Békés Megyei Népújság, 1988. augusztus (43. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-05 / 186. szám

1988. augusztus 5„ péntek Átadás előtt a szakképzést szolgáló nyolc új tanterem Bé­késcsabán, a Kazinczy utcában Fotó: Gál Edit E sorok írója véletlenül csöppent bele abba a mun­kalátogatásba, amelyet a Békéscsabai Városi Tanács elnöke, dr. Gally Mihály és Fekete Jánosné általános el­nökhelyettes tett tegnap délelőtt a megyeszékhely né­hány iskolájában, üzemében. Az út első állomása a Ka­zinczy utcában épülő-készü­lő nyolctantermes szakkö­zép- és szakmunkásképző is­kola volt, ahol a kivitelezők, az IKV szakemberei tájé­koztatták a felújítás és bő­vítés állásáról a vendégeket. A nyolctantermes épületben a 611-es Számú „Alfredo Li­ma” Szakmunkásképző Inté­zet három épületgépész szak­középiskolai osztálya, egy most induló gépgyártástech­nológiai szakközépiskolai ta­nulócsoport és átmenetileg autószerelő és építőgép-sze­relő szakmunkástanulók ta­nulnak majd. S hogy kész lesz-e időben az iskola? Arra az építők határozott igennel feleltek. A műszaki átadás augusztus 18-án lesz, a költözködést pedig 22-én kezdhetik meg. Ez igen szoros határidő;- de mint az intézet igazgatója, László István megfogalmaz­ta: — Olyan nagy erőket mozgósítunk a költözéshez, hogy nem lehet akadálya a pontos tanévkezdésnek. Az újjáalakított és kibőví­tett iskolaépület csak az el­ső évben lesz képes — akkor is a kabinetrendszer élőnye- it kihasználva — befogadni a diákokat. Ezért a tervek­ben szerepel 1991-es átadás­sal újabb két osztály, és egy könyvtár, valamint későbbi időpontban az új épület mel­lett lévő öreg műhely felújí­tása. De szükség lenne tor­nateremre, valamint szociális helyiségekre is. Ehhez pedig pénzre, hogy a Hafétől a környező területet, épülete­ket is megvásárolhassák, ugyanis a szakképzés egyili centrumát itt alakítják ki. Szerencsére, a majdan itt tanúló diákok étkeztetése, sőt kollégiumi elhelyezése is megoldott a közelben, a Tre- fort utcai szakmunkástanu­lók diákotthona révén. Ám a látogatásnak nem­csak az új iskolaépület meg­tekintése volt a célja. 4 be­szélgetések során a megye- székhely szakképzésének jö­vőjéről, gondjairól is szó esett. Hogy a 611-es szak­munkásképzőben hogyan ve­zethető le a demográfiai hullám, mennyiben illik a szakképzés profilja a válla­latok igényeihez, s hogy mi lesz a sorsa a textiltagozat­nak. Erről már a textiltagozat Pöltenberg utcai épületében esett szó, ahol a két műsza­kos tanítás ellenére elké­pesztő a zsúfoltság. A hat tantermes épületet a Béköt- től bérli az iskola, amely­nek sorsa a város anyagi gondjai miatt — meg a több­szöri ,,gazdaváltás!’ eredmé­nyeként is — csak húzódik évről évre. Pedig a textil- és ruhaipari szakmák iránt alaposam megnőtt a vállala­tok kereslete. Jelenleg 540 tanulója van a tagozatnak, ahol nőiruha-készítő, kon­fekció-, kötő-, szövő- és fo­nószakmát oktatnak. Az idén sok felvételizőt volt kénytelen a tagozat elutasí­tani helyihiány miatt. Ért­Hétvége a nemzetiségi klubházban A oímíben illene feltüntetni azt is, hogy a békéscsabai- bán, ahol a nyár csak éppen azt jelenti, hogy másféle programókat, eseményeket szerveznek, mint mondjuk tavasszal, ősszel, vagy télen. A napokban zárt a szövő­tábor, és előtte a fafaragó, hogy most ezen a hét végén mire készülnek, arról Nagy Péter, a Megyei Művelődési Központ előadója ad tájékoztatást. — Pénteken délelőtt 9 órakor kezdődik a harmadik tábor, melyen a megye csipkeverői jönnek össze, és töl­tenek el — remélem —, három hasznos, eseménydús napot a nemzetiségi klubházban. Harmincegyen jelent­keztek felhívásunkra, szeretnénk, ha valamennyien itt lennének. Köszöntőt Pál Miklósné, az MMK igazgató- helyettese mond, bemutatja a tábor (vagy inkább tarn folyam) szakmai vezetőjét, a Bábolnáról érkező dr. Mát- ray Árpádné népi iparművészt. Mindezek után megbe­széljük a három nap tennivalóit, megegyezünk a három nap gasztronómiai programját illetően is, mert az ebé­dek és vacsorák itt készülnek majd a klubház konyhá­ján, szakácsaink Mázán Mihályné és Gárdái Marika né­ni lesznek. Igen, a tanfolyam részvételi diíjas, 300 forin­tot kell befizetnie annak, aki a három napon a vendé­günk lesz. Az étkezés ezen felüli költség, de hát a jó szakácsnők olcsón főznek, mondják ... — Mi más várja még a klubházban a betérőket? — A tanfolyam miatt külön programokat nem szer­vezünk, de az idelátogatók, törzstagjaink és új vendé­gek betekinthetnek a tanfolyam munkájába, a klubház más helyiségeiben tölthetik hasznosan az idejüket, ha kedvük tartja. Például a szomszédos, készülő Schéner- féle meseházban otthagytunk 'két szövőszéket. Aki szőni akar, az övé. Szőhet. Segítünk persze, mindenben. Ha valaki szalonnát akar sütni az udvaron, jöhet. Szívesen látjuk, az udvar kellemes ilyenkor, nyáron'. Egyszóval „nyitott ház” vagyunk, minden vendéget tisztelettel és örömmel fogadunk. — Visszatérve a csipkeverőkre: mi lesz a vasárnap? — Szákmai értékelés, terefere. Megbeszéljük, rendez- zünk-e hasonlót jövőre isi? Beváltotta-e a résztvevők el­képzeléseit? És persze, a vasárnapi lesz az ünnepi ebéd1. (s—n) hető hát, hogy egyre inkább szorgalmazzák az új iskola- épületet. A beszélgetés so­rán arról is szó volt, hogy a most következő öt esztendő alatt a megyében 35 felső­fokú végzettségű és 170 ru- hapairi technikusra lesz igény, ami a ruhaipari szak- középiskola beindítását is sürgeti. (Sürgeti ezt a váro­si tanács is, csak a minisz­térium pecsétje hiányzik még.) A művelődésirányítás és a kormányzat többször ki­fejtette, hogy a szakképzés­be jobban be kell vorffti a vállalatokat. Nos, a békés­csabai Unicom Ruházati Vál­lalat udvarán van is két osz­tályterem, ahol 180 nőiruha- készítő szakmunkástanuló elméleti képzését látják el. (Enélkül a textiltagozat kép­telen lenne elhelyezni a gye­rekeket.) Van egy korszerű, nemrég átadott tanműhely is a gyár udvarán, tehát úgy látszik, itt minden megol­dott. Csakhogy a vállalatok jó része nem szívesen vág bele a képzés támogatásába, mert egyrészt nem olcsó, másrészt nem érdeke, hogy más vállalatoknak képezzen. Persze, gondolom, más lenne a hozzáállásuk, ha mond­juk a szakmunkásképzésre fordított kiadásokat levon­hatnák az adóalapjukból. Egyelőre erről szó sincs. Pe­dig az elvonás révén meg- csappantott megyei, városi kassza egyedül nem képes megbirkózni a szakképzés sürgető feladataival. A de­mográfiai hullám pedig megérkezett, és dörömböl az iskolák kapuin. Egy apró fi­gyelmeztető jel. Különösen az érettségizett lányok elhe­lyezése jelent gondot. Évek óta példa nélkül álló, hogy például a nőiruha-készítő szakmában érettségizetttek számára osztályt kellett vol­na indítani. Ebben a tanév­ben pedig volt... A VII. ötéves tervre a me­gyeszékhelyen 24 új közép­iskolai osztály átadását ter­vezték, Ebből szeptemberre valóra válik 16. A Tevan is­kolában nyolc gimnáziumi osztály, s a bevezetőben em­lített Kazinczy utcai épület­tel a szakképzés számára másik nyolc. S akárhogy szorzunk, osztunk, ebbe tel­jes egészében egy textilipari és ruhaipari önálló iskola nem fér bele ... Vagy talán mégis úgy köszönthetjük 1990-et, hogy legalább az alapozás elkezdődik? (bse) Szent Flórián gyulai önkénteseivel Ausztriában Egy önkéntes és 2 vállala­ti tűzoltóraj indult útnak a nyár derekán Gyuláról, hogy nemzetközi versenyen tegye­nek tanúbizonyságot a hazai önkéntes és vállalati tűzol­tók felkészültségéről. Az úti­cél Hollabrunn városa, az alsó-ausztriai tartomány székhelye. A 3 raj nem ke­vesebbre vállalkozott, mint arra, hogy megszerzi az osztrák tűzoltók teljesít­ményversenyén elérhető má­sodik legmagasabb elisme­rést. Miért éppen a gyulaiak? Miért éppen a gyulaiakra esett az országos parancs­nokság választása? Erről Kiss János, a város tűzoltó- parancscnoka indulás előtt a következőket mondta: — Az utóbbi években egy­re gyakrabban előfordul, hogy magyar résztvevői is vannak a nemzetközi tűzol­tóversenyeknek. A helyi ön­kéntes egyesületek tagjai már másodszor jutnak el •külföldre; tavaly az NSZK- ban jártak, ahol bár nem az elsők között, de az erős kö­zépmezőnyben végeztek. A Gyulai önkéntes Tűzoltó­egyesület, különösen fennál­lásának 100. évfordulója (1886) óta jól felkészült, szervezett csoport. A megyei kórház vállalati tűzoltóinak neve nem ismeretlen az or­szágos vezetés előtt, hiszen tavaly, az egészségügyi in­tézmények első — városunk­Lehet-e a kultúra helyi érdekű? Itt van a nyár, itt van újra, s az emberek útra kel­nek, mint más évszakban a vándormadarak. A ván­doremberek elutaznak valamerre szabadságukat eltöl­teni, pihenni, erőt gyűjteni, a nagyvilágba vagy hazai tájakra. Akinek nyaralója van, azt keresi föl. Akár ezért, akár azért, közeire vagy távolra induljon is az ember, egymaga vagy a családja is, alkalma adódik arra, hogy művelődjék, találkozzék a kultúrával, régi idők emlé­keivel, zenét hallgasson, képeket, szobrokat, drámai előadásokat tekintsen meg. Valóban? Nem lett-e a kultúra helyi érdekű? A kultúra természetesen, bárhol legyen is, mindig he­lyi érdekű a szónak abban ■az értelmében, hogy tájhoz és emberekhez kötődik. El­sősorban az ottaniaknak il­lendő ismernük, hogy a la­kóhelyükön vagy a környé­ken milyen látnivalók van­nak, az épületek közül me­lyik miről nevezetes, akár külsejét tekintve, akár va­lamilyen történelmi emlék kötődésében. Üjságok és könyvek, színházak és hang­versenyek mindenütt első­sorban az ottaniakra számí­tanak, és elengedhetetlen, hogy a helybeliek számítsa­nak a kultúra minden kí­nálkozó alkalmára, éljenek is vele. Ennyiben tehát a kultúra helyi érdekű, Ma­gyarországon és bárhol a nagyvilágban, városon, fa­lun, kies és kietlen tájakon. A nyári vándorélet, le­gyen bármilyen indítékú, al­kalom arra, hogy ez a he­lyi érdeklődés kitáguljon vagy meghosszabbodjék. Ei- elgondolkozom gyakran, él­nek-e az emberek a kínál­kozó lehetőséggel, hogy pi­henés vagy világjárás köz­ben kulturálódjanak, műve­lődjenek is. Mennyi szép és jó kínálkozik szellemi fel­üdülésre, szellemi erősbö- désre! De milyen sokan van­nak, akik nem figyelnek föl rá, ha tudnak is róla, nem törődnek vele. Számukra a kultúra csupán helyi érde­kű, s talán az is marad vég­leg. Nem szeretem a történe­lemből örökölt irányjelző­nek azt a használatát, amely a fővárost vagy a nagyvá­rost /ölutazással közelíti meg, a kisebb településekre viszont íemenetelt mond. Bi­zonyára közigazgatási szem­pontok szerint, vagy a fölé­és alárendeltség rendje sze­rint alakult így ez a mon­dás, kulturális értelme azon­ban egyáltalán nincs (a tár­sadalmi megalázásról vagy megalázkodásról, a fennhé- jázásról és hasonlókról ez­úttal ne essék szó). De a nyári vándorlás többirányú: elindulhatnak a pestiek ha­zai tájakra (persze, világ­vándorlásra éppen így), az ország bármely tájáról pedig közeire, távolra, így Buda­pestre is. Miért? Mit látni indulnak el hazulról az emberek, vagy ha csak pihenni, kikapcso­lódni mennek is, élnek-e az alkalommal, hogy megis­merjenek más embereket, életeket, ismerkedjenek a múlttal, művészeti értékek­kel? Attól tartok, hogy eb­ben a kérdésben nincs min­den rendben. Két okból is nyugtalan­kodhat az, akinek a számá­ra az érték nemcsak pénz­ben fejeződhet ki, hánem tudásban, közösségben, er­kölcsben és hasonló szelle­miekben is. Az első ok: bizonytalan­kodni lehet és kell, hogy ezt az érdeklődést iskola és szü­lői ház, közvetlen környezet, könyv, újság, folyóirat, min­denféle más, alkalmas vagy kevésbé alkalmatos alkalom beletáplálja-e csakugyan az emberek sokaságába. Félő, hogy a mérleg nagyon is ferde, kesebbel lehet dicse­kedni, mint amennyi a tar­tozás, más szóval: a feladat, a kötelesség. És a korábbi­akhoz bizonyos értelemben odajárul a televízió is, amely ugyan érdeklődés föl­keltésére is minden eddigi­nél jobb alkalom, de azt, aki amúgy is hajlamos a lustaságra vagy közönyre, megerősítheti ebben. Szokás mondani: a televízió ablakot nyit a világra. Ez igaz: any­nyi mindent láthatni a kép­ernyőn a földkerekség min­den tájáról, minden művé­szet megannyi alkotását, hogy ezt még az utazni na­gyon szerető, s az utazás kí­nálta lehetőségeket nagyon fölhasználó ember sem kap­hatná meg, láthatná, Hall­hatná személyesen. De ép­pen ez a hatalmas lehető­ség tompíthat is az érdek­lődésen. Abban a tévhitben ringathatja magát az em­ber, hogy a képernyő révén úgyis mindent megkap, nem kell törnie magát a szemé­lyes élményekért. Tetézi ezt az első aggo­dalmat egy második. Az uta­zás költségei nem csökken­nek, hanem növekszenek. Akár hazai turizmus, akár határokon átlépő, számve­tésre készteti az embert. Et­től is helyi érdekűvé lehet a kultúra. Gyakran kérde­zem: nem törte-e meg, nem töri-e meg a kultnrális ér­deklődésnek korábban oly ígéretes ívét, hogy a ván- dorutak megdrágultak? A közelmúlt éveiben mintha versengni kezdtek volna fal­vak, városok, tájak, hogy olyan kulturális élményt kí­náljanak föl, amely közel­ről, távolról odacsalogatja az embereket. A vasúti je­gyek ára, az autózásé, a ma­gas szállásköltségek lassít­hatják, talán meg is bénít­hatják ezt a kezdeményt. A lehetséges kár fölmér- hetetlen. A provoncializmus kátyújában reked meg, aki nem él a kulturális érdek­lődés adta lehetőségekkel, s a helyi érdeken, a helyi ér­dekességen túl nem merész­kedik. Jól tudom, hogy az emberek többségét manap­ság más gondok foglalkoz­tatják: beosztással kell él­niük. De ha a beosztásból kimarad a vándorlás, a ván­dorlásból a világlátás, a vi­láglátásból a művelődés, an­nak kárát látja az ember, a család, a jövő nemzedék, a falu, a város, a táj, az or­szág, a nemzet. Felelős ezért mindenki: természetesen or­szágunk gondját viselők is. De ha ki-ki azt teszi meg, amit megtehet, nemcsak ab­lak nyílhat előttünk a vi­lágra, hanem ajtó is. Zay László ban megtartott — hazai tűz­oltóversenyén az elsők között végeztek. Ügy vélem, ezért, s a kórház kiemelkedő tűz­védelmi munkájáért jelölte az országos parancsnokság a nemzetközi versenyre a gyu­laiakat. A magyarországi út végig tikkasztó hőségben telt el. Kiss Ferenc, a kórház autó­buszának vezetője bizonyára sokáig emlegeti majd a Bu­dapestig tartó szakaszt, hi­szen a jobb első kereket 2 ízben is ki- kellett cserélni. A kényszerű pihenők és a Győrben töltött éjszaka után a kis csapat másnap, időre megérkezett Hollabrunnba. Igaz, a verseny színhelyét nem volt egyszerű feladat megtalálni: mivel a készü­lődés nyomait nem leltük, rendre a szomszéd települé­seken kötöttünk ki. (Nem volt nehéz, mert több fa­lucska szinte összenőtt Hol- labrunnál.) Végül is rátalál­tunk a hatalmas szabadidő- park melletti parkolóra. A magyarokat először a hatal­mas szél, majd a viszonylag üres parkoló döbbentette meg. Hamarosan megérke­zett azonban Josef Stockin- ger, aki a 3 napon keresztül kísérőnk, útbaigazítónk és vendéglátónk volt. (A kis csapat hamarosan szívébe zárta a derűs mosolyú és bölcs tekintetű Josefet, aki­ről kiderült, a patronáló oberfellabrunni Önkéntes tűzoltóegyesület parancsno­ka.) De nem sok idő volt az ismerkedésre: 10 perc múl­va kezdődött az ünnepélyes megnyitó. Versenyzőink tűz­oltógyorsasággal kapkodták magukra egyenruháikat, vet­ték kézbe a magyar lobogót, és a rajzászlókat. Gyors fotó, és indulás a pályára. Itt újabb csalódás: no nem a tér volt kicsi — inkább a megnyitón voltak kevesen. A pontos kezdésre kényes hol- labrunniak valószínűleg nem számítottak a külföldiek idő­ben megérkezésére, így a díszegységet az osztrák tűz­oltók alkották. A magyar résztvevők a nézőtéren ül­dögélve nézték végig az ün­nepélyes megnyitót. A ver­senyzőket többen köszöntöt­ték; a megnyitóbeszédet Er­win Novak, az alsó-ausztri­ai tartomány tűzoltóparancs­noka mondta. Majd felbon­tották a zászlókat, s pilla­natnyi szünet után, szigorú időrendben, megkezdődtek a versenyek. A magyar rajok kissé gondterhelten figyelték a nálunk nem használat»^ szerelési technikát. Délután négy óra volt, amikor Josef Stockinger ebédelni vitt bennünket. A szabadidő-park egyik nagy csarnoka (amely máskor ki­állítóhely) szolgált ebédlőül. Kísérőnk közben elmondta a holnapi és holhaputáni prog­ramot: azt, hogy a magyar rajokra másnap délelőtt ke­rül sor; este fogadást ad a tartományi tűzoltóparancs­nok és Hollabrunn polgár- mestere a külföldi csapatok képviselőinek; az utolsó na­pon reggel istentisztelet, ko­szorúzás és végül eredmény- hirdetés. Josef Stockinger (akit később mindenki Jo- sefnek hív) átadott egy meg­A ihárom gyulai raj a bronzjelvényért indult

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents