Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

1989. január 7„ szombat Sikerkönyvek Rákosi Mátyás születésnapja ,.Szerette Rákosit? Ezt a (kérdést szegezte nekem egy élesnyelvű riporternő, az új­ságírói pályámról szóló rá­dióinterjúban, miután tisz­táztuk, hogy egyik szerve­zője voltam a Rákosi Má­tyás hatvanadik születés­napjára rendezett ünnep­ségnek, és szerkesztője az erre az alkalomra megjele­nített Rákosi Mátyás élete képekben című kötetnek. Váratlanul ért a kérdés. Valóban milyenek voltak valaha személyes érzelmeim Rákosi Mátyás iránt? Ez, legalábbis az utóbbi három évtizedben fel sem ötlött bennem. Kezdtem is magya- rázgatni: „Hm, szerettem-e? A szeretet nagyon szubjektív viszonyt feltételez. Tisztel­tem, nagyra tartottam, fel­néztem rá ...” Advocatus diaboli-m félbeszakított, és amolyan kérdő-állító hang­súllyal megismételte: „Szó­val, szerette Rákosit? — „Szerettem” — volt a vála­szom.” így kezdi bevezetőjét a könyv szerzője, Nemes Já­nos, majd világosan érvel arról, miért rajongott kez­detben az ellentmondásos politikusért, s miért követte a lelkesedést kiábrándulás később. Átértékelés és önvizsgálat, kutatás és emlékezés jár együtt ebben az izgalmas olvasmányban. Hét országra szóló születésnapról, a re­tusőr „művészetéről”, ere­deti és áldokumentumokról, a szalámi-taktikáról, a Rajk- perről, felelősségről és reha­bilitációról, valamint a sze­mélyi kultuszról olvashat­nak többek között azok, akik szívesen lapozzák fel a magyar történelem zava­ros, bonyolult fejezeteit. Izgalmas, nevetséges, és tragikomikus részek váltják egymást. Kibontakozik egy ember portréja, s közben összeáll egy korszak képe is. N. K. Ezután márciusban lesz a mezőgazdasági könyvhónap A mezőgazdasági könyv­hónap országos szervező bi­zottsága az idén — és ezen­túl minden évben — nem februárban, hanem már­ciusban rendezi meg a könyvhónapot. Azért dön­töttek így, mert a sokéves •tapasztalat szerint a kiadók és a könyvértékesítő válla­latok év eleji leltárai, a nyomdák év végén torlódó munkái bizonytalanná tet­ték áz új mezőgazdasági könyvek elkészítését és ki­szállítását. Az ünnepi megnyitót március 3-án Bábolnán tart­ják. Ezután kerülnek sorra a megyei és a városi könyv­ünnepek, rendezvények. Egyszerűbb, gyorsabb tudakozódás A Magyar Postánál a si­keres próbaüzem után most már számítógép segíti a szám és cím szerinti tuda­kozódást. A Műszertechnika Kis­szövetkezettől 1986-ban vá­sárolt a Posta mintegy hat­millió forintért számító­gépet. Akkor megkezdődött a több mint 420 ezer egyé­ni előfizető adatainak ellen­őrzése, pontosítása, majd géprevitele. Egészen mosta­náig kartonokon őrizték ezeket az adatokat. A Tu­dakozó dolgozóinak egy-egy műszak alatt legalább öt kilométert kellett gyalogol­niuk a kartonos dobozok között, s naponta több mint kétszázszor kellett meg­emelniük a súlyos kartoték­tartókat a kért információt keresve. Egy érdeklődésre átlagosan 3 perc alatt adták meg a választ. Az új rendszer jelentős könnyítést eredményezett. Számottevően meggyorsult a kiszolgálás, hiszen most 10 másodperc alatt jelenik meg a képernyőn a kívánt információ. A dolgozók ké­nyelmesen, ülve végezhetik munkájukat, s sokkal na­gyobb hatékonysággal, mint korábban, ugyanis most a napi forgalom 1400—1500 hívás, szemben a régi 400— 500-zal. A számítógép elő­nye az is, hogy a korábbi­nál jóval gyorsabban lehet átvezetni az adatmódosítá­sokat: akár már másnap felvilágosítást adhatnak a bekövetkezett változásokról. Régebben ez legalább há­rom munkanapot vett igény­be. A hibaszázalék szinte nullára csökkent a számí­tógépes rendszernek köszön­hetően, ugyanis megszűnt a félreolvasás veszélye, s az sem utolsó szempont, hogy a rendszer beindulása óta gyakorlatilag soha sem je­lez foglaltat a szám és cím szerinti tudakozó telefon­száma. A szlogen Úgy látszik, egyre inkább munkaeszköz a telefon ma­gyar „relációban” is. De mondhatnék „vonatkozást” vagy 'bármit, habár ezek igencsak csúnyácska szavak, egysze­rűbb, ha azt mondom: ha meg szeretném tudni, hogyan készülnek Miamiban az 1995-ös világkiállításra, akkor hívjam fel őket, mint a Magyar Rádió is tette, telefonon. Persze, nem árt jól átgondolni, mit is akarok kérdezni, mert nemcsak a taxióra szokása, hogy ketyeg, és egyre- másra ugratja a forintokat, a telefontarifát is mérik va­lahol. Ezt az egész bevezetőt elhagyhattam volna, ha nem éreznék benne némi tanulságot, szívünkre vehetőt; a lé­nyeg inkább az, ami abban a beszélgetésben elhangzott. A helyzet a következő: az 1995-ös világkiállítás meg­rendezésére nemcsak Bécs és Budapest (bocsánat a rossz beidegződésért!), Budapest és Bécs jelentkezett, hanem az Egyesült Államok-beli Miami is. Nos, az ottani világ- kiállítási illetékes vette fel a telefont, és csodálkozását fejezte ki, hogy Budapest és Bécs is, mert hogy mi is szeretnénk egy világkiállításra 100 milliót (dollárt?) köl­teni, azt eleddig nem tudták. Miután a beszélgetőpartner kikecmergett a csodálkozásból, megkérdeztük tőle( mi, innen, Magyarországról), hogy van-e már az esetleges Miami-i világkiállításnak szlogenje (jelmondata), mert nekünk már van! Mégpedig az, hogy „Híd a jövőbe!”. Bizony isten szégyelltem magam, amikor a tengeren túl­ról hangsúlyban érezhető mosollyal az a válasz jött, hogy nekik ilyenjük még nincs, mert erre csak akkor kerül majd sor, ha megkapják a megbízást, amiben szinte biz­tosak, mert egy világkiállításhoz roppant széles infra­struktúra kell, amivel (mondta az illető úr) mi, itt Ma­gyarországon nem rendelkezünk. Hogy miért írtam ezt a jegyzetet? A szlogen miatt. Hogy a világkiállítási megbízás még sehol, de nekünk szlogenünk, az már van. Odaát (feltehetően) könnyebben összejön a pénz (ha Miami kapná a megbízást), de szló- genjünk még nincs, hacsak az nem, hogy világraszóló világkiállítást akarnak csinálni, esetleg minden szlogen nélkül. Mit tegyünk, ha nekünk olyan fontos a szöveg? A szép szöveg, arról, hogy így, meg úgy, netán amúgy? És a szlogen, az nem kerül semmibe. De szépen ki lehet mon­dani. Sass Ervin „Vannak ideáljaim” Nyolc év, avagy egy pálya mérlege ... és 1989-ben, „civilben” Figaro, a Denevérben Fal­ke, Háry János. Violetta Nyikitájg, a Boccaccióban a könyvárus, a MÁV szimfo­nikus zenekarával operák — és legtöbbször „rosszindula­tú sajtóvisszhang”. Az ope­rett után a Népszínház kö­vetkezett „prózista” alakítá­sokkal. Ennyit a múltról. — Igen rövid pályafutás az enyém: nyolc év... És sosem tudom behozni azt a tíz esztendőt, amennyivel később kerültem a pályára. Ezért kifejezetten elégedet­len vagyok az életemmel... Ügy érzem, két nagy alkal­mam volt eddig — vagy in­kább lehetett volna — a kiugrásra. Az egyik Buda­pesten a Figaro, a másik itt, illetve a Gyulai Várszínház­ban az Üj Zrínyiász. S azt hiszem, nem csak rajtam múlott, hogy nem sikerült. Azóta szkeptikus vagyok. — Nem szemrehányásképp mondom: az új vezetés a fiatalokra figyel — itt és a világon mindenhol. Valóban tehetséges fiatalok jöttek most ide, de a kérdés az, hogy hogyan vezetik őket. A színészitek kell a rendező, a kontroll. A rossz rendező gyököt vonhat a tehetségből, a jó rendező hatványozni tudja azt... Én eredetileg számítottam a La Mancha címszerepére, de beláttam, hogy ebbe a felfogásba nem illettem bele. Örülök a te­hetséges fiatal kollégáknak, s ha a vezetés ügyes, itt jó társulat alakulhat ki. Kincses Károly az 1986— 87. évi évad óta a Jókai Színház tagja, s bár három esztendő talán nem olyan sok a színművész életében, az eljátszott szerepek sora annál gazdagabb. Oliver, Ci­gányszerelem, Üj Zrínyiász, Vénusz selyemben, Lili bá­rónő tavaly, La Mancha lo­vagja. A piros esernyő és a Mágnás Miska most. A mu­sicaltől az operettig, sőt, a mesedarabig alig akadt elő­adás, amelyben ne láttuk, ne hallhattuk volna. Alakítá­sok — egyéniségére szabot­tak, vagy tőle távoliak, em­lékezetesek és halványab­bak. A kritikában hűvös fo­gadtatás, mérsékelt elisme­rés, méltatás soha. Többször beszélgettünk már. Színházról — a békés­csabairól és általában —, próbákról, előadásokról, el­képzelésekről és azok várt, vagy éppen elmaradt meg­valósulásáról. Kiderült, hogy Kincses Károlynak milyen fontos a közönség, hogy mennyire hiányolja az őszin­te, elemző visszajelzéseket. Hogy komolyan veszi, lehet, hogy túlságosan is a szívén viseli a sajtóban megjelent kritikákat, kifogásolja, hogy ezek az irodalmi műről, a szerzőről, meg sok minden egyébről szólnak, de szinte semmit magáról az előadás­ról. Valahányszor beszélget­tünk, keserű volt és csaló­dott. Érdekes, hogy ilyen közérzet ellenére sosem ad­ta fel, sosem vette félvállról a feladatokat. Szomorúság és lendület, a jó szó hiánya és a tenniakarás pedig ritkán jár együtt. Az alábbiakban vallomá­sok, nézetek következnek. Válogatás, csak egy töredéke mindannak, amiről szót ej­tettünk. Talán nem is a leg­fontosabb szempontok, de valamit hozzátehetnek a színművész portréjához. — Később kezdtem ezt a pályát, amit bánok is, meg nem is. 1980*ban végeztem a főiskolát. Azelőtt építésve­zető. belsőépítész voltam. A Madách Színházban töltöt­tem két évadot, majd a Fő­városi Operett Színházban ötöt. Hamar rám ragadt az „énekes színész” jelző. Én baritonista vagyok és nem bonviván. A bonvivánságot itt vállaltam fel, kényszer- helyzetben, de szívesen csi­nálom. 1982-ben Németh Marikával a Csárdáskirálynő főhercege­ként Fotó: Kovács Erzsébet n gyerekek már megszokták, a felnőttek még nem igazán Új év a vésztői művelődési központban — Ügy látom, hogy a mű­vészeti életben történő vál­tozások inkább negatív ter­mészetűek, rossz irányúak. Valószínűleg a főisko­lai oktatásnak is az eredmé­nye, hogy az egész magyar színházi világban a rende­zők nagyon egyformák, egy­forma az arcuk, a stílusuk. Kevés az olyan egyéniség, aki a színészt vezetni tudná. — Egy színházat nem az különböztet meg a másik­tól, hogy ezer forinttal töb­bet tud fizetni, hanem az emberség. Elsősorban a ve­zetők és a színészek közötti viszonyra gondolok. Arra, hogy a vezetés szereti-e a saját színészeit, hogy nem akarja-e őket kizsigerelni, hogy gondol-e arra, hogy nemcsak ebben a hónapban, vagy a következőben kell játszaniuk, hanem a követ­kező évadban, sőt, később is. A színész csupán eszköz egy ilyen mechanizmusban. A feszített tempónak nyilván anyagi okai is vannak, még­is azt tartom, hogy túlzás egyszerre több darabban ját­szani és próbálni is. A meg­becsülést hiányolom. — A színházi kiszolgálta­tottság egyik okát abban lá­tom, hogy semmi visszajel­zés nem érkezik a közönség­től. Mi az, hogy nem lehet valamivel megbukni?... Olyanok vagyunk, mint a közértben az árucikk, amit kiraknák és megvesznek. S azután senki nem kéri szá­mon, hogy hol mit mutattak be, miért és hogyan ... — A megoldás? A színé­szekre kellene darabot ta­lálni, nem elég a divatot kö­vetni. Hosszú távra kellene inkább a színháznak egyé­ni arculatot kialakítani, nem ugyanazt csinálni, amit a többi. A vidéki színházak általában után-után játsza­nak, ahelyett, hogy valami újat, eredetit mernének vál­lalni — felelősséggel, per­sze ... Konstruktív színhá­zat akkor lehetne létrehoz­ni. ha ebben a közönség is, a város is konstruktívan részt venne. — ... Ha megkapok egy szerepet, magamban mindig kiosztom egy egészen nagy színészegyéniségre, és el­gondolom, hogy ő hogyan játszaná el. Vannak ideálja­im, mércéim. Szerintem anélkül nem szabad színpad­ra lépni. S azt hiszem, a mai világban ideálokra minden­kinek szüksége van. N. K. November 12-én nyílt meg a Sinka István Művelődési Központ Vésztőn. Azóta több sikeres rendezvényt tudhat­nak maguk mögött a ház munkatársai és Vágó János, az intézmény igazgatója, akivel a megnyitó óta el­telt időről és a tervekről be­szélgettünk. — A Jókai Színház már egy felnőtt- és három gyer­mekelőadást mutatott be. Népszerűek a hangverse­nyek. Az ifjúsági bérleti hangversenyen például 220 fiatal vett részt. Kihelyezett zenei tagozat is működik ná­lunk, melynek növendék- hangversenye legalább ilyen sikert aratott. És akkor még nem beszéltem a fenyőün­nepségekről ... — Tehát a Télapó is ott­hon érezte magát az új mű­velődési központban? — Olyannyira, hogy ha nem nálunk rendeztek a munkahelyek fenyőünnepsé­get, a ruháját kölcsönadta, ne legyen kisebb az élmé­nye ott sem a gyerekeknek. — Minden korosztályt si­került már „beédesgetni?” — A gyerekekkel már lá­tom, jól megleszünk. Több színjátszó-, rajz-, modelle­ző-, énekkar, gitárszakkör indult a számukra, s akkor a kihelyezett zenei tagoza­tot még nem említettem ... Szóval ők már megszokták, hogy vagyunk, igénybe ve­szik szolgáltatásainkat. A fiataloknak rendszeresen rendezünk diszkót, alkalom­Az idén is megrendezik Pé­csett a diákfotósok hagyomá­nyos tavaszi seregszemléjét; a szervezők — a KISZ Központi Bizottsága és a Pécsi Xarr Im­re Szakmunkásképző és Szak- középiskola — meghirdették a középiskolások és szakmunkás- tanulók XXI. országos fotó- pályázatát. A kiírás szerint a fiatalok személyenként négy­négy fekete-fehér, vagy színes képpel pályázhatnak, témájuk kötődjön az ifjúsághoz: életé­hez és tanulásához, környeze­tének változásaihoz. A pályá­zatra szánt fotókat március 1- jéig lehet elküldeni a pécsi is­kolába. adtán egyéb műsorral színe­sítve ... De szeretnénk egy ifjúsági klubot is. — Es a felnőttek? — Nos, velük nehezebb a helyzet. Működik ugyan egy felnőtt teniszklubunk, de hát ez nem elég. És persze, ott a nyugdíjas női és férfiklub. Már csak a biliárdasztal hi­ányzik ahhoz, hogy igazán otthon érezzék magukat ná­lunk ezek az idős emberek. — És lesz biliárdasztal? Ha már épp ez hiányzik... — Igen, ma azt is „beköl­töztetjük”. — Egyéb terveik? — Két színházi bérletso­rozatot indítunk a legifjab­baknak, s a felnőtteknek is szeretnénk legalább két elő­adást tartani. Emellett gon­dolkozunk egy Vidám Szín- pad-i előadáson, s hamaro­san, februárban jön hoz­zánk a Betli-duó, mely la­kodalmas rockot ad elő. — Ezek a nagytermi ren­dezvények ... És a kiscso­portok? — A tervezett ifjúsági klubról már szóltam. Emel­lett lesznek nyelvtanfolya­maink, gépírótanfolyamok, és épp ma indul a társas­táncoktatás, Csáki Emília irányításával. — Akkor hát az 1989-es naptárba egyre több rendez­vényt írhat be? — így van. A legközeleb­bi bejegyzés január 14, ek­kor a gyerekeknek tartunk játszóházat. N. A. A nyilvános képbirálat már- cius 5-én történik. A Magyar Fotóművészek Szövetségének tagjaiból, az Országos Közmű» velődési Központ és a rendező szervek képviselőiből álló bi­zottság értékeli, rangsorolja majd a képeket. Az országos fotótárlatot hazánk felszabadu­lásának 44. évfordulója tiszte­letére április 4-én nyitják meg Pécsett. Akkor adják át a dí­jakat is a legsikerültebb képek szerzőinek. A középiskolák és a szakmunkásképző intézetek legeredményesebben szereplő fotószakkörei a kiállítássorozat vándorserlegét kapják. Országos diákfotá-pályázat

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents