Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
NÉPÚJSÁG EXKLUZÍV 1989. január 14„ szombat A vak pap átbotorkált az udvaron, lábával kitapogatva a földön végigrakott keskeny, hajópadlószerű deszkát. Lassan ment, majdnem egyenesen, nem is botladozva, a fia irdatlan, kitaposott csizmájának négyszögletű orrával óvatosan lépkedve »ösvényen. A pap mindkét kezében egy-egy vödör gőzölgő moslékot vitt a sötét, alacsony pajtába zárt kecskéknek. Három kecskéje volt, Maska, Ella és Tonya; találó neveket adott nekik, eltérő mássalhangzókkal. Általában csak az a kecske válaszolt a hívásra, amelyiket szólította; reggel pedig, az etetés órájában pofácskájukat átszuszakolva a pajtaajtón vágott résen összevissza, harsányan mekegtek. Félórája, hogy a vak pap megfejte őket és egy nagy fejősajtárban bevitte a házba a gőzölgő tejet. Örök sötétségében gyakran elvétette a fejést, és a vékony tejsugár nesztelenül a sajtár mellé csur- rant. A kecskék nyugtalanul nézegettek hátrafelé, bámulták a saját tejüket, amelyet egyenesen a földre fejtek. De lehet, hogy egyáltalán nem is bámultak hátra. Nem csupán azért hibázott olyan gyakran, mert világtalan volt. Kínzó gondolatai nem kevésbé elvonták figyelmét, és miközben meleg keze egyenletesen szorította a hűvös kecsketőgyeket, gyakran megfeledkezett önmagáról, megfeledkezett a munkájáról is, és a családjára gondolt. A pap nem sokkal azután vakult meg, hogy meghalt a fia, egy gázkülönítmény vöröskatonája, megölték az Északi Fronton. A glaukóma, „a sárga víz” hirtelen súlyosbodni kezdett, és a pap elveszítette látását. Más gyerekei is voltak, még két fia és két lánya, de ez a középső volt a legkedvesebb, szinte az egyetlen. A kecskékkel, a jószág gondozásával, az etetéssel, a pajta takarításával, a fejéssel — mindezt a vak egyedül végezte —, ezzel a bőszült és teljesen felesleges munkával bizonyította önmaga előtt, hogy joga van az élethez; a vak megszokta, hogy nagy családot tart el, hozzászokott, hogy megvan a helye az életben, nem függ senkitől, sem a társadalomtól, sem a saját gyerekeitől. A feleségének meghagyta, hogy gondosan vezesse a kecskékkel kapcsolatos kiadásokat, és jegyezze fel a nyári kecsketej eladásából származó hasznot. A városban szívesen vásárolták a kecsketejet, úgy tartották, hogy rendkívül kedvezően befolyásolja a tuber- kulotikus betegségek állapotát. Ennek a vélekedésnek nem volt különösebb orvosi alapja, nem nagyobb, mint annak, hogy a fekete kölyökkutyák húsa bizonyos mennyiségben szintén jót tesz a tüdőbetegeknek. A vak és a felesége mindennap maga is megivott egy-két pohár kecsketejet; a pohár tej értékét a pap szintén feljegyeztette. Már a legelső nyáron kiderült, hogy a takarmány sokkal többe kerül, mint a tejből származó bevétel, a „kisállatokra” kivetett adó ráadásul nem is volt olyan kicsi — de a papné eltitkolta a férje elől az igazságot, és azt mondta neki, hogy a kecskék hasznot hoznak. A vak pap meg hálát adott Istennek, hogy talált magában elég erőt, és legalább valamennyire segítségre tud lenni a feleségének. A felesége, akit 1928-ig az egész városban a papnénak hívtak, de 1929-ben felhagytak vele — a városi templomokat majdnem mind lerombolták, a „hidegtemplomból” pedig, amelyben valamikor Rettenetes Iván cár mondott imát, múzeumot csináltak — a felesége régen olyan gömbölyű, olyan kövér volt, hogy a tulajdon hat év körüli fia sírva, toporzékolva hajtogatta: „Nem megyek veled, szégyellem, hogy olyan dagadt vagy.” A papné már régóta nem volt kövér, de hatalmas teste megőrizte a dagadtságot, a szívbetegek egészségtelen puffadtságát. Alig bírt jönni-menni a szobában, nehezen vonszolta magát a konyhai kemence és a szobaablak között. Eleinte a pap megkérte, hogy olvasson fel valamit neki, de az asszony soha nem ért rá, mindig ezer dolga akadt a háztartásban, meg kellett főznie az ételt, az ennivalót maguknak meg a kecskéknek. Boltba a papné nem járt, kisebb vásárlásait elintézték a szomszéd gyerekek, akiknek öntött egy kis kecsketejet vagy a kezükbe nyomott valami kandiscukrot. Az orosz kemence padkáján egy üst állt, vaskondér, ahogy északon nevezik. Csorba vaskondér volt, a pereme házaséletük első évében tört le. A kecskék forró moslékját ezen a letört peremen át öntötték ki, a lé lefolyt a kemencepadkára, és a kemencepadkáról lecsöpögött a padlóra. A vaskondér mellett kis cserépköcsög állt kásával, a pap meg a papné ebédje. Az embereknek sokkal kevesebb kellett, mint az állatoknak. De csak kellett valami az embereknek is. Sok dolga nem volt, de az asszony túlságosan lassan mozgott a szobában, a bútorokba kapaszkodva, és a nap végére annyira elfáradt, hogy nem volt ereje a felolvasáshoz. Elnyomta hát az álom, a pap meg haragudott rá. Ö nagyon keveset aludt, pedig rákényszerítette magát, hogy aludjon minél többet. Valamikor a második fia, aki látogatóba érkezett a szülői házba, látva az apja reménytelen helyzetét, zaklatottan megkérdezte: — Papa, miért alszol éjjel-nappal? Miért alszol olyan sokat? — Ostoba vagy — felelte a pap —, hiszen álmomban látok ... És a fiú egészen haláláig nem tudta elfelejteni ezeket a szavakat. Akkoriban élte gyermekkorát a vezetékes rádió, az amatőröknél állandóan recsegtek a detektoros készülékek, és a földvezetéket senki nem merte a fűtőtesthez vagy a telefon- készülékhez érinteni. A vevőkészülékeknek csak a híre jutott el a paphoz, tudta, hogy szétröppent gyermekei még egy rádió-fejhallgatóra sem tudják, nem képesek neki összeszedni a pénzt. A vak nemigen értette, miért kellett néhány évvel ezelőtt világgá menniük a szobából, amelyben több mint harminc évet leéltek. A felesége hatalmas, fogatlan, lefetyelő szájával mindenféle rejtélyes, haragos, felindult szavakat sugdosott neki, a felesége soha nem mondta meg az igazat, hogyan vitték ki a rendőrök a szerencsétlen szoba ajtaján a törött székeket, az öreg komódot, a fényképekkel, deguerro- típiákkal teli nagy dobozt, a vaskondérokat, a köcsögöket meg néhány könyvet, valaha hatalmas könyvtár maradékát és a ládát, benne az egyetlennel, ami még megmaradt, egy arany mellkereszttel. A vak nem értett semmit, őt átvezették az új lakásba, és hallgatott, és magában imádkozott Istenhez. A hangosan mekegő kecskéket is átvitték az új lakásba, egy ismerős ács elrendezte őket az új helyen. Az egyik kecske, Ira, a negyedik eltűnt a felfordulásban. A folyóparti lakás új gazdái, a fiatal városi ügyész és utolsó divat szerint öltözött felesége a Centralnaja Szállóban várták az értesítést, hogy a lakás felszabadult. A szemközti házból a pap szobájába beköltöztettek egy lakatost meg a családját, és az ügyész megkapta a lakatos két szobáját. A városi ügyész nem találkozott a pappal még a lakatossal se azelőtt, se azután nem ismerte meg azokat az embereket, akiknek a ki sem hűlt helyére telepedett. A pap és a felesége csak ritkán emlékeztek a régi szobára, a pap azért, mert vak volt, a papné meg, mert túl sok keserűséget látott abban a lakásban, sokkal többet, mint Variam Salamov, az 1982-ben meghalt orosz Író közel negyedszázadot töltött a sztálini koncentrációs táborokban és száműzetésben. A XX. pártkongresszus után hazájában rehabilitálták, néhány verseskötetét is kiadták, de az élete értelmét jelentő lágerelbeszélésdket (Kolimai elbeszélések) egészen mostanáig csak Nyugaton publikálták. 1988-ban a Novij Mír, a Junoszty és más folyóiratok, sőt a nyilvánosság élharcosának tekintett Mosz- kovszkije Novosztyi című politikai hetilap hasábjain is megjelentek a művei, levelei, a művészetről kialakított gondolatai. A Kolimai elbeszélések önálló kötetét 1989- ben adják ki Moszkvában. Alább közölt eddig kiadatlan elbeszélése önéletrajzi jellegű: Salamov apja pravoszláv misszionárius volt az Egyesült Államokban, de 1917 után elveszítette a nyugdíját, s valóban az elbeszélésben leírt körülmények között élt, amihez hozzájárult az is, hogy az író — a legkisebb fiú — már 1929-ben börtönbe került. A novella tehát elsőként a Békés Megyei Népújságban jelenik meg. Variam Salamov: Kereszt örömöt. A pap soha nem tudta meg, hogy a felesége, amíg bírt, fánkot sütött, és árult a piacon, hogy állandóan levelekkel ostromolta az ismerősöket meg a rokonokat, kérve, hogy legalább valamivel támogassák őt és vak férjét. Előfordult, hogy jött nérni pénz, kis összegek, de legalább tudott szénát, olajpogácsát venni a kecskéknek, kifizette az adót meg a pásztor bérét. A kecskéken régen túl kellett volna adni, csak baj volt velük, de a papné még gondolni sem mert erre, hiszen ez volt vak férje egyetlen elfoglaltsága. Eszébe jutott, milyen eleven, energikus ember volt a férje, mielőtt rátört a szörnyű baj, és nem tudta rászánni magát, hogy szóba hozza a kecskeeladást. És minden ment tovább, mint azelőtt. A papné írt a gyerekeinek is, akik már . rég felnőttek, saját családjuk volt. A gyerekek válaszoltak neki. Mindegyiknek megvolt a maga gondja, a saját gyerekei; de különben nem minden gyereke válaszolt. A legidősebb fiú már régen, még a húszas években megtagadta az apját. Akkor divat volt megtagadni a szülőket, jó néhány későbbi ismert író ilyesféle nyilatkozattal kezdte irodalmi pályafutását. A legidősebb fiú se költő, se gazember nem volt, egyszerűen félt az élettől, és amikor a hivatalban túlságosan sokat kezdték emlegetni a szociális származását, akkor közzétette a nyilatkozatot az újságban. A nyilatkozatból semmi haszna nem volt, a Káin-bélyeget viszont magán viselte a sírig. A pap lányai férjhez mentek. Az idősebbik valahol délen élt, pénzt nem adott kezébe a családja, és gyakran írt köny- nyes levelet, tele bánattal. Az anya megsiratta a lánya leveleit, és a válaszban vigasztalta őt is. Az idősebb lány minden évben ^ csomagot küldött az anyjának, húsz-harminc kiló szőlőt. Délről sokáig úton volt a csomag, és az anya soha nem írta meg a lányának, hogy a szőlő minden évben megrohadt, mire megérkezett — az egész küldeményből csak néhány szemet tudott kiválogatni magának és a férjének. És minden alkalommal hálásan, alázatosan megköszönte, és röstellt pénzt kérni. A második lánya felcsernő lett, s miután férjhez ment, feltett szándéka volt, hogy nyomorúságos keresetét félreteszi, és elküldi vak apjának. A férje, egy szakszervezeti funkcionárius, helyeselte a szándékot, és a lány vagy három hónapig hazahordta a fizetségét a szülői házba. Szülés után azonban nem dolgozott, éjjel-nappal az ikrei körül tett-vett. Hamarosan kiderült, hogy férje, a szakszervezeti funkcionárius, idült alkoholista. A pályán egyenes iramban zuhant lefelé, két év múlva az anyagbeszerzők között találta magát, de még ezen a helyen sem tudott sokáig megkapaszkodni. A felesége az apró gyerekekkel minden anyagi eszköz nélkül maradván, újra munkába állt, és vergődött, ápoónlői fizetéséből tartván el, ahogy bírta, a két kisgyermeket és önmagát. Mit tudott volna segíteni öreg anyjának és vak apjának? A legkisebb fiúnak nem volt felesége. Neki kellett volna az anyjával-apjával maradni, de úgy határozott, hogy egyedül próbál szerencsét. A középső fiú után mai'adt rájuk némi örökség, egy vadászpuska, majdnem vadonatúj, kakas nélküli Sauer, és az apa meghagyta, hogy az anya kilencven rubelért adja el ezt a fegyvert. Húsz rubelért varrattak két új szatén Tolsztoj- inget a fiúnak, és az elutazott a nénikéjéhez Moszkvába, beállt egy gyárba dolgozni. A legkisebb fiú küldött pénzt, de mindig keveset, öt-tíz rubelt egy hónapban, hamarosan pedig egy illegális gyűlésen való í'észvétele miatt letartóztatták és száműzték és nyoma veszett. A vak pap meg a felesége mindig reggel hat órakor kelt. Az öregasszony nagy nehezen bet'űtött a kályhába, a vak meg ment, hogy megfejje a kecskéket. Pénzük egyáltalán nem volt, de az anyának néha sikerült pár rubeles kölcsönt kapni a szomszédoktól. De ezt a pár rubelt vissza is kellett adni, és már nem volt mit pénzzé tenni, minden mozdítható holmit, az összes abroszt, fehérneműt, széket, mindent már érges-régen eladtak, becseréltek lisztre a kecskéknek, darára levesnek. A két jegygyűrűt és az ezüst nyakláncot még tavaly bevitték a Torgszinba. A levesben csak nagy ünnepeken főtt hús, cukrot az öregek szintén ünnepre vásároltak. Elvétve betévedt hozzájuk valaki, odacsúsztatott egy szem savanyúcukrot vagy egy zsemlét. Az öregasszony fogta, bevitte a szobájába, és vak férje száraz, ideges, örökösen fel-alá járó ujjai közé dugta. És mindketten kacagtak, csókolták egymást, és az öreg pap csókolgatta felesége nehéz házimunkától eltorzult, feldagadt, piszkos, eldurvult ujjait. És az öregasszony sírt, és megcsókolta az öreg fejét, és megköszönték mindazt a jót, amit az életben kaptak egymástól, és azt is. amit most tesznek egymásért. A pap minden este odaállt az ikon elé, szenvedélyesen imádkozott, újra és újra hálát adott Istennek azért, hogy ilyen felesége van. Mindennap ezt tette. Előfordult, hogy nem arccal az ikon felé állt, akkor a felesége 1'emászott az ágyról és két karjával átfogta a vállát. Jézus Krisztus felé fordította. Ilyenkor a vak pap haragudott. Az öregasszony igyekezett nem gondolni a holnapi napra. De végül csak beköszöntött az a regei, amikor nem volt mit adni a kecskéknek. A vak felébredt, öltözni kezdett, tapogatva előkotorta csizmáját az ágy alól. És akkor az öregasszony kiabálni kezdett, és sírni, mintha ő lenne az oka annak, hogy nincs mit enniük. A vak felhúzta a csizmáját és leült agyonfoltozott, puha, viaszosvászon karosszékébe. Minden más bútort már régen eladtak, a vak ezt nem tudta, az anya azt mondta, hogy odaajándékozta a lányainak. Az öreg pap csak ült. hátát a széktámlának vetve, és hallgatott. De az arcán nem látszott zavar. — Add ide a keresztet — mondta, mindkét kezét előrenyújtva, az ujjait mozgatva. A papné elsántikált az ajtóhoz, beakasztotta a kampót. Kettesben felemelték az asztalt, és kicibálták alóla a ládát. A papné egy fadobozból cérnáim fűzött kulcsot húzott elő, és kinyitotta a ládát. Dugig volt mindenféle holmival, de miféle holmival — a fiaik és a lányaik gyerekkori ingecskéi, megsárgult levélkötegek a negyven évvel ezelőtt egymásnak írt levelekből, mennyegzői gyertyák abroncsdísszel, rég lepergett viaszmintával, különböző színű gyapjúfonalak gombolyítva, anyagdarabkák egész köteggel, foltozáshoz. A láda legmélyén két kis doboz, amilyenben rendjeleket vagy órákat, vagy drága dolgokat tartanak. Az asszony büszke, nehéz sóhajjal kiegyenesedett és kinyitotta a dobozt, amelyben még új atlaszpárnácskán feküdt a mellkereszt. Jézus Krisztus apró szoboralakjával. Vöröses árnyalatú, színarany kereszt volt. A vak pap óvatosan megérintette. — Hozd a baltát —• mondta halkan. — Ne, ne — suttogta az asszony, és a vakot átölelve megpróbálta kivenni , a kezéből a keresztet. A vak pap azonban kitépte felesége dagadt, bütykös kezéből, fájdalmasan megütve a karját. — Hozd — mondta —, hozd... Talán ebben az Is.ten ? — Nem, én nem ... Csináld te, ha akarod ... — Igen, igen. Én. Én. És a papné az éhségtől félőrülten kivánszorgott a konyhába, mindig ott hevert a balta, és néhány száraz fahasáb, hogy gyújtóst aprítsanak belőle begyújtani a szamovár alá. Behozta a baltát a szobába, a reteszt is betolta, és köny- nyek nélkül, vinnyogva sírni kezdett. — Ne nézz ide — mondta a vak pap, miközben letette a keresztet a földre. De az asszony nem tudott, képtelen volt nem odanézni. A szoboralak lefelé fordult a kereszten. A vak pap kitapogatta és a feje fölé lendítette a baltát. Lesújtott — a kereszt elugrott, könnyedén megcsendült a földön: a vak pap elvétette. Kitapogatta a keresztet, újra az előző helyre tette és megint felemelte a baltát. Ez alkalommal a kereszt meggörbült, é ssikerült kézzel letörni belőle. A vas erősebbnek bizonyult, mint az arany, egyáltalán nem volt nehéz széthasogatni a keresztet. A papné már nem sírt és nem vinnyogott, mintha a darabokra vágott kereszt nem lett volna többé szentség, egyszerű nemesfémmé, aranyröggé változott volna. Az asszony sietősen, ugyanakkor nagyon lassú mozdulatokkal becsavargatta néhány rongyba a kereszt darabkáit, és visszarakta őket a rendjeles dobozba. Feltette a szemüvegét és figyelmesen szemügyre vette a balta élét, nem maradt-e valahol egy kis aranypor. Amikor már mindent elrejtettek, a ládát visszatették a helyére, a pap felvette vitorlavászon köpenyét, sapkáját, fogta a sajtárt és a hosszú, egymáshoz illesztett deszkák mentén elindult megfejni a kecskéket. Megkésett a fejéssel, már világos nap volt, az üzletek régen nyitva. A Torgszin- üzletek, ahol aranyért élelmiszert adtak, reggel kilenckor nyitottak. Fordította: Gereben Ágnes
