Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-09 / 189. szám

1988. augusztus 9., kedd KÉPERNYŐ Az alábbiakban előforduló három tévéműsornak nem sok köze van egymáshoz, hacsak az nem, hogy sem a Vésztő melletti természetvédelmi területtel, sem John Updike regényével, sem pedig Barbra Streisand lenyű­göző alakításával nem a képernyőn találkozott először a jegyzet írója. fl mágorpusztai domb A vésztő-mágori régészeti feltáró helyet és természet- védelmi területet bemutató kisfilm csütörtökön este nem véletlenül kezdődött a nádas képsorral. Sárrét: ezen a vidéken a nádas jelentett élelmet, oltalmat az állatok­nak, építőanyagot és védelmet külső támadások elől az embereknek évszázadokon keresztül. A nádas, a mocsár, a vízivilág jelentette az életet. A hetvenes évek ásatásai tették ismertté a mágorpusz­tai domb nevét Békésben és megyénk határain túl. Tu­lajdonképpen múzeumot és természeti csodát lát itt egy­helyben az ideutazó: régi korok történelmi eszközeit, tárgyi emlékeit, ma még élő növény- és állatritkaságok­kal együtt. Csiszolt kőeszközök, csontok, magvak, tálak, szépen megmunkált kerámiaedények, hazánkban egye­dülálló újkőkori leletek — így, képernyőn keresztül is döbbenetes élményt adnak, elgondolkodtatják az embert életről, múltról és jövőről. Középkori felvirágzás, török pusztítás, újratelepedés, gátépítés, árvíz — mintha tör­ténelemkönyvet lapoznánk, olyan ez a vésztő-mágori sé­ta a kamera kalauzolásával. Táj és történelmi kultúrák összefüggései rajzolódnak ki előttünk. Hogy a régészeti és a természeti kincseket így, össz­hangban őrizzük meg, szép példa arra, hogyan lehet és kell bánni nemzeti múltunkkal és jelen környezetünk­kel. Annál is inkább, mivel elég jelentős értékek pusz­tultak már el gátrendszerek építésével, folyószabályozási munkákkal, a lecsapolások során a Sárréten és másutt is, amikor a történelemkutatásra és a környezetvédelem­re még valamivel kevesebb figyelem jutott. Gyere hozzám feleségül! John Updike a XX. századi irodalom egyik legizgal­masabb egyénisége, olyan író, akinek a könyveit egy­szerűen nem lehet letenni. Aki olvasta A kentaur, a Sze­gényházi vásárt, A farm, vagy a Nyúl-regényeit, bizo­nyára nem vádol túlzással, elfogultsággal az amerikai szerzővel szemben. A pennsylvaniai születésű, eredetileg festőnek készült és a regényhez számos novella és vers után eljutott, 56 éves Updike mindenekelőtt a magán­élet, a család, a boldogság és az egyén erkölcsi helytál­lásának kérdéseit boncolgatja híres műveiben. Ezzel fog­lalkozik a most televíziós feldolgozásban látott, románc­nak nevezett darabjában is, melynek címe magyar for­dításban: Gyere hozzám feleségül! (Talán nem érdekte­len megjegyezni, hogy az eredeti cím így hangzik: Mar­ry me, ami körülbelül annyit jelent, hogy Házasodjunk össze! Tehát Gyere hozzám férjül! éppúgy lehetne.) Szerelmi három-, illetve négyszög — a művészetekben nagyon gyakran megírt, a mindennapi életben sokszor „kitárgyalt” téma. Elcsépelt téma, mondhatja bárki. Csak­hogy: az élet, a világ körülöttünk és benne az emberek sokkal bonyolultabbak annál, minthogy ezt ilyen egy­szerűen el lehetne intézni, minthogy fekete-fehér sakk- figurákkal egyértelmű választ lehetne adni kapcsolata­ink minőségére. Ilyesmit sugall John Updike, s ezt nagy­jából sikerült a tévéfilmnek közvetítenie. Bár a regényt olvasva, úgy hat-hét évvel ezelőtt a szereposztásról ki­csit más elképzelésem lett volna. Funny Lady Barbra Streisand elénk léphet akármilyen szerepben, magával ragad és elkápráztat bennünket. Fantasztikus egyéniségének még azt is meg kell bocsátani, ha a film, amelyben játszik, enyhén szólva gyenge. A hős hiába lenne ellenszenves, megkedveljük. Barbra Streisand egyetlen pillanat alatt megszépül, és játékával hatalmá­ba keríti a nézőt. Az 1975-ben készüt Funny Lady a híres, sikeres ame­rikai filmmusicalok sorába tartozik, s nyilvánvalóan azok sorába, amelyek „a nagy névre”.építettek, s ilyen tekin­tetben be is váltották a hozzájuk fűzött reményeket. Nem szándékom lebecsülni a produkciót, a „gyenge” jel­ző ez esetben túl erős is lenne. Kellemes szórakozás volt a Funny Lady romantikus-keserű meséje szombaton es­te, s nem akárhová engedett bepillantást! Az amerikai „show business” kulisszái mögé leshettünk be a történe­tet követve és a dalokat élvezve. Olyan távoli-titokzatos műhelybe, amely alighanem a mai napig egyedülálló a világban. Niedzielsky Katalin BÉKÉS — SKÁLA ÁRUHÁZ — FÖFOTÓ szolgáltatása AMATÖR FOTÓMUNKÁK KIDOLGOZÁSA. AKCIÓ AUGUSZTUS HÓNAPBAN. EXPRESSZ ELŐHÍVÁSOK NORMÁL ÁRON. BÉKÉS — SKÁLA — FÖFOTÓ — ÁFÉSZ Országos elődöntőben a méhkeréki román hagyományőrző néptáncegyüttes A batutia -román fzó, egy népitáncnak a neve. Ponto­san nem lehet fordítani, de megközelítően dobbantós táncot jelent. Többek között ez is része azoknak a méh­keréki román táncoknak, amelyekkel augusztus 26-án a méhkeréki Hagyományőr­ző ifjúsági néptáncegyüttes a televízió Ki mit tud? mű­sorának elődöntőjén részt vesz. Netye György pedagógust, az együttes vezetőjét és ko­reográfusát a napokban ar­ra kértük, mutassa be ol­vasóinknak néptánccsoport­jukat. — Méhkeréken a táncos hagyományok őrzése éppen negyven éve folyik — hang­zott a válasz. — Ez azt je­lenti, hogy negyven év óta mindig volt községünknek néptánccsoportja. Én hato­dik esztendeje vagyok az együttes vezetője. A tagok természetesen már többször is cserélődtek. A jelenlegi felállásban két éve dolgo­zunk együtt. Van közöttünk pedagógus, főiskolai hallgató és gimnazista is. De az utánpótlásra sem panasz­kodhatunk. A táncos hagyo­mányok megismerését és művelését nálunk már álta­lános iskolában elkezdhetik a tanulók. Két gyerek tánc- csoportunk van: egy úttörő és egy kisdobos. Az ötlet, hogy produkció­jukkal benevezzenek a Ki mit tud?-ra, éppen Netye Györgytől származott. Erről a következőket mondta: — Együttesünk már évek óta nagyon sok meghívást kap. Több országos rendez­vényen. nemzetiségi nép­tánc!'esztiválon szerepeltünk már. Volt lehetőségünk te­hát összeszokni és csiszol- gatni addigi teljesítménvün­Akkoriban meg csak halvány terv volt a Ki mit tud?-ba való benevezés. Fotográfia egy régebbi fellépésről Fotó: Szőke Margit Lánchídi lelet Jelentős új szerzemények­kel gazdagodott a Magyar Építészeti Múzeum. Sikerült megszereznie a Lánchíd leg­első szerkezetének 1849-ből származó néhány öntöttvas korlátelemét, amely András- sy Gyula vasgyárában ké­szült. A múzeum tervtárá­nak 80 ezer darabos gyűj­teménye Feszi Frigyesnek, a Pesti Vigadó és más fővá­rosi középületek alkotójá­nak, valamint építész fiá­nak, Józsefnek a terveivel gyarapodott. Az alkotók örö­kösei az 1840 és 1870 közöt­ti időszakban készült 51 tervrajzot adták át a múze­umnak. Az egykori neveze­tes épületeket, városrészeket ábrázoló, vagy a létesítmé­nyeket díszítő képzőművé­szeti alkotásokból mintegy 4 ezer festménnyel, grafiká­val, szoborral és érmével rendelkezik a múzeum. Ezt- a gyűjteményt is bővítették, többek között egy jelentős színezett rézkarccal, amely az 1830-as években készült József főherceg egykori margitszigeti nyaralójáról. A múzeum mérnöki esz­közgyűjteménye vonalzók­ból, körzőkből és különböző írószerekből európai vi­szonylatban is kiemelkedő, s a hazai létesítményeket áb­rázoló fényképeinek állo­mánya is jelentős, megha­ladja a 100 ezer darabot. Az állandóan gazdagodó gyűj­temények szakszerű tárolá­sára és feldolgozására az Országos Műemléki Felügye­lőség lehetővé tette, hogy az Egy moldvai csángó-magyar életéből Laczkó István, a 80. életévében járó tsz-nyugdíjas Csíkban született (Románia) és 1947-ben települt át családjával meg jó néhány falubelijével együtt Magyarországra. Azóta a Ba­ranya megyei Egyházaskozáron él. Minden évben ellátogat Békésbe, s nagy érdeklődéssel tanulmányozza a műemléke­ket, valamint a népi kultúra örökségeit. Kedélyessége és hu­moros beállítottsága után ítélve az idegen nem is gondolná, mennyi megpróbáltatáson ment keresztül ez a hétgyermekes özvegyember. Az országos néprajzi és nyelvjárási gyűjtőpá­lyázaton kiemelt I. díjat nyert a „Mikor Csíkból elindultam, Hová menjek azt se tudtam” című önéletírásával. A 150 ol­dalas műből itt most csak egy rövid részletet közlünk, meg­hagyva a moldvai csángók által beszélt nyelv eredeti sajá­tosságait, népi ízét. 1947. január 7-én levelet kaptam az ügyvédemtől Bu­karestből, hogy azonnal menjek le. Másnap indultam is én, meg Nyisztor Antal (ötvös). Amikor Bukarestbe értünk, az ügyvédnő közölte, hogy megvan az egyezség. Legyenek mihamarább ké­szen. Az ára 2 kilogramm vaj, 6 kilogramm birka tú­ró, 6 millió lej fejenként. Közben azt mondja nekünk, miért nem mennek maguk Amerikába, mert Ameriká­nak vagyok az ügyvédje. Üj ruhába öltöztetném magu­kat, és vinném a hajókikö­tőbe, mennének Ameriká­ba. Mondjuk, nem ismerős nekünk az a hely, nem is­merünk senkit. Megyünk Magyarországra, ott már vannak rokonaink is. Jól van, mondja, a maguk dolga, pedig Magyarországon nagy a szegénység; háború volt, nagy az éhség. Gondolom magamban: nem nagyobb, mint Romániában. És így megint elváltunk azzal az ígérettel, hogy amikor ké­szen lesznek az iratok, táv­iratozni fog. 1947. január 25-én meg­kaptam a táviratot, hogy menjek le Bukarestbe, ké­szen vannak az iratok. Men­jek, de hogy, mert beütött a krach. Senkinek nem sza­bad a vasúton utazni rend­őrségi igazolvány nélkül. Azt is csak 40 személy kapja meg egy hónapban. Hogy juthassak én a rendőrségre, kivált ha megtudják, hogy magyarországi ügyben já­rok. Közben fáradt is va­gyok a sok utazástól. Mon­dom a cimboráimnak, men­jen valaki más is közületek. Már unom a sok utazást. El­küldték a Nyisztor Feren­cet, vettek egy tyúkot neki és elindult Parincselbe, hogy kérjen a rendőrségtől iga­zolványt, hogy menjünk Bu­karestbe. Én tudtam, hogy nem sok szerencsével jár a Ferenc. Nem tudja, mit kell hazudni, és nem kap enge­délyt. Közben szerencsésen végződött, mert a Ferenc el­ment a tyúkkal a temetőig, a nagy hóban ráesett a tyúk­ra és a* megdöglött. Vissza­jött, kérdezzük, hogy mit végzett. Azt mondja: sem­mit, ráestem a tyúkra és megdöglött. Üres kézzel nem mehettem a rendőrségre. Másnap vettem magam mellé Nyisztor Antalt egy kilogramm vajjal, és elmen­tünk Parincselbe, de nem direkt a rendőrségre, hanem a korcsmába. Elkaptam a bírót, aki jó barátom volt. egyidősek, a katonaságot is egy ezredben töltöttük, és még egy másik komám, aki a földosztásoknál a főnököm volt. Mondom nekik, szeret­nék Erdélybe menni, és egy zsák kukoricát vásárolni, mert halnak meg a gyere­ket. Azt vettem észre, bár­hol jártunk az országban, hogy sikeresek fellépéseink. A közönségnek tetszik a műsorunk, mi pedig — ta­lán épp ezért — egyre lel­kesebben táncolunk... Netye György többször is hivatkozott kiváló elődeik» re, akik nélkül, mint mond­ta. nem biztos, hogy ilyen egyenes ívű lenne együtte­sük pályafutása. — Nyisztor Gyuri bácsi és felesége táncoltak — emlé­kezett vissza—, Kovács Ti* vadar pedig a zenekart ve­zette. Mindketten a népmű­vészet mesterei voltak, or­szágos hírű művészek. Bár­hová mentek, magukkal vit­ték együttesünket, s így las­san bennünket is megismert a műfajt kedvelő közönség. Ezután esett szó a televí­zióban fellépő nyolc táncoló pár ruházatáról, amelynek felújítására a Művelődési Minisztériumtól, a magyar- országi román szövetségtől, és a helyi tanácstól kapott pénzt az együttes. A fiúk ru­házata így most már telje­sen tökéletes, csupán a lá­nyok fehér szoknyáját kelle­ne kicserélni apró hímzéssel ellátott zöldre, mivel a ko­rabeli menyecskeviselet ilyen volt. Az együttes hetente hat órát próbál (a művelődési ház átalakítása miatt) a he­lyi általános iskola zsibon­gójában. Bár az idő kicsit szoros, hiszen a Ki mit tud? mellett az országos nemzeti­ségi fesztiválra is készül­nek, a táncosok fáradhatat­lanoknak tűnnek ... S ha sok sikert ilyenkor nem is illik kívánni (legalábbis a babona szerint), bízzunk benne, hogy mint Netye György mondta, „a méhke­rékieknek a vérükben van a tánc”. . . Magyar Mária eddiginél nagyobb épületbe költözzön a múzeum, bár önálló bemutatóterem kiala­kítása továbbra is megoldat­lan maradt. Kiállításait így általában a műemléki fel­ügyelőség székházában és más közintézményekben ren­dezi. Gyűjteményét már több európai országban be­mutatta, s legközelebb no­vemberben Londonban ren­dez kiállítást Lechner Ödön­nek, az Iparművészeti Mú­zeum és más jelentős buda­pesti középületek tervezőjé­nek munkásságáról. keim éhen. Azt mondják ne­kem, vegyél pálinkát, de ülj is az asztalhoz, majd ml odahívjuk a rendőrt, és ha elfogadja a pálinkádat, ak­kor muszáj neki engedélyt adni. Így is volt. Megveszek fél liter pálinkát, négy po­harat, odaülünk az asztal­hoz. Odahívják a rendőrt és megfogjuk a négy poha­rat és iszunk. Erre a bíró megdöfi a lábamat, hogy si­került. Miután vége lett az ivásnak, azt mondja a rend­őr, gyere velem a rendőr­ségre, adok igazolást, de egy kilogramm vajat kérek. Mondom neki, az már meg­van, már hoztuk is. Így jár­tunk el a rendőrségre a Nyisztor Antallal ketten. Én,, amíg ittam velük a korcs­mában, ő a vajat fogta kint az ajtóban. Amikor a rendőr kiállítot­ta a két személyre való iga­zolványokat, és a kezembe adta, azt hittem, az Isten lábát fogtam meg. Azt mondja a rendőr nekem: ugye nem felejtkezel meg rólam se, hozol nekem is legalább 10 kilogramm ku­koricát. Hozok én — mon­dom szájból, de gondolat­ban: ha tudnád te, hogy én hova készülök, nem kukori­cáért, a mennykő azonnal megütne. Másnap indulunk is Bu­karestbe, nehogy a rendőr­ség kiszimatolja, hogy hová megyünk és megakadályoz­zon. Amikor az ügyvédünk­höz értünk, már otthon volt a 13 paszport (útlevél) nála. Kifizettük a 6 millió lejt, a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents