Békés Megyei Népújság, 1988. december (43. évfolyam, 286-311. szám)
1988-12-24 / 306. szám
1988. december 24., szombat NÉPÚJSÁG o KULTURÁLIS MELLÉKLET Debrecenből szólnak a harangok Ebben az írásban nem lesznek szenzációk. Nem ölnek meg senkit, nem lesz szó bundázásról. Jajkiáltás sem lesz benne, csak sóhajtás, esetleg. És amiről szól, az sem izgalmas, sőt, kifejezetten unalmas. Egyeseknek. Hiába, nem vagyunk egyformák. Irodalom, művészetek, iskola, barátság, szerelem, szeretet: ugyancsak unalmas dolgok. Legalábbis mainapság. Azért is ez a bevezető, hogy akit mindez nem érdekel, ne is olvassa tovább. Igyon egy jó kávét (persze, nem a Gundelnál), és lapozzon tovább. A verseket már nem is merem ajánlani, mert azok még unalmasabbak. Netán feleslegesek is, még akkor is, ha egy páran makacsul hiszünk abban, hogy életünk értelme és a vers édestestvérek. De ez is, hogy „édestestvér”, újfent unalmas. Van, aki szégyelli, van aki kikerüli a szót, és azt mondja „tesóm”. Ez is bájos, kétségtelen. Mint ahogy a „mu- terban” is van báj, de azért szebb az a szépséges magyar szó, hogy édesanyám. Szóval semmi szenzáció, nem ölnek meg senkit, jajkiáltás se lesz, csak néhány sóhajtás (ami nem is rögzíthető), meg pár mondat a fentebb felsorolt témákból. És akivel beszélgetek: Kántor Zsolt, 30 éves (a testsúlyát nem kérdeztem, mellbőségét sem), költő, tanácsi hivatalnok Szarvason. A felesége Hanzó Ildikó tanítónő, két gyermeke, Zsolt és Bianka, 3 és 2 évesek. Lakása: Béke-köz 3 E. Első emelet. Szín: a kétszobás lakás nagyszobája, két fotel egy meghitt, könyvekkel álcázott sarokban. Az asztalon Sony típusú magnó surrog, hogy felvegye a sóhajtásokat is. Pedig K. Zs. nem attól sóhajt, hogy költő. Attól sem, hogy tanácsi hivatalnok, mert nem érzi magát hivatalnoknak. Schéner Mihály: Ferkó-bábu Simonyi Imre: Rendületlenül S ha másként nem — hát legbelül: hazádnak rendületlenül. S ha restelled, hogy hangosan; nehogy meghallja más, kívül? Hát szakálladba dörmögd, hogy: nincs hely számodra e kívül. De aztán — rendületlenül! Ezt aztán — rendületlenül! Hogy e-kívül, hogy e-kívül: nincs más belül, nincs más belül! — Lehet, hogy nem is sóhaj az a sóhaj, ha jön. De ha az ember a gyerekkorára, a szüleire gondol, csak az nem sóhajt, akinek mindegy. Debrecenben, a Kálvin téren laktunk. Az épületet már lebontották, de a gyerekkoromat nem bonthatták le, mert az emlékeimben él. Éjszaka sokszor arra ébredtem, hogy üti a felet a nagytemplom órája, hogy üti az egészet, hármat, négyet. Ez a templomközelség meghatározta a gyerekkoromat. Szemben volt a füvészkert, Nyilas Misi esz- mélkedő helye, oda jártunk mi is a bátyámmal rollerezni, meg üldögélni. A bátyám két évvel idősebb nálam, ő is tanító, Debrecenben tanít. — Mit hoztál el a gyerekkorodból ide, Szarvasra? És mikor? — Ildikóval egy főiskolára jártunk, amikor összeházasodtunk, Mezőtúrra mentünk tanítani. Ott eltelt két év, aztán Ildikó szülővárosa, Szarvas fogadott bennünket. Katedrával. Hogy a gyerekkoromból mit hoztam ide? Debrecent és a szülői ház hangulatát. Vallásos volt ez a hangulat. Emlékszem a papi beszédekre, a baptista imaházra, a bibliai történetekre. A töprengésekre, gondolatokra. Ha a pajtásaim biciklikirándulásra mentek, én otthon ezeken a történeteken gondolkoztam. Persze, mentem volna én is, de nem engedtek. Nem baj, ma már tudom: ha van bennem szorongás, talán túlzott bűntudat is valamiért, ezeknek az éveknek köszönhetem. Azt is, hogy csendesebb, gátlásosabb vagyok az átlagosnál, de azt is, hogy sokszor olyan indulat munkál bennem, mint Jézusban, amikor kikergette a templomból a kufárokat. — Kufárokat? Ma? — Kufárokat, ma. Tudod, ha templomnak tekintem a költészetet, a szerelmet, ha templomnak tekintem az etikát, akkor mind a háromban ott vannak a kufárok. Nem arra gondolok persze, hogy a költészetben megjelentek új irányzatok, annak vagyok a híve, hogy minél több ilyen legyen, hanem arra: nagyon sokszor ismeretségek, kapcsolatok révén dől el, ki hol jelenhet meg. Nem a tehetség számít, hanem az ismeretség, az érdekek azonossága. Kufárok? Hát igen. Az én életemben is voltak olyanok, akik úgy mutatták magukat, mintha az én érdekemben tennének valamit, közben ez csak „viselkedési forma”, csak addig vagyok fontos, amíg érdekükben áll, hogy fontos lehetek. — Ezek már a barátság tájai. Ilyen lenne? — Sok ilyen van, azt tapasztalom. Hogy csak a napi érdekkapcsolat hoz össze embereket, akárha egy ügy okán, és amikor annak vége, vége a barátságnak is. Azt el lehet dobni, mint egy szemetet. Hol van már a viszonzás gyöngéd elvárása, hogy jót tettem valakivel, akkor netán igaz barátsággal viszonozza?.. . — Most azt is gondolhatnám, hogy a diploma óta eltelt 8 év, és abból a hat szarvasi nem tett éppen fenntartás nélkül derűlátóvá. — Igazából nem is lehetek az. Mert ha csak az lennék, akkor mi mozdítana arra, hogy verset írjak? Ha nem töprengenék, ha nem szoronganék, ha nem kutatnám azt, hogy merre, hová? — hogyan írnék verset? És minek? Az eddigi szarvasi évek mégis jelentős szakasza az életemnek. A férfivá érés korszaka. Benne a másfél év katonaság... Az első vers a Köröstájban, azt megelőzően egy-kettő a debreceni Naplóban. Az első Köröstáj-versben ez a négy sor: „A szigor országa vár / ott sírkeresztek a kardok / és arcot cserél a ház / merengés világot alkot". Aztán a Napjaink, az Üj Forrás, az Ifjúsági Magazin, a Magyar Ifjúság, a Magyar Nemzet. Egy cikkem a Kritikában. Közben tanítottam, most már két éve a tanácson dolgozom a művelődés osztályán. Itt aztán kitágult nekem a világ! Ismerkedek a környékkel, Köröstáj-napo- kon a megyével, városokkal, falvakkal. Jó találkozni másokkal, barátokat szerezni és megtartani, ameddig lehet. — A diplomádban az van, hogy tanító. Valaki azt mondta pár hete egy országos tanácskozáson, hogy „nemcsak a villanyégők hiányoznak az iskolából, hanem a világosság is". Te, a tanító, erre mit felelnél? — Azt, hogy nemcsak a tárgyi, személyi feltételek hiányoznak sok iskolából, hanem a hivatás érzete is. Akik most tanítanak, legtöbbjük 30-40 év feletti. Kihalt, vagy most van távozóban a katedráról az a nemzedék, amelyik igazán néptanítóként fogta fel a peda- gógusságot. Akik most jönnek, vagy már itt is vannak, nem úgy nőttek fel, hogy érezzék, miért fontos ez. Ügy kezdték a pályát és úgy folytatták, hogy lenézettek lettek a városban, a falun is. Egyrészt az anyagi megbecsülés hiánya miatt, másrészt mert már ők is egy struktúrájában rossz iskolarendszer neveltjei. Mit lehet elvárni tőlük?! Mi kellene? Például kisebb létszámú osztályok, tíz-tizenkét gyerekkel. Alom. Közben a pszichológiai sajátosságokat sem vesszük figyelembe, amikor tömegében oktatjuk a gyerekeket. A tanítónak nem előadásokat kell tartania, hanem egyesével világosságot gyújtani a gyerekek fejében. A másik: a pedagógusok (nagyrészt) nem tudnak mit kezdeni a szabad idejükkel. Ritka, hogy (esetleg) összehívják a barátokat: beszélgessenek valamiről. — Itt, körülötted, kialakultak ilyen baráti körök? Ahol beszélgetni lehet irodalomról, költészetről, emberségről, országról, nemzetről? — Már mondtam, hogy (és ettől nem tudok szabadulni) a barátság helyébe az érdekkapcsolatok léptek, amit mosolyogva viselünk el. Habár az én életemben mintha másképp lenne, sok barátom van, akikkel itt, Szarvason ismerkedtem meg. Debrecenben, ahogy nőttem, egyre kevesebb barátom volt. Kisvárosban jobb. ösz- szébb vagyunk zárva? — Mondják, mondjuk, tudják, tudjuk, hogy egyre „kul- túraszegényebb” világban élünk. Hol van ebben K. Zs., a költő, a tanító, a tanácsi hivatalnok, aki azt is szívből teszi, hogy hivatalnok? — Különöset mondok. Ahogy a kult ir.i mind jobban háttérbe szorul, úgy érzem én mind erősebben, hogy kultúra, művészetek nélkül nem élhetek. Mondjam, hogy „nem élhetünk”? M,ondom és hiszem. Ha többet olvasok, még többet akarok olvasni, ha zenét hallgatok, még többször vágyom zenére, ha képeket nézek, még többször szeretnék tárr latokra járni. Egyre többször veszem elő a papírt, hogy írjak. Hogy ne fájjon annyira, hogy nyilvánosan a kultúrának egyre kevesebb tér jut. Hogy mióta nem volt már Köröstáj?! Hogy egyre kevesebben olvasnak újságot, szépirodalmat! Hogy nem kell a vers, pedig a jó vers szinte fizikai élvezet, akár Schubertét hallgatni, például. Hogy itt vidéken, Szarvason, képtelenség megvenni olyan könyvet, amit Pesten tonnaszám árusítanak. Azt tartom, hogy aki ma meg tudja őrizni magában az értékeket és lelkileg is kíváncsi a másik emberre, nemcsak arra, hogy hol dolgozik, mennyit keres, az a mai ember. — És a mai ember hogyan látja: lehet-e igazi várost csinálni Szarvasból? Mert hogy még nem az, az tény. Pedig két főiskolája is van, kutatóintézetei, Ruzics- kay Györgye is van, roppant erejű múltja, hagyománya. — Én is felelősséget érzek ezért a városért: a második szülővárosom. Itt élünk, mi, a család. A mentsváram, ha kell. Szeretném városiasabbnak látni. Jó lenne, ha a két főiskola, a művelődési intézmények, az üzemek várospolitikai aggyal tudnának gondolkozni, nemcsak ön- centrikusan. Bele lehet szeretni ebbe a városba! A Körös-part, az arborétum ... Gyönyörű álmokat lehetne álmodni itt, de hát az álmok is hiányoznak sokszor. Hűvösek az álmok, amik itten terveződnek, akkor is, ha nincs pénz, mondjuk. — Alig írjuk le azt, nem is beszélünk róla, hogy: szeretet. Ezt a szót aztán nem csépeltük el. Te? — Nekem a legmélyebb tiszteletet jelenti a másik iránt, amit. átsző az érdeklődés, a gyöngédség, az őszinte megismerés vágya. Amikor a gyerekeimért dolgozom, az is szeretet. Az érzés, amit a távol élő szülők iránt érzek, az is szeretet. Két „hazám” van, Szarvas és Debrecen. Ezek a szeretet feszültségei a versekben is. — Váltsunk 180 fokosán! A politika itt sistereg körülöttünk. A hétköznapok taposómalmában. Te is ott jársz. — Kultúracentrikus politikát képzelek el igazán jónak! Persze tudom: ezt megmosolyogják. Már közhely a japán példa, de ha kulturált, okos embereket nevelünk, akkor a termelés is kulturáltabb lesz. És jobb. Lehet, hogy nevetséges, de „érzelemgazdagabb gazdasági életet” szeretnék. A baj az, hogy az életünkben két dolog került uralomra: a gyors és a sok vágya. Minél többet és minél hamarabb mindenből, közben önismeretből mintha egyre kevesebb lenne ... — Kedves K. Zs.! Nem volt ez egy rossz beszélgetés! Sőt, nagyon jó kis beszélgetés volt ebben a meghitt, könyves sarokban. Hogy december van, nem is látszik. Derűs az ég, mintha tavaszodna. Pedig előttünk a karácsony. Mondj valamit a karácsonyról! — A gyerekkori karácsonyaimnál boldogabb sose lehet. Még rossz anyagi körülmények között is a karácsony az a bőség volt. És a szeretet nagy ünnepe. Annak örültünk, hogy a másik örül. Eszembe jutnak a puha, meleg, friss, új, még üz- letszagú ruhák, amiket felpróbáltunk a karácsonyfa alatt, és olyan jó érzés volt. Karácsonyi énekeket énekeltünk, később a lemezjátszó vette át ezt a szerepet... De azért dúdoltuk, hogy Csendes éj... — És most, .. . most csendes lesz az éj? — Együtt leszünk karácsonykor, nyugalomban, szépségben. Jönnek a szüleim Debrecenből, jön a bátyám is, velünk lesz Ildikóm édesanyja, aki nélkül nem tudtunk volna talpra állni, és mi, a két gyerekünkkel, Zsolttal, Biankával. Ez varázslatos lesz, ez karácsony lesz! És a csendben majd odahallunk Debrecenig, ahogy megkondulnak a harangok. Én bizonyosan hallani fogom. Sass Ervin „A jó vers szinte fizikai élvezet, akár Schubertét hallgatni...” Fotó: Gál Edit
