Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-31 / 26. szám
1989. január 31., kedd Egy férfi és félszáz nő Magánytól menekülő társkeresők Fotó: Gál Edit „Ne a tükröt szidd!” Csirkefejek és sorstragédiák „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!” Mármint afelől, hogy ami a színpadon történik majd, az csak játék, szórakoztató, andalító, a hétköznapok valóságából kiemelő. Talán így lehetne „útbaigazítani” — Dante szavait kiegészítve — a közönséget, ha Spiró György darabját készül megnézni. S aki tudja, hogy „fejbe kólintó”, „fölkavaró”, mélyen lesújtó színházba megy, nem éri meglepetés. Legalábbis nem akkora, hogy megrekedjen a kezdeti párbeszédek primitívségén, trágárságán, és ettől ne vegye észre, hogy amit lát — amivel szembe kell néznie —, az nem más, mint a mai magyar valóság. Sajnos. A Csirkefejet 1985-ben írta Spiró György, s ha a drámájában adott társadalmi látlelet akkor még túlzónak is tűnhetett, az azóta eltelt évek, a tovább halmozódó gondok-bajok, az általános válság jegyei az írót igazolják. Akkor még nem volt munkanélküliség, nem voltak sztrájkok, bombariadók és szabotázsakciók, ma már vannak. Az alkoholizmusról, a bűnözésről, a családok felbomlásáról és az öngyilkosokról készített felmérések már akkor is félelmetes adatokat tártak elénk, ezek mára csak rosszabbak lettek, és kilátásaink a jövőt illetően sem jobbak. A modern világ perifériájára szorult, szerencsétlen, kitaszított, az emberi fejlődés igen alacsony szintjén megrekedt, ösztöneik szerint működő (hogy élő, nem is lenne helyénvaló kifejezés) figurák a Csirkefej szereplői. Külön-külön tragikus sorsok, sorstragédiák — a szó klasszikus görög értelmében, olyan visszaköszönő motívumokkal, mint például a hazatérő fiú, a bosszú, a gyilkosság, annak előjele, az erkölcsi kötelesség, hogy a halottat el kell temetni. Spiró drámájából nagyszerű előadást rendezett Mrsán János a Jókai Színházban. Olyan előadást, amely mellbevágó hatásával és végig egyformán színvonalas jeleneteivel, forró légkörével szorítja a nézőt a székbe. Olyan előadást, amelynek nem voltak7 lélegzetvételnyi szünetei sem, ahol a történés, a látvány és a párbeszéd összhangját szépen mekomponálták. Ez az az előadás, amely után egyszerűen nem lehet felállni és elrohanni, mintha mi sem történt volna. Az egykori Vigadóban remek „otthonra” lelt ez a szociografikus, mélyen realista darab (díszlet- és jelmeztervező Németh Zoltán). A két mozgalom együttműködésének helyzetét tekintették át a HNF OT székházában tegnap Duschek Lajosné elnök és Huszár István főtitkár vezetésével a Magyar Nők Országos Tanácsának és a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tisztségviselői. Leromlott, lepusztult, elkoszolódott falak, szanálásra ítélt külvárosi ház; az elhanyagolt, szemetes udvarról négy lakás nyílik. A nézők benn ülnek az udvarban, s bár szívesen kívül maradnának az eseményeken, erre nincs módjuk. Nyomorúság, sivárság kinn és benn, vagyis az udvaron, a lakásokban, de mindenekfelett a lelkekben. Mintha csak Szentirmay Évának (Jászai-díjas) írta volna Spiró György ezt a főszerepet! Óriási, lenyűgöző alakítás. Ezzel a Vénasz- szonnyal (vagy közeli rokonával) találkoztunk már néhány évvel ezelőtt a Pincejátékban. Szánalmas, nem rigolvás. önmagában gyötrődő, nem őrjöngő nénike. Az egyetlen ebben a földhözragadt környezetben, aki szembenéz sorsával, számot vet, mérleget csinál és válaszokat keres. Kislánya meghalt, férjét ápolta (legalább ápolta, ha már nem szerette), eltemette, és a nyilasidőkben nem mert senkit rejtegetni, mert félt — ahogyan mások is féltek. Az a macska volt mindene, az élete. Miatta 12 éven át mindennap felmosta a konyhát, a macskaeledel (a csirkefej) saját élelmét szorította ki a hűtőszekrényből. De volt értelme az életének! A macskát — és később a Vénasszonyt is — éppen az a fiú gyilkolja meg, aki enni-inni kapott tőle, s aki nála melegedhetett kiskorában. Az intézetből hazalátogató gyerek brutális terveket sző, megalázza, miközben a Vénasszony arról álmodik, hogy mindenét ráhagyja — éppen őrá. Érthetetlen, indokolatlan tettek, fordulatok, semmi nincs a helyén, minden elbizonytalanodik, felborul. Ennyire elfajultak az emberi kapcsolatok? Ennyire nem létezik már egy csepp erkölcs, egy csepp logika sem? Ügy látszik, ennyire zűrzavaros, átláthatatlan, félelmetes, nyomasztó a világ, amelyben élünk. Feledhetetlenek azok a színpadi pillanatok, amikor a Vénasz- szony sirat, temet, vagy amikor tervez — új szerepeket keres magának, emberieket ebben az embertelen világban. A Srác (R. Kárpáti Péter) és a Haver (Magyar Tivadar) „ékesszólása” a spirói „romnyelv” csúcsa. Egymást érik a közönséges, durva szavak; szörnyen korlátolt, primitív alakok megnyilvánulásai ezek, hiányos szókincs, nyelvhelyességi alapismereteket nélkülöző. Információ közlésére, az egymással való érintkezésre alA vita során egyebek között elhangzott, hogy a jelenlegi politikai viszonyok közepette a csak formálisan működő szervezetek kora lejárt; a jövőben csak az eleven, valóságos társadalmi érdekeket kifejezni képes tömörülések lesznek életképesek. Ma sem a nőmozgakalmatlan, tulajdonképpen nem is beszéd. Rendkívül alacsony szellemi színvonalról, lelki sivárságról árulkodik. R. Kárpáti Péter ügyesen jeleníti meg az „állami” gyerek sorsát, a veszélyeztetett család minden nyűgével „felruházott” fiatal indíttatását. Hatásosan érzékelteti, hogy törvényszerűen honnan, hova juthat (amikor rövid időre egymásra lel apa és fia, amikor önkívületben kirugdossák a macskát a sírjából, majd fociznak vele). Magyar Tivadar, mint Haver nagy tehetséggel lop be humort minden lehetséges kis hézagba, parányi felüdülést hozva ezzel, hogy a következő sokkot el lehessen majd viselni. Ebben a Csirkefej-előadás- ban valamennyi alakítás, színészre és színpadra született szerep kidolgozott, fegyelmezett, valamennyit a látapintás és az azonosulás teszi naggyá. A Nő (Bökönyi Laura) még úgy vonul be legelőször, mintha némiképp jobb sorsa lenne a többiekénél, aztán leomlik a lepel, nem csak a paróka, és kiderül: az eltartási szerződéssel kivívott lakás és az alkalmakra szóló szerelmek mennyi szenvedést, kínt rejtenek magukban. A bunkó, alkoholista, sokszor már drasztikus Apa szerepében Harkányi János azt is eléri, hogy szánalmat ébresszen, utalva arra, hogy elfuserált helyzetéért nem csak ő a felelős. Apa és Anya (Nagy Mari) — el- züllött, elkurvult. Napjaink melósai — tekintetükben düh és gyűlölet —, s félő, hogy egyre több ilyennel kell majd szembenéznünk ... Név és remény nélküli emberek. A Tanár lenne ebben az udvarban az az ember, akire fel lehetne, kellene nézni. Lengyel István — megjelenésével és viselkedésével mégis inkább szánalmat kelt. Másképp szólva: nem lóg ki a sorból. A Törzs és a Közeg kettősén, Kalapos Lászlónak és Jancsik Ferencnek nevetünk, de nagyon fájdalmas ez a nevetés. Spiró és Mrsán színháza nem „a fertőző belenyugvás színháza”. A valóságé: ábrázol, ismereteket zúdít ránk. de nem ítélkezik, nem segít a tájékozódásban. Az ítéletet nekünk kell kimondani — erről a zűrzavaros, embertelen, trágár világról, amelyben élünk. S ha már ilyen a világ, miért ilyen a színház is? A kérdést másképp teszem fel: ha ilyen a világ, miért ne lenne létjogosultsága ilyen színháznak 's? Niedzielsky Katalin lom, sem a népfrontmozgalom nincs monopolhelyzetben, így mindkettő feladatának tekinti, hogy nyitott legyen, és együttműködést ajánljon mindazoknak a szervezeteknek, egyesületeknek és mozgalmaknak, amelyek tevékenységük révén kölcsönösen elfogadható megoldásokat javasolnak a nemzeti közmegegyezés kialakítása, a társadalmi-gazdasági kibontakozás érdekében. Többféle magány van. Lehet például a törvényes házasságot fenntartva, de érzelmileg elhidegülve, lelkiekben eltávolodva egymástól, úgynevezett társas magányban élni. Ezenkívül szép számmal akadnak egyedülálló nők is, férfiak is: agglegények, hajadonok, özvegyek, elváltak. Szinte mindegyik ilyen ember menekülni igyekszik — nyíltan vagy be nem vallva — a testet-lelket gyötrő egyedülléttől. A hagyományos házassághirdetéseken kívül a megmenekülés reményének fényét csillantják fel a magányosok számára az utóbbi években országszerte megalakított klubok, s a különféle társkereső szolgálatok, házasságközvetítő gmk-k. adatokból szerelem? A békéscsabai L. Gábor két esztendeje vált el. Negyvenéves. Tetemes összeget fizet havonta szerény albérleti szobájáért, s a fürdőszoba-használatért. Nem keres rosszul, viszont fizetését tovább csökkenti a gyermek- tartási díj, így aztán az ő menekülési kísérleteinek igen prózai, vagyis anyagi okai is vannak. — Másfél éve írtam az egyik házasságközvetítő irodának, s rövidesen kaptam tőlük nyomtatott tájékoztatót, űrlapot, s persze egy csekket is — meséli társkeresésének történetét. — Az űrlap egyik felén az én adataimat, tulajdonságaimat, kedvteléseimet és hasonlókat kellett feltüntetnem, a másikon pedig azt, hogy milyen partnerre vágyok. — Hitt a sikerben? — Gondoltam, pár száz forintot megér egy ilyen kísérlet, s hátha szerencsém lesz. Persze tisztában voltam vele, hogy egy szerelem, de még egy valamirevaló vonzalom, szimpátia sem azon múlik, hogy valaki hány kilós, mekkora a magassága, milyen a szeme színe, s szőke-e vagy barna a haja. — Ezeket is felsorolta az adatlapon? — Igen, no meg az érdeklődési kört, a kedvelt szórakozást, az életkort, az iskolai végzettséget, sőt még a tájegységet is, ahonnan leveleket várok majd. Ez utóbbi alapján az irodától kapott címlistán zömmel a Dunától keletre lakó, hasonló cipőben járó hölgyek neve szerepelt. — Sok magányos nő írt önnek? — Ötvenöt; éppen az imént számoltam meg. Lista a feleségjelöltekröl L. Gábor egyetemet végzett, így főként diplomásokkal került kapcsolatba a partnerközvetítés révén. Az újságíró kérdésére kisebb kimutatást is készített az 55 feleség-, illetve élettársjelölt- ről. Ezt mutatva öniróniával jegyzi meg: — Talán a férjet keresőknél szintén léteznek olyan listák, amelyeken sok férfitársammal együtt magam is szerepelek .. . Aztán ismerteti statisztikáját, pontosabban csak azokat a részleteket, amelyekkel nem sértjük meg a titoktartási kötelezettséget, összesen 31 településről érkeztek a levelek, kis falvakból és nagyobb városokból egyaránt. A legtöbben — 7-en — Debrecenből keresték benne a társat, Budapestről pedig 5-en, s 3-3 feladó Nyíregyházáról, Miskolcról, illetve Szegedről jelentkezett. — Térképen néztem meg, hogy hol is van Áporka, mert onnan is írtak — kommentálja a listát, amiből kitűnik még: az 55 levélíró 21-féle foglalkozású, s döntő többségük pedagógus. A 26 tanárt vagy tanítót a statisztikában messze lemaradva követi 4-4 főkönyvelő és közgazdász, valamint 3 óvónő, de például jogász, könyvtárigazgató, áruházve- zető, orvos, gyógyszerész is küldött bemutatkozó levelet L. Gábornak. — Elsősorban elváltak írtak? — Huszonhat elvált, 22 hajadon, 2 „független”, egy özvegy és 4 olyan hölgy, akinek soraiból ez nem derül ki. Egyébként 23-nak van legalább egy fia, vagy lánya, 29-nek nincs, háromról nem tudom. Egy tanítónő 4 gyerekének keres nevelőapát az igazi helyett, akitől italozó életmódja miatt vált el. — Végül is bőven volt válogatási lehetősége. — Igen — mondja. — Megjegyzem: mivel az' általam megismert nők sokkal kevesebb levelet kaptak a férfiaktól, mint én a nőktől, így sokkal kisebb az ő skálájuk. Bemutatkozó leveleik nagyobbik részével egyáltalán nem foglalkoztam, mert ezek főként semmitmondóak, általánosságokat tartalmazóak, vagy éppen „lelkizőek” voltak. Többektől fényképet kértem, de ezt nem szívesen küldtek. Aki mégis megtette ezt, az általában nem tetszett. De csalóka a fénykép is. Ez akkor derült ki, amikor elutaztam egy miskolci hölgyhöz. El is határoztam, hogy nem fogom bejárni a fél országot ismerkedés végett. Meg aztán kinek van ideje és pénze 150-200 kilométerre, vagy még messzebb lakó hölgynek udvarolni?! Márpedig enélkül nincs igazi megismerkedés. — És a közelben? Fényképek és találkozások — Akadt, aki egyből meghívott a lakására. Mindjárt ott is aludtam, s csak másnap reggel jöttem rá, hogy az ilyen dolog nem az én világom. Mások is tetszettek ugyan valamennyire, de kis idő múltával sorra kiderültek különféle gondok, problémák, betegségek, lelki bajok. Különben is, ebben a korban az alkalmazkodás már nehéz. . — Békéscsabáról kapott-e levelet? — Kettőt. _ ? — Az egyiket gyerekkori jó ismerősöm írta, aki most sem több annál, ami volt, a másik pedig hiába csinos, gondolkodásban nem illünk igazán egymáshoz. Egyébként a levelekre visszatérve: egy-két kivétellel valameny- nyi hölgynek van saját háza vagy lakása, esetleg telke, vágj' autója is. Majdnem mind ezt írta: „Szeretek utazni, olvasni, tévét nézni, színházba, moziba járni, házias vagyok." Namár- most, ezekhez a közlésekhez jön 1-2-3 gyerek, s az ember döntse el, hogy Nyíregyházára menjen-e, vagy Szegedre. — Tehát továbbra is magányos? — Sajnos. Nekem is, meg az ajánlott partnereknek is valószínűleg ugyanaz a hibánk: többet várunk a másiktól, mint amennyit adni tudunk neki. — Hogyan tovább? —• Maradhatok albérletben, de nem lehet jó magányosan megöregedni. Ezenkívül bízhatok a szerencsémben, hogy találkozom az igazival. S van még egy lehetőség, az elvtelen kompromisszum: odaköltözök egy nőhöz, aki iránt nem érzek vonzalmat, de rendes, tiszta, s persze saját háza is van. Vitaszek Zoltán fl népfront és a nőmozgalom Vénasszony: „Van Isten, vagy nincs? Ha van, akkor ez büntetés, és megérdemeltem...”
