Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-18 / 42. szám
ikÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1989, február 18,, szombat o Forradalom — ellenforradalom — népfelkelés? Részletek a munkabizottság A tegnapelőtt megjelent Társadalmi Szemle különszá- ma Történelmi utunk címmel tartalmazza az MSZMP Központi Bizottsága által kiküldött 15 tagú munkabizottság állásfoglalását a jelen helyzet kialakulásának történeti okairól. Az alábbiakban az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó 1956-os esemény értékeléséről szóló részt közöljük. 1956. október 6-án, Rajk László ünnepélyes, rehabilitációs temetése, melyen a párt, és kormány — a megújulás valódi cselekedetei hiányában — sikertelenül igyekezett magát elhatárolni az előző évek bűneitől, a Rákosi-rendszer (és annak Gerő-féle) morális-szimbolikus temetésévé vált. Az alig több mint két hét múlva bekövetkező történelmi dráma, melynek során a lakosság széles tömegei sorakoztak fel az ötvenes évek rendszere ellen, maga is több értelmet nyert és többféle törekvést foglalt magában. Az 1956. októberi népfelkelés A kibontakozás spontán útkereső törekvései messze túlhaladtak a pártvezetés tétova és ellentmondásos lépésein. Az egyetemi hallgatók reformkövetelései — Sztálin-szobor szimbolikus eltávolítása, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezése, a törvénytelenségekért felelős személyek bírósági felelőségre vonása mellett — már a szovjet csapatok kivonását és a többpártrendszer visszaállítását is megfogalmazták. A változtatás igénye elementáris volt. Ennek (sokféleképpen megfogalmazott) programjára, a viszonylag szűk értelmiségi csoportok által egyre zajosabban képviselt követelésekre a látszólag csendes, de nagy tömegeiben megsértett, megrövidített, megszégyenített és elkeseredett tömegek már nagyon is felfigyeltek, s tisztázatlan nézetekkel, különféle törekvésekkel és célokkal, de az elszánt és egyértelmű változtatás igényével a döntő pillanatban maguk is kiálltak értük. A tömegkapcsolatait elvesztő hatalom a vele szembeforduló erőkkel oly hosszú ideig nem volt hajlandó a párbeszédre, hogy ez egybemosta a különböző arculatú társadalmi csoportokat, és egységbe sodorva állította szembe őket a merev, változtatni képtelen pártvezetéssel és kormánnyal. E politikai földcsuszamlás gyakorlatilag a pártot is kettészakította, s a megújulást követelő tagság és pártértelmiség szembefordult a konzervatív vezetéssel, ami a hatalmas tömegpártot cselekvőképtelenné tette, megbénította. A sorozatos hibák, a bizonytalankodás és széteseés, a vezetés felé áramló elementáris, de eredménytelen tömegkritika közegében, a leküzdhetetlennek tűnő régi megoldások és reagálások hatására került sor. az elemi erejű, október 23-i tömegtüntetésre, majd aznap este „a kritika fegyvere” helyett már a „fegyverek kritikája”, ami a kormányzat, a fennálló államhatalom elleni népfelkelés kibontakozásához vezetett. A Gerő—Hegedűs-kormányzat tehetetlenségében azonnal a szovjet csapatok beavatkozását kérte, s ezzel a nemzeti érzelmeiben amúgy is erősen sértett tömegek számára a felkelés nemzeti függetlenségi küzdelemmé vált. Ezzel együtt elementáris erővel jutott kifejezésre a tömegek szembefordulása az önkénnyel, tiltakozása az életviszonyok romlása ellen. Rákosi és Gerő sztálinista rendszere ellen, az utcára vonuló egyetemistákhoz október utolsó hetében hatalmas munkástömegek csatlakoztak. Ezt mind a harcokban való részvétel, mind a tartós és egységes, politikai tömeg- sztrájk kellőképpen demonstrálta. A munkásság nemzeti és demokratikus követeléseit a budapesti és vidéki városi tömegmozgalmak egyértelműen megfogalmazták. Az október 23-át követő két hétben a nemzeti és demokratikus törekvések mellett sokféle erő és célkitűzés keveredése vált jellemzővé. A felkelés kirobbanásakor meghatározó erőt jelentett, s mindvégig erőteljesen jelen volt a szocializmus megújításának, demokratikus, gyökeres reformjának alapvető törekvése. Másoknál az 1945. utáni plebejus népi-demokratikus hatalmi formációhoz való visszatérés szándéka jelentkezett. Ezek mellett megjelentek az alig több, mint egy évtizede megbukott rendszer restaurálásának vagy modernizált, a nyugati parlamentáris polgári demokráciák formájában történő visszaállításának erői. Felbukkantak továbbá a konzervatív-nacionalista és szélsőjobboldali, antikommunista, illetve horthysta keresztény-nemzeti kurzus szélsőségei. Az üzemekben és az utcán nagy szerepet játszottak a deklasszálódott, korábbi pozícióiból kiszorított, továbbá a börtönökből kiszabadult, revansvágyó, lincselő (részben lumpen) elemek is. A szélsőséges erők, a szocializmusellens csoportok biztatást kaptak a nyugati rádióadók uszításából, hiszen azt hitték, hogy a Szabad Európa vagy az Amerika Hangja helytállásra, kitartásra buzdító felszólításai a nyugati katonai beavatkozás és támogatás ígéretét is jelentik. A felkelés sok szándékú és részben sodródó tábora úgyszólván csak a szocializmus addig uralkodó sztálini modelljének talpazatáról való ledöntésében és szétzúzásában volt közös platformon. Ezen túl azoban már szélsőségesen megoszlott e tábor. A közösségi tulajdon fenntartása, a demokrácia és a szocializmus egyesítése mellett jelentkeztek más törekvések. így: a földreform (Mindszenty hercegprímás nyilatkozatban bejelentette) megkérdőjelezése, az európai és közép-kelet-európai politikai adottságok — melyeket az Egyesült Államok is elfogadott, s erről nyilvános uszító propagandája ellenére a szovjet vezetést időben tájékoztatta —, azaz az ország geopolitikai meghatározottságainak irreális és veszedelmes tagadása, utcai lincselések és valóságos pogromhangulat felborkácsolása egyaránt jelen volt. Október—november fordulóján Németh László az 1919-et követő fehérterror megismétlődésének veszélyére hívta fel már a figyelmet. Ebben a rendkívül nehéz és bonyolult, rossz örökségekkel terhelt helyzetben a Nagy Imre-kormány nem állt a helyzet magaslatán. Állandó engedményekkel, a követelések állásfoglalásából nyomán végrehajtott újabb visszavonulásokkal nem tudta kielégíteni az utca igényeit, sőt inkább olajat öntött a tűzre. Inkább sodródott az eseményekkel, mintsem uralta azokat. Olyan kapituláns és ostoba nézetek is lábrakaptak, hogy „ha a tömeg fasizmust akar, legyen fasizmus”. A kormány ezekben a napokban már nem rendelkezett fegyveres erőkkel, hiszen azok — a kompromittált államvédelmi hatóságok karhatalmi egységei kivételével — zömében szétestek, vagy átálltak a felkelőkhöz. Üj, kormányhű karhatalom gyors kiépítésére azonban érdemi kísérlet nem történt. Az eseményekben rejlő fokozatos jobbratolódási tendenciák és november első napjainak felerősödő ellenforradalmi nyomása ellenére a keveredő korrektiv forradalom és ellenforradalom szétválására és a folyamat jellegének az egyik vagy másik jegyében történő egyértelmű tisztázódására, „végleges” megszilárdulásra azonban nem kerülhetett sor. Hozzá kell tenni: a korrektiv forradalom-ellenforradalom ellentétpár annál is tisztázatlanabbul keveredhetett össze, mivel a megelőző időszak vitái sem tudták megteremteni a szükséges eszmei tisztázódást. A monolitikus állami tulajdon és politikai struktúra megkérdőjelezése, a második Nagy Imre-kormány napjaiban lejátszódott átalakulás e tisztázás hiányában egyaránt volt értelmezhető a sztálini szociatizmusmodell feladásának, vagy — amennyiben e modellt magával a szocializmussal azonosították, amint azt a korabeli ideológia képviselte — a szocializmus elárulásának és elvetésének. A szovjet vezetés, feltehetően az október 30-i fordulat hatására, hamarosan ez utóbbi álláspontra helyezkedett. Igaz, hogy a Magyarországra küldött Szuszlov és Mikojan kényszerűségből megállapodott Nagy Imrével a szovjet csapatok Budapestről történő kivonásában és a kormány koalíciós átalakításában. Miközben azonban a magyar kormány és a felkelők rövidlátó módon „katonai győzelmüket” ünnepelték, megindult a szovjet katonai erők átcsoportosítása és a hatalom második katonai beavatkozással történő helyre- állításának előkészítése. Erre a világpolitikai helyzetben is sürgetést láttak, hiszen a kiéleződött és háborúvá fajult szuezi válság, melyben Anglia és Franciaország is beavatkozott, ismét fenyegetően kiélezte a világpolitika feszültségeit. Nyilván ez is befolyásolta az amerikai kormányzat álláspontját, amikor a „magyar kérdést”, nagyhangú propagandája és fizetett rádióadóinak uszítása ellenére — mint Eisenhower elnök Hruscsovhoz küldött személyes üzenetében biztosította — „a szovjet blokk belügyének” tekintette, melybe nem kívánt beavatkozni. Ezek alapján a szovjet vezetés hosszas testületi vitákon, az álláspontok többszöri változtatásával, de végül a katonai vezetés három napon belüli rendteremtési ígéretétől meggyőzve, belső szuverén módon hozta meg döntését a második beavatkozásra. Ezt egyeztette a kínai és jugoszláv pártvezetéssel, és teljes egyetértésüket nyerte el. Mi több, ez utóbbi segítő közreműködést is ígért a Nagy Imre-kormány lemondásának rendezésében. E megoldással a többi szomszédos ország pártvezetői is egyetértettek. November 1-jén Kádár János és Münnich Ferenc sem látott más megoldást, s a Nagy Imre-kormányból kiválva, a szovjet nagykövetségen folytatott tárgyalás után, Budapestet elhagyva létrehozta a Forradalmi Munkás—Paraszt Kormányt. 3. A szocializmus kompromisszumos megújítási kísérlete (1956—1973) Az új szakasz jellegzetessége 1956. november 4-én a második szovjet katonai beavatkozás lezárta az ellentmondásos tendenciáktól feszített, s november első napjaiban kritikus helyzetet teremtő felkelést, s megteremtette a feltételeket a megelőző hatalom helyreállításához. Ebben az MDP korábbi reformszárnya, illetve pártellenzéke Nagy Imre körül csoportosuló és az MSZMP megállapításában meghatározó módon föllépő köreinek nem lehetett szerepe, mivel a szovjet beavatkozást nem voltak hajlandók tényként elfogadni. (Nagy Imre a támadás megindulásakor a geopolitikai realitásokat és elemi nemzetközi politikai adottságokat figyelmen kívül hagyva, _ kizárólag morális indítékból deklarálta a Varsói Szerződésből való kilépést, és az ENSZ-hez fordult segítségért, majd közvetlen munkatársaival — a felanjálott menedéket elfogadva — a jugoszláv nagykövetségre ment.) A konzervatív Rákosi—Gerő-csoport hatalomba történő visszaültetése viszont az őket elsöprő népharag szélsőséges, véres harcokban kifejezésre jutó megnyilvánulása után rendkívül megnehezítette volna a konszolidációt. A hatalom újjászervezését — a kompromittált régi vezetés helyett — a korábbi pártellenzék Nagy Imre köré tömörülő csoportjától már 1956 tavaszától bizonyos vonatkozásban eltérő (amennyiben a párton belüli vitát nem az utca bevonásával megoldani kívánó), majd október végétől az addig lényegében egységes reformszárnytól elváló Kádár János—Münnich Ferenc vezette csoport hajtotta végre. Ehhez azonban mindkét irányban el kellett határolnia magát. A konzervatív régi pártvezetéssel szemben ezt megkönnyítette, hogy annak vezető személyiségei ekkor a Szovjetunióban tartózkodtak. A Nagy Imre-csoportot pedig a jugoszláv követségről való távozásuk után Romániában helyezték őrizetbe. (A jugoszláv kormány előzetesen írásos magyar kormánynyilatkozatot kért arról, hogy Nagy Imre és munkatársai a nagykövetségről bántódás nélkül visszatérhetnek családjukhoz. Amikor nem így történt, akkor az ígéret és megállapodás megszegése miatt tiltakoztak.) A Kádár János vezette MSZMP és kormány mozgásterét, sőt az egész ezt követő korszakot természetesen meghatározta a hatalom helyreállításának módja és az ország elhelyezkedésének objektív külpolitikai meghatározottsága. Ez ugyanis, november 4-e után, változatlanul alapvető igazodást követelt a szovjet politika vonalához. S miután a Szovjetunióban Hruscsov rövid életű, ellentmondásokkal terhelt kísérlete ellenére az 1960-as évektől az 1980-as évek közepéig alapvetően posztsztálinista politika érvényesült, a sztálini szocializmusmodell gyökeres átalakítása, ennek ideológiai vagy gyakorlati elvetése és független politikai alkalmazása lehetetlenné vált. A posztsztálini korszakban lényegében változatlan formában maradtak fenn a sztálini modell intézményes és politikai szerkezetei, a monolitikus hatalmi struktúra, a bürokratikusán centralizált vezérlésű, ugyancsak monolitikus tulajdonszerkezet. Lényegében változatlanul kapcsolódott ehhez e modell legitimizációját szolgáló hagyományos ideológia. (Ezen nem változtat néhány fontos, korábbi tétel elvetése, vagy korrekciója sem.) E régi keretekben belül azonban lényeges átalakulások mentek végbe, elsősorban az önkény, a törvénytelenségek felszámolása, a hatalom diktatórikus jellegének megváltoztatása, de egyben utópisztikus jövőorientáltságával szemben erőteljesebb emberközpontúságnak a kialakítása jegyében is. A korábbi modell intézményes politikai szerkezetének fennmaradása azonban számos tilalomfát állított, és szigorú korlátokat szabott a tartalmi változásoknak, egyben állandó „visszarendeződési” veszélyeket is tartósított. Magyarországon azonban, 1956. után nemcsak a posztsztálini szovjet keretek jelentettek áttörhetetlen korlátot. Miuán az MSZMP és a kormány létalapját e korlátok elfogadása határozta meg, a hatalom megszilárdításáért kíméletlenül el kellett járnia, a november 4-i realitások ellen, bármilyen irányból és meggondolásból fellépő erőkkel szemben is. Kemény, súlyos megtorlások jelezték a reálpolitika kialakítási útját. 1957—58. folyamán a létért küzdő hatalom a megtorlások során a törvénysértéstől sem volt teljesen mentes. Különösen vidéken a szubjektív elem és személyes leszámolási indulat is érvényesült. A mintegy 300 halálos ítélet jelzi a különleges keménységet. A k'vül-belül rendkívül elszigetelt és a szomszédos szocialista országoktól erősen függő magyar kormány hallatlanul nagy külső nyomásnak volt kitéve. Az NDK-tóI Romániáig az egyes országok pártvezetései — saját belső stabilitásuk érdekéből kiindulva — a vasszigorrall végrehajtott megtorlás érdekében fejtettek ki nyomást. Egyes vezetők tízezrével igényelték az ítéleteket, s G. Georgiu-Dej budapesti látogatásakor a magyar KB összehívását kérte és ott fejtette ki, hogy sokkal szigorúbb megtorlásra lenne szükség. A Nagy Imre-féle csoporttal — mivel Nagy Imre romániai fogságában sem volt hajlandó lemondásával legi- timizálni az új kormányt. — ugyancsak kíméletlen leszámolásra került sor. (Ebben erőteljesen közrejátszott a Szovjetunióban és Kínában lejátszódott konzervatív fordulat és az 'ennek nyomán érvényesülő politikai presszió is, mely a Nagy Imre nevével is fémjelzett ún. nemzeti kommunizmus irányzatát minősítette a nemzetközi kommunista mozgalom jobboldali fő veszélyének.) Az események menetében eleinte forradalomnak, majd hamarosan a minősítés elkerülésével, sajnálatos októberi eseményeknek nevezett felkelés később az egyoldalú ellen- forradalom minősítést kapta, s Nagy Imrét és néhány legközvetlenebb munkatársát árulóként kivégezték. Miután ezek a lépések a párt reformszárnyának és az értelmiségnek jelentős csoportjait kirekesztették vagy távol tartották az MSZMP-től, illetve szerepüket marginizálták a párton belül, a hatalom a saját megszilárdításáért folytatott harcában, különleges népszerűtlenségében kénytelen volt igénybe venni mindazon erőket, melyekre csak támaszkodhatott. Még a Szovjetunióban élő Rákosi és Gerő is felvételt nyert, az MSZMP-be, melynek lassan kiépülő szervezeteiben, felére csökkent taglétszámán belül a konzervatív csoportok megerősítették pozícióikat. (Bár a Politikai Bizottságban, a Központi Bizottságban, a különböző központi és megyei-városi párttisztségek első helyein jelentős változások játszódtak le, a pártapparátus kétharmada a helyén maradt, s az új első emberek zömében a korábbi másodvonalból rek- rutálódtak.) A november 4-i keretek megteremtették a konzervatív, sztálinista restauráció veszélyét is, Nyilvánvaló ugyanis, hogy ha a Kádár János vezette csoport nem vállalja a hatalom megszervezésének és konszolidációjának véghezvile lét. a Nagy Imre-kormány platformja, vagy az októberben létrejött pártok követeléseinek sora — ezek között első helyen a szovjet csapatok azonnali kivonása Magyarországról —, nem volt tárgyalási alap a hatalmat katonai úton visszaállító szovjet vezetés számára, és ezért végső soron bármilyen konzervatív erőhöz kellett volna folyamodnia. A Kádár János vezette csoport tulajdonképpen most tudta csak magát kvázipártcentrummá szervezni, miközben minden eszközzel biztosította a hatalom helyreállítását, és kényszerűségből levágta az MSZMP-ről a korábbi reformszárny jelentős részét, igazodott a november 4-i keretek kényszerűségeihez, elfogadta és vallotta a tabukat, melyek a szovjet—magyar viszonyra, a posztsztálini intézményes — politikai struktúrák fenntartására, a monolitikus hatalmi és tulajdonviszonyok megőrzésére vonatkoztak. Ezzel azonban elzárta az utat a konzervatív, sztálinista—rákosista restauráció elöl. Ennek veszélye még 1957. tavaszán is fennállt. Az új vezetés iránt még bizalmatlan szovjet pártvezetés márciusban Rákosi Mátyás hazatérése mellett döntött. Ugyanekkor a Szovjetunióban tartózkodó Béréi Andor éles hangú írásban támadta meg a kormány által felkért köz- gazdasági szakértőbizottság reformkoncepcióját, és lándzsát tört a kötelező utasításokra épülő tervezés egyedüli szocialista jellege mellett. A Szovjetunióból hazatért Révai József márciusban a Népszabadság hasábjain támadja a kádári pártvezetést. Ezt a támadást Révai az 1957. nyárán megrendezett pártértekezleten megismételte. Kádár János, Aczél György és mások azonban visszautasították a régi vezetés zászlaja alatt indított támadást. A Molotov-csoport ezt követően történt bukása a restaurációs veszély külső támogatását aláásta. A konzervatív vezetés kiszorítása megerősítette a kádári vezetést és annak centrumszerepét. Ennek érdekében ugyan számos kompromisszumot kellett tenni „ba!”-felé, de a korábbi (kirekesztett) reformszárny programja számos elemének átvételére is lehetőség nyílott. Az MSZMP létrehozásában együttesen részt vevő korábbi párlellenzék ugyanis lényegében október végéig osztozott a reformcélkitűzésekben (és csak az ezt követő folyamatokban váltak szét útjaik). Az 1956-os népfelkelés nyomatékával a háta mögött az MSZMP tehát letéteményesévé vált a — pártról leválasztott — demokratikus szocialista pártellenzék —adott keretek között, vagyis kompromisszumosán megvalósítható — nézeteinek és programjának. A megszilárdított hagyományos intézményes politikai szerkezeteken belül, a tekintélyelvi párturalommal tehát az MSZMP — az első évek megtorlása és hatalmi konszolidációja után — humánusan, liberálisan, felvilágosultan élt. Mi több, teljesen figyelembe véve, de egyben óvatosan kitágítva, meg tudta indítani a sztálini modell korrekcióját, s annak számos elemét sikerült is elvetni, önálló, újszerű megoldásokkal helyettesíteni. Mindez fokozatosan a szocializmus új, önálló modelljének kialakulását indította útjára. Ebben megszűnt az élet minden szférájának agyonpolitizá- lása és az emberi életlehetőségek összehasonlíthatatlanul kedvezőbb felételei bontakoztak ki.
