Békés Megyei Népújság, 1988. szeptember (43. évfolyam, 209-234. szám)

1988-09-17 / 223. szám

1988. szeptember 17., szombat

(Folytatás a 11. oldalról)

az elemi, mikroökonómiai vezetési, szervezési követelmények, amelyeket semmiféle, jónak látszó szabályozás érdekében átlépni nem lehet. Ha föltennék nekem a kérdést, hogy hol tartunk az alagútban, akkor azt mondanám, felejtsük el az alagúthasonlatot.

Csíkos-Nagy Béla:

Tisztelt Vándorgyűlés!

Azt hiszem, mind az első, mind a mostani plénum arról győzhetett meg bennünket, hogy a vándorgyűlés tényleg jó munkát végzett, de ne mulasszuk el, hogy szembesítsük a kívánságainkat, elképzeléseinket, az intézkedéseinktől elvárt hatást a valósággal. Hiszen, ha visszagondolunk az elmúlt két évtized vándorgyűléseinek ajánlásaira, attól várt hatásokra, és a valóságra, akkor ezek nagy különbséget mutatnak. Ezért tartom indokoltnak, hogy a zárszó jogán egy nagyon rövid áttekintést adjak arról, hogy látom: 1968-tól milyen tanulságok vonhatók le a mi munkánkból, egyáltalán a gazdaságfejlődés munkájából, s a jövő számára ez milyen követelményeket rejt magában.

n politika, mint a gazdasági aktivitás gátja

Nekem az első tanulság mindenekelőtt az, hogy a politika elsőbbségének egy helytelen értelmezése, ami a hatalmi harc körül bonmert akkor vagyunk igazán alagútban, ha behunyjuk a szemünket, és úgy próbáljuk eszlelni, hogy merte haladunk, és merre halad a világ köröttünk. Nyissuk ki a széniünket, nézzünk szembe helyzetünkkel, a valósággal, a szükséges lépésekkel, és akkor lesz valami csekély esélyünk arra, hogy ebből a jelenlegi nehéz helyzetből kikerülünk.

takozik ki, hallatlan károkozó tud lenni a gazdaságban. Megmondom őszintén, nem egyedüli ember voltam, akinek nem tetszett, hogy a gazdasági reform bevezetését napra összekapcsolják a törvényes munkahét 48 óráról 44-re való csökkentésével, a gyermekgondozási segély bevezetésével, s egy sor más szociálpolitikai intézkedéssel. Miért nem hamarabb, vagy később csinálták ezeket?

Néhányan arra gondoltunk már akkor: ezt olyanok forszírozhatták, akik le akarták járatni a gazdasági reformot. Érdekes módon, a gazdasági reform kibírta még ezeket a terheléseket is. Olyan növekedési energiát hozott be a gazdaságba — s elég gyorsan —, amivel még azok sem számoltak, akik igazán lelkes hívei voltak a gazdasági reformnak. Emlékszem, amikor Nyers Rezső azt mondotta, „ha kiderülne, hogy nekünk 1968—70-ben azért kellene külföldi hiteleket fölvenni, hogy e reformot sikeresen végrehajtsuk, akkor is megéri ezt megcsinálni”. De nem kellett, 1971—72-ben aranyat vásároltunk.

Miért emelem ki most 1972-t? Mert ha egyszer valaki 1945-től a mai napig a gazdaság fejlődésének menetét elemezné, az 1972-t, mint a legsikeresebb évet emelné ki. Ez volt a legstabilabb, a növekedés szempontjából a legdinamikusabb és az egyensúly szempontjából — az aktív fizetési mérlegtől kezdve, ami paraméter, csak fontos — a legpozitívabb évünk. És ez volt az az év, amikor a politika nem akarta, hogy ez jó évnek minősüljön. Aki a jelentést a Minisztertanácsnak készítette, annak megmondták: nem hozhat ki jó minősítést a ’72-es évről. Megmondták! Azt kell kimutatni, hogy ez egy rossz gazdasági év volt!

Nem tudom jobban jellemezni azt, hogy a politika hogyan képes deformációt belevinni a gazdaságba, olyan szituációkat teremteni, hogy tulajdonképpen megbénítja a gazdaságpolitikai aktivitást. A sajtó felé kiadták a_ jelszót, amikor jött az olajárrobbanás; ez ránk rossz hatással nem lehet! Képtelenek voltunk alkalmazkodni, olyan gazdaságpolitikát folytatni, amilyet a helyzet követel, s amivel ma az ország egész másképp nézne ki.

A második tanulság az, hogy a gazdaság- politikusok és a gazdaságpolitika nagyon opportunista is tud lenni. Esetleg egyéni karrierek védelme érdekében az opportunizmus hallatlan magas fokot ért el az 1974—78-as évek időszakában. Hiszen mi történt? Az olajárrobbanás következtében — ami- addig normál fogyasztás volt, túlfogyasztássá vált, az a fejlesztési politika, ami még jó volt az olcsó olajárak mellett, irracionális fejlesztési politikává vált; és az a struktúra, amelyet a KGST-n belüli kooperációból hoztunk létre, s amely jó volt addig, ameddig el tudtak látni bennünket a KGST-n belül nyersanyaggal, szintén irracionálissá vált, amikor nyugatról kellett behozni a most már járulékos nyersanyagokat. Ennek ellenére a Tervhivatal a régi úton történő fejlesztést a hetvenes években lehetségesnek tartotta, s a nyugati bank pedig lehetségesnek tartotta, hogy ezt finanszírozza.

Hát ekkor indult el az országnak az eladósodása, és jutottunk el 1978-ig. Akkor végre akadt egy bátor ember — itt ül az elnökségben, Pulai Miklós —, aki a nevét adta egy dokumentumhoz, amit a Nemzeti Bank készített, és követelte, hogy állítsuk le gyorsan a növekedést, mert az országot csődbe visszük. És akkor történt egy gazdaságpolitikai fordulat. Ez is mutatta azt, hogy tulajdonképpen egy irracionális elvárást a gazdaság csak ideig-óráig képes fenntartani, közben a problémák kiéleződtek, és végül kétszeresen kell a társadalomnak megfizetni mindenért.

A harmadik tanulság, ez most már az új gazdaságpolitikai fordulathoz kapcsolódik, hogy a dolgokat egy kicsikét leegyszerűsítettük. Azt hittük, hogy, amit tennünk kell, az semmi más, mint a növekedés megállítása. Még emlékszünk rá a vándorgyűléseinken az új növekedési pályának a kialakítása, lényegében csak strukturális kérdés. És nem vettük észre, hogy ahogy kiapadtak a növekedési energiák tartalékai a KGST-n belül, tulajdonképpen gazdaságpolitikai váltást kellett volna csinálni. Az egy fő külpiacról két fő külpiacra áttérés dolgát kellett volna megoldani, mert nyitni kellett volna a világpiac felé, és annak már egy egészen más irányítási rendszer felelt volna meg. Majdnem azt mondhatnám, nagyon jó lett volna, ha az az előadás, amit tegnap hallgattunk Németh Miklóstól, nem tegnap, hanem 1979-ben hangzik el.

Intő jel a lengyel és a jugoszláv példa

Elérkeztem a negyedik tanulsághoz, ez már 1985—87-re vonatkozik. Akik a tervezés, vagy a gazdaságpolitika különböző őrhelyein tevékenykednek, azok még vissza tudnak emlékezni arra, milyen éles viták folytak arról, hogy mi a következő öt évben félmilliárd, vagy egymilliárd új kölcsönt vegyünk fel. Miközben mi erről vitatkoztunk, három év alatt az adósságállományunk megduplázódott. Nem tudom más hogy volt ezzel, rám úgy hatott, mint a jégeső. Kiderült, hogy egy eladósodott ország nemzetközi függősége kétlábú függőség. Az egyik magából a külkereskedelmi érzékenységből, az exportkényszerből adódó függőség, a másik pedig, hogy egy eladósodott ország — akarva, nem akarva — bekerülve a nemzetközi pénz- és tőkefolyamatok áramlatába, ki van téve olyan hatásoknak, amelyhez egyébként semmi köze nincs. Mert hiszen úgy adósodtunk el a korábbinak a duplájára, hogy abból alig került valami az ország vérkeringésébe. Árfolyamveszteségek, adósságkezelési problémák merültek fel. És számomra az nem megnyugtató, ha valaki azt mondja: ja, kérem, ez nemcsak nálunk történt, a KGST- ben is. Az adósságállomány 1985—87 között a KGST szintjén 60-ról 100 milliárd dollárra nőtt, de nem úgy, hogy az többlettőkeként beépült volna a szocialista országok gazdaságába, hanem jórészt úgy, hogy a

dollárárfolyam, a dollár leértékelődött a

nyugati valutákhoz képest. Igazából az

adósság kezelése, s egész problémája a

múltban kívül állt a szervezés, a tervezés és a gazdálkodás vonalán.

Ilyen értelemben tehát azt kell mondani, hogy a megújított párt és kormány egy nagyon terhes örükséget vett át. De mindjárt hozzá szeretném tenni: hogy annak a veszélye sincs kizárvah hogy megismétli a hibákat, vagy még új típusú hibákat is elkövethet. Miért? Először azért, mert sokkal nagyobb a készségünk a múlt bírálatára, mint a képességünk a hibák kijavítására. Másodszor azért, mert nagyon mélyen él bénnünk a naturális gondolkodás iránti készség. Ezt tanultuk meg. És bármennyire terjed a piacgazdaságnak az ismeretanyaga az országban, rendkívül felületesek azok az ismeretek, amelyekkel rendelkezünk. Nagyon jól tudjuk, hogy vannak országok — elsősorban Jugoszláviára. Lengyelországra gondolok —, ahol jelszószerű piacgazdasági metódusok alkalmazásával olyan irracionális elemeket vittek be a gazdaságba, hogy az inkább ellenük, mint mellettük dolgozik. Ez tehát egy olyan helyzet, amikor nagyon nagy jelentősége van annak, hogy felismerjük azokat a kritikus pontokait, ahol veszély fenyeget bennünket, és amelyekre különösképpen koncentrálni kell.

Négy ilyen pontot szeretnék megjelölni; a szerkezet váltás kérdését, a restrikciós monetáris politikát, amelyről itt sok szó volit, a külföldi tőkét, és az inflációt. Tegnap Román Zoltán azt mondotta, hogy ezit az „alagút” szót felejtsük él és nyissuk ki a szemünket. Nemcsak az alagút szót találtuk ki az elmúlt időszakban, én olvastam egy dokumentumot, ahol1 a „gödör” elmélete jelent meg. A gödör elmélete azt jelenti, hogy egy gyors és radikális struktúraátvál- tás érdekében vállalnunk kell a gazdaságtalan termelés mielőbbi redukálását. Azt mondom, hogy ha egy ország nem tudja merre akar menni, még ki sem dolgozta a progresszív struktúrának a kontúrjait, csak a gazdaságtalan termelés leépítését tekinti koncepciónak, az nem gödörbe lép, hanem örvénybe sodorja a gazdaságot! Kell lennie olyan progresszív struktúráinak, amely eligazítja az embereket, mit tekintsenek követendőnek, fejlesztendőnek. És mégis fejlesztési koncepciónk csupán csak a gazdaságtalan termelés leépítése! Ez nagyon veszélyes és szerintem nem követendő stratégia. Itt legalábbis négy körülményt kell figyelembe venni.

Egy rossz vállalatnál nem biztos, hogy a vállalat a rossz, lehet, hogy a vezetés rossz. És akkor kár beépített tőkéket megsemmisíteni. Az előbb említett logikával ma már például1 Nyugat-Németországban a Volkswagen cég nem működne. Mert ez a cég tudvalevőleg csődbe jutott, de a vezérigazgatót cserélték ki és nem a vállalatot számolták fel. Nekünk elég okunk van azt megvizsgálni, hogy nem épültek-e be az iparba az elmúlt évtizedben oda nem való káderek. S ilyen szempontból nagyon lényeges kérdésnek tartom, hogy a káder- politikánknak egy modern piacgazdasággal összefüggő követelményrendszerét megfo(Folytatás a 13. oldalon)

Ha egy ország nem tudja,

merre akar menni, nincs koncepciója,

az nem gödörbe, hanem örvénybe lépi