Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
NÉPÚJSÁG 1988. december 24., szombat Karácsonyi levél — ismeretlen címre Van-e még csengettyűtök barátaim, amivel a Fa köré gyűjthetitek kedveseiteket? Ezüstösen csilingelő baricsengő, szánokat röpítő lovak nyakáról maradt rézcsengő, meg hószilánk-áttet- szőn pendülő üvegharang- csengő, amelyet édesapánk, vagy egy régi nagynéni rá* zott meg a nagyszobában, de gondolhattok kotlóshan- gú kolompra is, amit a kantáié juhász vagy a betlehe- mes gyerekek kongattak a pitvarban, előszobában, jelezve: valaki megjött, akit egyfolytában várunk, s aki mégsem tudott soha véglegesen betelepedni közénk, mert másnap, vagy még aznap este felfaltuk vagy magunkba hörpintettük, mint egy közönséges vacsorát. Pedig ez lenne a legszebb játék, ha egyszer elhinnénk: Te vagy az egyik pásztor, én a másik, ö a harmadik, vagy én vagyok az egyik király. ö a másik, Te a harmadik, tehát, hogy én, Te, ő, vagyis mi magunk vagyunk a kiválasztottak a hó tisztaságára. a jászol melegére, a csillag fényességére, s hogy akit szüntelenül vártunk, ránk ruházta az egész küldetést: mindannyiunknak személyesen kell megtisztítania, örömmel telítenie, megváltania a világot. Eddigi életünkben ezen az estén örökké Fát díszítettünk, gyertyákat és csillagszórókat gyújtottunk, ajándékokat rendezgettünk, halat sütöttünk, angyalhajas dalokat énekeltünk, elringattuk magunkat abban a föld- döntúli boldogságban, hogy ma született meg ő, és Mennyből az angyal lejött Hozzátok és dicsőség Istennek. békesség embernek kis Karácsony—nagy Karácsony kalácsillatú otthonában. Közhellyé koptattuk: a Karácsony a család és a szeretet ünnepe: s még ha az esemény nem is kopott azzá, eljött az idő, amikor megkérdezem: miért csak a te családodé, s miért csak a négy fal közé zárt szeretető? Játsszunk ma valami más Karácsonyt: próbáljuk behelyettesíteni legendáink és álmaink Megváltóját megváltó álmaink és legendáink felelősségével, s akkor a betlehemi csillag hátha nem valami távoli égitestként pislog maid vissza ránk. hanem félfémük valameny- nyi alföldi és erdélyi és felvidéki ház fölött, amelyben megszületett az az oly régen várt Valaki, mibennünk, Jövőre elszánt magyarokban, s annyi egyiptomi menekülés és Feketekarácsony után újraélhetnénk a Születés valóságát. Ezért hát, ha van még csengettyűtök, barátaim, mindegy, ezüstös, kristály- pengésű csengő vagy időmarta pléhkolomp, aminek a bongásában magatok és őseitek elhasználatlan gyermekkorára emlékezhettek, ne átalljatok jószívvel, a nyitott ablakon át belekon- dítani a karácsonyi várakozásba, az 1988-ik éjszaka sötétjébe begilingalangolni a reményt és biztatást: ugye, lesz, legyen! erőd felvállalni a pásztorok és királyok örök vándorlását a Jel felé, amely Csíkkarcfalvától Szabadkígyósig egyfelé mutat, befelé mutat, önmagadra, hiszen csak a mindenkiben külön-külön meggyökereztetett tisztaság, becsület, értelem, jellem Fenyőünnepe támaszthat örökzöld hétköznapokat. S amikor már abban a csoldálatos, földöntúli gyertya- és csillagszóró-deren- gésben álltok szeretteitekkel a Fa körül, csak egyetlen percre gondoljatok arra: hányféle Karácsonyt ülnek meg ma este szerte a nagyvilágban?! Hogy van. aki már így énekel: Oh, Tannenbaum, Oh, Tannenbaum!, hogy Ausztráliában, ahol most nem este van. hanem délelőtt, az óceán vagy a kerti fürdőmedence vizében keresnek menedéket a 40 fokos nyári hőség elől, s nem tudom, énekelnek-é? s hogy, tudom, biztosan énekelnek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában a barátaim, bár Fájukon esetleg csak néhány maradék halottak napi gyertya pislákol, s valami kis házi szaloncukrok lógnak, házi csomagolásban, vagy Fájuk sincs talán, s egymást állják körül a gyermekkori karácsonyok emlékderengésében, és magyar Karácsonyok senyved- nek Amerika, Afrika és Ázsia pompája vagy sötétje mélyén, és ebben a visszafojtott. mégiscsak magukra öltött csendben csak a Ti csengettyűitek szava idézheti fel számukra, bennük a Haza biztonságérzetét, jászolmelegét, földközeliségét, az esélyt, hogy egyszer valóban „mindannyian végleg, boldogan, együtt” lehetünk. E levél küldője ott, ahol harminc éven át az írásból élt, harminc év alatt egyszer sem írhatta le ezt a szót: KARÁCSONY. S nem írhatta le egyetlen újságcikk, egyetlen könyv vagy akár egy üzleti reklámhirdetés szerzője sem. Ne vegyétek hát ünneprontásnak. ha kissé keserűre sikeredett bennem a köszöntés, a jókívánság, mert azért mégiscsak azt akartam mondani: legyen békességes, boldogságos, bőköpenyes ünnepünk! Csak a kezünket ne felejtsük a zsebünkben, amikor csengetni kell, mert hiába várod másfelől a hangot, azt csak Te mondhatod, belőled szólhat: ITT VAGYOK!... Banner Zoltán Nem öltünk díszmagyart A minap karcsú, elegáns kötésű verseskötetet kaptam Békéscsabáról. Kiadta a Békés Megyei Népújság Köröstáj Baráti Kör. Nem vagyok rendszeres olvasója a viharsarki .'testvérlapnak, így a kötetben publikáló költők egy részének a nevével először találkozom. Érdeklődésemet, kíváncsiságomat (miért tagadnám le?) motiválja az is, hogy néhány hónapja szerkesztem az Észak-Ma- gyarország irodalmi mellékletét. Jellemzi-e az adott tájat az ott termett vers? A kérdést egyelőre nyitva hagyom. A lapot azonban, amely a helyi versírók gyá- molítására, publikálására vállalkozik, mindenképpen minősíti! Sokszor emlegetett hasonlattal az irodalom is olyan, mint a természet. Hatalmas energiapocsékolással „dolgozik”. Ezt úgy értem, hogy ezernyi virág nyílik, ezernyi magot röpít szerte a szél, de nem mind hullik termékeny talajra, nem lesz mindből fű, fa, virág, azaz új termés. A természet meg- unhatatlanul újra kezdi ezt a munkát minden kikeletkor, mit sem törődve az eredménnyel. Az ember, a költő azonban nem növényi természetű. Érzékenyebb, sérülékenyebb, esendőbb. Teret és napot kér, és azonnal. Igazolást és visszaigazolást, azaz publikációs lehetőséget és kritikát. (Ez utóbbiért ritkán hálás ...) Mindenki úgy hajol az üres kéziratpapír fölé (hajaj, a kritikus is ...), hogy a halhatatlanságot, a csiliagokat célozza meg. Márpedig Horatiusok, Heinék, Goethék, Victor Hugók, Puskinok, Petőfik, Adyk csak ritkán születnek. Mert sok a tehetség, de zsenikből ha egyet-kettőt virágzik a század. Nos, ha azt mondom, hogy ebben a kötetben nem találtam a fentebbi nevekhez fogható, velük mérhető minőséget — tudom —, akkor még nem mondtam semmit. Igaz, ezért még meg se sértődhet ez a háromtucatnyi költő. Jós viszont nem vagyok. Nem tudhatja soha a (vidéki) napilap szerkesztője, hogy melyik zsengéivel szorongva bekopogó ifjú, verselgető tanárember nevét vési majd fel az irodalomtörténet. Példa kell? A|dyt Debrecen és Nagyvárad redakciói dajkálták föl, Babits tanár úr Bajáról, Szegedről, Fogarasról, Juhász Gyula tanár úr a világvégi Széniéről küldözgette verseit ilyen-olyan napilapoknak, majd a Nyugatnak. Mindezzel csak azt bizonygatom (sokszor magamnak is, környezetemnek is), hogy igenis kell a napilapoknak a vers, az irodalom, s nemcsak a költőknek, de az olvasóknak is. S-nem csak a fentebbiek miatt. Ki tudja ma már felsorolni az irodalom- történeti fontosságú Hetek antológiája hét költőjét? Olvas ma valaki például Miklós Jutka-verseket? De állít- hatja-e valaki, hogy a Miklós Jutkák, Reichard Piroskák (hogy miskolci példát mondjak), vagy Fülöp Károly Szeghalomról, Nagy Imre Sárrétről nyomtalanul múltak el? Az idő kegyetlenül rostál, de nem temet el mindent. Még egy érv szól a vers mellett. Az, hogy ez a napi publicisztikánál igényesebben megfogalmazott, mert megkomponált szöveg. Pontosan az van benne, ami az újságcikkből (amelynek más a dolga, rendeltetése) kimarad: a látleletértékű hangulat, a rezdülés, az árnyalatok. Mert a lélek ezerszer finomabb műszer, mint a legbonyolultabb komputer. Mint gyakorló újságíró mondom ezt. Ha valaki egy emberöltő múltán arra lesz kíváncsi, hogy milyen volt a közérzet, közhangulat 1988- ban Békéscsabán, Szekszár- don vagy Miskolcon, bizony hiába lapozza az akkorra elsárgult, poriásnak indult napilapokat. Sokkal hitelesebb forrás lesz egy Katona Judit-, Bodicsi Zsuzsa-, Pataki Edit-, Pardi Anna-, Molnár M. Eszter-vers (minden minősítési szándék nélkül a „gyengébb nem” neveit soroltam fel a kötetből), mint a termelési riportok, vagy az ilyen-olyan politikai eseményekről szóló tudósítások. Nem folytatom ezt a gondolatsort, mert máris parazsat szórtam kopaszodó fejemre. A szerkesztő: Fülöp Béla öt ciklusra tagolta a kötetet. Szellemes megoldás, hogy címül egy-egy verssortöredéket választott. Ha sommásan össze akarnók foglalni (tudom: a lehetetlenre vállalkozom) a kötet hangulatát, akkor valamiféle elégikus borongást, őszi hangulatot érzek. Minden pejoratív él nélkül, amolyan századvégi borongást, vagy ha úgy tetszik, XIX. századi ízt. Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő mélabúját, azaz „a világ csak hangulat” közérzetét. De milyen ez a hangulat? Szomorú. A természeti képekben őszi eső szitál, köd gomolyog, a versekben ha történik valami, akkor az a lélek benső ügye, az emlékek felidézése: az édesanya erős keze, az ifjúság elporladt dühei, akarásai. Igényes, frappáns verssorok váltakoznak lapos közhelyekkel, reminiszenciákkal. Egyszóval az olvasó nem lesz vidámabb, amikor a kötetet behajtja. De baj ez? A jó kérdés az, hogy igaz-e ez? Szívesen mondaná a recenzens, hogy nem, de az ő hangulata (élményei, tapasztalatai a magyar vidéken) se jobbak, szívderítőbbek ... Egyetért a köteteimmel: semmi ok arra, hogy díszmagyarba vágjuk magunkat ... Horpácsl Sándor Kántor Zsolt: Sejtelmes vibrálás: karácsony Az ige fátyolszerű, megérintem az arcod szavak kockáit rakosgatod a sötétben, gyertyát gyújtok, boldog szempár ragyog, minden tárgy kisebbnek tűnik az alkonyaiban, a fájdalom is elcsitul a homályban, megbánás szövi át a mozdulatokat, tétovaság, imádság, remegés, megcsókollak a csendben, fogom a kezed és nem akarlak már többé elhagyni. Ahogy egybeforr az Arc az éjszakával, úgy fonódunk eggyé. Lét és Idő, a gyöngédség forró tájai derengenek. Harang billen a felhők között, hóesés, mintha prémek közé csomagolta volna bűneinket valaki, nem fáj a háborgó éj. Jégvirágokat tűnődsz az időre. Ablakunkon túl: az ország, alvó denevérek, kéksörényű ragadozók. Kastélyok, romok, évek kövei közé szorult mosoly. Testőreink lefeküdtek már a templom- parkban a hóba, kézirataimmal takaróznak. 1988: a naptár lapjai között vér, sár, jöjj irgalmas karácsony! s ne hagyj el. Izgalmak fényei futnak át bőrödön, bort bontok, s amint szádhoz emeled boldog poharadat, ijedtségem elcsitul, „A jelenvalóiét, mint gond” idézed Heideggert és hasra fordulsz az álmos tisztaságban. A butélia mélyén Hold villan: szomjas remény. Filadelfi Mihály: Napló-lóláb-töredék 1988. Nem tudom, csak figyelem, hogy a jó mag a jó földbe esik-é? Tudom: magányom senkié. Nem is szólok hát senkiért. Te korlátozó fegyelem maradj meg mindig énvelem! Szabd szárnyamat a végtelenhez: a lehető s járható igenhez. ö naiv Saulus! Kellett neked a damaszkuszi út?t Elöntött, lásd, a ravasz fényesség, s hol a bölcsesség, amelyet Gamániel lábainál kaptál? A Törvény szigora! Bolond álmodozó! Hogy hát a legnagyobb ... Hogy hát a szeretet... Micsoda ostoba állat az ember, aki az angyalok nyelvén szólana ... Hiszen a hiéna is „szereti" áldozatát... „Ha a só megízetlenül, mivel sózzák meg?" — kérdi Jézus szavával Bibliai Máté ... Ha a szó megsótlanodik, mit eszik az ember? Milyen IGE az, amely antibébi tablettát zabái?I Bizony Uram, Holt-tengerré tett bennünket az idő ... Rémisztő lehet kitalálni naponta a semmit... § § hátán ... S hátunk mögött röhincsél a sátán ... Keresztelő Szent Jánosok biz ritkán születnek, a fejek vétele ám annál gyakoribb, ezért ne higgye hát minden lehulló fej: az igazság aláztatott porig ... A cinizmus csak mosolyog ezen, és vigaszul elhiteti önmagával is: hogy hiszen ezért vannak a fejek... Am a csüggeteg fej sem okvetlen a büszke fő még; lehet beérett lopótök csupán ... A fejeknek bizony hullania kell a megújulás törvénye szerint... De hát kinek nyakán csak káposztafej nőtt?! Van káposztáshordó is, uraim ... Polner Zoltán: Fekete virággal állsz Fekete virággal állsz az utcán, és lassan hullni kezd a hó, mintha hattyúk sírnának az ég ablakai mögött, mintha fehér jegykendödet baltával darabolná valaki az udvaron. Sötétlö jegenyék rohannak az utakon, s a fagy gyémánt csarnokában az agonizáló nap sziluettje. Milyen hatalmas nyár volt akkor a Maros porondján! A nyárfák zöld falára lobogó festményeket aggatott Isten, szálltak a darazsak a mézillatú csöndben, és egymásnak felelgettek a rigók. Elnézlek a zuhogó hóesésben és töprengek, vajon megsuhintják-e még ablakunkat a madarak, vajon bezörgetnek-e még hozzánk a vérpiros tulipánok, az öröklét vendégei? Veraiztó Antal: Kifordított imádság Miatyánk Te csak megvagy a mennyekben. Emlegetjük is a Te nevedet, irigyeljük is a Te országodat és a Te akaratodat ott a mennyben, mert itt a Földön már Te sem ismernéd ki magadat. A mi (nem)mindennapi tévedéseinket — ha a társadalmi vitán meg is bocsátották — bocsásd meg minékünk még ma. És tiszteld a mi vétkeinket, mert mi úgyse bocsátunk meg az ellenünk vétkezőknek. És ne vigy minket a kísértésbe a mannával, de szabadíts meg a fogadat- lan prófétáktól. Különben is miénk az ország, és a hatalom, és az elveszett dicsőséget keressük mindörökké Amen Szúdy Géza: Megkérdeném mert nem tudom megkérdeném de hát kitől is kérdjem én meg milyen szóval és hogyan hisz a szó is bizonytalan és van-e olyan hely ahol valaki vár és válaszol nem kérdem jószándék van-e benne hanem hogy tudja-e mert úgy érzem ez a titok élőkön holtakon kifog perceim szállnak madarak ez rajtam ül velem marad
