Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)

1988-10-22 / 253. szám

1988. október 22., szombat ~ A főszereplő: Claus Maria Brandauer zés tudója, aki már azt is tudta, hogy a csend és az ellazulás mi mindent tud mozgósítani az ember pszi­chéjében. Arra aztán már magától is rájött a tanít­vány-médium — a további­akban Hanussen —, hogy alkalmasint a tömeg még erősebben hipnotizálható, mint az ember. Aztán rá­jött, hogy erre már más is szén. biztosan nem keld kü­lönleges képesség, hogy a történelem várható fordula­tait, a piruett forgását ki lehessen számítani és meg­jósolni. Csak figyelni kell az embereket. Ajánlott iro­dalom: Szabó István Hanus­sen című filmje — minden művészi érték teljességé­ben. (pleskonics) Településfejlesztés Köröstarcsán Tavaly kezdődött és jövőre fejeződik be a gázprogram vég­rehajtása Köröstarcsán, ahol emiatt felfüggesztették a teho törlesztését. Aki nem vezeti be, de a vezeték a lakása előtt „megy el”, 5600 forinttal járul hozzá a munkálatok költségei­hez. Ha az Illető tsz-tag, akkor 8000, ha inem, akkor ,12 500 fo­rintot fizet a jgáz bekötéséért. A tanács ,az utcai fővezetéket fekteti le, míg a bevezető ár­kot maguk a lakosok ássák ki. Természetesen a termelő egy­ségek is vállaltak bizonyos ősz- szeget a költségek fedezése vé­gett. Aki nem tudja egyszerre befizetni a pénzt, halasztást, vagy részletfizetési kedvezményt kér a tanácstól. Az Arany János utcai óvodát bezárták, a Széchenyi útit pe­dig átalakították és bővítették, amire 400 ezer forint támogatást adott a megyei tanács. A mun­kálatok többségét ,a helyi igaz­gatási szervezet házi brigádja végezte el. Az általános iskola tornater­me is elkészül, a járdák egy része viszont felújításra vár. Utak a megyei tanács pályáza­tának segítségével épültek a községben. A művelődési ház é« a könyvtár épülete viszonylag elfogadható állapotban van. A tervek között szerepel, hogy a hídépítők egykori telephelyét szintén hasznosítják.-y-n rájött, sőt arra is, hogy erre ő rájött. Szóval, tud­ták, hogy ő tudja, amit ők... Sorsszerű hiba volt néven nevezni a Sorsot! De ki az, aki kibírja, hogy ne mond­ja el, ha tud valamit, plá­ne, ha híressé teszi az a tu­dás. És a halhatatlanság és a becsvágy csak kimondatta a hiú Hanussennel azt a nevet, ami a végzetet hozta a fejére. Egy kis ember ne­vét, ókkor, amikor a világ még, illetve már rettegett kimondani azt. Néven ne­vezte azt, aki mindent fel­tett a Nagy Játékra, a hip­nózisra. Levetkőztetve és megerőszakolván a tömeget, amit az — mint hallottuk — szívesen vesz, hasonlatosan a nőkhöz... A hasonlat természetesen sánta, béna és durva, de úgy látszik, legalább fele részt igaz . . . ! Ahhoz viszont égé­Hej, halászok, halásznők! Piruett és csend A Hidasháti Állami Gaz­daság biharugrai halgazda­ságának központi üzemegy­ségében szeptember közepé­től tart az őszi halászás, amely körülbelül november közepéig húzódik el. Az üzemegység hat halastóban, összesen 530 hektáros víz­felületen foglalkozik halte­nyésztéssel. < Mint azt Görgényi László­tól, az üzemegység fiatal ve­zetőjétől megtudtuk, jelen­leg a legnagyobb, 150 hek­táros tavat halásszák. Ki­használva a halaknak azt a tulajdonságát, hogy a friss vízzel szemben úsznak, egy csatornarendszeren a köz­ponti lehalászó medencébe kerülnek, az úgynevezett há- romnyaras, piaci méretű, át­lag másfél kilós pontyok, fe­hér busák és különböző ra­gadozók. Naponta 15-20 ton­na hal kerül a hálóba. Hogy onnan hová visz az útjuk? A gazdaság közvetlen érté­kesítést folytat a gyulai és szeghalmi boltjában, illetve a központi telepén. A ki­sebb súlyú halakat tovább tartják, ezekkel a következő évi termelést alapozzák meg. Hogy mit esznek a halak? Görgényi Lászlótól megtud­tuk, silózott és szemes ku­koricát, szóját, borsót és spe­ciális haltápokat kapnak a kopoltyúsok. A központi üzemegység nyolc állandó dolgozót fog­lalkoztat. Az egyik halász­tól B. Kiss Ernőnétől érdek­lődtünk, hogyan van meg­elégedve a munkahelyével. — A fizetésünk több is le­hetne. Évközben alapbért Hosszú, néma csend ... Mennyi téliített izgalom, mi­lyen feszült várakozás, mi­csoda szívszorító drámák torlódhatnak bele akár a csend rövid kis tartamába is?! Ha — mondjuk — egy eszehagyott katonától kell elvenni a gránátot — időt­len csendben, szavakkal, szuggeráilással... De tud- júk-e, milyen a hangok nél­küli állapot, hogy mii van a csend legmélyén? Nem le­het, hogy ami abszolút és örök, az mind néma?.. . Van nekünk egyáltalán dolgunk a csenddel, vagy inkább me­nekülünk élőle, mint önma­gunk elől sokszor?! Mert a csend szembesít... A mozdulat pedig éppen a mozdulatlanság vonatkoz­tatásában léli meg értelmét, értékét... mértékét. A tör­ténelem is — tanultuk — mozgás. Sokszor úgy tűnik, mintha mégse egészen spi­rálisan menne felfelé, hanem- piruetteket jár ... Nyugal­mi helyzetből indul... fel­pörög ... a szédület tető­pontján pedig békontrázza egy hirtelen, ellenirányú fé­kező erő. Pillanatszerű nyu­galom és csend után kezdi következő forgását, újra és újra, szakadatlan. Mint a búgócsiga . . . Az egyik ilyen XX. száza­di halálforgás végén indul Szabó István és Dobai Pé­ter forgatókönyve, amiből mégsem A próféta, hanem a Hanussen című film szüle­tett meg. A történet felve­szi a két világháborút ösz- szekötő történelmi örvény­lések forgását, beleigazodik a múltbeli valóságba. Roham előtti csend . . . Nagyban, a húszas-har­mincas évek sűrű csendje: Európa bomlott értelme, a .trónfosztott ész katatón ki­törését megelőző szorongá­sok időszakába merül alá' a film. Kicsiben: ugyanez a feszült csend, amii egy gya­logsági rohamot előzhetett meg ott valahol a Piave- náli. A madarak felől nézve nyitja a képet Koltai La­jos élő optikája egy mező­re. Egy csatamezőre, a Kö- zép-Európának nevezett fa­lu alvégén valahol. Mint egy ív alakú cipzár, úgy fest fentről a moccanatlan,, lapu­ló ember-füzér, amint a iö- vészérokban várja a jelet a rohamra... Ez az a csend, aminek súlya, közege van... Ehhez a csendhez képest születhet azután egy na­gyon komoly és igen moz­galmas filmélmény. Csend. Valaki alig hallha­tóan suttogja a Miatyánkot... Aztpin pedig adj neki! Ro­ham! Ebben a rohamban kapja főhősünk, Klaus Schneider azt a fejsérülést, ami vélhetően kedvezően ha­tott mágikus léleklátó ké­pességeinek bontakozására. Vagy ki tudja miből lesz az ilyesmi ... Talán Bettelheim doktor a freudi léilekelem­kapunk, ez dolgozónként változó, 3500 és 4800 forint között mozog. A lehalászá­sok idején a halmennyiség után kapjuk a pénzt, ná­lunk kilónként 50 fillért, de ez a munka nehézsége sze­rint, lehalászó-helyenként változik. Ilyenkor halmeny- nyiségtől függően 4—500 fo­rintot __ keresünk naponta. Szeretnénk, ha évközben is jobban a teljesítményhez igazodna a fizetésünk.- m. I. - Fotó: Fazekas Ferenc u Korosoktól a szuraig Mozaikok egy sorozat végén A Páger-iigy Lehet, hogy nem csak Pá- ger Antal művészetéről és életéről tud meg sokat, aki Molnár Gál Péter könyvét elolvassa, hanem a szerző­ről, az ismert színházi kri­tikusról is? Veress József így ír a Népszabadság ok­tóber 12-i számában: .......a k ötet — Páger Antal hosszú pályájának rekonstruálása ürügyén — sokkal inkább a szerző színházi és filmmá- májának tükre, mintsem va­lamiféle végleges igénnyel megfogalmazott számadás. A csaknem háromszáz oldalas mű lapjain MGP néha el­bújik a nagy színész mögé, többnyire azonban — ügyes trükkel, mintha teljesen megfeledkezne vállalt pen­zumáról, s főleg titokzatos médiumáról — ellentmon­dást nem tűrően, ami egyéb­ként kedvelt szokása, lajst­romba szedi a maga hiteit, meggyőződéseit, elveit, ta­pasztalatait. Szellemesen és élvezetesen (nála ugyanis ez a „norma”). Molnár Gál Pé­ter ilyenformán a monog­ráfiát az életrajzzal háza­sította. Esszéisztikus fejtege­tésekkel dúsította fel az adattárat. Kommentárokat fűzött a tényékhez. Két le­gyet ütött egy csapásra. Fel­vázolta nemcsak Páger An­tal, hanem Molnár Gál Pé­ter portréját is.” A színpad és a film sztár­ja volt évtizedeken keresz­tül, több nemzedék kedven­ce Páger Antal. Hogy mi avatta sztárrá? Hogyan vé­lekedett a politikáról és a politika róla 1944-ben és az­után ? Színészi és emberi sze­repekről, sikerekről és bu­kásokról, játékról és politi­zálásról, bujdosásról és ha­zatérésről szólnak A Páger- ügy izgalmas fejezetei. A könyv sokkal több, sokkal színesebb egy (azaz két) életmű és korszak(ok) doku­mentálásánál. Szórakoztató olvasmány mindazoknak, akik szívesen pillantanak a színházi és történelmi ku­lisszák mögé, és nem riad­nak meg attól sem, ha eköz­ben kedvenceik tévedéseiről, botlásairól is értesülnek. N. K. Egy delegáció útja nem­csak hivatalos programokból áll. Vannak olyan élmények, pillanatok, amelyek nem zsugoríthatok egyetlen prog­ram kereteibe sem, de mégis, jellemzőek. Akadnak köz­tük meghökkentők, vidá­mak, meghatók, vagy ép­pen tanulságosak. Mozai­kok, amelyekből összeáll az egésiz. Sorozatunk befejező részeként — az egész útibe- számoló hangvételének, a Penzában tapasztaltak szel­lemének megfelelően — ezekből közlünk egy csokor­ra valót. 1 taxis Fekete Volga vár a repü­lőtéren. Berakjuk a csomag­tartóba a bőröndjeinket és indulunk. Megyünk már egy órája, amikor a város szívé­ben befordulunk egy szűk utcába. A második épület rácsos kapuja elé gördül a Volga. Az ajtót belülről gomb myomással nyitják, és a méreteiben, kivitelében egyaránt impozáns épület főbejáratához hajtunk. Kí­sérőnk kiszáll, elnézést kér, pár perces dolga van, ügyünkben intézkedik a kül­földi delegációkat fogadó, el­látó központban. Akkor még nem tudjuk, hogy néhány perc múlva leckét kapunk a glaszmosztyból. A taxis hátrafordul, ránk mosolyog, és megkérdezi, hogy vagyunk? Hogy lehet­nénk, Békéscsabától Ferihe­gyig hajnali fél öttől hétig autózva, utána — mint elő­ször repülők! — két és fél órát a TU 154-esen izgulva, majd itt a világvárosra való rácsodálkőzás első órájában? Mosolygunk, mondjuk, hogy jól, s mivel ebben az álla­potban semmi okos nem jut az eszünkbe, visszakérde­zünk, ő hogy van? Néhány másodperc szünet után azt mondja, nem jól. Miért? — kérdezzük. Mert nem könnyű az élet — hangzik a válasz. Ez meglepő, márcsak azért is, mert ilyet egy vadidegen­nek egy moszkvai taxis, a párt egyik jeles intézményé­ben korábban soha nem mondott. És folytatja: kevés a kereset, kevés az áru a boltokban. Moszkvában még csak hagyján, de a falvak­ban! No majd látni fogják. Hallgatunk, bólogatni sem merünk, csak nézünk. Leg­inkább az ajtó felé, amelyi­ken bement a kísérőnk, és még mindig nem jön. Pedig jó lenne. Mert valamit már mondani kellene neki, de mielőtt bármit is kinyög­nénk, kiszáll a kocsiból, hir­telen mozdulattal kinyitja a mi ajtónkat is, és azt mond­ja: na, eleget hallottak, sé­táljanak egy kicsit. Kiszédü­lünk az autóból, s egy kia­dós nézelődés után visszaté­rünk. A taxis mosolyogva fogad, és megkérdezi: értik már, hogy milyen kárt oko­zott a pangás időszaka, és miért kell nekünk a pere­sztrojka? ... A Vörös téren Először látni a Vörös teret, óriási élmény. Igaz az, hogy amit a televízió nyújt, nagy dolog, de az igazi, amit az ember élőben lát. A Vörös tér pedig él. Gyengeség ide, vagy oda, ritka megillető- döttség fogott el ezen a tör­ténelmi helyen. Talán épp ott álltam, ahol Napóleon léptetett lovával, és a világ büszke urának hitte magát (egy darabig az is volt), mert aki a Kremlbe bevonult, az annak tekinthette magát. Vagy épp azon a helyen, ahol a II. világháború ide­jén a német harci gépek megtévesztésére a macska­kövekre olyan mintákat fes­tettek, hogy az felülről ócs­ka kalyibasomak látszott. Lehet, hogy épp egy ilyen tetején állok? Vagy ott, ahol Gagarin lépdelt, mielőtt a történelmi útra indult, s előtte tisztelegni jött ide? Ugye érthető, ha. megillető- dik az ember? Mindaz, amit annyiszor láttam képen, filmen, most itt áll csalóka karnyújtásnyi­ra tőlem. Mert csalóka a tér, közepén állva kicsinek lát­szik — bár "700 méter hosszú és 130 méter széles —, ám elindulva akár a Vaszilij Blazsennij székesegyház, akár a történelmi múzeum, vagy a GUM-áruház felé, már nem is olyan közeli egy- egy hely. A legcsodálatosabb a mélyvörös gránitépítmény, a mauzóleum. Közepén majdnem fekete kvarcitból (ritka nemes kőzet) a felirat, egyetlen név: LENIN. Benn üvegkoporsóban a mára fo­galommá vált név hajdani megtestesítője. A mauzóleum mögött a Kreml nyugati fa­lánál a nekropolisz, a holtak városa, kimagasló személyek temetője. A falon túl két hatalmas tömb, a miniszter- tanács és a legfelsőbb ta­nács sárga-fehér épülete ma­gasodik a tér fölé. Kupolája csúcsán a reflektorok fényé­ben vörös zászlót lenget a szél. Este 9 óra lesz néhány perc múlva, közeleg az őr­ségváltás ideje. A Szpassz- kij-torony felől léptek zaja hallatszik. Elöl a felvezető, mögötte a két kiskatona. Díszlépésben mennek a mauzóleumig. Odaérnek, szembefordulnak a bejárat­tal, maguk elé emelik a szu- ronyos puskát, úgy teszik meg az utolsó 5 métert. Épp abban a pillanatban érnek oda, amikor megszólal a Kreml toronyórája. És ez így megy minden nap min­den órájában 1927. január 27-e óta. Ugye érthető a megilletődöttség? A bakui A bakui az szenzációs volt.' Egyszerűen leírhatatlan. Ahogy leültetett bennünket a Penza étteremben az aszta­lához, az maga volt a pro­dukció! Felállt, meghajolt előttünk, kezével amolyan „parancsoljanak kérem he­lyet foglalni” mozdulatot tett, és egyfolytában mosoly­gott. A mosolya is profi volt, mintha mást nem is is­merne az életből. Nagy fe­kete szemei villogtak, göndör hajába beszéd közben olyan mozdulattal túrt bele, mint­ha e gesztust is segítségül hívná mondanivalója kifeje­zéséhez. A bakui a cirkuszban dol­gozott. Erőatléta, de megsé­rült a dereka, és egy kis ki­menőt lopott magának ide, a Penza étterembe. Természe­tesen azonpal meghívott bennünket, nemcsak az asz­talához, hanem Bakuba is, ahol úgy találjuk majd meg, ha keressük a legjbbb épí­tészt. Azt mindenki ismeri a városiban, ő pedig annak az

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents