Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-03 / 2. szám
1989. január 3., kedd Morvay Zsuzsa, az ismert pesti keramikusművész néhány évig az NSZK-ban dolgozik Darmstadt kertvárosában, Mo- dauban. Alkotásaiból a közelmúltban kiállítás nyílt a nie- derramstadti Fuchs Galériában. A tárlat érdekessége, hogy bemutatták a művésznő Három Királyok című életnagyságú kompozícióját, amelyet Darmstadt városának ajándékozott. A szoborcsoportot Wilfried Müller, a darmstadti magisztrátus ‘igazgatója vette át. Morvay Zsuzsa és Wilfried Müller az ajándék szoborcsoport előtt Fotó: Fényes Tamás Levélféle, megszólítás nélkül A közelmúltban érkezett az alábbi, megszólítás nélküli levél szerkesztőségünk címére. A levelet szó szerint közreadjuk: A Békés Megyei Népújság november 24-i száma foglalkozik a megyei fórummal, ahol a város (Békéscsaba — a szerk.) jelentős kulturális problémái is felmerültek. így megemlít a terjedelmes tájékoztató egy olyan passzust, amely az Üj Aurorára vonatkozik. Tulajdonképpen inkrimináló és rendkívül rosszindulatú hatású passzus, amelynek ugyan nem lehet megtudni a szószólóját, vagyis hogy ki mondta, azt említi, hogy az Űj Aurora elvesztette azt az arculatát, amelyet Filadelfi Mihály többéves szerkesztése alatt kialakított. Két évvel ezelőtt Filadelfi Mihály nyugdíjba-ment, s azóta a város felkérésére Bodnár György professzor úr, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese szerkeszti a lapot. Mint a folyóirat munkatársa, s mint a képzőművészeti rovatnak már Fila- delji Mihály idejében is vezetője, szeretném kijelenteni: az a megállapítás, amely szerint a lap elvesztette arculatát, sérti a szerkesztőséget, s folyóiratunkat nagyon rossz színben tünteti föl. Inkrimináló, demoralizáló szándékú, nagyon alattomosnak tűnik. Ezért jelen soraimmal szeretnék tiltakozni ezen vádak ellen, és kérem a Népújság szerkesztőjét, hogy tiltakozásomnak hangot adjon. Egyúttal kérném, nevezze meg egyértelműen, hogy mindenki tudja, ki is mondta el ezeket az Aurorát sértő szavakat. A tapasztalat pont az ellenkezőjét mutatja: ugyanis 30-40 százalékkal, de lehet, hogy többel is emelkedett a lap nívója, amely mindenekelőtt azáltal vált lehetségessé, hogy új személyiségek jelentek meg, írók, költők, ezek között olyanok is, akik régebben, sértett állapotuk miatt, nem akartak a szerkesztőségnek művet adni. Nem kis része Bodnár professzor országos jelentőségű irodalmi munkásságának, az egész országot áttekintő ismereteinek, és nem utolsósorban az ő nagyon széles körű baráti kapcsolatainak. így vált lehetővé, hogy az egész ország legkiemelkedőbb irodalomtudósai, írói, költői kaphattak helyet, illetve szerepeltek szívesen a folyóiratban. Újra kérem, hozzák nyilvánosságra, ki írta ezeket az inkrimináló sorokat, s rosszindulatú rágalmakat. Egyúttal kérném tiltakozásunkat és felháborodásunkat is közölni Schéner Mihály * * * A megyei pártbizottságon. 1988. november 23-án megtartott sajtótájékoztatón a Népújság szerkesztőségének nevében (előzetes megbeszélés alapján) hangzott el a levélíró szerint ,.inkriminált” kérdés, amely lévén kulturális jellegű, azt a lap kulturális rovatvezetője tette fel. A kérdés — immár harmadszor ismételve —, így hangzott: „Igaz-e a hír. hogy Hatvani Dániel, az Üj Aurora pályázaton győztes főszerkesztője visszaadta megbízását? Most már az is csak tanulság, de szükséges volt-e jó két esztendős átmeneti állapotra Filadelfi Mihály távozása után? Az Űj Aurora a két év alatt elvesztette induló arculatát, és — részben — elhelyezhetetlen kéziratok közlőhelyévé vált. Mit vár a megye vezetése az Üj Aurorától és mennyire érzik fontosnak országban gondolkodva az Üj Aurorát?” Dr. Gally Mihály, a békéscsabai városi tanács elnöke a kérdés egy részére válaszolva azt mondotta, hogy Hatvani nem adta vissza megbízását, és azt várják, hogy az Új Aurora úgy teremtene egyetemes értékeket, hogy fóruma legyen a progresszív provincializmusnak is. Így adódott, hogy a szerkesztőség kérdéseinek több belső alkérdése válaszolatlan maradt. (Ezekre különben reflektált már e hasábokon Bodnár György szerkesztőbizottsági elnök és Tomka Mihály főmunkatárs, majd Filadelfi Mihály, a folyóirat nyugalmazott főszerkesztője.) Mindenesetre érdemes megemlíteni, hogy az Űj Aurora egyik kezdeti, 1977 1. számában Illyés Gyula- lelkesen üdvözölte a folyóiratot, és cikkében arra biztatta szerkesztőit és munkatársait, hogy „a provinciálizmus felé előre!” Ami természetesen azt jelenti, hogy az Üj Aurorának is bizonyítani kell: a vidék szellemi erőforrásai nem kevesebbek a fővárosénál. De ez már nem egészen ide tartozik, egy más „kérdés”. Részünkről az Üj Aurora körül (kissé sajnálatosan) felborzolt vitát ezennel befejezzük, és kívánunk a folyóiratnak és új főszerkesztőjének, Hatvani Dánielnek sikeres éveket, közös örömünkre. Sass Ervin Jelentés a kontraszelekcióról Beke Kata könyve Munkahelyemen (vidéki szerkesztőség) a minap heves vita, helyesebben: hangoskodó szóváltás robbant ki a pedagógusokról. Ijedten hallgattam. Azok a hetek jutottak eszembe — amikor a keszonnyomás alól szabadulván — tanári pályám emlékeiről, eseteiről beszéltem. Hamar leszoktam, mert leszoktattak róla. Az a legkevesebb, hogy nem hitték el a „laikus” fülnek valóban [ abszurd történeteket. Egy évtized távolából ma már megértem kollégáim hitetlenkedését, sőt ingerültségét is. Mert annak, aki nem próbálta, nem szívta az iskola nyomasztó levegőjét, í nem élte át a megaláztatá- ■ sok, a szellemi elnyomorodás ; fokozatait, kínját, annak a I jóindulata, ,de a fantáziája se elég ahhoz, hogy elhigy- gye. Kollégáim, a tanügyi hivatalnokok, a szülők (és leendő szülők), tehát minden állampolgár figyelmébe ajánlom hát Beke Kata könyvét! Ennél fontosabb könyv nem íródott mostanában az iskoláról, nem jelent meg a könyvpiacon. Ezt pedig nem (csak) azért mondom, mert — úgy tűnik — 1988 fordulópont lehet. Elemi erővel a Magvetőnél tör föl az elkeseredés az eddig oly béketűrőnek tűnő „nemzet napszámosaiból”. A minap pedagógusokkal beszélgettem. "Szóba jött, természetesen (természetesen?) a sztrájk is. Mint lehetőség. No, nem nyíltan vállalná a kartársnő, belénevelt reflexei jól működnek még. „Ülősztrájkot kezdek holnaptól — mondta. — Bemegyek az órára, de nem csinálok semmit.” Eddig nem ezt csináltad? — tolult föl bennem a kérdés, de nem mondtam ki hangosan. Nem, mert önironikusan, keserűen arról kezdtek beszélgetni, hogy milyen szürkék is ők: a katedrán megfáradt, elkopott „pártában maradt tanügyi hölgyek”. Mert bizony nem mindenki olyan, mint Beke Kata! Aki is nem tud belenyugodni, nem tudja tudomásul venni azt, ami valóban abszurd, valóban nemzeti gyalázat: az iskola és a pedagóguspálya lerongyolódását. Sok könyvet, okos (és okoskodó) tanulmányt írtak már erről a témáról. Egy időben — gyakorló pedagógusként — mohón olvastam ezeket, hozzá is szóltam a vitákhoz. ■ Aztán .... aztán otthagytam a pályát. Beke Kata könyvében az az üdítően új, hogy nem moralizálgat, ' nem ró meg ezért minket, nem nevez „renegátnak”, mint néhány pályán maradt (rekedt) társam. Természetesnek tartja, hogy az ember nem szenvedésre, tűrésre, meddő áldozatokra született. .Azt mondja, hogy ilyen „alapállásban” nem is lehet, nem lenne szabad belépni az iskolába. Ahol ártatlan, fogékony fiatalok akarva-aka- ratlanul is átveszik azt a rezgésszámot, amit a pedagógus sugároz. Oda, ahol a pedagógus fáradt, fád, agyonhajszolt-nyúzott, oda a gyerekek se szeretnek járni. Hol vagyunk már Ady vidám iskolájától? Beke Kata dühös és racionális. Nem tudja elfogadni azt a leibnitzi világképet, amely szerint ez minden világok legjobbika, mint ahogyan az önfelmentő-ön- igazoló determinizmust sem, amely belenyugszik (de sokat hallottam!), mondván, hogy „úgyse lehet mit tenni!”. A birtokon belül levő indulatával, a nostra res agitur furor publicusával perel. Mert szükségesnek tartja a radikális változásokat iskolaügyben, s mert lehetségesnek is tartja a változásokat! Tudom, hogy evidencia, de vannak evidenciák, amelyeket nem lehet elégszer ismételni: aki az iskoláról beszél, az a jövőről, a nemzet sorskérdéséről mond valami fontosat. Mindennél fontosabbat (hogy aktuális példákat mondjak), Bős— Nagymarosnál, Erdélynél. Ez nem lehet „pénzkérdés” (mint .ahogy nem csak az), amin el lehet vitatkozgatni a honatyáknak, miszerint „majd kap az iskola, ha jut, ha marad”. A baj ma már sokkal nagyobb ennél. A tét: leszakadunk-e végzetesen a nemzetek versenyében. Bismarck jelentette — állítólag — a császárnak: tanúsíthatom, fennség, hogy a tanítók minden reggel a helyükön állnak. Mi — sokáig — a nemzet napszámosainak neveztük őket. Pontatlan kép volt. A napszámos megalkuszik a bérre a gazdával. A mi pedagógusainkkal is újra kellene kötni azt a szerződést. Mert a „hivatástudatra” apellálni ma már cinikus és korszerűtlen. Vissza kell — mindenáron! — adni a pedagóguspálya presztízsét, a pedagógusok tragikusan megcsorbult-meg- rendült méltóságát, a tudásét, az emberségét. Hiszen a gyerekeinket bízzuk rájuk! (Gyorsuló idő, Magvető K. 1988.) Horpácsi Sándor Berzsenyi Dániel országos vers- és prózamondó verseny A Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság a nagy költő munkásságának és példaadó életművének mind szélesebb körű megismertetésére, valamint az 1920-tól napjainkig kisebbségi sorban, illetve a nyugati diaszpórában született irodalmi művek bemutatására Berzsenyi vers- és prózamondó versenyt hirdet, két kategóriában: 1. középfokú oktatási intézmények tanulói; 2. előadóművészi engedéllyel nem rendelkező felnőtt, amatőr versés prózamondók részére. A verseny feltételei: Mindkét kategóriában 5 lírai vagy prózai alkotásból (részletből) kell felkészülni. 3 alkotást (lírai, prózai) Berzsenyi Dániel életművéből, 2 művet az 1920-tól napjainkig kisebbségi sorban, illetve a nyugati diaszpórában született irodalmi művek közül lehet választani. A versenyzők nevezési lapjukon tüntessék fel a választott műveket, a szövegek lelőhelyét. Jelentkezési lapokat a megyei művelődési központokban, illetve a Budapesti Művelődési Központban lehet igényelni, kitöltés után ezen intézményeknél kell leadni. A középfokú iskolák tanulóik részére intézményi selejtezőket rendeznek 1989. február 25-ig. Az iskolai bemutatók legjobbjai a megyei, illetve a fővárosi válogatóra jutnak tovább. A megyei versenyeket a megyei művelődési központok rendezik meg. A megyei versenyekről 3 középiskolai tanuló, valamint 2 felnőtt versenyző juthat az országos döntőbe. A fővárosi válogatóból, amelyet a Budapesti Művelődési Központ rendez. 25 versenyző (15 középiskolai és 10 felnőtt versenyző) juthat az országos döntőbe. A megyei és fővárosi válogatókat 1989. március 31- ig rendezik meg a megyei művelődési központok, illetve a Budapesti Művelődési Központ. Az országos döntő időpontja mindkét kategóriában: 1989. április 29—30. A középiskolai döntő helyszíne: Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ, Szombathely. A felnőttdöntő helyszíne: Városi Művelődési Központ, Marcali. A Berzsenyi Társaság és a támogató szervek 50 000 Ft-ot ajánlottak fel a verseny legjobbjainak díjazására. A rendező szervek 1988. december 1-jéig a felkészülést segítő ajánlásokat, bibliográfiát juttattak el a megyei művelődési központhoz. A versennyel kapcsolatban információt adnak a megyei művelődési központok, valamint a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság (7400 Kaposvár. Németh I. fasor 7.). Isztambuli bull, II. rész Törökországi tanulmányúton az IBUSZ-szal Isztambul az egyetlen város a földön, melyen belül két világrész — Európa és Ázsia — találkozik. És mi Ázsiába is el akarunk menni! Nem autóbusszal, hajóval tesszük meg az utat, hogy a festői városnak ezt, a tenger felőli arcát is megismerjük. „(Has)tánciskola” Ez a keddi, „Boszporuszodra” egyenesen lenyűgöző. A több mint 7 millió lakosú város a legszebb arcát fordítja felénk ezen a délelőt- tön. Az idő most is kellemes, amit vendéglátóink természetesnek vesznek, hiszen Isztambulban a tél mindig enyhe, a havas napok száma egészen csekély... Amíg hajónk ringatózik a A reggeli órákban még csendesek az utcák, de később... vízen, bőséggel jut idő a parti fületek történetének megismerésén túl arra is, hogy megismerjük a város múltját, mai életét, az isz- tambuliak hétköznapjait, a ma is fellelhető, még őrzött hagyományokat. . . Idegenvezetőnk, Nihat, aki valójában angol—francia szakos tanár,- autodidakta módon tanulta meg nyelvünket, mert ő is — se szimpátiával úton-útfélen találkoztunk — „szeret minket”. Végtelen türelemmel és annál nagyobb szellemességgel magyaráz nekünk, „kedve- sei”-nek — mert így nevez minket —, aztán a hajó „bárjába” invitál, ahol ezúttal a török kávé négy változatával — ezt a cukor mennyisége határozza meg — ismerkedhetünk meg. Természetesen nemcsak a speciális török kávé, de a folklórhagyományok is érdekelnek mindenkit. Egyik este egy mulatóba viszik a társaságot vacsorázni, ahol a török nép táncát, jellegzetes ételeit, meg a kígyótestű hastáncosnők alig rejtett bájait egyaránt elénk tárják vendéglátóink... S hogy teljes legyen az ismerkedés, a bájos hölgyek egy-két vendéget meginvitálnak egy röpke táncórára. Hát mit is mondjunk erre? A „tanítóknak” jobban megy, mint a „tanítványoknak”... )
