Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-21 / 18. szám
1989, január 2L, szombat IRODALOM-MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG Heti mottónk: lm itt vagyunk, gyanakvón s együtt, az anyag gyermekei. Emeljétek fel szívünket! Azé. aki fölemeli. JÓZSEF ATTILA flndruskó Károly: Kubikosok Bényei József: Kattogó történelem Kihajolnak szétzúzott vonatablakon a fekete fatáskák és sörösüvegek. Poros lépcsőre ülnek a lehangolt, kopotf gitárok. Dühöng a havi fizetés, csörgeti rézből vert medáliáit, S a brigádmozgalom most teszi fel huszonegyen a szocialista életmódot. A hatalom személyes képviselői másik irányba fordítva vállszíjukat kifényesített csizmában bandukolnak az ösz- szeokádott salakon. A vasutasok félelmükben kikukucskálnak a fölöslegessé vált lyukasztók alsó szárán, — kényelmesebb kadarkára venni a megbicskázot- tak vércsöppjeit. S mire elindul végre a vonat, leveszik róla a végállomást. Néha megállnak egy-egy borkóstolónál s eltemetik halottaikat, aztán megy-megy a vonat a felújítóit síneken. Diesel-mozdonyok viszik a végtelenbe a berekedt vándorokat s mellettük összehúzza magát a didergő ország, becsukja kiskapuit s az ablak lőrései mögül pislog a villogó szürke sínekre, s fölsóhajt, amikor elcsattog messze a vonat, s a kiskertben végre felpiroslanak az ízüket féltő paradicsomok. A címzett bárki lehet Ilyenkor, január közepén az íróasztalon halomra gyűlnek a karácsonyi és az újévi üdvözlőlapok. Egy ideig rakosgatja az ember őket, a neveket a noteszába is bejegyzi, nehogy valaki jövőre kimaradjon a listából, aztán szelektálni kezd. A kolléga kislányának odaadja a díszesebbeket, hadd szaporodjon a gyűjteménye, a külföldről érkezettekkel a sarki újságost lepi meg. aki a bélyegekért lelkesedik, és mindig félreteszi szívességből a kért hetilapot. A válogatás után még mindig márad belőlük bőven az asztalon. % . A szöveg valamennyin ugyanaz: kellemes, boldog, meghitt, szeretetteljes, örömteli, gazdag, eredményes, sikeres. Mintha csak bódító jelzőkből állna a világ. És aztán: kívánunk, kívánunk, kíván, kívánunk. Aláírás, aláírások. Testvértől, rokontól, baráttól, ismerőstől, kollégától, szom- - szádtól, a szerelőtől, a biztosítótól és még ki tudja, hány helyről. Biztos így érzik mindannyian. Ahogy írják. Mivel, hogy maguknak is ezt kívánnák. Az ember ajándékot is úgy vásárol, hogy abba a saját vágyait építi be. így vesz kerámiagyöngyöt a lányának, kultúrtörténeti érdekességet a férjének, a mamának teflontepsit és francia bonbont a barátnőnek. Mellé fűzve a jókívánságokat, persze. Szívből jövőt, de közhelyeket: igaz szeretettel, szerelemmel, gyermeki ragaszkodással, jósággal, hálával tisztelettel, őszinte öleléssel, soha nem múló barátsággal, el lehet olvadni valamennyitől. Hát ilyenek vagyunk? Szegényes a fantáziánk. Vagy talán túl gazdag, mely szóvirágaival a racionális értelmet háttérbe szorítja? Furcsa volna bárkinek is puritánabb szövegeket — jókívánság gyanánt —■ kézhez kapnia: Az új évben is hazádnak rendületlenül, ésszel' tervezd a munkát, tartsd össze a családodat, vigyázz az egészségedre, gondolj a kikapcsolódásra, szeresd felebarátodat, szoktasd le a dohányzásról, maradj türelmes, ne ölj, ne lopj, ne kiabálj, ne, ne, ne! Vég nélkül sorolhatnám. Ehelyett minden évben elővesszük ugyanazt a sablont és írjuk, írjuk, írjuk, írjuk. Aztán kapjuk -és szelektálunk. Marad tucatnyi még a fiók mélyére is, jövő szilveszterig," mert babonás félelmünk elítéli a papírkosaras rögtön ítélést. Jövőre majd újak jönnek, addig ez is mehet, ez is, ez is, a süllyesztőbe. És akkor hirtelen előbukkan egy olcsó lap. Nem cifra, hivalkodó, csak egyszerű. Naiv rajza kiabál a többi közül. Ki küldhette ezt a gyermekarcú angyalkát? A hátoldalon gyöngybetűk. Üstökösként világítanak: „...ami nekünk méretett ki, nem hagyható másra.” Sütő András szavai. Köszönöm, Olga néni! Ez itt marad a szemünk előtt. Hogy mindenki lássa! F. P. Zs. Könyv a jugoszláviai magyarság jeles napjairól A cím pontos, mert Penavin Olga legújabb könyve, a Népi kalendárium (Forum Könyvkiadó, Üjvidék, 1988) valóban a Jugoszláviában élő magyarok valamennyi csoportjától, tájáról közöl értékes adatokat. A kedveá olvasó nem szívesen veszi, ha egy könyvismertetőben (s másutt sem) számokkal traktálják, de most talán elnéző lesz, hiszen e számok hitelesen rögzítik a szerző sokoldalú kutatási hatókörét: Bácskában 24, Bánátban 22, Szerémségben 6, az ottani Baranyában 7, Szlavóniában 4 és Muravidéken 8 magyar lakta helység kalendáris szokásaiból merített, összesen tehát 71 jugoszláviai magyar települést szerepeltet, amely önmagában is komoly teljesítményt jelent. Penavin Olga, az újvidéki egyetemnek ma már nyugdíjas professzora közismert a hazai tudományos életben. Kiváló és úttörő nyelvjáráskutató. Ennek tanúságtevője a háromkötetes „Szlavóniai (Kórógyi) Szótár” (Újvidék, 1968—78). Neves folklorista, számtalan tanulmány és kötet szerzője. Most csak kettőt idézünk: „Jugoszláviai magyar népmesék” (Bp., 1971), „Kórógyi. (szlavóniai) népballadák, balladás történetek, balladás dalok” (Újvidék, 1976). Hézagpótló társadalomnéprajzi munkája „A nagycsalád- szervezet Szlavóniában (Kó- rógyon)” című műve (Újvidék, 1981). Az esztendő néprajzáról szóló könyve is avatott tudósként mutatja be, mely a jugoszláviai magyar olvasórétegekre való tekintettel egyszerre tudományos és népszerű nyelvezetű, mód-. szerű kiadvány. Mintegy három évtizedes gyűjtőtevékenysége nyomán tárul fel előttünk az ottani magyar „falusi” népnek a tudáskincse, mely az egyes napokhoz kapcsolódó népi tapasztalatokat, szokásokat, gyógyító eljárásokat, egészségügyi előírásokat, hiedelemcselekedeteket, praktikákat, álomfejtéseket és jóslásokat foglalja magába. Ez a gazdag néphagyomány egyaránt tartalmazza a szájról szájra terjedő népi reagálást, valamint a naptári szokásokra, hiedelmekre jelentősen ható kalendáriumi pranosztikák, csíziók, álmoskönyvek anyagát, a keresztény ünnep- rend, ill. szertartások népi gyakorlatát. De Penavin Olga felhívja a figyelmet arra is, hogy benne pontosan felfedezhető az ókori görög és római tradíció, az európai népek kereszténység előtti hiedelemvilága, a biblia gyakori forgatásának emléke is. Az a paraszti nemzedék, amely az év számos napjához kapcsolódóan jegyezte, észlelte az időjárás sajátosságait, a természet jelenségeit, má már kevésbé támaszkodik erre a népi gyakorlatra. S noha az év napjain végzett eljárásokat még általában ismerik, mindezek visszaszorulóban vannak. Mint ahogy a jeles napok szép és látványos szokásai, hiedelemcselekedetei is már inkább az emlékezet tartományában lelhetők fel. E vonatkozásban hasonlóan alakult a jugoszláviai magyarok népi gyakorlata a hazaival. Az ide tartozó dra- matikus játékok, a bajelhárítás, a szerelmi, a termékenységi és a bőségvarázslás, valamint más eljárások lassan a múlt értékeivé válnak, csupán egyiküket-mási- kukat eleveníti fel a köz- művelődés, a sajtó, ill. tovább élnek az egyházi szertartásokban. Penavin Olga megállapítá-* sa szerint „a szokások szinte egységesek az egész tájon, csak az ott lakók eltérő ünnepi rendjében van különbség”. Viszont: „generációs eltérés mutatkozik a tudásanyagban”. Az esztendő néprajzának alaprétege tehát közös, a variabilitást a táji és nemzedéki tagolódás idézi elő, de összességében azt tükrözi, hogy — az európai és a szomszéd népek hatásain túl — az egyetemes magyar népi kultúra szerves része. A szokások, a pranosztikák jelentős részét a vidékünkön is éppen úgy gyakorolták és ismerték, ám számos olyan változatot találunk náluk és itt, amely a helyi népi alkotóerőt és. tehetséget tolmácsolja. A szerző szerkesztő munkája egyszerű. Az elméleti bevezető sorokon túl januártól decemberig havonta tagolja, az illető hónapon belül pedig a naptári sorrend szerint tárgyalja az egyes napok hagyomány- anyagát. A fejezetek élén mindegyik hónap hivatalos, népi és történetileg az egykori kalendáriumi nevét is közli. Pl. az első három hónap: Január — Boldogasz- szony hava — Vízöntő hava. Február — Böj telő hava vagy Halak hava. Március — Böjtmás vagy Kos hava. A történeti összehasonlító módszert következetesen használja a jeles napok feldolgozásakor. A korlátozott terjedelem miatt csak egy napot említünk: Január 25. — Pál fordulása — Jóra forduló Pál — Pál-fordulás. A népi felfogás szerint e nap a tél közepe. A dorosz- lóiak szerint: „Pál-fordulás- kó fele kenyír — fele tél”. Valamennyi jugoszláviai magyar tájon figyelik Pál termésjósló jeleit is: „Ha fénylik Szent Pál, minden termés szépen áll.” „Ha Pál fordul köddel, ember meghal döggel.” Topolyán — mint szerte hazánkban .— Pál-pogácsát sütnek. Mindegyik családtagnak van egy pogácsája, abba lúdtollat tűznek. Akinek megégett, az meghal, akinek csak meg- pörkölődött, beteg lesz az év során. „Ha az ember meglátja az árnyékát, hosszú télre lehet számítani” — vallják Szia- • Vóniában, Baranyában, Bácskában, még negyven napig tart a hideg. Ezt mondják a medve magatartására is: „Ha Pál-fordulókor a medve, kijön a téli menedékéről, és meglátja, hogy süt a nap, akkor visszamegy, mert még annyi hideg nap lesz, mint amennyi már elmúlt az esztendőből.” (Kevesebb helyen ugyanezt idézik gyertyaszentelőkor (febr. 2.) is. Penavin Olga e könyve kiemelkedő és nagyszerű hozzájárulás az esztendő néprajzának tudományos megismeréséhez. A hazai magyar olvasó számára azért is jelent különleges értéket, mert a nemzetiségi sorsban élő jugoszláviai magyarság népi kultúrájának egy fontos területével gazdagítja tudását. Dr. Krupa András Skotnyár József: Falak és ajtók Öreg este lett, mire megérkezett. Leszállt a vonatról, az aluljárón keresztül kiért a pályaudvar előtti térre, megkerülte a szökőkutat, felszállt a villamosra,- s az vitte be, be a város közepébe. Közben a -lány jár az eszében. Felcsillantak a városközpont fényei. A villamos megállt, s ő leszállt. A nosztalgiát hordozó szél lehelete hidegen csapott arcába. „Igen, most oda megyek, egyenesen hozzá. Találkoznom kell vele, nem bírom ki holnapig” — futott végig az agyán. És elindult az Örmény utca felé. A kis kanyargós sikátorok gyengén voltak kivilágítva, de őszinte ösztönösen a legrövidebb úton haladt céljához. Sehol egy lélek, mintha mindenki elköltözött volna innen. De ő csak lépkedett magabiztosan, s igyekezett nem hátrafordulni. A városnak ez a része tökéletesen „hangszigetelt”. Itt már nem hallani a villamosok csilingelősét, sem a gépkocsik zaját. Minden kihalt volt. Furcsa módon egyetlen ablakban sem égett a fény. Csak a szemközt álló ódon házak közé ki feszített drótokon pislákolt halványan néhány lámpa, időnként meg-megbillentve a széltől, amitől a fény útjába eső tárgyak és a házak erkélyeinek árnyéka ide-oda táncolt, hol elnyúlva, egé- eszn lasan, hol pedig teljesen elenyészve. Úgy tűnt, mintha ezek az évszázadokon keresztül mozdulatlan dolgok most egyszerre megelevenedtek volna, mintegy arra próbálván rábírni őt, hogy forduljon vissza, ne keresse elveszett álmait ebben a számára már idegen világban. De hiába, ő csak ment tovább. Szíve egyre gyorsabban vert. Még egyet fordult balra, és ott találta magát az örmény utca kövezetén. Itt már egyetlen lámpa sem égett. Elindult hát lassan, kimérten az út közepén afelé a bizonyos ház felé, melynek padlásszobájában egykor számtalanszor megfordult. Lépteinek ikoppanásától visszhangzottak a házfalak. Ahogy közeledett, a zsákutca végében már feltűnt a kapualj, amelyből egészen halvány fény sugárzott. Már csak egy pár méter választotta el az épülettől. Még néhány lépés ... három, kettő, egy. Odaért. Átlépte a küszöböt és elindult az öreg falépcsőn felfelé. A deszkák meg-meg- nyikordultak lába alatt. Csak a legfelső emeleten égett egy halvány fényű égő. Felért. Egÿszerré földbegyökerezett a lába. Ott, ahol az ajtónak kellett lennie, annak ,a bizonyos ajtónak, amely a műterembe nyílt, most üres, nyirkos fal volí. Körülnézett, hátha összetévesztette a kapualjat. De nem, minden megfelelt, csak az ajtó hiányzóit a helyéről. Nyoma- veszett... Lerohant egy emelettel lejjebb és becsengetett az egyik lakásba, összetöpörödött öregasszony nyitott ajtót: — Mi az, mit akar itt ilyen későn? Már aludni készültem — mondta kellemetlen, kissé rikácsoló hangon. — Kérem, ne haragudjon! Ott fent volt egy kis padlásszoba. egy lánynak volt ott a műterme. Tudja, a képző- művészeti főiskolán tanult ... De hisz emlékszik rá! Számtalanszor találkoztunk annak idején a lépcső- házban ! — Na, ne bolondozzon, fiatalember! Én sohasem láttam magát, és ott fent nem volt padlásszoba, és ajtó sem. — Nem létezik! — kiabált kétségbeesetten a fiú .— Hiszen öt évvel ezelőtt még ott volt. pontosan emlékszem. — Talán egy másik kapualjban, de nem itt. — De ebben a házban nincs több kapualj! — Nézze, én már több mint negyven éve lakom itt, de ott fent csak falak voltak, ajtó nem. Maga csak nyugodjon meg, bizonyára nagyon felizgatta magát, menjen szépen haza és felejtse el ezt az éjszakát! A fiú csak most vette jobban szemügyre a vénaszszonyt. Arca tele volt ráncokkal, orra hosszan görbült lefelé. Tekintetében üresség tátongott. —• Nos, menjen csak el innen, minél előbb, fiatalember! Még hogy ajtó! Műterem meg egy lány! A fiú rohant le, ahogy csak bírt. A nevetés nem emberi hangon csengett fülében. Ám amint leért és kilépett az utcára, mintha csak egy magnetofont megállítanának, megszűnt. Újra csend lett. Sietős léptekkel indult el a belváros felé. Agyában összezavarodtak a gondolatok. Nem tudott magyarázatot találni a történtekre. Egy közeli hotelben szállt meg. Szobájának ablaka a reflektorokkal kivilágított Mickiewicz-emlékműre nézett. Skotnyár József 1958-ban született Csapon. Mérnök. Lapokban publikál. Ez a tárcanovellája az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában 1987-ben megjelent Évgyűrűk című almanachban jelent meg. Az almanach a Kárpát-Ukrajna magyar íróit, költőit, művészeti életének képviselőit tömörítő József Attila Alkotóközösség tagjainak legújabb müveiből nyújt válogatást. Éjfélre járt. Már alváshoz készülődött, amikor tekintete megakadt a falon függő képen. Kissé közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye, és megborzongva vette észre, hogy a kép nem származhat máshonnan. mint abból a bizonyos műteremből, melynek eltűnéséről az este meggyőződött. Fantasztikus tájat ábrázolt, az égen világító kék nappal, aranyszínű mezővel, gömb formájú építményekkel, emberforma alakokkal ... s mindez olyan összhangban volt a vásznon, olyan erőteljesen hirdette a harmónia, a tökély fenségét, hogy a fiú megnyugodott. Nem voltak kétségei. Tud'a, a lány megtalálta a maga világát. Ekkor vette észre, hogy a kép sarkában valami írás van. Kíváncsian hajolt közelebb, hogy kibetűzze a művész szignóját. Efc nehezen sikerült, mert szeme előtt minduntalan ' szétfolytak, elmosódtak a betűk. Aztán — a kiélesedés egy rövid pillanatában — végre sikerült elolvasnia a feliratot. Alig felismerhető kuszasággal ez a szó állt ott: „Várlak”. I
