Békés Megyei Népújság, 1989. február (44. évfolyam, 27-50. szám)
1989-02-14 / 38. szám
1989. február 14.. kedd Budapest, Debrecen, Miskolc, Veszprém után a padlás — tánccal (és reklámmal) Próba utáni megbeszélés, a színpadon Fotó: Fazekas Ferenc* Február 17-én, pénteken premier: Presser Gábor— Horváth Péter—Sztevanovity Dusán A padlás című zenés darabját mutatja be a Jókai Színház. Az előadást Tasná- di Márton rendezi. Éppen befejezték a próbát, a színpad elcsendesedik, amikor a főrendezőt előzetes beszélgetésre kérem. — Alig több mint egy éve, 1.988. január végén volt az ősbemutató a Vígszínházban, Marton László rendezésében. Ma mar játsszák Debrecenben. Miskolcon és Veszprémben.; a Jókai Színház a negyedik vidéken, ahol bemutatják A padlást. Miért ez a népszerűség, s vajon milyen előnnyel, illetve hátránnyal járhat, ha ugyanez a darpb egyszerre több színház műsorán szerepel? — A népszerűség oka az lehet, hogy nagyon helyes, kedves darabról van szó; remek a zenéje, slágerzene. S igen széles közönségréteghez szól... — ... „kilenctől kilencvenéves korig" mindenkihez. — Nem véletlen, hogy ezt írták a plakátra. Nyugodtan merem ajánlani gyerekeknek és időseknek egyaránt, mert minden korosztály megtalálja benne a magának szólót. Akár együtt jöhetnek el a szülők és a gyerekek, egyik sem fog unatkozni, együtt tudnak szórakozni. A zene is olyan, hogy bár rockzene, de nagyon melodikus, tehát az idősebbeknek sem sérti a fülét. A középgeneráció Presser zenéjén nőtt fel, sajátjának érzi ezt a zenét, s minthogy Presser műveire az a jellemző, hogy lépést tudott tartani a modern kor követelményeivel, tehát az egészen fiatalok számára is kedves muzsika az övé. A színházak azért is szívesen veszik elő ezt a darabot, mert a musicalek nagyon nagy kiállítást igényelnek. legalább 10-12 táncost, énektudást, sok szereplőt, ami általában nem adott egy vidéki társulatban. A padlás ..ellendarabja”, a Doktor Herz például ilyen musical. és azt már nehezebb lenne eljátszani. Számomra az volt a vonzó ebben a darabban. hogy ezt a viszonylag kis technikai igényű musicalt nagyformátumúvá próbáljuk tenni Felkai Eszter kiváló koreográfiájával — táncosokkal, technikával, olyan dolgokkal, amelyek az eddigi előadásokban nem voltak. — Tehát tánc, ettől lesz a csabai előadás más, mint a többi? — Igen, egyébként minden ugyanaz. A dramaturgiai döccenőket próbáltuk kicsit finomítani, megoldani, hogy gördülékenyebb légyen a cselekmény. — Presser szerint „mesés zenejáték felnőtt gyerekeknek", a kritikák krimit is emlegettek. Itt melyik műfaji megjelölés a fontos? — Ragaszkodom a musicalhez. A musical is mese, attól olyan népszerű. Egyszerű történet, könnyen követhető, cselekményes — ilyen A padlás is. A modern kor követelményeinek megfelelően krimi is van benne; van szerelem, egy kis földön túli, horror, szellemjárás. Mindez ötvöződik, attól ilyen kedves .. . — A vígszínházi mérce magas, mit jelent ez Békéscsabán? — Számomra kihívást, doppingot, mert elkerülhetetlen az összehasonlítás. S éppen azt szeretném, hogy hasonlítsák össze ezt a társulatot az ország többi társulatával. S minden törekvésem az, hogy ezekből az összehasonlításokból mi kerüljünk ki győztesen. Remélem, nem hangzik ez túl nagyképűen?! — A zenés darab nem olcsó mulatság, a pénz kevés, mégis sok a zenés bemutató. Miből futja? — Ha a közönség ezt igényli, akkor ezt kell játszani, bármibe kerül. Egyelőre elő tudjuk teremteni a pénzt. A padlás előadását többek között az Adidas, a Lehel, az Állami Biztosító, a lemezgyár, egy szarvasi vállalat támogatja. Szerencse, hogy ez egy olyan darab, amely elbírja a reklámot. Tehát a Lehel hűtőszekrényes doboz, ami ott van a színpadon, nem zavaró a mai környezetben. — Mi van még a színpadon? Csak nem Adidas-me- legítöben játszanak a színészek? — De igen, a szereplők Adidasban játszanak, és az Állami Biztosító biztosítja a színészeket, akik négy és fél méterről ugrálnak le ... Ha már a reklámnál tartunk, érdekességként mondom el, hogy a Csirkefejjel kapcsolatban élénken érdeklődött két csirketápszergyár is. Valószínűleg nem ismerték eléggé a darabot... * * * Hiába, ilyen időket élünk. Nem könnyű ma a kultúrának, de a vállalatoknak sem. Sőt, a nézőnek sem, aki tisztában van a helyzet komolyságával, de megőrizte jóízlését is. Bízzunk benne, hogy majd színházban érezzük magunkat, s hogy nem zavarja meg szórakozásunkat néhány reklám! A csütörtöki szakmai bemutatót egyébként a televízió felveszi, és pénteken este a második műsorban sugározza. Niedzielsky Katalin Nem mindegy: fiatal vagy ifjú Nézegetem a lilába borult plakátot, amin a Békéscsabai Családi Intézet emblémája díszeleg. Boldog új évet kívánnak rajta, meg aztán megköszönik, hogy bíztak bennük, s velük rendez- tették meg a házasságkötésüket a fiatalok. Hálából most meginvitálják őket az ifjú házasok báljába, amit a Körös étteremben rendeznek március 4-én. A boldog ifjú párokat a szellemes tévériporter, Déri János szórakoztatja majd, de lesz a műsorban dzsesszbalett, pikantéria, tombola, házaspárbaj, meg kacsalábon forgó tombolatárgyak is. Na, gondoltam, ide érdemes lenne elmenni. Csak hát — vakargattam a fejem — én éppen akkor- nem ünneplem házasságom huszadik évfordulóját, s mint ilyen, semmi keresnivalóm az ifjú házasok bálján. Miközben ezen töprengtem hangosan, az egyik ismerősöm megoldotta a gordiuszi csomót, emígyen szólva: — Az ifjú nem feltétlenül jelent fiatalt. Mert ugyebár az idős ember is lehet ifjú, ha a szíve fiatal. Tehát én is részt vehetnék ezen a bálon a párommal — lelkendeztem ezek után —, amikor egy apró betűs felhívás ütött szíven. A felhívás így szólt: „Amennyiben részt kíván venni az elmúlt év legszebb párja versenyen, kérjük, hogy jegyvásárláskor szíveskedjen egy darab levelezőlap nagyságú esküvői fotót behozni.” Püff! Még egy esküvői fotót! A fekete-fehér képemmel mit keresnék én a sok csicsás, színes fotó között? Meg hát hol van már az elmúlt év? Szóval döntöttem: hiába érzem én magam ifjúnak, ha nem vagyok fiatal. Ennyit egy lila plakátról, meg a szófejtés hiábavalóságáról. (bse) Ismerőseim Becsben jártak a minap, s egynapos útjukról megelégedettséggel, szuperül tudó. színes tévével tértek meg. Ha már nem járunk sehová — magyarázta a fiatalasszony —, legalább élvezetes képet nézhessünk! — Jól fogalmazott. A hétnyelven beszélő, japán hypercsoda tökéletes látványt ad — s hála a világútlevélnek és valuta- tartalékainknak —, több száz társával együtt ott fészkelhet most már családtagként sok-sok honpolgár otthonában. Mint régi elődjei is. pár millió kikapcsolódásra vágyó ember egyetlen kulturális kapaszkodójaként. Kinek színesben, kinek feketén-fehéren. Megszoktuk, hogy naponta ott viliódzik előttünk a készülék sugárzó fénye, s ha nyíltan nem is, de magunkban bevalljuk. hogy várunk tőle valamit. Természetadta, állandó de hangulatunktól befolyásolt, napi igényeink szerint. Ez a legváratlanabb fordulatokat hozhatja műsortallózásunkban, kicsit az étvágyhoz hasonlítható. A tekintélyes profesz- szor is ráéhezhet a népi muzsikára, másnap már ismét szellemiségre vágyva, és a gépszerkesztő is belefeledkezhet a versek szépségébe, ha megunta már a dixiland mozgalmasságát. Csupán kínálat kérdése az egész. Meg a jól megválasztott időpontoké. Csak hát itt valahol hiba van! Nem véletlenül nyilatkozta Szabó István filmrendező legutóbb lapunk hasábjain: ..A jobbat, az értékesebbet képernyőre juttatni — a műholdas műsorokkal átszabdalt légtérben és a nézői tudatvilágban — nemzeti ügyünk.” A heti műsorok összeállítóihoz eljutott-e valamikor is ez az iránytűként szolgáló, vezérlő szándék? Az utóbbi hetek tapasztalata nem erről tanúskodik. Az okos műsorszerkesztőt olyannak képzelem, mint a jó tanítót, aki minden percet felhasznál arra, hogy tartalmas képi vagy hangi információt adjon, amelyből további értelmes gondolatsor vagy érzelmi megnyilvánulás sarjadhat ki. Nem mindegy, hogy a főműsoridőben a készülék elé „zuhanó” nézőt milyen szellemi táplálék várja. A fáradtságával, a gyanútlanságával visszaélni, annak ürügyén krimi-limonádékat, életszagúra pácolt, didaktikus teleregényt vagy a dilettantizmusból, az amatőr szerzői véna hiúságából kiÉjszakai ajándék csikart, dalos vetélkedőt, blőd szövegű, zeneileg és irodalmilag értéktelen fércműveket rázúdítani: merénylet. Az álszórakoztató blokkok tömegéhez képest a valódit kihalászni türelemjáték, és a nézőtől minden esetben kitartást kíván. Éjjel fél tizenegykor az igazak álmát alussza már a másnap munkába menők nyolcvan százaléka, mondhatni, hogy a lakosság túlnyomó többsége. Akik rászorulnának a minőségibb hatásokra! Hozzájuk szólt volna a felhívás, az örményországi földrengéssújtottak javára rendezett koncert lejátszásakor. mégis, ki tudja, hány páran maradtak ébren — talán csupán szenzációra várva — a csütörtök éjjeli, késői órán, s nézték döbbenettel sokad- szorra a kaukázusi képsorokat. Ahol szívbemarkoló képek, évszázad óta nem tapasztalt adatok serkentettek az ösz- szefogásra. Az egy emberként megmozduló világ, az amerikai sebész, a francia, a cseh életmentő, a néhány nap alatt odaözönlő 25 millió dollár, a legkülönbözőbb társadalmi rétegek gyűjtőakciója és percrekészsége felkiáltójelként ébresztette lelkiismeretünket. A romok fölé fotózott, magát e világra kínlódó csecsemő arca, a dokumentumfilm záró képsora nem marad nyomtalan bennünk. Mint ahogy az előadók neve sem, akik tudásukat, művészetüket tették a serpenyőbe a jótékonysági est műsorán. A szerencsétlenül járt gyermekekért adott koncertet mi indíthatta volna szebben, méltóbban, mint a hasonkorú- ak tisztán csengő énekhangja? Hány ember felé szállhatott ajkukról „a légen át a fecske, édes kismadár?” Hány embernek mondhatta el Sinkovits Imre az örmény vers képi hasonlatát a szőlőtőkéről, mely minél jobban „tiporják, annál mélyebbre gyökeredzik”, hisz .konok a remény és büszke a hit”? Ismertük, tanultuk, halványan emlékeztünk csak az Ö-Magyar Mária-sira- lom szófoszlányaira. Pitti Katalin előadásában fájdalomtól átitatott múltunkra is rádöbbentünk. így ébresztett gondolatot a Bakfark-Consort erdélyi muzsikája. Szilágyi Tibor Radnóti-ver- se: „nekem szülőhazám e lángoktól ölelt, kis ország”, vagy Kádár Kata balladája Csengery Adrienn szuggeszti- vitásában. A recenzens a sok érték közül nem szívesen jelöli meg a számára utat mutatókat, de sokáig fog emlékezni Töröcsik prózarészletére, talán mert az örmény népnek is „Isten adott kővel felérő türelmet”, vagy a ritkán hallható Lukács Margit hitvallására: .végül is mindig megvigaszztalódik az ember”. Tolmácsolásában a Kis herceg szavai - borzongatóan csengtek az éjszakában: „Jól csak a szívével Iát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. A két jereváni muzsikus tárogatója bús refrénként visszhangzott sokáig. Adás után a csillagos végtelen vonzott az erkélyre. Körben a házak szemlesütve aludtak. Sötétben álmodott a sok színes televízió. F. P. Zs. Egyenlő eséllyel Mezöberényben „D világ legboldogabb asszonya vagyok” Hiába tiltakozik a látogató a mezőberényi Kunfi utca 25. számú ház konyhájában, hogy ő bizony nem megy beljebb, mert a cipője idejövet alaposan besározó- dott, meg hát ez a helyiség is tökéletesen alkalmas egy kis beszélgetésre. Daróczék- nál a vendégfogadás udvariassági szabályai erősebbnek bizonyulnak akárhány érvnél, és mire a látogató rácsodálkozhatna a tágas konyha háziasszonyt dicsérő rendjére, tisztaságára, már az egyik szépen berendezett, takaros szobában találja magát. Darócz Ernőné kávéval kínálja, s bár szavakkal nem dicsekszik, szeméből kicsillan az idegenek számára teljességgel soha át nem érezhető büszkeség: cigányputri helyett ez az ő otthona. — Kilenc testvérem közül én születtem a negyediknek — emlékszik vissza a 31 éves asszony. — Elvégeztem az általános iskolát, sőt a gimi- be is felvettek, de mégsem folytathattam ott a tanulást, mert kenyérkeresőre volt szüksége a családomnak, így kerültem a herényi szőnyegszövőbe betanított munkásnak. Azóta is ott dolgozom, illetve a kisebbik fiammal most éppen gyesen vagyok itthon. A 13 hónapos Jenő a szomszédos szobában jól láthatóan remekül érzi magát 12 esztendős bátyja karjaiban, és a két leánytestvér — 8 és 10 évesek — kíváncsian néz fel tankönyvéből. A gázfűtéses, összkomfortos ház harmadik szobája pedig a szülőké. Két éve költöztek ide a cigánytelepről. — Hogy vannak, hogy érzik magukat? A fiatalasszony a kérdésre válaszolva először férjéről beszél. Elmondja róla, hogy sokat dolgozik különféle építkezéseken, és jórészt az ő ügyességét, szorgalmát dicséri a rendbe hozott ház is, a kerttel, a szőlővel, meg aztán a társadalmi munkákból is kivette részét, s csapatkapitány volt a Flamen- gó nevű focicsapatban. Az ifiben egyébként Ernő fiuk jelenleg is betölti ezt a tisztséget. Aztán szusszan egyet Da- róczné és kedves mosollyal kijelenti, úgy. mintha ez a legnyilvánvalóbb dolog volna: — Én pedig a világ legboldogabb asszonya vagyok. Természetesnek veszi azt, amit már néhány éve le is írt a Cigánynak születtem című életrajzában, első helyet nyerve vele a megyei népfrontbizottság egyik pályázatán. így vall erről: — Minden ember nagyrészt a maga szerencséjének, boldogulásának a kovácsa. Ha valaki szeret dolgozni és becsületes, azt elismeri a környezete, még ha ezért a cigányoknak olykor jobban meg is kell küzdeniük, mint másoknak. S felidézi azt a napot, amikor édesanyja először vitte el az iskolába, s a többi gyerek elhúzódott tőle. De két-három hét sem kellett és befogadták, akárcsak a szőnyegszövőben, ahol a legelső időszakban bizony nagyon odafigyeltek munkatársai a letett órájukra, pénztárcájukra. Azóta megbecsülik személyét is, munkáját is. Négy éve Moszkvába mehetett jutalomútra, ami pedig a gyerekeit illeti, hát ők egy osztályban tanulnak az orvos, a tanár fiával, lányával. — Rém éreznek tehát hátrányos megkülönböztetést? — Mezöberényben a bőre színétől függetlenül mindenki egyenlő esélyt kap. Ebben nagy érdemeket szerzett a tanácselnökünk, a tanácsi cigánycsalád-segítő, és sokat köszönhetünk a pedagógusoknak. A legtöbbet persze mindenki önmagának segíthet. például a viselkedésével is. És tény, hogy a mezőberényi cigánygyerekek általában tiszták, gondozottak, ápoltak, rendesen öltözködnek. Darócz Ernőné azonban másokért is sokat tett és tesz. Már a tisztségeinek felsorolása is hosszú sorokat tölt be: tagja a HNF Országos Tanácsának, a megyei népfrontbizottság cigány koordinációs bizottságának, a népfront nagyközségi elnökségének, az Országos Cigánytanácsnak, a Cigányok Demokratikus Szövetségének is. — Sajnos, sok helyen erősödik a cigányellenesség — mondja —. mi pedig nem tartunk eléggé össze. Helytelennek ítélem meg például azt, hogy külön kulturális szövetségünk alakult, de nincs egység az oláh és a magyar cigányok között sem, holott az emberek nem erre a különbözőségre figyelnek. A feladatunk viszont ugyanaz: írni, olvasni, helyes életmódra tanítani, nevelni mindenkit, s ha nemzetiséggé akarunk válni, akkor a szép magyar nyelv elsajátítása mellett ápolnunk kell a cigányokét is. Eltöpreng Daróczné, gondolatai ismét visszakanyarodnak családjához, és elmeséli, kislánya két éve néptáncot tanul, s testvéreivel együtt nem szégyellj, hanem vállalja, hogy cigány. — Arra nevelem gyermekeimet — hangsúlyozza a fiatalasszony —, hogy becsületes, szorgalmas, jó emberek legyenek, mint az apjuk. ■ Vitaszek Zoltán Fotó: Fazekas Ferenc Napóleon-múzeum Napóleon-múzeumot rendeznek be Pesterzsébeten. Az ötlet egy magángyűjtőtől Horváth András belső- építésztől ered, aki úgy gondolta, hogy a nagy francia forradalom és Napóleon korából származó relikviákban gazdag gyűjteményét érdemes lenne a nagyközönség számára hozzáférhetővé tenni. Kezdeményezését támogatta a XX. kerületi tanács, helyiséget adott a gyűjtőnek, s ennek eredményeként folyik Pesterzsébet szívében a múzeum kialakítása. A megnyitót július 14-re, a nagy francia forradalom kezdetének 200. évfordulójára tervezik. A kétszintes múzeum egyik termében kapnak majd helyet a nagy francia forradalom és Napóleon korának tárgyi emlékei: érmék, pénzek, fegyverek, térképek.
