Hát te vagy a bihari fiú?! Űgv fogtam a kezét, mint a fuldokló az életmentőét. Nagyon megörültem Palinak: Csabán születtem, ott is jártam középiskolába a nagyszüleimtől. Csabán hagytam azt a fekete hajú, kék szemű lányt, akihez több füzetnyi verset írtam volt, de Zsadány, ez a fatornyos falucska volt gyermekkorom mulatótanyája, a nyomor és a tündöklő gyerekkori örömök fészke. — Tudod-e, hogy én bi- harzsadányi illetőségű vagyok? — Hallottam róla Gyene- sen, egy harmadévestől. — De jó lenne, ha azonos szobába kerülnénk! A harmadik pasit jobban bírnánk ki együtt. Meg a fényes áb- rázatú harmadéves atyákat, akik majd átmászkálnak a szobánkon. Pali legyintett. — Tőlem mászkálhatnak! Én úgyis kirakom a kis- szekrényemre a Nagytiszteletű Asszonyt... — Kicsodát? Boldogan húzott elő egy fényképet zakója belső zsebéből. Vékonyka, finom profilú lány merengett rajta. Jóindulatú, megnyerő arc ... — Épp papnénak való — bókoltam őszintén. — Sajna, van egy nagy hibus. Képzeld, katolikus... A váradi OTI-ban dolgozik. — Mondd már! Ha szeret: reverzálist ad és kész. S előkotortam a saját szívemszottya fotóját. Nagy szemű, göndör hajú lány mosolygott az enyémen; kezében diáktáska. Aprócska fotográfia volt, Mária bátyja, Jenő szánt meg egyszer, s a zsebembe csúsztatta diszkréten. — Csórt kincs — nevettem. — Csinos — bólogatott Pali. — Gyönyörű a szeme, Csillagszem. — Reménytelen a helyzet — legyintettem. — Nem szerelmes, csak kedvel. Az apja dúsgazdag. Kedvesek a szülei, de nem nekem szánták ... A csoporttól való elmaradásunk feltűnt egy hajlott hátú, szemüveges felsőbbévesnek. — Fiúlv — integet —, ne álljatok le: a vacsorát pontosan csengetik az otthonban ... Vissza is fordul értünk a homályodó Batsányi utcán. Helyesebben mondva: értem. Szemüvege megvillan. — Baglyom — mondja szelíd szóval —, azt üzeni a professzor úr: vacsora után vár az irodájában. Még ma este. — Még ma este? ... — ismétlem elfehéredve, s teljesen fölöslegesen. A „szénior”, Ferenczy Zoli bólint. Nagyot sóhajtok, felnézek a sötétedő égre. A Károly-magaslat fölött két csillag pislákol. Mérhetetlen messzeségből előfénylő csillagok. Pokoli távolságban remegnek — úgy érzem —, bizonytalan fénnyel üzengetnek. Mintha lányszemek lennének. Megfogom a burgonyászsák csücskét. Krumpli helyett ólommal volna tele ez a zsák?! Vagy kézigránátokkal?! Fújtatunk a langyos szeptember végi estében, s az erdő fái kisvártatva eltakarják a pislogó csillagokat. Heti mottónk: „Kőmívesek vagyunk, bizony. |S a dolgunk az, Jhogy a múlt, amit tűnő napjaink, illanó éveink köveiből felraktunk, s vérünkkel, agyvelőnkkel, verejtékünkkel, s végül clmálló testünkkel is erősítünk, biztos, nem romló alapul szolgáljon a minket váltó Kőmives Kelemenek laba aIa' SZÁRAZ GYÖRGY Simái Mihály: Hó-tükrű tájban hó-tükrú tájban nézem arcomat üveglő kőben nézem arcomat hályog-tócsákban nézem arcomat jég-indás szemekben nézem arcomat — és arcom mindig láthatatlanabb * megvakult télben vakító havak csillaghideg• csönd jégtü-szemfogak befagyott tengerek a poharak — ne moccanj — szól s koccint velem a Fagy arcában látom végső arcomat Kállai Júlia : Grafika A katedrális Csupán szép ■ » Néhány éve történt, hogy egy Kanadában élő, a művészettörténetet általános iskolában tanító fiatalemberrel beszélhettem, összehasonlítva a kinti és az itteni oktatási rendszert. Valahányszor eszembe jut; mindig beugrik az a kép is, amit ő maga festett elém: a régészeti alapismereteket úgy sajátíttatja el a diákokkal, hogy az osztályt kive- zényli az iskola szemétdombjára, ahol mindenki kedvére turkálhat majd közösen megbeszélik egy-egy talált tárgy lehetséges múltját. Így rögzül az ifjakban, hogy minden — akár haszontalanná vált — dolognak van jelentése, története és viszonya környezetéhez. Képzeljük el, hogy — választott témánkhoz illően — nem magasztos képekben láttatjuk a hazai oktatásügy közelmúltját, És elképzelünk egy roncshalmazt, meredő vasakat és rozsdás idomokat, hozzájuk pedig az értéktelenné fogyatkozott tárgyak közös múltját. Azt a történetet, melynek egyetlen szelete sem választható el e század Magyarországának históriájától. Klebelsberg Kunótól legalább annyira nem, mint Köpeczi Bélától. S ha már ezt a két nagy nevet említettük, biggyesz- szünk ide egy apró megszorítást is: míg az előbbi kulturális országlása alatt tanyai iskolák százai épülszavakkal: az tek, addig utóbbi ideién többszörös milliomossá léptek elő az elhagyott „klébik" új birtokosai, a dinnyetermesztők. Nem lenne persze szerencsés, ha régészeti kutatásaink során össze nem hasonlítható korokat állítanánk egymás mellé. Ezért javaslom, vessünk néhány pillantást az oktatásügy legutóbbi, viharos esztendejére, hallgassunk bele eme viharokat követő országos csöndbe! Sem szemünk, sem fülünk nem lesz kevésbé boldogtalanabb. A pedagógusok elégedetlenségeinek gyökereit most kár bolygatni, kellemetlen lenne az minden érdekeltnek, mint fogorvosi székben izzadónak a gyökérkezelés. Maradjanak hát a fájdalmas tények: az iskolaügyet tekintve, amiben csak lehet, utolsók vagyunk Európa nemzetei között; a bajok orvoslására a kormány évtizedekig nem tett semmit, ellenben születtek alternatív és ellenszakszervezetek; a krétás kezűek petíciót írtak és tüntetést szerveztek; míg néhány iskolaudvaron gyerekeket vertek agyon a pénztelenségtől — és a bürokratikus butaságtól —ösz- szedőlő kapufák, addig a sztrájkoló egyetemistákat rosszalló reflektorszemek pásztázták; végül pedig, mire föltuszkolták az oktatásügynek kijáró költségvetést, is elég? az áremelés lebunkózta az egész társadalmat. Persze, az iskola fölem- leaetése nélkül is van gond eleg. Harmincesztendősen hulló apák, detoxikálóba masírozó századok, előbb le- hontalanozott, majd leromá- nozott magyarok ezredei, a népfelséget infantilizált népként átélők százezrei, két és fél millió szegény. Miért hát. hogy e sorok írója az iskolaügy rendezésében keresi a megváltást, s valahol a kormányzatban a megváltót? Mert semmire se megyünk, ha nem ismerjük föl a nemzet igazi érdekeit! Minden társadalomban születnek, felnőnek és hasznot hajtanak bizonyos prioritások, azaz elsődlegességek. Az emberi történelem azon korszakában, amikor a szellemi tevékenység kibontakoztatásával a kétkezi munka értékének többszörösét lehet előállítani, logikus lenne a tudásba fektetni egy-egy nemzet tőkéjét, nem pedig az agyonnyomorított szellemi tökétől várni a már fokozhatatlan türelemmel termelt javakat. Ugyanebben a korszakban általános cél kellene, hogy legven: gondoskodni az elesettekről és az öregekről. Mindezeket számba véve — legyen bármilyen zűrzavar a gazdaságban — a következő prioritások nélkül csakis a szakadékba menetelhet az ország: oktatás, tudomány, egészségügyi, szociális biztonság. Kevés itt a hely arról beszélni, miért most és így vetődnek föl ezek a gondok. Egy rövidke vázlat, engedel- mükkel: a Rákosi-éra totális társadalmában mindent az ideológiához igazítottunk, majd a posztsztálinista rendszerben az abszolút irányító szerepéért váltakozó kimenetelű harcot folytatott az új köntöst öltő ideológia és a gazdaság. Utóbbi — fenntartva az egyközpontú- ságot — mà a költségvetési aktívum szellemképében bűvöli az egész országot. Látható, e három szakaszban nem férhetett a hatalom közelébe egyik kívánatos prioritás sem. Az más kérdés, hogy a hatalom néha megkívánta valamelyiket, így cseperedik ma közöttünk a légyottok néhány szülötte: mintaiskola, elit kórház, arany váll-lapos nyugdíj. De nem erről kezdtem mondandóm, hanem a viharos évről, melyet ma süket csönd követ. Nem kell jósdát húzni magunk köré annak kimondására, hogy az oktatás ügyének szentségét csupán szép szavakkal tudja majd óvni a kormányzat. így az iskola nem lesz a tudás megbecsült szentélye, melyben a fénylő ész oltára a katedra. Ellenben lesz — Nagy László szavaival élve — káromkodásból épülő katedrális, melyben a szorongás és a megalázottság, a tudatos vagy ösztönös lassító sztrájk, valamint a politikailag szükségszerűen képzett. ám egyelőre elfojtott indulat a szervező erő. Gondoljátok meg, proletárok! Dlusztus Imre
