Békés Megyei Népújság, 1989. január (44. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-14 / 12. szám
NÉPÚJSÁG 1989. január 14., szombat Miről álmodnak a honatyák? KÖRÖSTÁJ BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET Másként gondolom Kedves Kollégám, legelébb kijelentem: semmiképpen nem akarok újságíró lenni. Ügy gondolom azonban, az olvasónak is van véleménye erről-arról. Ezért az a tiszteletteljes javaslatom: nyisson a Népújság egy rovatot, mondjuk „Másként gondolom” címmel. Kizárólag illusztrálásképpen mellékelek egy „másként” gondolatot. Ügy érzem, nem javasoltam teljesíthetetlent. Annyi silány fércmű, gondolat nélküli ez-az, a modern költészet annyi „csúcsteljesítménye” jelenik meg naponta, foglalja a helyet, hogy talán az efféle, magvasnak igazán nem tekinthető másként gondolkodás is elfér a lapban. Azt hiszem, az egységen belüli pluralizmus megengedett határait sem lépi túl az ide mellékelt szöveg. Másfelől meg: ha ekkorát fejlődött hirtelen ár oldaláról a sajtónk, párhuzamosan fejlődnie kellene a tartalom oldaláról is. Még egyszer kérem, ne tessék ezt a közbevetésfélét a sajtó belügyeibe való illetéktelen és dilettáns beavatkozásnak venni, tegyen ön a legjobb belátása szerint. Változatlan tisztelettel és barátsággal köszöntőm, s ezúttal is jó munkát kívánok. Petőcz Károly, Békéscsaba Az „utóbbi időben itt-ott vitázó vélemények, más-más oldalról látott-láttatott állítások is megjelennek már a lapok hasábjain. Ez jól is van (csak még gyenge az „ellátás”). Nem mondom, mióta egy(en)sajtórendszer alakult ki nálunk is, akadtak ugyan olvasói levelek, meg effélék (köszönöm, hogy megvárt, felvett a busz, köszönöm, hogy a csemegében Neve nem szerepel az utóbbi évtizedekben kiadott szovjet lexikonokban. Amikor 1987-ben képe ötvenévi hallgatás után feltűnt a moszkvai lapokban és a televízió képernyőjén, a nézők egyszerűen nem ismerték fel. Az októberi forradalom 70. évfordulójára kiadott szovjet enciklopédia már részletesen ismertette életét, Mihail Gorbacsov az 1987. novemberi évfordulós beszédében pedig — számos történész és társadalomtudós értékítéletére építve — pozitívan szólt személyéről. Ily módon megadta az alaphangot azokhoz az elmélyültebb, nyíltabb kutatásokhoz és közlésekhez, amelyek (nálunk már lassan egy évtizede) a szovjet történelem ellentmondásos személyiségeivel foglalkoznak. Nyikolaj Ivanovics Buharin (1888—1938) rendkívüli népszerűségének nyomai öt évtized múltán is fellelhetők, noha hosszú évekig, ha nagy ritkán említést tettek róla, csak ellenségként, árulóként jellemezték. Mi lehet ennek az oka? Kun Miklós: Buharin című könyvében Magyarországon elsőként tesz kísérletet arra, hogy — a sztálini örökségen való túllépés jegyében — magyarázatot adjon erre a kérdésre. Eredeti dokumentumokból vett idézetekkel, a nemzetközi szak- és memoárirodalom felhasználásával eleveníti meg annak a bolse- viknak az életútját, akiben Trockij Sztálin hatalomra jutásának fő okát látta, akit Lenin szinte a saját fiának tekintett, Sztálin (még 1935- ben is) a „mi öreg Buharvisszaköszönt a kislány stb.). Mivel ezek között szinte egyetlen sem akadt vitázó jellegű, igencsak könnyű dolga lehetett a lapszerkesztőnek: nem kellett a „vitát” lezárni. Nos, pontosan ez az, amit másként gondolok. Az, hogy lezárják a vitát, mielőtt még valódi vita alakult volna ki. Érkezik a szerkesztőségbe egy, valamilyen problémácsikunk”-nak nevezett, majd néhány évvel később propagandagépezete révén „trockista-náci-japán” ügynöknek titulált, hogy Vi- sinszkij vérbíróságával halálra ítéltethesse. Kun Buharinjának nem célja a szovjethatalom első tizenegynéhány évében számos vezető posztot betöltött orosz marxista forradalmár, közgazdász és újságíró nézeteinek minden oldalú elemzése, inkább életének bemutatására törekszik, politikai pályafutásának kacs- karingós útjait kíséri végig. Nézetrendszerének lényegét azonban megvilágítja; öt fejezetben (Tanulóévek, Emigrációban, A hatalom csúcsain, A vereség, A nagy per) tárgyalja a „buha- rinizmus” állapotváltozásait, mely in statu nascendi immanens részévé vált a történelmi bolsevizmusnak. Egyszerre száll szembe a sztálini fogantatású „jobboldali szörnyszülött” Buharin- képpel és a polgári liberális színezetű „piacszocialista reformer” konstrukcióval. A nagy erudícióval és politikai radikalizmussal bíró Buharin ugyanis semmi esetre sem volt liberális demokrata. Nagyon is tudatában volt annak, hogy az ösz- szes többi párt felszámolása a bolsevik hatalom folytatásának és a szocializmus építésének sine qua non-ja. A bolsevik párt Lenin halála (1924) és Sztálin „felemelkedése” (1928) közötti idősaa- kának első számú teoretikusát ma a pluralizmus egyik ősatyjaként tartjuk számon, s valóban, az ő nevéhez fűződik a pluralista szellemi val foglalkozó levél, és ez megjelenik a lapban. Aztán erre érkezik egy válasz és ez is megjelenik, alatta a szerkesztőség soraival: a vitát ezzel lezárjuk. De kérem, hol volt itt vita? Itt még cs^k érintve lettek bizonyos problémák, legtöbbször igencsak felületesen, hiányosan, általánosan, a lényeg meg takarva maradt, homályban. Igen: a jéghegy és csúcsa. És itt lezárja a „vitát” a monopolhelyzetben levő egylaprendszer szerkesztősége. Sajnos, igen-igen halmozottan hátrányos helyzetben van az olvasó, mert így semmit sem tudhat meg arról, ugyan mi is a vita tárgya, lényege. Ügy gondolom, önkényesen egy szerkesztőségi munkatárs sem zárhatja le a vitát, csak azért, mert kezd kényelmetlenné, vagy valamely állítása tarthatatlanná válni. Különösen akkor érdekes ez, ha csak egyetlen lap van a városban, az sem független. Tehát engedjen a sajtó vitázni. Nem baj, ha itt-ott valótlan a vita anyaga. Akit az sért és főként ha igaza van a sértettnek, indítson sajtópert. Majd csak megtanulunk vitázni, helyesebben csak tényeket állítani. —z — y élet gondolatának elvi szintre való emelése, de ahhoz — mint a szerző is megjegyzi — csak saját veresége után jutott el. Az 1920-as évek végén többek között azért került szembe Sztálinnal, mert továbbra is a lenini örökségnek az új gazdasági politikára vonatkozó érvelését akarta érvényesíteni, ám kevéssé ismejt momentum, hogy (Sztálinnal együtt) éppen ő volt a legnagyobb ellenfele Lenin átmeneti időszakra vonatkozó államkapitalizmus-felfogásának, mely a NÉP elméleti-ideológiai alapját képezte. „Szocializmus egy országban” koncepciójában pedig nyilvánvalóan alábecsülte azoknak a beruházásoknak a költségeit, amelyek az újjáépítési korszak végén (1925) szükségesnek mutatkoztak. Buharin politikailag elbukott, jórészt azért, mert az adott időszakban megvalósítható programmal nem tudott előállni, s nem voltak meg benne a győztes ellenpárt vezetőjének nélkülözhetetlen tulajdonságai. Igaza lehetett Trockijnak, mikor 1929-ben törökországi száműzetésében így jellemezte a bolsevik párt legképzettebb ideológusát: „Ennek az embernek mindig támaszkodnia kell valakire.” (125. old.) Bizonyára sokunk számára eleddig ismeretlen tényt emel ki Kun, könyve 190. oldalán, mikor azt írja, hogy Lenin 1923 tavasza után már a Politikai Iroda egyetlen tagjával sem volt hajlandó szóba állni, így büntetve őket a Sztálinnal kötött egyezségért. A gorki üdülő parkjában Buharin, Lenin „kedvence” is csak messziről nézhette a többnyire tolószékében levegő- ző, apjaként tisztelt Lenint... Nem irigylem az országgyűlési képviselőket A tavaly májusi pártértekezlet óta új szelek fújdogálnak a Parlament körül is. Olyany- nyira felgyorsultak az események, hogy ember legyen a todpán, aki követni tudja. Egyik megyénkben honatyától megkérdezték: hogyan bírja ezt a tempót? Őszintén megmondta, nehezen. Kapja a több kilónyi papírokat, ennek egyharmadát, ha el tudja olvasni. A műhelyben, ahol dolgozik, a társai bármennyire is megértőek, egyre jobban berzenkednek a távollétei miatt. És akkor nem beszéltünk a családi háttérről, a választókkal való kapcsolattartásról, a bizalomról. A Magyar Demokrata Fóa rum összejövetelén feszengett a két megyeszékhelyi képviselő. Izzadva, olykor zavartan próbáltak felelni a nem- éppen formális és szokványos kérdésekre. A hallgatóság aligha arra volt kíváncsi: milyen a Parlament belülről, jól főznek-e a Gun- del szakácsai. Azt feszegették többek között, hogy kiket is képviselnek valójában, miért szavaztak a bős—nagymarosi vízlépcső építésének folytatása mellett, hogyan is volt azzal a csabai garázsüggyel? Becsülettel állták a sarat, mégis mintha tudathasadásos állapotba kerültek volna. Éreztem: mondataikban, cselekedeteikben ott lappang a régi beidegződés, miközben fogékonyak az újra, szeretnének megfelelni a reform követelményeinek, de nem biztos, hogy a képességük is megvan hozzá. Erről nyíltan, őszintén kell beszélni! Még akkor is, ha úgy látják: magukra maradtak, a választóik is csak bírálnak, kevés konkrét javaslat hangzik el, miösszefoglalva megállapíthatjuk: Kun Miklós könyvében a különböző sztereotípiákkal leszámolva, egy mitikus lepelből kibontott, ösz- szetett Buharin-képet tár elénk — a példákat Buharin szellemi örökségének sokszínűségéről még hosszasan lehetne folytatni. Sok kérdésre ad feleletet ez a csaknem ötszáz oldalas (fényképeket is tartalmazó) munka, mely a szó valódi értelmében oknyomozó történekem. A szerző a bolsevik mozgalommal szembeni tömeges megiszonyodásra, történeti allergiára a legjobb orvosságot alkalmazza: a mesterséges anyagok eltávolítását és a hiteles források gyógyvizét (kár, hogy nem jelölte meg a lelőhelyüket). Bebizonyítja — hisz óhatatlanul írnia kellett a régi bolsevik vezető gárda többi tagjáról is —, hogy az októberi forradalom legalább annyira színes és vonzó volt, mint például a nagy francia forradalom, semmiben sem maradt el a régi revolúciók romantikájától. Azt sugallja nekünk, hogy az emberiség még sohasem került olyan közel Platón álmának — a „filozófusok” vezette köztársaságnak — a megvalósításához, mint az orosz forradalom első periódusában. Szükségünk van Buharin gondolataira, s nem csupán azért, mert nem szabadulhatunk a múlttól. Csak látszólag kerültünk távol a bolsevik mozgalom immár emberöltőnyinél is régebbi eseményeitől, folyamataitól — a reformfolyamatunk által felvetett kérdések elméleti tisztázásának igénye megköveteli a múlt, a szocialista gazdaság és társadalom kialakulásának tanulmányozását. (Szabad Tér Kiadó, 1988.) Dányi László ként kellene dolgozniuk. Igaz lehet a wildei mondás, miszerint a bölcs ember mély nyugalommal tűri a csapásokat, amelyek felebarátját érik. Persze, régebben egyszerű volt a képviselők dolga. Csak bólogatni kellett. Voltaképpen senki sem várta el, hogy a képviselő nyílt vitában, ha kell „akadékoskodva”, rámenősen elmondja választói, vagy a saját véleményét. A részvétel volt a fontos. A párt, a népfront közreműködésével arra vigyázott, hogy megfelelő arányban kerüljenek a Parlamentbe munkások, értelmiségiek, papok, nők és fiatalok. Sokan emlékeznek még a mezőberényi esetre, egyesek szerint „cirkuszra", amikor a népszerű, agilis párttitkár nem kerülhetett a jelölő listára, azért, mert a hely bérelt volt: egy munkásnőnek. Ebből is világosan látszik: a mostani Parlament a régi paternalista, tehát az atyáskodáson alapuló intézményrendszerben alakult ki, a reform, a történelem kívánalmaihoz képest kissé konzervatív. Csak a felszólalásokat, a megnyilatkozásokat kell jól hallani, érteni. A novemberi ülésszakon hangzott el a dörgedelem: miért engedi meg az Országgyűlés, hogy egyes képviselők cirkuszt csináljanak, a Parlamentet köznevetség tárgyává tegyék. Cirkusz? Erről hosszan lehetne elmélkedni. Mindenesetre arról van szó, hogy ezen az ülésszakon az Országgyűlés elnöke a ház szabályait nem tartotta tiszteletben. Azóta a rendet követelő képviselő visszahívását kezdeményezték a körzetében. Furcsa? Most, a januári ülésszakon újra nekiszegezték a kérdést: árulja már el, kinek szólt a választói nevében elhangzott figyelmeztetés? Azt felelte: semmi esetre sem Király Zoltánnak. Még furcsább? Tényleg, kire célozhatott? Talán azokra, akik a jelentős javaslatok, felszólalások közepette az orrukat piszkálják, bóbiskolnak, vicceket mesélnek, vagy fel-felakadó szemmel újra álomba zuhannak? Lehet, hogy a hunyó honatyák álmodnak is? Arról például, hogy nem babra megy a játék! Mert amikor felemelik a kezüket, aligha tornagyakorlatról van szó, hiszen egy-egy döntés évekre meghatározza a sorsunkat. A parlamenti szavazások ma már mind súlyosabb felelősséget hordoznak. Az egész ország figyel! Olvas, hallgatja a rádiót, nézi a televíziót. A fogadóórákon, a falugyűlésen nem elég a képviselő jelenléte, a protokollszabá- lyoknak megfelelő kötelező mosoly, hanem meg kell hallani mindent, amit a választópolgár mond, kérdez, javasol. Vége az álmodozások, a frázispufogtatások korának. Első a cselekvés! Biztatást, erőt a további munkához csak a képviselőt útba indító közösségből lehet meríteni. • Seres Sándor n „tettek mezeje”, még idézőjelben Lehet-e gúzsba kötve táncolni? — említi a Népszabadság múlt pénteki számában egy tsz-elnök (Nagy Mihály, Szil), miután felsorolja, hogy mitől került kritikus helyzetbe a magyar mezőgazdaság, benne az ő téesze is. Olvasom a cikket, és elfog a félsz: rossz álom ez, vagy csupán félreértés? „Meg kell szűnnie annak, hogy fent- ről túlzottan beavatkozzanak a szövetkezetek életébe, különösen akkor, amikor segíteni sem tudnak.” Ez hát a gúzs? Az egymás sarkába lépő szabályozómódosítások áradata?! Lehet így segíteni? Meg: szavakkal? De hát mi van akkor, ha a szövetkezeti parasztnak (meg az elnöknek is) szóból már tíz zsákkal van, jó fölösen, de jó vetőmagból esetleg sokkal kevesebb, mert nem futja rá a pénz, mert nincs hitel, rogyadoznak az évtizede még peckesen büszke, világszínvonalú gépek? Ilyenkor következik a bizalomvesztés, amit bizony nehéz visszaszerezni. Azt mondja egy ismerősöm, hogy mindezeket ő sem érti. „Mintha valaki (vagy valakik) direkt a legrosszabbat választanák, vagy lerónák nem csekély fizetésük ellenértékét azzal, hogy előveszik a kelléktárból az éppen aktuálisnak tűnő szöveget, és elmondják szépen.” A paraszt erre azt mondja (mondaná), hogy tudálékos szónak híg a leve. Hogy szövegből még nem termett búza, kukorica, nem szaporodott az állatállomány. Mégis rakják (akik rakják) élére, egymás mellé a szót, szavak hosszú-hosszú sorát, olykor csak a szórend változik, de a lényeg alig. „Kapkodó stressz az életünk” — mondja egy másik ismerősöm, és nem tudok tiltakozni. Él-hal a mezőgazdaságért, szerényen, de váltig hangoztatta az időben, hogy „megérintettük a világszínvonalat”. Most nem hangoztatja, csak nem érti, ami történik. Ki magyarázza meg neki? Hogyan? Mikor? Arra gondolni sem mer, hogy akik a kapkodó stresszt gerjesztik, talán nem is olyan kitűnő szakemberek? Vagy (jobb esetben) nincsenek igazán lehetőségeik birtokában? Olvasom Nagy Mihály sorait, és én sem értem, hogyan íródhat le mainapság,-1989 januárjában ez a mondat: „Még mindig nem akarja érzékelni a kormányzat, hogy a mezőgazdaságot az ilyen szabályzóváltozások és a jövőben várható hasonló módosulások milyen veszélyeknek teszik ki.” És itt következik az, amit fentebb írtam: „Gúzsba kötve nem lehet táncolni.” Fénytiszta szimbólum, sajnos. De hát elég-e kimondani? Elég-e magyarázni? Elég-e a szó? A „tetteknek a mezeje” itt terül el körülöttünk. Ügy hívják: Magyarország. Ha akarjuk, ha okosan akarjuk, mindenki odafér a munkához. Akarjuk?... Sass Ervin Lenin „kedvence”
