Békés Megyei Népújság, 1988. október (43. évfolyam, 235-260. szám)
1988-10-18 / 249. szám
1988. október 18., kedd Szanálható-e a jövő? Meditáció az iskoláról Az ötéves terv félidején alig-aflíig haladtunk túl. Ha pedig az abban megfogalmazott feladatok megvalósítását tennénk a mérleg serpenyőjére, ott álilnónk, ahonnan kiindultunk. Ez a mondat nem sugárzik az optimizmustól, s így leegyszerűsítve, hamis tartalmat ás tükröz. Mert a tagadás csak egyoldalúan igaz: a művelődésügy szellemisége, hatása, produktumokban és életmódban; megragadható elemei nem mozdultak él egy koraibban1 megmerevedett kényszerpályáról. Ez viszont akkor is Igaz, ha az intézmények és testületek jelentéseiben, 'beszámolóiban mindig megjelent a csak papírfogyasztó „előreléptünk” fanitommeg- fogalmazás. Akkor hói volt, van tényleges eredmény? Az objektum- és feltételrendszerben. Mert épültek óvodák, általános iskolák, középiskolai tantermek — még közművelődési intézmények is újultak meg. Megindult a szakmai gépesítési program, mely számítógépekkel, videói elszerelésekkel' látja el a művelődésügy ma funkcionáló intézményhálózatát. (A folyamat éllején vagyunk.) Ez az eredmény elismerő állítása viszont csak akkor lehet teljes értékű, ha a mennyiségi kategória a minőségi állapoton is érezteti hatását. És itt ma még nem tartunk. Hitelrontás helyett okos döntések A művelődésügyet a társadalom mozgásában, funkciói tükrében, az Iránta támasztott elvárásokban célszerű vizsgálni. Szándékosan nem említettem az anyagi ráfordítás mértékét, arányát, hiszen ez a negatív megközelítést erősítené — s ez ma nem vinne közelebb minket a kívánt változásokhoz, ugyanakkor természetesen szükséges a költségvetés nagyobb nyitása az ágazat felé. A megye oktatási intézményeinek tárgyi adottságai, ismertek. Vannak kiemelkedően jól felszerelt intézmények (ezek az utóbbi évtizedben épültek), de az iskolák többségéről megállapítható, hogy már az épületek használhatósági indexe nyitja az eredményességet gátló tényezők sorát. Ezt a 40 év alaitt kialakult helyzetet szokás „az objektív feltételek hiányának” nevezni. Ezen meghatározó mértékben a jelen és a VIII. ötéves terv realitását ismerve nem lehet, változtatni. Ebből következően értelmetlen lenne megvalósíthatatlan követelményeket, feladatokat megfogalmazni,, mert további hitelrontást követnének él az állam1, a társadalom és a közoktatás lassan hitét, ambícióját veszteni látszó munkásai, pedagó- giusai között. Távlati — ezredfordulót követő — időszakra viszont elengedhetetlen szükségszerűség olyan oktatási intézmény- hálózat kialakítása, mély alkalmas az életre történő felkészítés funkcióinak valódi gyakorlására; a konfliktusokat nem elfedni szándékozó, hanem éppen azokat vállaló, azok feloldására képes, a szó átvitt értelmében nyitott és nyílt iskolarendszer működtetésére. Az előbbi megállapítás célja nem az, hogy most valaki is azt a következtetést vonja 'le — nem kell fejleszteni az új terv- ciklusban, Kéffl, de ésszerűen, a „jövőnek építünk” tudattal — s ott, ahol a legszükségesebb. (S nem ott, ahol a közvéleményt demoralizáló személyi kapcsolatok nyitnak utat az építőipar gépeinek.) Ilyen település, városrész nagyon sok van. A döntés felelősségét vállalókra ez nagy terhet ró. De nyitottabbá váló közéletünk, a megvalósulni llátszó demokrácia, a lakó- környezet anyagi áldozatvállalása garanciát jelenthet okos döntések születésére. Tettes vagy áldozat? Természeténél fogva gyorsabb, átütőbb sikereket hozhat közoktatásunkban nem a távoli jövőben, de már „holnap” is a személyi oldal'. Itt nem várhatunk az ezredfordulóra, nem áldozhatunk nemzedékeket, újabb „tiszteket” e nemzeti méretű sakkjátszmában. (A sakk intellektuális, emberhez méltó játék.) Az oktatás-nevelés kudarcaiért, sok vonatkozásban színvonáLatlansáigáért nem a pedagógustársadalom a felelős. Ha minősíteni kell helyzetét, akkor inkább áldozat minősítést kaphat. Hisz úgy került pályára — s olyan pályára —, ahogy került. A mi iskolarendszerünk lépcsőit megjárva, a mi meglévő intézményrendszerünk adott fokozataiba, sajátos függőségi alapon működő hel'yi hierarchiába. S negyven évvel korábbtól máig terjedően már ez az indíttatás és fogadtatás elsősorban végrehajtásra, szokásrend átvételére, lappangó kreativitása feladására — szerencsés esetben iskolán túli alkalmazására — predesztinálta a még •ki sem alakult pedagógus személyiség lehetőségiét. A kivétetek — mert mindig voltok, s ma is vannak — vagy meghatározó erőivé váltok szűkebb körük, tantárgycsoportjuk művelőinek, a „szabálytalanságok” sorát elkövetve tanítványaik emlékezetében maradtak, vagy áldozatul estek a középszer étvágyának, a munkahelyeket mételyező bestiálízmusnák. (A másképp dolgozók, ma másképp gondolkozók vegetációra kárhoztatott egyedeivé váltok.) A pedagógusnak — a szó legtisztább, minden pátosztól mentes érteimében — alkotó értelmiséggé kell válnia. Ez a szükségszerűség egyenes következménye annak a feládategyüttesnek, mely nap mint nap,' s élete soráni végig reá vár. A jövőt „termeli”, s mint ilyen, a nemzetgazdaság legmeghatározóbb ágazatát képviseli. Ez kell alakítsa társadalmi értékét, presztízsét, hitelét. Ennek megfelelően az iskola a jövőt garantáló üzem — melyet nem lehet felszámolni, még szanálni sem. De szerkezetet válthat, s szemlélet is! És ez a féladat vár azokra is (álam, szervezetek, személyek), akik a' mai állapot megszüntetését — történelmi kényszerből legalább, de — felvállalják. Mit kell1 tenni, már ma, hogy mindez megháladija a deklaráció üres kondulását, s tevékenységmotiválő erővé nemesedjen? A pedagógus szocializmust építő korszakunkban — szándékunkkal ellentétben — folyamatosan teltei és fizika^ tyrőképesség- vizsgálatok sorát kénytelen elviselni. „Hoz- záedződött” át- és át nem gondolt reformokhoz, „széljárás” hozta művelődésianyag-változások,hoz, iskolába csak járt, de ott nem tanító, tudós elmék szakmai maxi- malizmuséhoz, ugyanazok tananyagcsökkentő koncepciójához, íróasztal-cTidaktiku- sok módszerri-golyáihoz, szakfelügyelők egyéni elvárásaihoz, s olykor a káderpolitika-kreált, háromszínű vázlatáért iskolavezetést kiérdemlő helyi vezető hozzáértéséhez. Mindez, és — az ebből is táplálkozó — pályára vető kontraszelekció kétségkívül „nyolc napon túl gyógyuló” nyomokat hagyott a pedagógustársadalmon, önmagába vetett hite is megingott, hasznosságtudata megkérdőjeleződött, öntisztulásét a valóság és a „kitermelt” pedagógushiány is nehezítette. Éntudat és rétegtudat Teljes és időn belüli gyógyulását nem lehet az őt képző felsőoktatási rendszertől várni, bármily gyorsan is váltana módszert és szemléletet is az. Annyi időnk nincs, nem lehet! Van viszont „megengedő”, az intézményi önállóságot, szellemiséget elfogadó, az iskolák sajátos arculatát igenlő törvény az oktatásról, mely minden előző kötöttséget vagy beidegződésből annak tetszőt — feloldani segít, és így keretet adhat egy felsza- badultsági érzésből építkező, megújulási folyamatnak. Az iskolák szuverenitása az elvárás szintjére emelkedett. Az uniformizáltság álarcát nemcsak levehetik, de le is kell vessék, ha meg kívánnak felelni annak a felismert — vagy a rádöbbenés előtt még felismerésre váró — igényrengetegnek, mely az iskolát jelentő közösségek, és az intézményhez látható — vagy még nem látszó, de attól létező! — érdekszálakkal kapcsolódó társadalmi csoportok, rendszerek megértett szükségleteiből árad feléjük. Az önállóság az alkotó erők felszabadulását, a kezdeményezőkészség fokozódását, a felelősségtudat általánossá válását kell érvényre juttassa. Az iskolai önállósághoz az intézményeket a közösségi akarat vezetheti. A közösségi akarat viszont nem szezonálisan érő gyümölcs — az iskolák változatos úton, különböző időben jutnak el addig. Érlelője lehet egy olyan — jelzőit akár el is veszíthető — demokratizmus, mely a jelenséglátszat állapottól eljut a lényegi kérdések demokráciájáig. A pedagógusok személyiségvojtukhan és csoportba (tantestületbe) szerveződve ezt a tartalmi demokráciát várják, ez vezetheti el őket egészséges éntudatuk és rétegtudatuk visszarendeződéséhez. És erre éppúgy szükség van ma, mint társadalmi mgebecsültsé- gük anyagiakban is kifejeződő erősítésére. Kin „áll vagy bukik”...? Az iskola sajátosan működő szellemi műhely, ahol minden nagy tett, legapróbb rezdülés a gyermekért indul útjára. Divat volt korábban keresni a „kulcsembert”, akin áll vagy bukik az iskola. Az erőltetett pragmatizmus hibájába esnénk, ha ezt a kérdést hangsúllyal vetnék fel a jövőben, hisz mindenki, aki a tanulókkal perszonális kapcsolatba kerül, két előjelű példaérték valamely pólusára jut a gyermek — vagy már majdnem felnőtt — viaszérzékeny tudatában. Az iskolák — mint minden, társadalomban megvalósult szervezet, rendszer — vezetési struktúrával rendelkeznek. Az intézmény munkájának eredményessége, a korántsem mellékes belső hangulat, légkör meghatározó mértékben függ a vezetési kultúra tartalmi és formai stílusjegyeitől. A pedagógusok biztonságérzete, szakmai fejlődése, a testületek pedagógiai karaktere ugyancsak a vezetői szint minőségi működésének fokmérője. Elismertségre érdemes szakemberré a munkahely atmoszférájában, mindennapi feladatrendszerében válhat a fiatal értelmiségijelölt is. „Képzését” így — pedagógus esetében — az iskola, munkahelye fejezi be évek, vagy évtizedek múlva. És az idő itt nem lehet értékmérő, vagy ha mégis, akkor a hosszabb időt vállaló, elfogadó személyiség a kor szellemét inkább értő, s önmagát is becsülő. De a kitolódó „képzési szakaszban” nem az ellenőrzést kell a vezetői tevékenység központjába helyezni. Az maradjon csak a járulékos eleme a folyamatos munkatársi attitűdnek, a szóval és metakommunikációs készlettárral kifejezett bizalomnak, a türelemből fogant ösztönzésnek, a teherbírást edző terhelésnek. A pedagóguspálya csak a hozzá mit sem értőnek, a felületes és felelőtlen szemlélőnek tűnhet könnyűnek. Aki megmarad rajta, előbb vagy utóbb találkozik embert, pszichikumot és fizikumot is próbára tevő nehézségeivel. Teljes és egészségesen optimista személyiséget kíván. Együtt jár vele sok kudarc, de kiapadhatatlan forrása lehet örömnek, sikerélménynek is. Ahhoz, hogy ez az utóbbi legyen tanítónk, tanáraink életútján a meghatározó, nem árt, ha két apró evidencia vezeti nevelői tevékenységüket: adottságai, képességei meghatározta legmagasabb fokon végezze mindany- nyiójuk a munkáját — mindig tudva, hogy a képességek fejleszthetők. Minden gyermek felbecsülhetetlen' nemzeti érték — a legvásottobbak is, a képez- hetetlennek tűnőben is ott feszül valahol a „húr”, melyre ha rátalálunk, disszharmó- niára berendezett világunkban is harmónia csendül közte és a világ között. Ez legyen mindenek feletti célunk! Klampeczki Béla Kiállítás a főiskolán Honismereti füzet Záhikán kétévenként írnak ki nemzetközi gyermekraj z- pállyázatot. Eddig 75 országból neveztek be e pályázatira), nem csoda hát, ha a gyermekalikotások galériája sok látnivalót nyújt mind-; azoknak, akik megtekimthe- tilk a gyűjteményt. A Békéscsabai Tanítóképző Főiskola jóvoltából most a békéscsabaiak, s természetesen a hallgatók iís, ízelítőt kaphatnak e gazdag anyagból. Szerdától az intézményben többek között japán, NDK, NSZK, etióp és burmai gyerekek alkotásait — összesen 76-ot — láthatják az érdeklődők. A kiállítást elsősorban a békéscsabai iskolának, s a rajztanároknak ajánlják, de hasznos tehet a képek megtekintése a hallgatóknak is, hiszen 5 éves kortól 14 éves korig nyomon követhetik a gyermeki látásmód változásait. Arról nem beszélve, hogy a tárlatot végignézve megtudhatják, hogy az egyes országok gyerekei miilyen anyagokkal, milyen technikáikkal dolgoznak. Fotó: Kovács Erzsébet Űj, érdekes kiadvánnyal lepte meg olvasóit a közelmúltban a Békés Megyei Levéltár. Körösök vidéke címmel honismereti füzetet adott tel, mely — ahogy a szerkesztő fogalmazott előszavában — „ ... kelllő igény esetén sorozattá válhat, évenkénti megjelenéssel.” Hogy a kellő igény mit jelent, nem tudom:, mindenesetre bízok benne, hogy tesz folytatás. Ezt az 1988-as füzetet — Elek Tibort leszámítva —, levéltárosok írásaiból válogatták össze. Az első írás országos érdekű évfordulós megemlékezés, Dusmoki József tolnából, mely a 950 éve elhunyt uralkodó, István király emlékének tiszteleg, a fiához szóló Intelmekből és az István szentté avatásának eseményeiről tudósító kiSlégendéfoól vett részletekkel. Egy másik, szomorú évforduló tette aktuálissá Cseh Edit íráséit. 250 éve kezdődött a nagy pestisjárvány, a „dögletes mirigy” Békés vármegyében. A vármegyei jegyzőkönyvben közölt adatok alapján helységenként tudták rekonstruálni a járvány pusztításának idejét, halottainak számát. „Korabinszky János Mátyás (1740—1811) legjelentősebb műve — olvashatjuk a következő tanulmányban — a „Geographisch — Historisches und Produkten Lexikon von Ungarn” (Magyarországi földrajzi, történelmi és termény Ilex ikon) 1786-ban látott napvilágot Pozsonyban a nagy mecénás, Széchenyi Ferenc gróf támogatásával.” Dusnoki József e lexikon magyar fordításába enged betekintésit. Nem kívánjuk felsorolni, mi minden olvasható még a Körösök vidéke című kiadványban, hiszen Bélkés vármegye 1838. évi közgyűlési jegyzőkönyvétől, az 1848. március 15-4 pesti forradalom Békés megyei fogadtatásáig sok mindenről tájékoztatnak a kötet szerzői. És akkor még nem beszéltünk azokról az írásokról1, mélyek a múlt nagyjai, megyénk neves szülöttei előtt hajítanak fejet. Hogy csak KÖRÖSÖK VIDÉKE HONISMERETI FÜZET ,988 néhányat említsünk a sok közül. Zsilinszky Mátyás „Egy csabai tanár, -történész és művelődéspolitikus”, Ben- ka Gyula „Pedagógiájának alapja: a szeretet”, Justh Zisiiigmond „a békési táj írója”, Banner János, az európai hírű tudós és így tovább, és így tovább. Érdekes, hasznos olvasmányt kaptunk tehát kézhez a Békés Megyei Levéltár jóvoltából, mélyet ajánlhatunk mindazoknak, akiket érdekel szűkebb hazánk múltja.
