Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)
1988-08-06 / 187. szám
NÉPÚJSÁG 1988. augusztus 6., szombat A bérház tömbnehéz fala és a hinta között egy nagyjából háromszögletű füves térség húzódott. Füves? Legfeljebb valamikor volt az. De miután ezt a területet szemelték ki futballpályá- nak, és minden más harci terepnek a környékbeli bérházak srácai, csak pár vá- nyadt fűcsomó emlékezett a régi szép időkre. Közel a bérházhoz poroló ágaskodott, de hát ez nem zavart senkit, hol futballka- punak használták, hol hegyoromnak, hol rejtekhelynek. Mikor mire volt szükség. Hasznos dolog az ilyen poroló, annyi arcot ölthet fel, amennyit a gyerekek beleképzelnek. A térség közepén a kis vörös levelű fácskával már kevesebbet tudtak kezdeni. Hiszen ha kettő lett volna! De így? Tépték hát ágait, törzsét, levelét. Nem rosszindulatból, nem kegyetlenségből. A játék törvényeiből eredően. A fiúk játékainak törvényei parancsolták így, ahonnan a szelídség, a figyelem meg a csönd hetedhét határba száműzetett. Megjósoltuk a fa korai kimúlását, csodáltuk eddigi szívós erejét. Ám egy délután csoda történt. Legalább tizenöt fiú tolongott a fa körül. A legkisebb lehetett vagy hároméves, nemigen értett még semmit a dologból, de bámult a fa tetejébe, ahol az a csodálatos valami lapult. A legidősebb fiú már lehetett tán nyolcadikos is, neki már módszerei is voltak, mit lehetne tenni. Odafenn, a kis vörös levelű fácska legmagasabb ágán egy árva, nyúzott, kopott kis macska miákolt. Szürke és fehér csíkok, foltok villogBényei József: Macska a fán tak a bundáján, de olyan volt az, mint a vedlett rókáé, ráadásul félelmében fel is borzolta a szőrét. De macska volt, s macskaságá- nál csak riadtsága volt nagyobb. Már kimerészkedett a legvékonyabb ág hegyére, most már nemcsak attól félt, hogy alulról az a sok rikol- tozó, csattogó fogú szörny eléri őt, attól is félt szegényke, hogy lepottyan. Mert amilyen szerencsétlen kinézete volt, ez még nem is a talpára esett volna. A fiúk kurjongattak, ri- koltoztak. A legidősebb csendet intett. — Le kell szedni. Ki a legkönnyebb? A választás a hároméves formára esett. — Tudsz fogódzkodni, öcsi? — Tudok — mondta lelkesen az apróság, pedig fogadom, azt se tudta, mit jelent a szó. — Akkor a vállamra ülsz, én felmászok veled egy vastagabb ágra, onnan eléred, és leveszed. Mindjárt akadtak kritikusok is, hevesen tiltakoztak a terv ellen. Hogy le kell piszkálni bottal, hozni kell egy létrát, keresni kell egy hosz- szú srácot, és így tovább. A „vezér” azonban külső segítség nélkül akarta megoldani a dolgot, s a rémült macska félelmei közepette nyakába ültette a kis lurkót. — Nem éri el — hallatszott egy luciferi hang. — A Dezső majd lepoty-, tyan — közölte egy másik. — Még a feje is beszakadhat — avatkozott be a harmadik, ’ de a többség csendet parancsolt. A nagyfiú ugyanis nyakában a kicsi terhével, ügyesen fellépett az alsó ágra. — Eléred már? — Nem üvöltötték lentről kórusban. Feljebb lépett. A kis fácska ágai vékonyak voltak és törékenyek, hajladoztak ijedten. Alul a fiúk álltak, egyre sűrűbb tömeget alkotva, most más némán és izgatottan. — Eléri... — suttogta valamelyik, mire a többiek lepisszegték. Odafenn a kicsi félni kezdett. — Leszállók ... — sápítot- ta el magát, mert a kezdetben jó játék után megérezte az ingatag helyzetet. — Dehogy szállsz — szólt rá a lova —, fogd meg a macskát! — Ezt? — Ezt. Az új feladat új bátorságot öntött a srácba, s nyújtózkodni kezdett. Egyszer elérte. Megmarkolta csöppnyi ujjaival a macska bundáját, az szegény annyira félt, hogy nem volt ereje tiltakozni, csak nyávogott egy keserveset, de az is a torkán akadt az üdvrivalgástól, ami a fa alól felharsant. Néhány pillanat, s a fiúk lenn voltak, a macska már a nagyobbik kezében lihegett. No, gondoltam, most agyonverik, vagy kiszúrják a szemét, ő lesz az ellenség, a megsemmisítendő ellenfél, a harci vágyakat rajta ki lehet élni igazán. Azonban más történt. A nagy fiú ölébe vette a macskát, és sorra járultak hozzá a többiek. Egyesével. Tülekedés csak az elején volt, mindenki egyszerre akarta megérinteni. De aztán rájöttek a rendre, és mentek sorban, szépen megsimogatni annak az ijedt kis állatnak csapzott bundáját. Ha nem látom, nem hiszem. Bennem már feloldódott a feszültség, az aprócska ember ott kuporgott a nagyfiú mellett, a zsákmányszerzésben többet tett, több volt a joga is. A fiúk simogatták a macskát, de azt hiszem, a szegény állat közben idegbajt kapott. Csak ezzel tudom ugyanis magyarázni, hogy az első adandó alkalommal, amikor a jámborság és szelídség megtelepedett a lurkókban, hirtelen lendülettel kiszabadította magát, és futásnak eredt. Futás? Lihegő menekülés, eszeveszett kapkodás, ugráló ritmusú száguldás volt ez. S abban a pillanatban a gyereksereg utána. És ismét hangosak és harciasak voltak, üvöltötték és száguldottak ők is, a legcsekélyebb reménye nélkül annak, hogy valaha is utólérik az idegbajos macskát. Csak a kicsi kuporgott még ott sokáig a fa alatt, mint aki nem tudja elhinni, hogy az a csodálatos tünemény csak úgy kiszaladt a kezei közül. Felnézett a fára, de ott már nem volt semmi, csak néhány vöröslő őszi levél. Katona Judit: Aratókhoz Halott lovak dögtemetőin esők szétszórt gyöngysora fénylik. Nem hajszolja harmatos ösvény a hajnalok kötélverőit. Elhagyják fészküket a fürjek, tojásaikat szél tapossa. Gépek erős, nagy szíve verdes, zihál a porban fulladozva. Testére hűlő fehér ingben hajlong hektárnyi rendet vágva, búzák szép fejét veszi a június elsőkaszása. Törő István: Virágzó hársfák Köszönni illene, ahogy a régi nyarak felvillannak, s virágzó hársfák illata bizseregteti vérem, új szavak formálódnak e sodró lendületben, új erők nyergelik meg testemet — áldott, tiszta illat, utak és tévutak kígyóznak bennem, letépem ezt az ágat, megszegve minden tilalmat, mint gyermekkoromban, akik most formálódnak, már ebből a nyárból élnek, százféle berkükből kilódulnak, jut mindenkinek idő, nyár, és hársfaillat, teának szedni télre, mint ahogy anyám áldott hangján kérte, itt pereg előttem, s a Holdat ragyogtató nyár, ahogy a hársfa alatt szédelgek veled, s füzérbe fonjuk két kezünk. Görgey Artúr — önmagáról A fővárosi Kerepesi temető főbejáratától befelé vezető úton jobbra és balra mauzóleumsor húzódik. A hatalmas építmény jobb oldató első sírhelyén minden hivalkodástól mentes, egyszerű vaskereszt. A kereszten a névtábla és a szomszédos fal többnyire gyalázkodó szavakkal összefirkálva. Ez bizonyára gúnyos megjegyzésekre ingerelné az ott nyugvó, matuzsálemi kort élt, kitűnő katonát, ha lenne túlvilág, és ő onnan visszanézhetne a hálásnak mégcsak jóakarattal se nevezhető utókorra. Életében nagy művésze volt a gúnynak, de szerencsére hivatásának szintúgy. A sír lakója honvéd tábornok volt, Görgey Artúrnak hívták. Kereken egy évig — 30 esztendős korában — szerepelt történelmünk úgynevezett színpadán. Ezt követően hatvannyolc évig élt, frontra induló apámnak 1914-ben még alkalmas volt kezet fogni vele. Ez az életkor -iszonyatos, az élete is az volt, amit ta-» Ián azzal' is bizonyítani lehet, hogy a „Görgey-kérdés” máig létezik, időnként egyes — különböző célú, irányú és képességű — toliforgatók napjainkban se vélik feleslegesnek feleleveníteni. Azt, hogy a magyar történelem gyér számú, nem csapatparancsnokai, hanem nagy hadvezérei közül taláh a legnagyobbat sikerült „árulóvá” -kikiáltani, nem történelmi, hanem tömeglélektani vizsgálódások körébe tartozik. Egyébként is nagyon kétes értékű történelmi tudatunkra nem vet túlságosan jó fényt. A szakemberék — Pethő Sándor (1930) és Kosáry Domokos (1939) — ennek régen- bebizonyították az ellenkezőjét, a kortársak legjobbjai — például Gyulái Pál vagy Péter- fy Jenő — már életében se hitték el. Az mindenesetre a hazai könyvkiadás sok rejtelmének számát szaporítja, hogy a „vádlottnak” alig valamivel a szabadságharc bukása után a saját -működéséről írt könyve, magyarul először 1911-ben jelent meg, majd hosszú évek észbontó könyvkiadói huzavonája után, a „legfrissebben” most, 1988-ban. (Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848- ban és 1849-ben. Európa Könyvkiadó.) Tehát 139-140 évvel az események után, amikor talán van már valami halvány reménye a tárgyilagos vizsgálódásnak. A könyvet egyébként elkapkodták, magam is a vak véletlennek és nem egykori törzskönyvesvoltom elője- gyeztetési buzgalmának köszönhetem, hogy hozzájuthattam. Szinte letehetetlen olvasmány, nemcsak szerzőjének szakmai hozzáértése, félelmetes emlékezőtehetsége miatt; aki különösebb dokumentumok híján is hű tudott maradni a valósághoz; hanem mert van egy jellegzetessége, arrui hasonló írásművek (a korunkban gomba mód elburjánzott visszaemlékezések) szerzőire máig se jellemző. Az irgalmatlan szókimondás, a tények, pontosabban a valóság akár betegesnek is mondható tisztelete. Katona Tamás kitűnő előszava után nincs értelme azon töprengeni, hogy ez a nagyszerű katona bizony eléggé gyenge politikus volt, de mégis politizált. Korának szinte valamennyi vezető beosztásba került katonatisztje is politizált — sajnos. Egy olyan korban, amikor viszont a politikusok törik-szakad érteni véltek a hadvezetéshez, sőt, abba bele is szóltak. A tények ismeretében — márpedig Görgey két kötete a rideg tények szinte kimeríthetetlen *tárháza — a mai olvasó leginkább azon csodálkozik, hogy történelmünk , egyik iegdicsőbb korszaka egyáltalán eltarthatott annyi ideig, ameddig valóban tartott. Szinte mindenki mindent megtett az ellenkezőjéért. Ilyesmi azonban általában csak utólag, esetleg száznál is több év múlva derül ki: — a történészek előtt. A nagyközönség, mely mindig ‘hajlamos a közhelyszerű illúziókra, továbbra is azokban él', noha az objektív tények ismerete — ezt jó nyomatékosan hangsúlyozni — nem azonos a deheroizálás- sal. Nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, hogy a maga idején mekkora felháborodást okozott Görgey könyvének megjelenése. A császári kormány alázatos, mellveregető meaculpázá- sára, a fekete-sárga ellenfél előtti hódolatra számított. A Kossuth felelőtlen viddini •levele óta Görgeyt árulónak minősítő közvélemény töredelmes önvallomásra, bocsánatkérésre. Kaptak ehelyett ilyesféle bókokat. A diadalmas tavaszi hadjárat befejezése után „...bármennyire berzenkedjék is 'önimádatunk ez ellen — be kellett ismernünk, hogy a magyar nemzet hálájának tekintélyes része a most leírt áprilisi hadjárat gyors és sikeres befejezéséért végső soron herceg Windisch- Grátz tábornagyot és báró Jellacic bánt illeti meg ... herceg Windisch-Grätz tábornagynál kedvezőbb ellenfél aligha kerülhetett az ellenséges hadsereg élére, sőt még hozzá hasonlóan kedvező odakerülése sem valószínű." Annyira tehetségtelen volt. A nemzet bálványáról, az emigrációban önmagát ismét kormányzóvá átminősített Kossuthról: .......Oroszország téli beavatkozási kísérletére azt hitette el magával, hogy nem maradhat el Franciaország, Anglia, Németország, Amerika és Törökország viszont- beavatkozása Magyarország •oldalán, a súlyos véráldozatokat, melyekkel legutóbbi győzelmeinket megvásároltuk, csekélyre becsülte, a győzelmek maguk pedig csak arra szolgáltak, hogy Kossuth elbizakodottságát az őrületig fokozzák és Kossuth őrülete sajnos a hívő nemzet evangéliuma volt. Ha Kossuthban meglett volna a bátorság, hogy csak egyetlen egyszer is osztozzon azoknak a veszélyeiben, akiknek győzelmeit oly nagy önérzettel a főhadiszálláson való személyes jelenléte közvetlen kisugárzásának ítélte: a következő hét végére — ha ■nem is bölcsebb, de okosabb lesz. De Kossuthban nem volt meg ez a bátorság, és Magyarország, mint mondtam, az isaszegi győzelemm el immár elérte nagyságának tetőpontját." Alig néhány évvel az aradi 13 legyilkolása után, akiknek sorsa a vasidegzetű Görgeyt bizonyíthatóan idegösszeroppanásba sodorta (hiszen ugyancsak bizonyíthatóan csak a saját kivégzésére számított), nem kizárólag a hódolat hangján írni a mártírokról, több volt annál, amit a közvélemény megemészthetett, sőt alighanem annál is, amit máig megemészteni képes. Aulich nagy, Damjanich kitűnő, Leiningen és Poeltenberg jó képességeinek elismerése mellett azonban egykori parancsnokuk nem volt hajlandó megfeledkezni beosztottai hibáiról. Így a személyében ugyan vitéz Nagy János, vagy Knézic hadtestparancsnoki balfogásairól sem és ezeket valóban gyilkos stílusban nem átalko- dott le is írni. Ha mindezekből az derülne ki, hogy Görgey nem volt tisztában azzal, hogy a szabadságharc első embere nem ő, hanem Kossuth, akkor szót se lenne érdemes vesztegetni visszaemlékezéseire. Nagyon is tudta azt, hiszen nem az ismét katonának jelentkezett prágai • vegyész választotta Kossuthot, hanem Kossuth őt. Ez azonban nem feledtette* vele a kormányzó elnök hibáit, melléfogásait, illúziókergetését, a körülötte nyüzsgő kamarilla létét, vagyis a tényezőket. Kossuth szerette volna hinni, hogy a „föld népe” az igaz ügy mellett van. Nem volt. Egyedül üdvözlőnek hitte a kiegyenesített kaszára kapottak honszerelmét. Ellenvélemény Görgey 1848. november 17-i leveléből: „ ... elnök úrnak nézete szerint a lelkesedés kipótolhatja a rendet, az állhatatosságot minden háborús sa- nyarúságokban, az engedelmességet, a fegyelmet, s több efféle katonai és csak katonai erényeket. Bárcsak így volna, másképpen áIlonának a dolgok. De fájdalom! a magyar lelkesedése nem egyéb egy kis szalmalángnál ... A honti Ivánka- féle 3. önkéntes zászlóalj tegnapelőtt az ellenség elé kirendelve lévén, fegyver nélkül kelt ki az alarmhely- re, kinyilatkoztatván: hogy ők csak 6-8, legföljebb 10 hétre állítattak ki a megye által, és ezen idő már régen eltelt, egy tapodtat sem mennek többé az ellenség ellen." * A példák sorát még hosz- szan lehetne folytatni, célszerűbb azonban elolvasni mindazt, amit Görgey írt a korról és önmagáról1. Az érdemesek elismerésével (Aulich és a többi említett, továbbá számtalan kisebb egység vitéz vezére) éppúgy nem fukarkodott, mint a saját hibádnak, melléfogásainak bírálatával. A sors nem volt kegyes hozzá. Ha a komáromi csatában szerzett súlyos fejsébe csak 1-2 milliméterrel mélyebb — hisz egészen az agyvelőig hatóit —, akkor a csatamezőn hal hősi halált és ma az ország tele van Görgey-ut- cákkal és emlékszobrokkal. Egyébként volt szobra Budán, a Hadimúzeum mellett, azon a helyen, ahol csapatai betörtek a várba — én még jól emlékszem rá. Nemcsak a könyveknek van sorsuk, hanem úgylehet a szobroknak is. A Görgey- szobrot a felszabadulás után. nem javították ki, hanem beolvasztották. A Sztálin- szobor felállításához szolgáltatott anyagot. A Sztálin-szabor sorsa ismeretes, Görgeyét pedig ma-, holnap már ideje lenne nemcsak ismerni^ hanem megérteni. Ordas Iván Weintrager Adolf: Arcok
