Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-24 / 20. szám

1989. január 24., kedd Ének, zene, hagyományápolás Látogatóban a kondorosi szlovák pávakör alapító tagjánál Több mint negyedszázada áll a közművelődés szolgá­latában Gyöngyösi Pálné, a Kondorosi Egyesült Tsz nyugdíjasa, a szociális, kul­turális bizottság volt elnö­ke. Ma is rendszeresen eljár a szlovák pávakörbe, me­lyet 15 évvel ezelőtt szerve­zett, a nyugdíjasklubban ő a női csoport vezetője. — Honnan a sok ötlet, energia — kérdezem a töré­keny, pedáns, örökké mo­solygó asszonyt: — Talán onnan, hogy na­gyon szeretem az embere­ket, a dalt, a zenét, az iro­dalmat és mindent, ami szí- vet-lelket gyönyörködtet, melenget. Tanyán születtem, amíg iskolába nem kerül­tem, csak szlovákul beszél­tem, énekeltem a zsoltáro­kat, dalokat. így tanított nagyanyám. Jól tanultam, az evangélikus egyház díjmen­tesen taníttatott volna, de nem engedtek a szüleim, öt hold saját- földön gazdál­kodtunk, kaptunk hozzá még kettőt, volt mit csinálni. Édesapám fiatalon ágynak esett, édesanyám őt ápolta, a mezőn nekünk, gyerekek­nek kellett helytállnunk. — Aratáskor kaszáltam a rendeket, mint a fiúk, mar­kot szedtem, kévét kötöttem, egylovas szekérrel hordtam a trágyát, fogtam az eke szarvát szántás idején. En­nek ellenére nagyon szép emlékeket őrzök, boldog if­júságom volt. A felszabadu­lás után mindjárt beléptem Ismeretlen Liszt-mű Eddig ismeretlen Liszt­művet fedezett fel Jay Ro­senblatt amerikai zenetudós. A zongoraversenyt a követ­kező szezonban bemutatja a Chicagói szimfonikus zene­kar. A The New York Times beszámolója szerint a mű eredeti kottáit Weimarban, Leningrádban és Nümberg- ben őrizték, de először az 1. zongoraverseny korai válto­zatának tartották, mivel ez is Esz-dúrban íródott. A weimari kéziratokat Michael Saffle Liszt-szakér­tő 1982-ben vette fel Liszt publikálatlan műveinek ka­talógusába, és azzal a jegy­zettéi látta el, hogy feltehe­tőleg egy ismeretlen zongo­raversen y tervezetéről van szó. Rosenblatt tavaly április­ban Budapesten gyűjtött anyagokat Liszt zongora- és zenekari műveiről szóló disszertációja számára. Ku­tatásai során olyan 'kotta­másolatokra bukkant, ame­lyek eredeti példányait egy leningrádi könyvtárban őriz­ték. Nagy meglepetésére ki­derült, hogy a kópiák össze­illenek a weimari eredeti kottákkal. A mű valószínűleg 1839- ben keletkezett, amikor Liszt többéves kihagyás után is­mét koncertkörútra indult. Vendégjátékaihoz három zongoraversenyt komponált, amelyekben a szólórészekre fordította a legnagyobb fi­gyelmet. Feltételezhető, hogy hangversenykörútjain ké­sőbb részben átírta ezeket a műveket. Jerome Lowenthal zongo­raművész, aki elsőként vé­leményezte Rosenblatt mun­kájának eredményét, a The New York Timesnak így nyi­latkozott: valódi Liszt-mű­ről van szó. Azonnal felis­merhető az elegáns, gunyo- ros géniusz kézírása. A be­mutató minden erre fogé­kony ember számára csodá­latos felfedezés lesz. „Szeretünk dalolni magyarul, szlovákul...” a pártba, az ifjúsági szerve­zetbe, színi előadást tartot­tunk, dalárdába, népi tánc­csoportba Jártunk. Nagyon sokat szerepeltünk, boldogok voltunk, ha örömet szerez­hettünk az embereknek. Hit­tel, 'szívvel, lélekkel tettük a tennivalót, bíztunk abban, hogy nyugodt, békés, jobb élet alapjait rakjuk le. — Családi élete? — Nagyszerű legényt kap­tam. 1950-ben esküdtünk, egy fiút szültem, ott marad­tunk a szüléink tanyáján több évtizeden át szeretet- ben, egyetértésben. 1952- ben beléptünk a Dolgozók Tsz-be, 1953-ban kiléptünk, visszakaptuk a földet, a fel­Tegnap 'Röhög az osztály. Karinthy stílusában. A szünetben Sa­lamon beleült a lekváros ke­nyérbe. Most éppen egy fü­zetlappal a fenekét törli. Röpködnek a szellemes meg­jegyzések. A történelemta­nárnő, Horóczika nem tud­ja elkezdeni az órát, belőle is bugyborékol a nevetés. Jó kis hecc! Lőttek a fele­lésnek! Már megérte! * * * Becsöngettek. Hömpöly- gés vissza, a terembe. Má- zsányi súlyú a könyv a kéz­ben, biológiadolgozat lesz. Elnéptelenedik a folyosó, csak két kitűnő tanuló stré- berkedik az ablakmélyedés­ben. Hadarva sorolják az ál­latfajokat, hű! itt valami gu­banc lesz, valamelyikőjük rosszul jegyzetelt. Cseleked­ni kell! Kívülről ráfordít­ják a kulcsot az osztályajtó­ra. Csiribú-csiribá, itt van Márta néni, a kulcs sehol, szelíd kopogtatás, bentről őrjöngés, kiabálás, hülyék, nyissátok ki, tudjuk, hogy ti voltatok. Az eminensek ár­tatlanul nézik, amint a pe­dellus bácsi a harminchá­rom kulccsal a zárat nyitni próbálja. Márta néni gyana­kodva figyel, nem, ők iga­zán nem voltak, hogy tet­szik ilyet gondolni! Majd egy indiánüvöltés, kitódul a tömeg, értetlenkednek, Pis­ta bácsi szakszerűen magya­ráz, telik az idő, teljes a káosz. Márta néni a kated­rára húzódva szemléli a zűr­zavart. Nem kiabál, ő is volt diák. * * * ötvenes évek, magyaróra. Feri az osztály kedvence. Vastag szemüvegével költő­nek nézné az ember, most került ki az egyetemről. Minden találkozás vele va­rázslat. Felfedezés. Egy újabb vers, egy szép gondo­lat, ifjúi hév, lelkesedés. „Ne fogjon senki könnyel­műen” — Ferit hallgatja az osztály. Nem értik. Miért ilyen lázas a tekintete, hon- nét ez a lobogás? Zavaros dolgokról beszél, csupa tűz minden szava. Aztán más­nap megértik. Bricsesznad- rágos férfi jön be az órá­szerelést, s csak 1960-ban léptünk vissza. Ettől az idő­től fordult meg az éle­tünk. — A kertészetben kaptam munkát, majd 4 év múlva irodára kerültem egészség- ügyi, szociális, kulturális ügyek intézésére. Voltam társadalmi munkában nőbi­zottsági elnök, Vöröskereszt­titkár. Szerencsém volt, mert három ciklusban tanácstag, 15 éven át pedig a Teszöv- nél voltam vezetőségi tag. A tanácsnál a tanyasi embere­ket képviseltem, ismertem örömeiket, gondjaikat, szo­kásaikat. A sokrétű közéle­ti tevékenység kapcsán szer­zett jó tapasztalataimat a tsz-ben igyekszem hasznosí­tani, ameddig csak bírom. —I Büszke vagyok arra, hogy szövetkezetünk sokszor volt kiváló, rengeteg hazai és külföldi ember fordult meg nálunk a parasztember­től az államfőig. A KISZ- esekkel" együtt szerveztük az ünnepségeket, a szakmai bemutatók rendezvényeit. Lüktető életet szerettem mindig magam körül. A ’70- es évek elején megszervez­tem a kézimunka-szakkört, két évig tanfolyamra jár­tam, hogy szakszerűen irá­nyíthassam a munkát. Ma Petrovszki Pálné nőbizottsá­gi elnök vezeti á szakkört. — A pávakör 1974-ben alakult. Az énekkar és a ci- teraegyüttes között én csak összekötő kapocs vagyok, a vezetőnk nagy örömünkre Dankó Jánosné ének-zene ra, a diákok a tanár urat hiányolják. A hitleri bajusz mögül rövid, kegyetlen a válasz: — Ne keressék őt! — Majd újabb, pattogó ve­zényszavak: — Ezentúl má­sok lesznek a magyarórák! Vigyázzáltás, fegyelem, han­gulatkeltés nótaszóval! Min­den óra előtt ugyanaz! Érik a ropogós cseresznye! — a diákok riadtan nézik. Ki ez az ember? Honnét szaba­dult? Aztán kényszeredetten énekelni kezdenek, hamisan, mintha hallásuk se volna. „Viszek a babámnak, csu­haj, belőle”, szegény Feri, talán börtönbe tuszkolták, zűrös idők vannak. A csiz­ma sarka kegyetlen ritmust ver a parkettán. Gazdája diadalmasan néz körbe. — Ellenszenves alak! — szisze­gik két nótasor közt a gye­rekek. — Holnap hozunk neki egy tál rohadt cseresz­nyét! Ma Röhög az osztály. Arisz- toPenész a táblára írja a tételeket. Közben mindenki a szexújságot bújja. Csak az első padban ülők mímelnek figyelmet. — Hű, de jó csaj! — csámcsognak az egyik nagy keblű, nem éppen ma­donna láttán. Gőzük sincs a tételekről, pedig negyedike­sek. — Ki mérte Napóleon­ra a legnagyobb csapást? — fordul sarkon a tanár, és kérdésével kiszúrja az egyik elmélyülőt. Az bölcs életta­pasztalattal válaszol: —Má­ria Lujza! — ArisztoPenész felderül. Jó vicc! Neki is van felesége. * * Becsöngettek. Izgatott dú- ródás vissza, a terembe. A könyvet ‘a pad alá is lehet dobni, ma osztják ki az oroszdogát. Másenyka, az osztályfőnök lassan és ta­goltan beszél. A teljesítmé­nyeket méltatva pontosan kitér a részletekre, ő az alaposság mintaképe. De kit érdekel mindez? Ide a je­gyekkel, lapozzunk gyorsan, mit írt a végére? Nahát, ez mégiscsak bosszantó, ennyi kínlódásra kettest adni! Ta­nárnő! Nem lehetne átjaví­tani négyesre? Nem, Zoli­tanár, aki szeretettel tanít minket. Nlélküle nem érhet­tünk volna el ilyen nagysze­rű eredményeket. Kétéven­ként tartják a szlovák páva­körök országos minősítését, az arany oklevelet mindig elnyerjük, nívódíjat kétszer kaptunk és a Szocialista Kultúráért kitüntetés birto­kosai vagyunk. Gyakori ven­dégünk Pribolyszky Mátyás, a citerazene nagy művésze és dr. Bencze László, a Deb­receni Tanárképző Főiskola docense, aki népdalok gyűj­tésére jár Kondorosra. Tő­lük nagyon sokat tanulunk és jó barátok vagyunk. — Boldog vagyok, hogy az említett körök létrejöttek, így hasznosan töltjük a sza­bad időt, mi most is szere­tünk nevetni, meg dalolni magyarul, szlovákul. Csalá­dias az összejövetelünk, mint régen, amikor össze­jártak a jó szomszédok, ba­rátok. És ez valami csodá­latos érzés. — Kitüntetései? — Elégedett ember va­gyok, a munkámat megbe­csülték. A 2 Kiváló Dolgozó jelvény mellé megkaptam a Munka Érdemrend bronz fokozatát, többször . része­sültem pénzjutalomban, szó­beli elismerésben. Amíg az egészségem engedi, részt kí­vánok venni a kollektív munkában, nemzetiségi kul­túránk ápolásában, megőr­zésében. — Jó egészséget kívánunk hozzá. Ary Róza kám, ezt így is kegyelemből kaptad! De, tanárnő! Leg­alább egy közepest! Szó sincs tála! TanárnőőőH Adok egy húszast!... * * * Belvárosi forgalom, zsúfolt autóbuszok. Délidő. Diákok terpeszkednek az üléseken, negyvenötös lábaikat biztos, hogy az útba rakják. Túl a napi gondokon, önfeledten szórakoznak. Egyik társuk árcédulákat ragaszt' a gya­nútlan utasok hátára. Köz­ben majd kipukkadnak a ne­vetéstől. Egy idős bácsi rosz- szallóan ingatja a fejét: — Ejnye, ejnye, gyerekek! Nem szabad ilyet csinálni! — majd leszáll. A srácokból kú buggyan a röhögés. A bácsi hátán jókora felirat: — Ár- leszállítás! 30%-os kedvez­mény! * * * Napjaink. Budapest—Bé­késcsaba, személyvonat, má­sodosztály. Vasárnap esti zsúfoltság. Vizsgára készülő főiskolások, szolid nyugdíja­sok, parasztnénikék. A sze­relvény kihúz a Keletiből. Másodpercenként csapódik az ajtó. Nagyhangú banda randalíroz egyik vagonból a másikba. A kezükben ciga­retta, sörösüvegek, szinte hátba vágják az embert. Trágár szavak röpködnek, az útjukba kerülő lányokat ar­cátlanul molesztálják. A ka­lauz és az utasok tehetetle­nül hallgatnak. A suhancok tanyát, vernek az egyik sa­rokban, úgy látszik, megta­lálták olcsó szórakozásukhoz a partnert. És ettől kezdve nincs nyugalom, olvasás, el­mélyülés, csak műsor. Ti­zennyolc éven felünknek. A belépőt hozzá a menetje­gyünkkel váltottuk meg. Pereg a film. A szexuális jelenetet szolidabb képsor követi, üvegeket hajigáinak ki az ablakon. Aztán a lány cipőjét is. Gyoma után fel­lélegezhetünk. Tudjuk, hogy az ilyenek semmitől sem, ri­adnának vissza. A zsebük­ben ott a szipó, a boxer, a riasztópisztoly. Vandál kéz­zel verik be az ablakokat, hasítják fel az üléseket. Ma még csak azt. Hogy figyel­jünk rájuk. Tudják, megszó­lalni, árulkodni nem fogunk. Mert félünk. * * * És holnap? F. P. Zs. Diákcsínyek és...? fl gazdaság válaszai A kultúra kérdőjelei Egyetemisták tüntetnek, pedagógusok bért követel­nek, vállalatok művelődési házat árulnak. A kultúra pénzért kiált! A közfelfogás­ban pedig elterjedt egy reá­lisnak látszó vélemény: ha már nincs több pénze az or­szágnak, akkor osszuk el azt, ami van, kutassuk fel a fe­lesleges kiadásokat, szüntes­sük meg a bért pazarló ha­szontalan íróasztalokat. Mit tegyünk végül is? A tragi­kusan időszerű kérdésre csak nagyon felelősen lehet vá­laszolni. Felkerestük dr. Werner Gábort, a Gazdaság- kutató Intézet igazgatóhe­lyettesét, hogy a kultúra kérdőjeleire a gazdasági szakembertől kérjünk vá­laszt. A vele folytatott esz­mecsere után írjuk le eze­ket, a rövidítés okán nyil­ván egyszerűsített, ám alap­vető gondolatokat. A meglevő jövedelmek új­raelosztásával a magyar gaz­daság gondjai nem oldhatók meg. A jövedelem-termelést kell növelni. Ügy látszik, a magyar gazdaság történeté­ben makacsul visszatérő té­vedés az újraelosztásba ve­tett hit, és az, hogy ennek a szerkezetére jobban figye­lünk, ahelyett, hogy a haté­konyságra, a haszonra figyel­tünk volna. Jól-rosszul má­soltuk a világgazdaságban lezajló mikroszerkezeti vál­tozásokat. Elsősorban azt kerestük, hogyan lehet strukturális változásokkal minél hamarabb, minél jö­vedelmezőbb gazdaságszer­kezetet kialakítani, s elfe­lejtettük, hogy ez a szerke­zet rugalmasan idomul a'ha­tékonysághoz. Ha a világ­piacon a legkorszerűbb ter­mék 20 százalékos haszon­nal volt gyártható, akkor joggal remélhettük, hogy en­nek hazai gyártásával — ilyen szerkezetpolitikával — képesek leszünk 10 százalék feletti profitot elérni, mert a gyenge hatékonyságunk ezt is leértékelte. Az ener­giatermelés túlzott fontossá­gának tudata látszik a leg­makacsabb, legkárosabb szerkezeti maradványnak. Egyáltalán: a gazdasági köz- gondolkodásra jellemző egy­féle tragikus jelen idő, s majdhogynem rövidlátók let­tünk a távlatokhoz. De hol van a szerkezet- váltáshoz, a jövő gazdaságá­hoz, az életképes modern, hatékony termeléshez vezető út? Ezek a strukturális irá­nyok: a tudományos kutatás és műszaki fejlesztés, az óvo­dáktól a diploma utáni’ to­vábbképzésig az oktatás egész terjedelme, valamint a kettőnek az infrastruktúrá­ja. Utóbbiba az informatika, főként a modem telefonhá­lózat is beletartozik. Ez az a fejlődési vonulat, amely nélkül nem lehet a jövő szá­mára „kiművelt emberfőket” nevelni, akik egyáltalán ké­pesek lehetnek helytállni a jövő vezérelte társadalmi- gazdasági mozgásokban. Ennek az iránynak köz­vetlen haszna is van. Az in­formáció ugyanis egyre in­kább eladható áru. Ennek termeléséhez a kiművelt em­berek nélkülözhetetlenek. Másfelől a külföldi működő tőke is keresi a befektetési lehetőségeket. Mi az, ami számára vonzó lehet? Nem a puszta két kezünk, hanem g „tudás”, a találmányok, sza­badalmak, a korszerű gyár­tási eljárások. A külföldi tő­ke csak akkor mozdul meg számunkra, ha már most látja a magyar gazdaság jö­vőjét. A külföld extraprofi­tot vár, s azt — ismerve a hazai adottságokat — első­sorban a kutatásfejlesztés ígéri. Ez sajnos, megelőzi az „emberi értékbe” történő be­fektetés többi részét is, pél­dául az egészségügyet, a művészeti életet, — de az oktatást nem! Ha ma Ma­gyarországon egyáltalán mű­ködhet gazdasági szerkezet- politika, akkor ez az — szemben az eddigi, végered­ményében energetikára, alap- anyagiparra súlyozó szerke­zetpolitikával, mely annak ellenére alakult ki, hogy ál­lamilag számos egyéb terüle­tet kedvezményeztünk, de ezek a kedvezmények egy­mást oltották ki. A jól-rosszul kialakult-ki- alakított gazdaságszerkeze­tünkön tehát a korábbinál egyértelműbb struktúrapoli­tikával némileg segíthetünk, de ezzel nem tudjuk orvo­solni a fő betegséget, a gyen­ge hatékonyságú termelést. Ez a mechanizmus egészének problémája, s csak a meg­felelő érdekeltség kialakítá­sával gyógyítható. A költ­ségvetési újraelosztással, il­letve a költségvetés kiadá­sainak csökkentésével is előbb a deficitet kell lefa­ragni, és csak kevés marad arra, hogy az említe'tt alap­háromszög : a kutatás-okta- tás-infrastruktúra fejlesztésé­nek réseit betömjük. Azt is csak azzal a tudattal, hogy a lényeg a hatékony terme­lés, s nem önmagába na szer­kezet. Csakhogy a hatékony ter­melés a jövő lehetősége, a termelési szerkezet pedig már kénytelen-kelletlen ránk ma­radt örökség, súlyos jelen idő. Ezért mégiscsak meg kell kísérelni, hogy a költ­ségvetés kiadási szerkezetét átrendezzük, bár ez nagyon nehéz. Az alapokból — pél­dául a mezőgazdaságból — nem lehet a támogatásokat elvonni, de minden támoga­tott területen is - létezik pa­zarlás. Ezt kellene igazán kiiktatnunk. Erre szolgál a vállalati támogatások • már megkezdett csökkentése. Vagyis vékony pénzszeletek­ből össze lehet rakni egy na­gyobbat. A fejlődés elősegí­tése végett azonban célszerű ezt az összeget az em fi tett gazdaságfejlesztési alaphár­mas javára fordítani. Elkép­zelhetők bizonyos ésszerű visszalépések a felhalmozási támogatásból, elsősorban az energetikából és alapanyag­termelésből. Ennek a beru­házásokban — noha adott­ságaink ezt egyáltalán nem indokolják — magas, sőt az elmúlt években növekedett is az aránya. Persze ehhez vállalni kellene, hogy meg­kockáztassuk az energiaellá­tás biztonságának bizonyos csökkentését. Az is biztos, hogy az államigazgatás és a társadalmi szervek költség- vetése ugyancsak csökkent­hető, sok az erre feleslege­sen kifizetett pénz. E tekin­tetben azonban nem a lét­számot, hanem a feladatot érvényes csökkentenünk. Mindez azonban csak kényszerű súlypontozás je­lenidőben. A jövő az egész gazdaság teljesítőképességé­nek megsokszorozása. Az pe­dig téveszme, hogy a költ­ségvetés átcsoportosításával ezt a csatát meg lehet nyer­ni. Amit mégis lehet, azt célszerű a létfontosságú ku- tatás-oktatás-infrástruktúra fejlesztésére fordítani. Mindezeknek azonban az az alapfeltétele, hogy a gaz­dasági fogyókúra éveiben elkerüljük a meglevő gazda­sági szerkezetek végzetes új­ratermelődését, s helyette kialakítsuk az életképes ér­dekeltségi rendszert. Földessy Dénes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents