Békés Megyei Népújság, 1988. november (43. évfolyam, 261-285. szám)

1988-11-04 / 264. szám

1988. november 4., péntek t'HJUHM II Gyulai Várszínház zászlója Huszonötödik éve lobog ez a zászló, amelyen a hely, a miliő, a régió sajátosságai, a műsorpolitika különleges­ségei, a műhely sajátos esz­köztára, vezetési módja, kö­zönsége, vonzóköre adják össze a lobogót magát. Ér­demes most — a negyedszá­zados jubileum kapcsán, az idei teljesítések, gondok és eredmények fényében — megvizsgálni, jó-e ez a zászló, jól tartják-e a kapi­tányok, s van-e a tartáshoz elég szellemi és egyéb mu­níció. Van-e, lesz-e kiéhez- tetés, kapituláció, vagy el­tűnnek a falak körül és mellől az újfajta hódításra olykor egészen raffináltan törő hadak. Mindez pedig nemcsak egyszerű szókép- halmaz, stílusélénkítésre szolgáló metafora és jelkép, hanem nagyonis valóságos gond kifejezése. Indokolt a számvetés és az újabb cé­lok meghatározása azért is. mert az általános politikai, társadalmi és kulturális ér­tékrendválságon túl vagy ezektől is függően, követke­zően a magyar színjátszás, szabadtéri színházi kultúra is válaszúira kerül, jobban mondva, már évek óta ke­rült; a gyulai zászló vizs­gálata ■ és felmutatása ezért is időszerű. Induljunk ki a helyszín­ből. a régióból', a helyi fel­tartó erőkből. Bízvást el­mondható, hogy ilyen szem­pontból (is) a Gyulai Vár­színház alakulása, kibonta­kozása mintegy országosan, sőt közép-európai viszony­latban páratlan. Tudunk ar­ról. hogy e század során Salzburgban, Veronában. Dubrovnikban, Szegeden. Budapesten, északi rokonok­nál, a Balti-tenger partján vagy az ezer tó országában jöttek létre szabadtéri játé­kok, vagy egyenesen műhe­lyek. mégpedig templomok előtti tereken, ókori arénák­ban, meseszép ligetekben, parkokban, monumentális modern arénákban, szabad­téri színpadokon, csodálatos palotakomplexumokban, de hogy ezt e.gy egyszerű tég­lavárban, egy igazában ki­csiny várépületben, az or­szághatártól alig másfék ki­lométerre tegyék, az való­ban unikum, ehhez nagyon- nagyon sok lokálpatriotiz­mus. elszánás, sajátos cél, gondolat, szándék kellett. Itt, sí ezért mindenekelőtt a népben, nemzetben gon­dolkodás, az értékeinkért, önmegbecsülésünkért, helyt­állásunkért szót emelés drá­máit illett színre vinni. Bá­mulatosan nagy a huszonöt évad repertoárja ebben a te­kintetben Kós Károly Az országépítőjétől Szigligeti, Katona, Madách. Áprily. Illyés. Darvas. . Keresztúry. Székely János, Páskándi mű­vein keresztül egészen Sütő András és Csurka István legutóbb bemutatott darab­jaiig. Szándékosan térké­peztük így fel — természe­tesen nagyon vázlatosan — a műsorpolitikát, s nem a bemutatók vagy a szerzők valamiféle színház- vagy drámatörténeti sorrendjében. A lényegesnek azt éréztük, hogy e nemzeti-nemzetiségi sorskérdésekkel, identitás- problémáinkkal foglalkozó repertoár mintegy felöleli az egész magyar ' történelmet, méghozzá a közelmúltig, va­lósággal napjainkig. Nem kí­vánunk itt arról meddő vi­tát folytatni, hogy meddig is terjed a történelem, pon­tosabban a történelmi drá­mák hatósugara, mi tulaj­doniképpen a napjaink té­maköre, meddig történelmi dráma valami és meddig nem. Sütő András Álom- kommandója és Csurka Ist­ván Megmaradni című drá­mája véresen mai téma ugyan, de mindkettőben sorskérdések fogalmázódnak meg, vádoló és figyelmezte­tő hangsúllyal, s mindkettő­ben ott zúgnak, tombolnak a rég- és közelmúlt törté­nelem törekvései, tendenciái, erényei és bűnei, s külön fájdalmunkra szolgál, hogy a bennük megtörténtek már évek óta szerepelnek a kép­zeletbéli és friss évkönyvek lapjain. Talán nem hangsú­lyoztuk eddig eléggé, hogy a várszínház műsorpolitikájá­nak ez a leglényegesebb sa­játossága, tendenciája — a sorskérdések felvetése —, ez a legnagyobb értéke, s min­den más már csak ennek a függvénye, következménye vagy társult szövetségese. Ezért és az ilyen darabo­kért, izgalmas előadásukért vonta magára a legjobban a nagyközönség és a szakma legszélesebb köreinek a fi­gyelmét, ezért és az ilyen művekért vállalták sokan olykor kicsinynek bizonyuló nézőtéren. Ezt a hagyományt erdemes folytatni, minden kicsinyes műfaji, műfajcso­porti korlátozás nélkül,- so­hasem kizárva annak lehe­tőségét, sőt, szükségességét, hogy a „becsatlakozások” nagyon sokfajták lehetnek, egészen az experimentális vagy a gyermekszínházi, vagy a szórakoztató(bb) te­vékenységekig, műfajokig. Az biztos, hogy akár egy évadon belül is a sorskérdé-, sekkel való foglalkozás min­dig primátussal rendelkez­zék. s ez nem. olcsó kicenti- zés kérdése, ez a művek esz­mei és művészi-formai rang­jából következzék. Úgyszólván kezdettől fog­va hangsúlyozták a várszín­ház vezetői és mecénásai, hogy a hely szelleméből kö­vetkezően is Gyula nyáron a magyar történelmi dráma színrevitelének műhelye. Ezt — szerencsére — többféle­képpen értelmezték és gya­korolták. Jelentette e kon­cepció végrehajtása például azt. hogy előadtak magyar klasszikus drámákat, s ép­pen éze*k közül is a történel­mieket. Igaz, ilyen — még­hozzá magvas mondanivaló- jú és magas művészi szín­vonalú — kevés van. s ha ebben az állításban ott lap­pang a közelmúlt magyar dráma- és színikritikusai­nak némi sznobizmusa is, az biztos, hogy kevesebb ef­fajta mű található nálunk, mint a szomszédos népek e gy ike- má s i k a d ráma i r o da 1 - mában és színikultúrájá­ban. Ám a gyulai dramatur­gia nem is állt meg ezen az úton, hanem felkutatott ke­vésbé játszott, ismert, rossz szóval félktasszikusnaik mon­dott szerzőt, darabot (példá­ul Szigligeti Béldijét), s ilyeneket is színpadra segí­tett.. S ez nagyon lényeges tanulság és hagyomány is egyúttal: nem szabad a tör­ténelmi drámát csak a klasszikusokra korlátozni, arról nem is beszélve, hogy a „klasszikus” címke meg­adása korántsem könnyű, vannak határesetek, meg aztán de gustibus non est disputandum. A történelmi dráma fogalmába egyre job­ban beleértették, -foglalták a modern magyar drámater­més egy egész és nagyon je­lentékeny vonulatát, a több­ször paraboladrámaként is felfogható, tendenciáinkat vagy a közelmúlt eseménye­it, fejlődési szakaszait, konf­liktusait megmintázó, törté­nelmi témájú darabok sorát Sárközy Dózsájától Székely János, Háy Gyula, vagy Mó­dos Péter, Szabó György da­rabjaiig. Mondjuk ki nyíl­tan, hogy a Várszínház hu­szonöt évadjának időszaka — legalábbis bizonyos tabu témák esetében — az „átko­zott ideje az aesopus-i be­szédnek” korszaka is volt, s e drámavonulattal nagyon sok mindent lehetett hirdet­ni. elmondani a színpadon. a történelmi dráma köntö­sében, maszkjában, s ezzel együtt itt nyílott talán a leg­szélesebbre az irodalom és színház(műsor) politika olló­ja. Nagy dicsősége a Gyulai Várszínháznak, hogy ezt kezdeményezte, vállalta, zászlajára tűzte, s ettől a szellemi avantgardizmustól sem érdemes egy lépést sem hátrálnia. Így lehetett Gyula egy­úttal a modern magyar drá­ma egyik legfontosabb mű­helye, kiváltképpen a ne­gyedszázadnyi korszak máso­dik felében. Ez megóvta a naftalinszag veszélyétől, az önismétléstől, a múzeumi színház buktatóitól, frissebb dramaturgiai és ábrázolás­beli tendenciákat, áramlato­kat. kapcsolván be a műhely működésébe. Ezért volt jó, hogy bemutatták Illyés Gyu­la Homokzsákját. Hernádi Gyula több (isten tudja, hogy történelmi vagy társa­dalmi) drámáját. Hubay Miklós Különös nyár-éjsza­káját, Gyurkó László Faus- tus doktor boldogságos po­koljárását, Gosztonyi A fes­tett királyát, Vészi Don Quijote-ját, Gyurkovics Ti­bor Bombatölcsérét, ame­lyek persze nem voltak azo­nos és magas szinten kidol­gozott darabok és előadá­sok, de színpadra minden­képpen méltók voltak, s er­re a színpadra ugyanúgy. Kivétel nélkül sok mindent mondott el mindegyik a közelmúlt magyar történel­mének eseményeiről, szind­rómáiról, erkölcsi, politikai, társadalmi viszonyairól, konfliktusairól. S ebben a tekintetben már a rnérics- kélés is hiábavaló, haszon­talan. Nem lehet és nem is szükséges kiszámítani, hogy laz ilyen művek kisebb vagy nagyobb arányban kerülje­nek itt színre egyáltalában, vagy egy-egy évad során. Nem mondhatunk mást, hogy az arányokat, csak az döntheti el, hogy mikor és milyen állapotban mennyi magvas mondanivalójú, nagv társadalmi érdeklődésre szá­mot tartható, magas művé­szi színvonalú ilyen mű ké­szült el, van színpadén megformálható állapotban. Jól látható ebből, hogy a történelmi dráma fogalmá­nak a kitágítása — részünk­ről — összefüggésben van azzal1 a tétellel, gyulai zász­lóra írt jelmondattal, mely szerint itt elsősorban nép- ben-nemzetben gondolkodó, sorskérdéseket felvető szer­zőket és műveiket kell ját­szani. Jól van ez így, s csak lóbogjon is tovább ez a több •ijel'szavú zászló. A várszínház a modern dráma tekintetében másfelé is nyitott, igaz, majdnem egyoldalúan. Az elmúlt más­fél évtized során rendre műsorra tűzött modern ma­gyar táncdrámákat, zene- drámákat, zenés és tánc- színházi műveket Bartóktól Veress Sándorig és Pétro­vics Emilig. Ebben a tekin­tetben olyannyira úttörő volt, hogy például Veress Sándor esetében' még e ki­váló zeneszerző reintegrálá- Siában is vezető szerepet vál­lalt magára, vagy nem átalilotta ugyanezt csinálni Rábai Miklós életművével kapcsolatban is. Egy Szé­kelyfonó, egy Kékszakállú herceg vára vagy A csodá­latos mandarin újraértelme­zésével, a Psalmus Hunga- ricus monumentális szabad­téri játékká varázsolásával és más hasonló zenés, illet­ve táncszínházi szabadtéri játékaival az egész magyar szabadtéri színjáték-kultúrá­nak, opera- • és táncdráma- játszásnak tett nagyon nagy szolgálatokat. Tette ezt olyan időszakban, amikor az ilyes­fajta szabadtéri produkciók száma megfogyatkozott, s ez megint üdvös (és természe­tesen átvitt értelemben hasz­nált) avantgardizmus volt, a zászlóra méltán való. Csak az a különös és ezért vet­hető fel az egyoldalúság problémája, hogy éppen Er­kel Ferenc városában nem volt eddig helye a klasszi­kus magyar opera- és tánc- drámakultúra jelesebb alko­tásainak. Óvatosan fogal­mazzuk meg ezt a kifogá­sunkat, mert több ilyen jó szándéknak határt szabnak a mégiscsak kis színpad (drámai tér) szűkebb kere­tei, de hát volt itt már Székelyfonó is száznál jóval több közreműködővel1, hogy egyéb monumentális produk­ciókról' ne beszéljünk. A közönség — egyébként világszerte — egyre jobban szórakozni is akar, mégpe­dig a direktebb szórakozta­tást vállaló műfajok és elő­adások segítségével is. En­nek . az igénynek a kielégí­tése nem volt idegen a vár­színház működésének első felében sem a vezetőktől, a művészektől. Igaz, ekkori­ban inkább olasz, francia klasszikus vígjátékok elő­adásaival, meg Lope de Ve­ga és Calderon egy-egy ele­gánsan szellemes, csillogó komédiájával, Heltai Jenő, vagy Jékely Zoltán brilliáns történelmi vígjátékaival szó-, rakoztattak. Nem baj, hogy az utóbbi években átjöttek egynémely Rubiconon, s színpadra vitték Fekete Sán­dor igazán szellemes és min­den erőltetés, túlzás nélkül még valódi sorskérdéseket is taglaló kabaré-vígjátékát, a Lilla villa titkát, vagy a kedves magyar bulvárvígjá­ték szerző, Vaszary Gábor. — egyébként angol „törté­nelmi környezetben” leját­szódó — bohózatát Egy színház zászlajára az is „rá van írva”, hogy kik­nek, milyen közönségréte­geknek kíván elsősorban ját­szani. Nos, a Gyulai Vár­színház irányítói és mecé­násai — a nemes céloknak megfelelően — kezdetben és nagyon sokáig olyan publi­kumot vártak a szabadtéri játékokra, amelynek tagjai, egyes csoportjai mindenek­előtt nemcsak felhőtlen szó­rakozásra vágynak az isten szabad ege alatt, hanem gondolkodni, a szerzőkkel, színművészekkel együtt ví­vódni szeretnek akár legna­gyobb sorskérdéseink felett, s mind tartalmilag, mind formailag akár bizonyos kü­lönlegességek élvezetére is csábíthatok. Igenis számí­tottak és számíthattak is a lokálpatrióta, de a szélesebb értelemben vett patrióta ér­deklődésre, miközben tud­ták és elő is segítették e nézők a várszínház művé­szei, együttesei iránt meg­nyilvánuló szeretetét, sok­fajta megbecsülését. Mind­ezzel együtt — mint már céloztunk is rá — számítot­tak, s vonzották is a szín­házi szakma, az írói társa­dalom, a kritika, a publi­cisztika jeleseire, illetve ezek nagy csoportjára. Túl­zás nélkül állítható, hogy Gyula közönségének máig ható, nagyrészt ma is érvé­nyes legendája van, itt a messziről jött vándornak is élvezet volt nézni a produk­ciókat és a nagy számban sereglő, lelkes és érdeklődő nézőket. Hány és hány ne­vezetes, nagy érdeklődést, egyenesen lelkes tolongást kiváltó bemutatóra emlékez­hetünk vissza, olyanokra, mint a Harag Gvörgy ren­dezte Caligula helytartójára, a Sík Ferenc által színre te­remtett Bartók-, Kodály-, Száraz György, Illyés Gyula­bemutatókra, ősbemutatók­ra és még sok minden más­ra, eszmét, helytállást, küz­delmet sugárzó, fantáziát megmozgató, felejthetetlen előadásokra. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ez a sokfelől eredeztethető lelkesedés a közelmúltban olykor megcsappant, hatásá­ra az egész magyar politikai, társadalmi és kulturális élet­ben lezajló válságsorozat­nak, értékrendkrízisnek, ori­entációs zavaroknak. Figye­lembe kellett venni azt is, hogy a várszínház iránti ér­deklődés korántsem lehet homogén, s nem lehet, de nem is szükséges homogeni­zálni. Élvégre Gyula üdülő- város is, a bel- és külföldi turizmus legkülönbözőbb csoportjait vonzza, s termé­szetes, hogy az ebből szárma­zó, nagyobbrészt szórakozás iránti igényeket is ki kell elégíteni. A várszínház mindezzel együtt kezdettől fogva sajá­tos sereglési helye, igenis otthona volt az egyfajta cél­ra, gondolkodásra, színház­eszményre esküvő színmű­vészeknek, s így az egész magyar szabadtéri, sőt kő­színházi színházi struktúra egyik legjobb tágítója, to­vábbfejlesztője lehetett. A Gyulai Várszínház és kör­nyezete nemes céljai, a vá­ros, a fürdő bája, embersé­ge, ápoló, megtartó, vissza­hívó ereje mágnesként von­zotta ide az ország legjobb színházi műhelyeiből, vagy a filmművészetből, televízi­ós művészetből a legjobba­kat, illetve a megcsömörlöt- teket, a másutt csalódotta­kat, a jobbra, többre vágyó­kat. Itt bármelyik csoport­ból is jöttek, más rendező­vel, színésztársakkal jöttek össze, mást és másként játszhattak. Valósággal pa­radicsom volt ez sokuk szá­mára a színházi struktúra egyes béklyóinak szorításá­ban, s bár később ilyen szi­get a szabadtéri kultúránk­ban másutt is kialakult, a sor elején Gyula áll, s ha eszményei, célkitűzései mel­lett kitart, ott is fog állni továbbra is. Igaz, az utóbbi időben már voltak hűtlenke­dések, fogyatkozott az egé­szen jelentékeny színművé­szek vállalkozó kedve, sza­porodtak a különben sok szempontból csak helyesel­hető előbemutatók, miköz­ben ritkult a csak ide te­remtett produkciók száma. Félreértés ne essék: az elő- bemutatókra „üzembizton­sági”, műsorszínesítési és országos hasznosítási szem­pontból nagy szükség van, s ezek is eszközt jelentenek az újabb és újabb művész- együttesek, sőt, törekvések ide vonzására. Ám a vár- színházi alkotó-teremtő mun­kának igenis legyen min­denkoron integráns része a „kopirájtolható” saját telje­sítmény is. A Gyulai .Várszínház zász­lajára tehát több jó jelszó van írva: népben-nemzetben gondolkodás, történelmi drá­ma és a modern magyar dráma szolgálata, mindezzel összefüggő ízléses szórakoz­tatás, minőségi kikapcsolás, sok ágazató és sok műfajú- ság, széles körű közönség­vonzás és nevelés, vonzó műhelymunka. Kerülni kell a sablonokat, a sznobizmust, a merev, fennkölt ideákba való bezárkózást mind ön­maguk, mind megítélőik, mecénásaik, közönségük ré­széről. De újítani, tágítani is kell, ha a politikai, társadal­mi és kulturális fejlődés úgy kívánja. Bőgel József Sütő András Álomkommandójának két főszereplője: Lukács Sándor és Kern András Fotó: Béla Ottó még a kétórás állást is az Iláy Gyula: Mohács című történelmi drámájában Ráckevei Anna (Mária királyné) és Cser- nák János (Zápolya)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents