Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-30 / 310. szám
1988. december 30., péntek rLapszéljegyzet egy verskötethez Szabvány borítékban küldemény érkezett számomra. Tartalma egy vékony kis füzetecske. Címlapja fekete karton, rajta fehér betűkkel: Baji Miklós rajzai, Kántor Zsolt versei. A címlap belső oldalán kézírással: „Szeretettel, tisztelettel e vékonyabb változatot, sajnos ma a kultúra ennyi támogatást kap. Barátsággal: Kántor Zsolt.” A „kötet” 24 oldalon Baji Miklós rajzait, 8 lapon Kántor Zsolt 15 versét tartalmazza. Az első szó az elismerésé. Ez a füzet ár nélkül jelent meg, 500 példánya nem került közforgalomba, tehát a kiadást támogató Megyei Moziüzemi Vállalatnak ebből semmiféle anyagi haszna nem származik. Mégis kiadta. „Ma a kultúra ennyi támogatást kap” — szól a dedikáció szövege, örüljünk annak, hogy ennyit is kap. örüljünk annak, hogy a kötet szerkesztője bátran nyúl olyan alkotók műveihez, akiket elsősorban szűkebb környezetük ismer, s eddigi produkcióikban az elismertségnek csupán ígérete rejtőzik. E kötet egy újabb kis lépés az elismertség felé. Baji Miklós Békéscsabán él, népművelő. 1987-ben rendezték első — és eddig egyetlen — önálló kiállítását lakóhelyén. E füzetben megjelent cím nélküli rajzai különösek. Olyannak tűnnek, mint az egykori gyermeklapok rejtvényrajzai, melyeket egyetlen vonalvezetéssel kellett kialakítani. Kavargó világuk torz, egymásba folyó figurái több nevet is idéznek a szemlélőben. „Picasso kétarcú hajadonai, hatlábú ménjei”, Dali szürreális világa, Kondor Béla apokaliptikus látomásai is ott sejlenek a rajzokban, de így, együtt, ezzel a technikával már alighanem egyéninek is mondhatók. Nehéz lenne szavakkal elmondani, mit ábrázolnak. A csupa- mozgás figurák mintha nem találnának szilárd fogódzót a világban. Talán épp ezért ez a nagy „rendetlenség”, kuszaság, egymásba kapaszkodás. Nincs könnyebb helyzetben az olvasó akkor sem, ha a Szarvason élő Kántor Zsolt verseit értelmezni akarja. Metaforáinak, hasonlatainak — melyeket már a Világültetés című kötetben is megfigyelhettünk — sajátos hangulata van. Olyan összefüggések villannak fel, amit Kántor nélkül nem fedezhetnénk fel. Minden versében van valami, amire oda kell figyelni, de igazán jót akkor ír, ha az egész versben tetten érhető az élmény. Ilyenkor eltűnnek a már-már követhetetlen asszociációk, a keresettség. A találkozás meghittsége, a táj üde- sége, a múló pillanat boldogsága árad a szinte kopár mondatokból (Rotring), a bűntudat gyötrő gondolatai kavarognak az, álmatlan éjszakában (Ej). Ezek talán a füzet legjobb versei. Baji Miklós és Kántor Zsolt megtették az első lépéseket a maguk útján. Reméljük, hogy az új út veszélyeit sikerül elkerülniük. Kutas Ferenc Pályázati felhívás Békéscsaba Város Tanácsa PÁLYÁZATOT HIRDET a városi tanács vb igazgatási osztályának osztályvezetői munkakörébe A munkakör a döntést követően azonnal betölthető, "a kinevezés határozatlan időre szól. Bérezés: a módosított .11/1983. (XII. 17.) ÁBMH-rek. szerint. A munkakör betöltésének főbb feltételei: — állam- és jogtudományi karon szerzett oklevél és jogi szakvizsga vagy annak vállalása — legalább 4 éves szakmai gyakorlat — büntetlen előélet. A pályázatnak tartalmaznia kell a pályázó __ legfontosabb személyi és foglalkozási adatait — részletes szakmai önéletrajzát és közéleti tevékenységének (bemutatását — képesítést igazoló okmányok másolatát — a büntetlen előélet igazolását. A pályázatot a Békéscsabai Városi Tanács V. B. személyzeti és oktatási osztályához (Békéscsaba, István király tér 7. 5601. Pf.: 112.) lehet benyújtani. Határidő: 1989. január 31. A pályázatok elbírálásának határideje 1989. március 31. II magyar kultúra napja A rég lerágott csont újrarágásáról lenne szé? Kulcsemberek mostoha helyzetben A kultúra ügyének támogatását felvállalva fontos döntéseket hozott legutóbbi ülésén a HNF Országos Tanácsa. A testület egyebek között arról határozott, hogy a jövő évtől a népfrontszervezetek kezdeményezzék a magyar kultúra napjának megünneplését, kezdődjék el egy kulturális tanács és egy kulturális kamara szervezése. A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész először 1985-ben vetette fel, s azóta több népfronttanácskozáson hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. Most, hogy valamiféle of- fenzíva kezdeti jelei figyelhetők meg a fokozottabb megbecsülés érdekében, a kultúra, a művelődés hadállásainál sikerként értéke- li-e javaslata elfogadását? —■ kérdezte ifjabb Fasang Árpádot az MTI munkatársa. — A- jelenlegi változás toég nem nevezhető offen- zívának — válaszolta ifjabb Fasang Árpád. — Ehhez kulturális programra, stratégiára lenne szükség. Valami viszont elkezdődött, ez kétségtelen. A változásnak pedig része lehet, ha minden évben, január 22-én, a magyar kultúra napján önvizsgálatot tartanánk arról, hogy hova jutottunk, hol tart kultúránk. Ezen a napon írta Kölcsey Ferenc a Himnuszt. Ez a nap annak tudósítására is alkalmas, hogy ezeréves örökségből meríthetünk, s van mire büszkének lenni, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is. Mikor a Pedagógusok Szakszervezete Békés Megyei Bizottsága a közelmúltban tárgyalta a közoktatásban tevékenykedő technikai, ügyviteli dolgozók élet- és munkakörülményeit, az alapos beszámolón túl két mondat ragadta meg — azóta is visszatérőn — a figyelmem: az egyik úgy szólt, hogy a nem pedagógus oktatásügyi dolgozók bérügyében már annyiszor emelt szót a Pedagógusok Szakszervezete, hogy a téma lerágott csontnak számít. A másik hozzászóló végső érvként pedig kijelentette: ezek az emberek az oktatásügy kulcsemberei. Nos, segítségül híva a beszámolót, nézzük csak, miért is nevezték indulatosan „lerágott csontnak” a nem pedagógus oktatásügyi dolgozókért vívott szakszervezeti harcot. Többek között azért, mert már a Pedagógusok Szakszervezete X. kongresszusán megfogalmazták a tennivalókat e réteg ügyében, sajátos gondjaik enyhítése érdekében. Aztán a XI., majd a XII. kongresszuson is kiemelten foglalkoztak velük, a legutóbbin meg is alakítva a központi vezetőség mellett működő technikai és adminisztratív dolgozók tanácsát. A megyei bizottság hasonlóképpen foglalkozott az említett réteg sorsával, alapos elemzésekkel támasztva alá a segítségnyújtás, az átfogó rendezés igényét. A most elkészített elemzés az alsó és középfokú oktatásban dolgozó összes technikai és ügyviteli munkakört betöltő élet- és munkakörülményeit feltárja. ízelítőül és bizonyításul csak néhány címet sorolok fel. Létszám, besorolás kulcsszámok szerint, települések, nemek szerinti bontásban a bér, összehasonlításul mindegyiknél ott a megyei átlag is, a törzsgárda- tagság megoszlása, iskolai végzettség, szakszervezeti tisztség, lakáskörülmények. Sőt, az is szerepel, hányán nevelik egyedül a gyermekeiket, s hány közülük nagy- családos. A számok mellett természetesen szöveges tényfeltárás is készült. Abból a kiindulópontból, hogy ez nem egyszerű rétegpolitikai kérdés, hanem fontos közoktatás- és társadalompolitikai feladat is. A Pedagógusok Szakszervezetéhez tartozó összes közoktatási intézményben megyénkben 3 ezer 251 fizikai és 513 ügyviteli dolgozóról van tehát szó, ami területileg sem elhanyagolható kérdés. (Országosan a számuk jócskán meghaladja a százezret.) Évtizedek óta megoldatlan gondjaik tehát nem tűrnek halasztást. De milyen gondokról is van szó? Lehet, nem jól okoskodok, de mert munkájuk társadalmi megbecsültsége csökkent, bérük alacsony lett, sok közöttük a még nyolc általános iskolai végzettséggel sem rendelkező. Az kétségtelen, hogy különösen az óvodákban, de már az iskolákban is jó, illetve javult a megbecsülésük, egyre ritkábban tapasztalható velük szemben a „lekezelő” magatartás. Tehát ma már nem a munkahelyi légkörre, hanem elsősorban az alacsony munkabérre panaszkodnak. Joggal. Ugyan 1977-ben 5(!) százalékos bérfejlesztésben részesültek, s a bérrendezés is érintette őket, de 1984- ben már kimaradtak a bérrendezésből, s egyelőre a beígért 1989-esből is ki fognak maradni. De nézzük, a számok mit mondanak. Míg az anyagi ágazatban 1987-ben a fizikai dolgozók átlagbére 6022 forint volt, addig az oktatásban dolgozó fizikaiaké 4647 forint! A sorozatos elmaradások hozták magukkal, hogy egy húsz éve dolgozó ugyanannyit kap, mint egy újonnan belépő. De az alacsony, olykor megalázóan alacsony bér már központi intézkedést követel. Mert nem lehet megoldás az a sokéves gyakorlat, hogy a pedagógusok bérfejlesztésére szánt ösz- szegből csípnek le az iskolák a technikai és ügyviteli dolgozók számára. Azaz, a kulcsemberek számára. Helyesen fogalmazott a bizottsági ülésen felszólaló pedagógus, hogy ő kulcsembernek tartja a dajkát, a fűtőt, a konyhai személyzetet, a takarítókat, a karbantartókat és a gazdálkodással foglalkozókat. Mert nélkülük nem működik az óvoda, az iskola, a diákotthon. Kapcsolatuk, példájuk a gyerekek előtt él és hat. Nem mindegy tehát, hogy milyen emberek veszik körül őket. Megértő, alapműveltséggel bíró, pedagógiai érzékkel megáldott dadus, szakács néni, pedellus, vagy a munkájukat csak ímmel-ámmal ellátó, goromba, érzéketlen emberek. Hia elismerjük tevékenységük fontosságát, illene megbecsülni is őket. Különben hideg marad az iskola, újra gazdálkodással foglalkozhatnak a pedagógusok, s nem lesz, aki meleg étellel ellássa gyermekeinket. Mert a Pedagógusok Szakszervezete nem attól fél, hogy ezek az emberek kiválnak tőlük, mint a felsőoktatási dolgozók. Hanem attól, amit az előbb felsoroltam. S ebben mint érdekképviseleti, érdekvédelmi szervnek, nagy felelőssége van. Ezért készítették el megyei felmérésüket olyan gonddal. Hogy utoljára kopogtassanak, s végre megértésre is találjanak ... B. Sajti Emese Békés — Santarém Négy nap portugál testvérmegyénkben II. Az út Milánón át vezetett Lisszabonba. Az időjárás kegyes volt hozzánk, fentről tisztán lehetett látni, amint elrepülünk a Velencei-tó, a Balaton déli partja fölött, aztán a hegyek, majd Rijeka és a Földközi-tenger. Csodálatos 'fentről ez a víztükör, mintha egy hatalmas, fodros, kék lepel lenne, s rajta a hajók, mint apró lepkék. Régi nyarak emléke ébred a tenger fölött, te jó ég, ez ilyen innen fentről? Aztán Milánó, a nagy légikikötő, átszállás a Malév-gépről az olaszra, és újra a nagy víz. Városok fölött, mellett húzunk el, az olasz, a francia Riviéra, majd Marseille, a jellegzetes dokkokkal, kicsit beljebb a víztükörből, mint egy játékszer, emelkedett ki If vára. Utána Barcelona, Toledo, talán épp bikaviadalra készülnek, vagy a szent sziesztát töltik, és már ereszkedünk is lefelé. Az első, amit Portugáliából megláttunk az Alitália gépének fedélzetéről, az a víz és a bádogváros volt. Az előbbi a tenger, pontosabban a Te- jo (Tézsó)-folyó hatalmas deltája — melyet a parancsnok jóvoltából közvetlenül a pilótafülke ajtajából láthattam —, s miközben a géppel ereszkedtünk le, az volt az érzésem, hogy még egy perc, és vízre szállunk. A lisszaboni repülőtérre ugyanis egy földnyelv vezet be, amely olyan keskeny, hogy a gépből körös-körül csak vizet látni. Aztán, ahogy haladtunk beljebb, egyre kevesebb lett a víz és több a föld. Ekkor repültünk el a magunkban bádogvárosnak nevezett, de mindenképpen sirarlmas látványt nyújtó szegénytelep fölött. A repülőtéren 30 fokos hőség, valamint a Portugál Kommunista Párt Központi Bizottsága és a magyar nagy- követség képviselői fogadtak. Azért említettem első helyen a 30 fokot, mert kiszállva a gépből, úgy csapott meg bennünket a mediterrán forróság, hogy szinte elkábultunk tőle. Nemcsak mi, hanem az értünk jött mikrobusz vezetője is, akinek első ténykedése az volt, hogy egy forgalmas útkereszteződésben simán áthajtott a piroson. Mi észre sem vettük volna — természetesen ő sem —, de vesztére épp ott álltak a közlekedési rend őrei, akik igen szigorúak voltak, és rövid úton elvették a jogosítványát. Ettől kezdve négy napon át enélkül autózott velünk, no és persze úgy ment át ezután is a piroson; mint kés a vajon ... Az volt a szerencséje, hogy szeretetre méltó, kedves ember, így nem haragudtunk rá, a miénk pedig az, hogy sose jött akkor oldalról egy kamion ... Valahol félúton Lisszabon és Santarém között — a távolság 70 kilométer lehet — megálltunk egy hideg sörre. A parányi vendéglő teraszát a járdára telepítették, karnyújtásnyira húztak el mellettünk az autók. A szemközti domboldalon fehér házak, minden, vakító és szikrázó, a föld már-már kopár, és itt a zöld is halványabb. Dél. Melegével, hamisítatlan hangulatával, az emberek forró temperamentumával. Azt hiszem, akkor érkeztünk meg igazán. öt óra tájban értünk a több dombra .épült Santa- rémbe. Ügy emelkedett ki a város a síkságból, mint valami erődítmény. Egy panzióban szállásoltak el bennünket, az utca olyan, szűk volt, hogy ha valaki a szemben levő ház ablakán kinyújtotta a karját, kis híján kezet foghattunk volna az utca fölött. Jelképnek sem lett volna rossz. Á Tejó folyó a homokszigetekkel
