Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-29 / 259. szám
NÉPÚJSÁG o 1988, október 29., szombat Vita a pártnyilvánosságról Népszámlálás 1990-ben II közóhajnak is eleget tenni Több rendhagyó körülmény jellemezte azt a vitát, amely a párton belüli nyilvánosság fejlesztéséről folyt á minap a megyei párt végrehajtó bizottságának ülésén. Mindenekelőtt maga a téma volt szokatlan, hiszen a legidősebb párttagok sem igen emlékeznek arra, hogy megyei párttestület valaha is tárgyalt volna ilyen címmel és témával előterjesztést. (Mellesleg, bár divat manapság a nyilvánosságról beszélni, az országban is szinte egyedülálló kezdeményezés, amire a megyei vb vállalkozott.) De rendkívülinek tekinthető maga az előzmény is, történetesen az előterjesztés teljes szövegének nyilvánosságra hozása lapunkban. Ez a beavatatlanoknak is legalább két dolgot jelzett. Először is azt, hogy elkezdődött az a folyamat, amelyben az előterjesztésekről lekerül a „bizalmas”, „szigorúan bizalmas” jelző. Másodszor pedig — mert véleményt is kértünk olvasóinktól — megnyíltak a kapuk az együttgondolkodásra kész erők előtt. Még akkor is igaz ez utóbbi, ha a közvélemény egy levélnél és néhány telefonnál többre nem méltatta a kezdeményezést. Egy jobbára hallgatásra kárhoztatott, csupán a csendes, beleegyező együttműködésre, nem pedig az érdemi-partneri beleszólásra hivatott közvéleménytől többet egyelőre aligha lehetett elvárni. Különben is ezt a fajta nyilvánosságot is tanulni kell — természetesen mindkét oldalon. Végezetül szokatlan volt maga a két óra hosszat tartó vita is. A végrehajtó bizottság igen aktív volt, 15 tagja, illetve meghívottja közül tizenketten mondtak véleményt. A legtöbben a nyilvánosságon belüli határokat keresték. Azt, hogy meddig tart a megyei párttestületek nyilvánossága, meddig az alsóbb szintű pártszerveké, és általában a megyében folyó pártmunkáé, s hogy kapcsolódik egymáshoz a pártnyilvánosság és a sajtónyilvánosság. A pártnyilvánosságról gondolkodva azt kutatták, hogyan valósítható meg a párttagság és a vezető testületek közötti, a párttagság különböző csoportjai közötti, valamint a különböző vezető testületek közötti nyilvánosság. A nyilvánosságot nem azért kell vállalnunk — hallottuk az ülésen —, hogy népóhajt elégítsünk ki, hanem, hogy egy tudatosan vállalt célt teljesítsünk. (Egy másik hozzászóló ugyanakkor az utóbbival egyenrangú fontosságúnak ítélte meg a népóhaj kielégítését is.) A nyilvánosság mindenekelőtt eszköz legyen a politika számára. Eszköz az érdekegyeztetéshez, az érdekfelismeréshez, eszköz új konszenzus, új közmegegyezés kialakításához. A nyilvánosság nem szívesség, valamiféle kegy. Mert ha nem avatjuk be az állampolgárokat az ügyek intézésébe, adott esetben a pártban folyó gondolkodásba és munkába, akkor soha nem fogják felismerni, hogy értük és velük akar cselekedni a párt. A szervezet is magára marad, sikerei legjobb esetben is csak félsikerek lesznek. Másfelől csak a nyilvánosság eszközeivel teremthető olyan helyzet, amelyben a párt a döntéseit demokratikusan hozza, határozatait pedig a párttagság, a közvélemény előtt és ellenőrzése mellett hajtja végre. A pártnak tehát elemi érdeke a nyilvánosság, mert csak úgy tud megújulni, ha vitáit és kétségeit a szervezeten kívülre is kiviszi, vagyis nemcsak a párton belül, hanem azon túl is párbeszédet folytat. A pártnak a nyilvánossághoz való viszonyát úgy is lehet tekinteni, mint viszony a párt iránti bizalom visszaszerzéséhez. A vitában nagy teret kapott a pártnyilvánosság kezelésének a kérdése. Történetesen annak meghatározása, hol működjön és milyen módon ez a nyilvánosság. Mindenki egyetértett abban, hogy ez nem lehet egyes testületek joga és kötelessége, hanem érvényesülnie kell a párt minden szintjén. Vagyis a különböző szintű párt- bizottságoknál, pártvezetőségeknél éppúgy, mint az alapszervezeteknél. Ugyanakkor helytelen lenne — épp a különböző szintek miatt — a pártnyilvánosság alatt csupán a pártmunka sajtónyilvánosságát érinteni. Sőt erősíteni szükséges a párton belüli nyilvánosságot (a taggyűlések és bizottsági ülések nyitottá tételétől különböző fórumok szervezéséig), hiszen itt vannak a' pártmunka legnagyobb és legjobb (de sok helyütt elfeledett) hagyományai. Másfelől meg kell szabadulni azoktól a gondolatoktól, melyek szerint mindent meg kell jelentetni — előre elfogadott általános rend szerint — a sajtóban. Itt a sokszínűségnek, a tartalomhoz és a körülményekhez illő sajtónyilvánosságnak van létjogosultsága. Vagyis a módszerekről, a tájékoztatás formájáról alkalmanként kell dönteni. Több felszólaló konkrétan is bírálta az előterjesztést. Egyesek azt kifogásolták, hogy a testület elé került javaslat csak a megyei párttestületek munkájának nyilvánosságával foglalkozik. Ezért kezdeményezték, hogy az alsóbb szintű pártszervek is gondolják végig, hogyan javíthatnának tevékenységük nyilvánosságán. Mások a szövegezést, a mozgalmi zsargon használatát kifogásolták, szorgalmazva e tekintetben is a megújulást. Ám valamennyien egyetértettek abban, hogy nincs szükség az előterjesztés újraírására. Már csak azért sem, mert a párt olyan új úton indult el, amelyik még járatlan. Ezért szükségtelen a részkérdések rendezése, és kerek, hosszú időre szóló dokumentum, valamiféle nyilvánosság — menetrend összeállítása. Vagyis az előterjesztésben foglaltakat rugalmasan kell kezelni, folyamatosan kiegészíteni, a túlhaladott vagy be nem vált módszereket pedig elhagyni. A végrehajtó bizottság ülésén végezetül nagy hangsúlyt kapott a pártsajtóhoz, történetesen a Békés Megyei Népújsághoz való viszony és a sajtótájékoztató kérdése. A testület tagjai megerősítették a jelentésben foglaltakat: a Békés Megyei Népújság a megyei pártbizottság és a megyei tanács lapja, jellegét tekintve pártlap. A főszerkesztőt a megyei pártbizottság nevezi ki, annak is tartozik felelősséggel. A munkájába való beavatkozás — hangsúlyozták a felszólalók — a megyei pártbizottság szándékaitól idegen és ellentétes a testület és a szerkesztőség közötti viszonnyal. A lapban ugyanakkor markánsan kell érvényesülnie a párt érdekeinek és nézeteinek, ami nem ellenkezik azzal a felfogással, hogy a Békés Megyei Népújság egyszersmind a megye lapja, és az ilyen irányú igényeknek is meg kell felelnie. A felszólalók támogatták a sajtótájékoztatók rendszeresítését. Ám az előterjesztéssel ellentétben azok megtartását nemcsak pártbizottsági ülések után tartották kívánatosnak, hanem minden olyan esetben, amikor a politikai körülmények azt indokolttá teszik. * * * Bár a végrehajtó bizottság a mostani ülése után sajtótájékoztató tartását nem kezdeményezte, de új formák alkalmazását igen. Az ülésről — amint azt csütörtöki lapszámunkban olvashatták — kommüniké jelent meg, az első napirendi pont vitájában elhangzottakkal pedig most részleteiben is megismerkedhettek. « _ Vélemények, javaslatok Szarvason Különüljenek el a képviselői és tanácstagi választások! Nem jól) kezdődött számomra a választási törvény- tervezet társadalmi vitájáról szóló tudósítás. (Ha babonás lennék, rossz ómennek, azaz baljóslatú jelnek is tekinthettem volna azt a két délutánt.) A tarhosi általános iskolában elmaradt az eszmecsere, míg — egy nappal később — csak nagyon csekély számban jelentek meg az érdeklődők a szarvasi mezőgazdasági főiskolán. De itt legalább megtartották; sőt, véleményüket, javaslatukat többen is őszintén elmondták. Még mielőtt belefognék ennek leírásába, elöljáróban szeretnék tenni egy-két ósz- szehasonlítást. Nevezetesen öt évvel ezelőtt, 1983. szeptember 15-én szintén én számoltam be arról a vitáról, amelyet egyebek között ugyancsak Szarvason, a főiskoláin rendezett meg a HNF városi bizottsága az új választójogi törvényjavaslatról. Akkor jóval többen jöttek el, és sokkal melegebb volt az előadóteremben. Ennék megfelelően természetesen mindenki kellemesebben is érezhette magát. A vitavezető személye, szakmai felikészültsége ellen azonban most sem merülhettek fel kétségek, ugyanis igen korrektnek, szabatosnak és közérthetőnek bizonyult dr. Cyalogh Sándor jogtanácsos előadása. A lényegre törekedve ismertette az előzményeket, majd pontról pontra haladva rátért a tervezett módosításokra. (Ezek ismertetésétől itt most eltekintünk, hiszen a napilapok bőséges terjedelemben közölték az 1988. október 17—i számban.) Az első hozzászóló amellett foglalt állást, hogy a helyi tanácselnököt közvetlenül válassza meg a közösség, vagyis maga a lakosság. Ezután jelentőségteljesen feltette a kérdést, amelyre talán nem is várt választ: „Nem tudom, kit vagy kiket kép viselnek azok, akik ott szerepelnek az országos listán?!” Majd azt indítványozta, hogy a népesség- nyilvántartó hivatal állítsa össze a választói névjegyzéket, s hogy a jelöltek hozzák nyilvánosságra program- juka/t és fogadják el az alkotmányt. (Itt jegyzem meg: már az egyesülési és gyülekezési törvénytervezet vitájakor is felimerült az utóbbival kapcsolatban, hogy bizony jobb lett volna, ha ezt .megelőzte volna az új alkotmány kimunkálása. Noha ilyen javaslat nem bukkant föl1 a mostani főiskolái „tárgyailéson”, de másutt a választási törvénytervezetre vonatkozóan is találkoztam már vele.) Volt, aki kételkedésének hangot adva ugyancsak kérdéseket tett fel: „Miért kell kötelezni az embereket a kettős jelölésre, vagyis miért szükséges ez a fajta megkötés?” Nem biztos — mint jelezte —, hogy a legmegfelelőbb személyekre szól az ajánlás. A pályázati rendszer terjedésére utalva azt javasolta, hogy ha valaki meri vállalni a „procedúrát”, akkor hadd jelöltesse önmagát. Akadt olyan résztvevő is, aki a választási programok ismertetésével kapcsolatos „feltételes módot” kifogásolta: „Mi az. hogv a jelöltek csak »-ismertethetik« azokat?” Ellenkezőleg: igenis a lakosságnak tudnia kelt (!), mi történik, illetve mi fog történni körülötte. S ehhez a tanácsok adjanak meg minden szükséges információt a jobb felkészülés és a széles körű tájékozottság érdekében. Így például időben keltene közölni a helyi településfejlesztési terveket. Még mielőtt a vitavezető és a városi HNF-titkár reagált volna a javaslatokra és lezárta volna a tanácskozást, többen amellett tették le a „garast”, hogy az országgyűlési képviselők és a tanácstagi választások időpontját el kelll különíteni egymástól. Ettől' azt remélik, hogy az állampolgárok ily módon talán jobban odafigyelnek az események menetére, a jelölitek személyére. Bukovinszky István Hazánkban a tizenharmadik népszámlálást — a Nép- köztársaság Elnöki Tanácsának döntése alapján —1990- ben tartják meg. Magyarországon 120 éve folytatnak adatgyűjtést a népességről. Ezek a felmérések már beletartoznak az ENSZ-ajánlá- sok alapján szervezett világnépszámlálások sorozatába, egyben eleget tesznek a KGST-tagországok által támasztott közös népszámlálási követelményeknek is. A népszámlálás egyszerre szolgálja a hazai adatbázis felfrissítését és a nemzetközi adatszolgáltatási kötelezettségek teljesítését is. Magyarországon a helyes politikai, gazdasági, kulturális és szociális döntések meghozatalához, a közép- és hosszútávú tervek elkészítéséhez nélkülözhetetlenek a nép- számlálás által szolgáltatott adatok. Ezek az információk lehetővé teszik a népesség társadalmi-foglalkozási összetételében, a háztartás, család- és lakásviszonyokban létrejövő változások figyelemmel kísérését. A népgazdaság termelési szerkezetének korszerűsítése várhatóan felgyorsítja a mun- kaerő-átrétegződést. Nagyon lényeges annak pontos ismerete, hogy ez a folyamat milyen demográfiai, családháztartás- és lakáskörnyezetben megy végbe. A kormány stabilizációs és kibontakozási munkaprogramjának lényeges eleme a lakáskérdés megnyugtató módon történő megoldása. A helyes döntések meghozatalának alapvető feltétele, hogy a döntéshozók rendelkezzenek az egész országra kiterjedő lakásösszeírás adataival, amelyek tájékoztatnak a lakásállomány műszaki jellemzőiről, a lakók társadalmi-foglalkozási összetételéről is. Dőlt betűvel A katonasírok Ugod — kisközség az ország nyugati felén. Veszprém megyében. Az ott élő mintegy 1700 lakosnál alig valamivel többen tudhatják csak, hogy egyáltalán a térképen van. Pedig valaha fontos hely volt. Mara azonban mar semmi nem maradt, ami híressé tehetné. Hacsak nem újdonatúj emlékműve, amiért a település nevét magam is szóba hoztam. Történt pedig vagy negyven évvel a második világháború befejezése után, hogy a falubeliek elhatározták, eltemetik végre halottaikat. Azokat, akikről csak annyit tudtak, hogy akkor, annak idején odamaradtak. Lehettek vagy hatvanan. Közülük negyvenvaiahányan keleten estek el katonaként, a többieket pedig a front vitte el, vagy a féktelen zsidógyűlölet juttatta táborba, később pedig ia halálba. Lélekben persze eltemették valameny- nyit. De sehol egy sirkert, egy akármilyen kőoszlop, ahova ilyenkor, október végén, november elején egy koszorút, egy szál virágot, vagy gyertyát letehettek volna. Nos, az ugodiak megunták a csendes gyászt. Elhatározták, hogy emlékművet állítanak halottaiknak. Nem kértek hozzá segítséget se tanácstól, se népfronttól, se mástól. Végül is 250 ezer forintot hordott össze a falu. Aztán elindultak szobrászt keresni. Ennyi van, egy fillérrel sem több — mondták. De a pénz elég volt. Igaz, a szobrászok is megsejtettek valamit a kezdeményezés szelleméből. Lett is Ugodnak emlékműve, s most a halottak napjára, mindenszentekre kegyhelye. Ahol elsirathatja végre nyilvánosan is második világháborús halottait. Az ugodiak persze nincsenek egyedül, bár emlékműállításuk sokaknak ma is gyanúsnak va()y legalábbis nem helyénvalónak, felesleges magyarkodásnak tűnik. Hallani emlékműről, emléktábláról máshonnan is, Ceglédről, a Baranya megyei 266 lelkes Pócsa községből, a szomszédos Csongrád megyéből, és Budapestről is, ahol állami pénzből állítottak szobrot a fasizmus áldozatainctk. Az emlékezet ókútjából a Dunántúl egyik kis falujának — hol gyermekkoromat leéltem — ötvenes évekbeli világa bukkan elém. Az ünnepi koszorúkat minden április 4-én és március 15-én, meg november hetedikén a falu főutcáján álló első világháborús emlékmű talapzatára rakták le. (Mellesleg a felszabadulás után gyorsan rávésték az üres betonlapokra az újabb háborúban elesnek nevét.) Szóval ide tették szépen a koszorúkat, mert hova máshová is tehették volna. A falu,, gondolkodása szerint koszorúzni illett (meg kellett is). A koszorú viszont nem állhat magában, ahhoz emlékmű kell. Szegény a falu, ha háborús, hát háborús. Mindegy, csak legyen. Micsoda ideológiai zűrzavar — mondhatnánk okkal. Ám a rendszer túlélte. Mert sorsa nem ezen múlott. Mint ahogy fordítva, az sem a rendszeren múlt, hogy vannak-e lelkeket nyugtató emlékműveink, s eltemet- hetjük-e legalább ennyire és így a halottainkat. Valami rosszul értelmezett tapintat, felszínes ítélet, és sokak for- télyos félelme tartott vissza bennünket a nyíltan is vállalható gyásztól. A halottak napján magam is elmegyek a halottamhoz. A temető szélén első világháborús katonatemető, lehet, hogy halottak nélküli. A sírkövek ma is feszes rendben sorakoznak benne. Az évszámok még éppen kivehetők, de a nevek már nem. Elmosta őket az idő. Ki tudja, kiknek emlékét őrzik a kövek. Talán már unokáik is meghaltak. Mégis, gyertyák és virágok kerülnek ilyenkor mindenszentek tájékán a katonasírokra. A fél város ide hozza fájdalmát, könnyeit és gyászát. Azok is eljönnek, akiknek nincs kit megsiratni, nincs kit gyászolni. Adósságuk nekik is van, mindenkinek ebben az országban. Ez nem politika (legfeljebb azzá lehet tenni), haném gyász és mélységes fájdalom. Akik jó negyven meg hetven évvel ezelőtt odamaradtak, nem hősök, de nem is szégyellni való bitangok, hanem áldozatok. A fasizmus, az imperialista kalandorpolitika áldozatai. Ezt még az iskolákban is így tanítják. Zömében munkások és parasztok voltak, a népből valók. Magyarok és nem magyarok (ez utóbbiak között nemzetiségiek és zsidók), de valamennyien e hazához tartozók, innen indulók és családjaikhoz ide visszatérni akarók. Ha hitték is, hogy hazát védeni fogtak (pontosabban: kaptak) fegyvert, csak az első mellettük elsüvítő golyóig, az első hazaszálló gondolatig, az első csontig hatoló fagyig hitték. Áldozatok voltak. Valamennyien azok. Nem kell szégyellni őket. Csak siratni. És figyelni rájuk. Mert sorsuk intő példa minden élőnek!
