Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-14 / 12. szám

1989. január 14., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET Sárándi József: . Röpdolgozat a tetőről Bevezetés Akiről a tető megérzi hogy fél azt ledobja magáról A tetőnek lelke van akár az oroszlánnak mely alkalmasint szorongó idomárját tépi szét Tárgyalás Mit keresek megint a tetőn, az újmódi hagymakupolán, • a gömbölyded ácsszerkezeten mért szegzek apatin palát? Miért nem érdekel a napraforgó, mely ávóként veszi körül a falut? Mitől fogtam a körülírt szétpörgésben, a le is útban, föl-is-út-gyanút? Talán csak nem a rend rendült meg tőlem, bennem, belém? — Már magamra sem kacsintgatok, csupán a megrendültek felém. Befejezés Magaslatáról hova látni? A távlat talán: maga a tető? — mit háló nélkül, pénzért, s feketén művel a tetőfedő. Kényszermunkára ítélt a kor. Uzsorakamatra megy az élet. Csalok, lopok, hazudok. Becsületesnek lenni vétek. Varsa Zoltán: Kisvárosi üdvözletek (A FESTŐ) Minden délután pontban ötkor a város szélén, túl a síneken megjelent a festő magányosan. Széles moz­dulatokkal egy láthatatlan festőállványt állított össze, majd üres kézzel hadonászva festeni kezdett. Kik arra tévedtek (szomorú szerelmesek, kóbor kis­mamák, kivénhedt piások), homlokuk előtt matatva jeleztek egymásnak. A ferdén hullongó fények a fes­tő szemében felerősödtek. Tekintetét a horizontra szegezve csak festett kifeszülve. A Tanár Ür (egy elkoptatott lélek) hangjára is alig-alig figyelt. — örülök, hogy dolgozol, fiam... Mit festesz? — A holnapot. A holnapot, Uram. — S milyen lesz? — Semmilyen. Hisz nincs már se holnap, se jövő. — Hogyan ...? — Beteg az idő, Uram. A múlt szétmarcangolva, fölza- bálva. A jelen hitünkön élősködik. A jövő elsorvadt, eltűnt egészen. — Akkor mégis ... miért...? — Festem, mert hiszem. Mert hinnem kell, s hitetnem is. Üres kezét a levegőben tartva nézte a Tanár Ür roggyant cipőit, amint átcsosszannak a horizont felett... Nagy Mihály Tibor: Lat novits Zoltán emlékének Gyémánttá néz világívó szemével, — más fénytelent hihetne: én csak őt! Vér vés szívet, míg ő örökkön éber. A tükrözés sem volna létezőbb. Halállal élni... ölni szeretőt... Meztelenül ölelkezni a késsel... Megannyi igenév veszt igetöt. Fényévnél hosszabb lesz a milliméter. És titkos száló csillaghatalommal bebársonyozni vérrozsdájú sínt, elfutni bűvös dízelmozdonyokkal, új kozmosszá növelni magnyi kínt, nem írni semmi testamentumot, — megtudni azt, mit szivünk sem tudott. Kiss Ottó: Akkor, egyenlő eséllyel Az első hétéves tervidőszakban újjáépítem a szívem, majd magasabb kalóriaértékű táp­szerekkel növelem belső szerveim életszínvonalát, egy bizonyos, az igényeimet maximálisan kielégítő határig. Ezután, a harmadik hét évben, kialakítok egy testre szabott szervi rendszert, ahol minden valós és vélt alkatrészem egyenlővé és egyenrangúvá lesz, úgy a szívem, amint a lelkem, valamint a kislábujjam. És akkor neked adom a kislábujjamat. Bertalan Ágnes: Ahol élni lehet Részlet H temetés című novellából — Hagyjam így a haja­mat? — lebbenti meg az omló, finom, kenderhez ha­sonló szőke hajözönt. Ami szinte külön él, lobog, szá­lanként mégis egy nagy erőt alkotva: őt magát, a magas, szép lányt. — Kontyba kellene fésül­nöd, mégis ... temetés ... a formák nemcsak külső je­lek ... a lélek öröme, vagy bánata alakította ... — Ugyan, édesanyám! Mindent az ember alakított. Tételeket állít fel, hogy le­gyen mihez mérni a hülye­ségeit. Igen, a hülyeségeit. Mert a tételeket mindig az ostoba, erőszakos, nyers erő alakítja. Semmi köze a lé­lekhez, az érzelmekhez. Ezek azok, akik mindig agyonma­gyaráznak mindent. Tettet, szándékot, a tegnapot, a mát, mit szabad, mit nem ... Sze­rintük azt nem szabad, amit ők képtelenek megtenni ... akár egy nagy, emberi gesz­tusról legyen is szó... ö, úgy kellene egy új isten! Aki csak értem van, az egy emberért. Mindig a közös­ségről, a közerkölcsről, a köztennivalókról prédikál­nak. Hol van az egy ember? Én? A nyomorult én? Tu­dod mit mondok, édes­anyám? Elegem van az egészből ! — Ezt se mondtad még. De ... alakítsd ki önmagad­nak. önmagadban azt a kis nyomorult embert, aki vagy! Fenségesnek, nagynak! Jő. Nem jó a régi forma. Nem jók a kialakult tételek, de mit tudsz helyette mást, job­bat? Kétségbeejtő, ahogyan neked semmi nem jó abból, amit én hittem! — Édesanyám, meg tudod fogalmazni két mondatban, mit hittél, mit hiszel? Te csak hitted az életet, de nem alakítottad, elfogadtál min­dent, s eltapostak a tételek. Azóta nincs kiállításod, pél­dául. Képzeld — vált tette­tett vidám hangra —, elfo­gadom azt a tételt, hogy... nem kurválkodunk! Tehát érdekből ne fogadjunk el semmit. Ezt te is hitted, azért nem lettél valaki. Ö, édesanyám, hidd el, átok ez, ha az ember gondolkodik! A hajtás kell, a ház, az autó, a nercbunda és a töb­bi, és máris nem ér rá az ember gondolkozni. Az a lényeg, amit Marika néni mondott: „Képzeljétek, a Tamás ugyanazt csinálja a Valival, és a Vali ugyanazt csinálja a Tamással...” Így: Atamás és Avali. Márhogy veszekedtek a nevelőtaná­rom fia és a felesége, amit az öreglány Marika néni így tolmácsolt nekünk. Mit szólsz? — kérdi vidámabb, világosabb hangon: — Elfo­gadom a fekete színt, így, apró színes virágokkal, ami nekem jól áll. Mintha a ter­vező tudná: nincs abszolút szomorúság, az csak olyan ... csinált... Hiszen a nagy örömön is képes vagy sírni! Miért? Hol választód­nak el az érzelmek? Nem, nem választódnak el, nincs kontúrja semminek, összefo­nódó, kavargó érzés az egész létezés. Látod, nagyon sze­retem Zsuzsa nénit, olyan remek dolgokat tudott mon­dani! És... ez is csak for­ma, hogy egyházi temetés. Zsuzsa néni árnyalatában se volt vallásos! Nem fogad­ta el a tételeket, amiket az anyja, apja felállított. Avagy a társadalom, mondjuk. Imádtam az öreglányt! Nem filozofált egyáltalán, csak ... ahogyan, amilyen hangsúly- lyal tudott mondani valamit! Kritikát! Például... amikor válaszképpen azt mondta Emmi néninek, a saját lá­nyának, amikor az önmagát biztatva hajtogatta: Majd megsegít az isten! Ennyit mondott válaszképpen : Se­gít. De ezt nem lehet vissza­adni, ahogyan ezt az egyet­len szót mondta, azt a hang­súlyt! Mi minden benne volt ebben az egyetlen szóban! Lázadás, egy pont keresése, ahol élni lehet, hinni lehet, széppé lehet tenni . önma­gunkban a világot...’ Ne, ne mondj ellent, hogy ... nem lehet kiszakadva élni a min­denkori társadalomból... Jó, aláírom, Zsuzsa néni is most élt, ebben a társadalomban, de független, külön ember­ként! Akinek volt vélemé­nye, akarata... — Ezt azért mondod, hogy te is így érzed? — Képzeld. — Akkor miért nem lehet arról beszélni, ami szétzilál­ta benned a világot? — Édes kicsi anyám! — hát nem arról beszélünk órák hossza óta? És nem azért hoztam fel Zsuzsa né­Az elmúlt év decemberé­ben jelent meg Bertalan Agnes: A történelem árnyé­kában című novelláskötete, a Sárréti Múzeum Baráti Kör gondozásában. A 167 oldalas kötet öt novellát tar­talmaz, ezek egyikének egy részletét találja itt az ol­vasó. nit, mert már nincs, és így emlékszem rá? Csak érdekes ez, mi marad meg az ember­ben dolgokról, szavakból egy emberből. És, azt szeretném tudni, mi marad meg ma­gamból, ebből a napból, ezekből a szavakból, indula­tokból? Zsuzsa néniből ezek, ilyenek. Meg az, hogy ... amikor Emmi néni lánya, a kicsi Emmi — hamarább született, s Gergely bácsi káromkodott, Zsuzsa néni nevetve mordult rá. — Mit óbégatsz? Mi nem próbáltuk meg a tengeriben? — Honnan veszed ezt a... — Zsuzsa nénitől, ö me­sélte. És nem okulásért, meg hogy ... rámerőszakolja az ő életszemléletét. — Szóval... én rád erő­szakoltam, úgy érzed? Az enyémet? És mindentől elte­kintve Zsuzsa néni felesége lett Gergely bácsinak. — Szerintem nem azért, mert megpróbálta vele a szerelmet a tengeriben, ha­nem mert: szerette. No jó, akkor... jöjjön a refrén. Végeredményben refrénje van a kupiénak, a sláger­nek is ... Most is bámullak, édesanyám. Csak most már tudom: menekülés volt ré­szedről, mert velem vélted kiteljesedni az életedet. De komolyan, szép voltál velem, teljes ember, lett újra cé­lod, ezt a tényt benned ma is imádom. A negyven éved­del velem, értem, s ráadá­sul igazán csodálatossá tet­ted az életemet, a létezése­met. — Igen. Csak mindez volt. — Nem érted. Akkor te voltál az egész világ, szép, nagy világ számomra, most meg a világ van, sok-sok más emberrel, dolgokkal. Az én látásom, az én hitem. Ed­dig azt is úgy hittem, lát­tam, mint te, most próbálom átlépni magamat, mint gyer­mekkoromban a saját ár­nyékomat. Az nem sikerült igaz, de... Most magammal beszélgetek, addig bármit tettem, gondoltam, neki sut­togtam el, zokogtam el, ed­dig bármit tettem, gondol­ám, önmagámban is te vá­laszoltál csitítón, biztatón... Kilépett az idő bennem, szá­guld, ó csak tudnám elér­ni! De mondd! Neked nem kedves ez az egész, amit Zsuzsa néni élt? A lány elfordul a tükör­től, s perdülve, halk neve­téssel nevet az emlékezé­sen, a nagynénje, a paraszt­nak maradt, disznókkal, tyú­kokkal, tehenekkel bajlódó öregasszony sajátos szavain. Koszta Rozália: Pádon ülők Szavak, szavak Mondd, testvér Nem csupán két ember dolga, ami most veletek tör­ténik, bár kétségtelen, ti vagytok a legfontosabbak. Anyád vajúdik, te megszületsz. Ősi parancsoknak enge­delmeskedve, fájdalom tölt el benneteket. Jó lesz idő­ben hozzászokni, hogy nem csupa kéj az élet, várnak rád kemény próbák. Barátságtalan arcát mutatja a vi­lág, mindjárt szenvedéssel kezdődik. Szegény, szegény teremtés. Kell neked embernek szü­letned? Nagy árat fizetsz azért a szikrányi értelemért, amely megkülönböztet bolygónk többi lakójától. Sunyibb leszel, bután számító, ellensége önmagadnak, és külö­nös energiákat kell fordítanod arra is, amit gyakorta oly büszkén hangoztatsz: ember vagyok. Ha rácsodálkozol a világra és nem úgy alakulnak a dolgaid, ahogy szeretnéd — úgy sose sikerül minden, ahogy a legjobb lehetne —, átkozod a sorsot, miért pont most kellett születned? Tanulmányozd csak az előtted élők emlékeit, a történelmet, s megtudhatod, igazán jó sora sose volt az őseidnek. Barlangok lakóitól a keresz­tesháborúk megrokkantjain át egészen Hirosima áldo­zatáig, sőt azon is túl, a jelenig, csupa vér, erőszak, szenvedés volt társaid része. És a jövő? A bűvös szó, a vágyott jólét kora, amelyért nemzedékek oly bódult boldogsággal lökik el maguktól a mindenkori jelent. Re­mélve, hogy fiaiknak-lányaiknak majd jobb lesz. Meg­csalva közben apáik hiú reményét, hiszen csak adják tovább a stafétát: majd a gyerekem, talán a jövő. Szegény kis ember! Kell neked éppen magyarnak szü­letni? Polgárnak e megfogyatkozó, hitehagyott, remény­telen néphez? Nekünk még a Himnuszunk is balsorstól borong, s a víg jövendő örök áhítozás csupán. Elfelej­tettünk imádkozni, és azt se tudjuk, mely istenséghez címezzük könyörgésünket. Pedig a hatalmasságok sze- szeretik ám a porig alázott, megtört alattvalókat. Lassan felénk is nyújthatnák puha tenyerüket. Mert, ha túl­csordul a keserűség, lehet úri dacból is mindent újra kezdeni. Volt rá példa, túlélt ez a nép cudarabb idő­ket. Sose félj pajtás, nektek is sütni fog a nap, megta­lálod helyed e bolond világban. Már csak kíváncsiság­ból is érdemes végigprótiálni a földi kalandot. Anyád arcát most fájdalom torzítja. Apró szakaszokra osztja a szenvedést, hogy csak ezen legyen túl. Ha megszületsz, nagy könnyebbség lesz mindkettőtöknek. Azt se tudják még, fiú, esetleg kislány vagy-e? Mind­egy,'csak egészséges légy. Boíldog ember váljék belőled, értelmes szolgája hazádnak, támasza családodnak. Ö, de­hogy akarlak elijeszteni az élettől, hiszen nézd csak, ho­gyan várnak, mennyire aggódnak érted. Te vagy a re­mény, a szerelem értelme. Lesznek pajtásaid, játszhatsz, tanulhatsz és szétvághatod a fullasztó ködöket, amelye­ket bőven hagyunk rád. Jaj, csak nehogy pimasz, buta kis fajankó, pipiskedő pulyka legyen belőled? Ilyenek úgyis fölös számban vannak, eltartani éppen elég őket, akiik még elvárják, hogy leboruljunk előttük. Legyen erőd, hogy térdet-fejet sose hajts érdemtelenek előtt. Most tél van, zúzmarás, csikorgó hajnalok. Sose vedd észre, hogy hideg viharok fújnak körülötted, ez nem a te dolgod. Amikor már a fény felé tudod mozdítani te­kinteted, éltető napocska ragyogjon rád. Lassan ismer­kedsz majd a világgal, meglásd, zsenge kis élet, óvunk, szeretünk téged. MozdulBtaiankból sose érezz feszültsé­get, okos harmónia formálja értelmed. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt szüleid vágtak hasonló re­ményekkel az életnek. Istenem, nem úgy sikerültek a dolgaik, ahogy várták. Sose éljen harag a szívedben, temetőbe se járj őseid sírját megbotozni. Mert ha nem is ragyogó örökséget, de valamiféle világot mégis csak hagytak rád. Ha jól gazdálkodsz az idővel, lesz alkal­mad javítani elfuserált múltunk emlékén. Gondolatokat, szokást, anyanyelvet a "szüléidtől kapod. Lesik minden- hangod, vigyázzák lépteid. Felcsillan a szemük, ha elő­ször gagyogod a bűvös szót: mama. Jönnek majd utána az öröm, a szerelem, a bánat és szenvedés ezernyi hang­jai, rendben, ahogy évezredek óta mindnyájan tanul­juk őseinktől. Most mégis te vagy a csoda, a remény, a megváltás. Jöjj, testvérünk, érezd jól magad közöttünk. Szólaljon meg ajkaidról az élet legelső hangja : ... oáááá, oáááá ... Andódy Tibor Heti mottónk: „Az igazságtalanság miatt érzett haragtól is bereked a hang. O, kik a nyájasság számára akartuk előkészíteni a talajt, még mi sem lehettünk nyájasak.” BERTOLT BRECHT

Next

/
Thumbnails
Contents