Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-13 / 166. szám
n 1988. július 13., szerda Ősbemutató a várszínházban Leánykarunk sikere Debrecenben Harisnyás Márton múzeumigazgató (Csurka László) és Balázsffy Károly budapesti értelmiségi (Fülöp Zsigmond) Előttem egy fénykép: Bi- harugrán készült, a falu egyik val^ha-volt béresházában. A meszelt falon széles, barna rámában, ovális papírkeretben egy bajuszos, mokány férfi, öreg a kép, akit ábrázol, bizonyára régen halott, és az első világ- háborús katonazubbony is szétmállott, elenyészett. A barna keretes kép alatt évszázados ágy támlája látszik, rogg.vantan oldalra billenve, elhagyatva. Nincs ember, aki abban aludna, aki abban szeretné az életet. A ház egyik fele bedőlt, a mennyezetet tartó gerenda napjai meg vannak számlálva. Az a ház a senki földje, az a ház (ha valakié is) már nem kell senkinek, az a ház halott. Miként halott az is, aki a széles, barna keretes fotográfiáról rám tekint, erősen, tisztán, becsapottam Megnéztem a Gyulai Várszínházban Csurka István Megmaradni című drámáját, és erre az elárvult, elkótyavetyélt bihari, ugrai házra (is) gondoltam: hogyan van az, hogy ennyire veszni hagyjuk értékeinket, a gyökerek kis ágát-bogát, melyek a múlthoz (múltunkhoz) kötnek, és amelyek szakadtán egyre lehetetlenebb lesz megtartani önmagunkat a jövőnek? Hogyan van az, hogy elhagyjuk a földet, ahol születtünk, a falut, a várost, ahol éltünk, ahová a szívünk, a lelkünk kötöz oda; hogyan lehet, hogy eltépjük ezeket a szálakat? Hogyan lehet, hogy — miként a Csurka-darab hősei — el akarják tépni ezeket a szálakat, és hogyan lehet, hogy annyian el is tépik? Pedig — mondja Harisnyás Márton, a darabbeli múzeumigazgató egy képzeletbeli erdélyi magyar városkában — „nem úgy veszünk el, ha meghalunk, vagy behódolunk, hanem felemésztődünk, mint aki megzavarodik. Egyik tettünk nem következik a másikból. Sejtelmeinkre hallgatunk, ér- zelgőssé válunk ..Bizony kérdezhető: hogyan tudják az emberek ilyen védtelenné csd^aszítani magukat? A dráma története egészen egyszerű. Harisnyás Márton múzeumigazgató meghal. Szívszélhüdés vagy gyilkosság? Konfliktuserdő, vívódások, és újra a kérdés: menekülni vagy maradni? Az emberek, akiket az író felvonultat, a legkülönfélébb magatartásformákat hordozzák. Ki innen közelít, ki onnan: szenvedélye, érzelmei, értelme minőségeként. És helyzete okán, mely egyre inkább meghatározza létezésének esélyeit, színterét és tartalmát. Mely egyre inkább és sürgetőbben követeli a választ: menekülni, vagy maradni? A dráma mindenképpen a maradni, a „megmaradni” mellett áll ki, és nemcsak sugallja ezt. „Felelősek vagyunk egymásért. Meg csak így maradhatunk” — mondja a muzsikás, a valamikori néptanító. „A fű meghajlik, de nem törik meg” — élik sokan, és élte ezt a filozófiát az elpusztított Harisnyás Márton, mintha ez a filozófia még mindig az egyik eszköz lehetne arra. hogy „megmaradni”. Mert ez a legfőbb parancs, az egyetlen lehetséges változat olyan esetben, amilyet (szomorú, de való) sokszor produkált már a történelem, időben közelebb és térben távolabb Is. Amikor emberek válhattak földönfutókká egy világ érzéketlen statisztálása mellett, amikor otthonaikból „kitelepíttettek", amikor a kérdés (miként itt is, a Csurka-drámában) csak „vagonkérdés” volt. A Stic Ferenc rendezte várszínházbeli előadás még nincsen teljesen készen, ez világosan látható. Vannak, akiknél szövegtudásbeli gondok gátolják az azonosulás hőfokát, vannak, akik tudják a szöveget, mégsem értik pontosan, miről ván szó. Az előbbivel leginkább Fonyó István és Téri Sándor küzd, az utóbbi Tóth Évára és Császár Angélára vonatkoztatható. Megrázóan hatalmas és igaz viszont Csurka László Harisnyás Márton szerepében; a valamikori néptanító, itt már csak székely zenész Szélyes Imre, kitűnő Galbinesz Thomasz is (2. zenész) és Fülöp Zsigmond (Balázsffy Károly budapesti értelmiségi), aki a határon inneni ország hangja, véleménye, akárata, segi tőkészsége, bölcsessége és gondolata egyetlen alakban. Szokolay Ottó főorvosa később bizonyára sokkal jobb lesz, Esztergályos Cecília hasonlóképpen. Kohut Magda (Harisnyásné) nagyon sokat sejt erről az asz- szonyról, helyzetéről és okosságáról, mint ahogyan Földi Teri, a kiszolgáltatott múzeumi altiszt felesége a megmaradás más útjairól. A díszlet (egyetlen, oldalait le-fel nyitható vasúti tehervagon) nagy ötlet, de elég nehezen bejátszható. Talán ebben is a hosszabb próbaidő hiányzott,, mint azt az egész előadás ugyanúgy tükrözi...,, Sass Ervin Firinc, a múzeumi altiszt (Fonyó István) és a 3. zenész (Áron László) Fotó: Béla Ottó Múlt és jSvtt (4.) „Nemcsak a mi bolygónkon jártak” — Nem egészen pontos a fogalmazás. Az, hogy vala- miikor — több ízben is — itt jártak, ez tény, csakhogy még nincs kellőképpen bebizonyítva, mert a tudomány, a már említett okokból, egyelőre még húzódozik attól, hogy egyes dolgokkal behatóbban, logikusan foglalkozzon. Ez elsősorban a népek mondavilágára vonatkozik, amely még nincs kellőképpen feldolgozva. De vegyük talán a Bibliát, mint a hozzánk legközelebb álló „történeti adattárat” ... Persze, nem mint az egyház manipulációs eszközét, mint a ködös próféták és néprettentő tilalmak gyűjteményét, hanem mint olyan írást, amely a teremtés ösz- szesűrített és áttételes „története” mellett megtörtént, tényleges eseményeket ír le. Ha ezekben a történetekben tudományos okfejtéssel próbálunk eligazodni, s nem vallásos elködösítéssel, akkor szinte minden az „istennel” kapcsolatos eseményben megtaláljuk a világűrbeli intelligens lények jelenlétének bizonyítékát. Csupán a dátumok hiányoznak. Tudjuk viszont, hány évezreddel ezelőtt íródtak ezek | a történetek, és azt is, hogy I a Vatikán számos „apokrif” Gsurka István: Megmaradni A XIII. nemzetközi Bartók Béla kórusverseny legizgalmasabb eseményei Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetem második emeleti aulájában zajlottak — és mindig nagy közönség előtt. Akiknek nem jutott belépőjegy, vagy esetleg sokallták az árát, a folyosókon elhelyezett videókról nézhették a küzdelmeket! A főbejárat fölött 18 ország lobogóját lengette a szél, a zászlók is azt hirdették, amiről bárki meggyőződhetett a fellépések és a találkozók során: a zené nem ismer határokat. S hogy a zene nemcsak élmény, öröm, hanem pótolhatatlan lehetőség is, igazi hatalom, amely embereket hozhat közelebb egymáshoz, amellyel barátságok születhetnek. Az egyetem épületében önálló kis város jött létre, a legnagyobb nyüzsgés a földszinten volt: információ, pénztár, pénzváltás, alkalmi bélyegzés. Az első emeleten népművészeti bolt: szép ruhák, térítők, divatékszerek, emléktárgyak — meglehetősen borsos áron. Szomszédságában a Kálvin téri könyvesbolt árusított kottákat, hanglemezeket, magyar és idegen nyelvű zenetörténeti könyveket. A versenyeken készült fotókat ugyancsak az első emeleten lehetett megvenni. A díszudvar átalakult hatalmas büfévé. A kórusok.itt gyülekeztek fellépés előtt, s itt várták izgatottan a pillanatot, amikor a zsűri elnöke megjelent fenn, a galérián és kihirdette az eredményeket. A díszudvari pillanatok izgalmához csak a fellépés volt hasonlítható. A főépület és a kémiai részleg között berendezett kis sör- kertet talán ne mis a kínálata, inkább a környezet, a méltóságteljes, árnyas fák miatt keresték fel sokan szívesen. Jóllehet a • zenéhez nem kell tolmács, azért a konfe- ráláshoz és különösen az eredményhirdetésekhez bizony nem ártott volna, miután nemzetközi rendezvényről volt szó, ahol több külföldi (33) kórus szerepelt, mint hazai (24). A fesztivál- város lakói egyetemi és iskolai kollégiumokban kaptak szállást, és ott étkeztek. Általában nem panaszkodtak a .,diákok’ körülményekre, bár voltak, akik szívesebben fogadták volna a hazai, megszokott ízeket. Sokan kifogásolták, joggal, hogy a kórusverseny idején — a korábbi évek gyakorlatával ellentétben — nem jelent meg a helyszínen olyan újság, amely a résztvevőket nap mint nap tájékoztathatta volna az eseményekről, a versenyek állásáról, a programokról, bemutathatta volna a résztvevő hazai és külföldi kórusokat, vendégeket, szakembereket. A Hajdú-Bihari Napló rendszeresen tudósította olvasóit a versenynapok részleteiről, de nyilvánvalóan nem válhatott a fesztivál saját lapjává, meg aztán a külföldi vendégeknek a magyar nyelvű sajtó nem sokat adhatott. A békéscsabai Bartók Béla leánykar első díjat nyert a leánykarok kategóriájában. A döntőben Bartók Leánykérőjét énekelték kötelező műként, ezenkívül Bartók Isten veled, Petrovics Emil Hervadáskor (Ady Endre verse), és Karai József Varázsének (Weöres Sándor verse) című művét adták elő — magas színvonalon, szépen. Nemcsak a hazai és külföldi zeneszerzőkből és karnagyokból álló zsűri, hanem a közönség elismerését is kivívták. Rázga József két karnagyi díjban részesült: az egyikkel a kórus vezetését, a másikkal a Világsirató művészi tolmácsolását jutalmazták. A békéscsabai lányokat — szakemberek és nézők egyaránt — a verseny legjobb kórusai között emlegették Debrecenben. Sikerük súlyához hozzátartozik, hogy a versenyző magyar kórusok alig negyed része jutott be a döntőbe, s a szakemberek valamennyi fórumon hangsúlyozták, hogy a leánykari kategória volt a legerősebb mezőny. A debreceni találkozó előtt Békéscsabán szerepelt San Franciscó-i leánykórus ugyancsak a „kedvencek” közé tartozott. Elizabeth Appling lányai — hétéves kis babák és 16 éves hölgyek — már puszta megjelenésükkel beférkőztek a debreceni közönség szívébe. A leány- kategóriában harmadik helyezést értek el, és nagy. sikert arattak a folklórbemutatón. A nézőtéren ülők közül kevesen értették, milyen kapcsolat lehet a békéscsabai és a San Franciscó-i kórus között, hogy miért örülnek egymás sikerének any- nyira ezek a kislányok. A nagydíjért főleg külföldi kórusok vetélkedtek, s végül a zenében és látványban egyformán kimagaslót nyújtó koppenhágai Kammerko- ret Hymnia győzött. A dán konzervatórium vörös-feketébe öltözött hallgatói, fiúk és lányok, elsők lettek a kamarakórusok kategóriájában, két karnagyuk. Flemming Windekilde és Poul Emborg különdíjban is részesültek. Szombaton emlékezetes gálaest a városi sportcsarnokban, vasárnap fájdalmas búcsú a barátoktól — így zárult a XIII. nemzetközi Bartók Béla kórusverseny Debrecenben. Nicdziclsky Katalin Felvonulás az ünnepélyes megnyitóra részt egyszerűen kicenzúrázott az Őtestafnentum eredeti szövegéből. így például kidobta Henoch ősatya könyvét, amelyben rengeteg számtani, csillagászati és az akkori kor számára érthetetlen; temérdek más adat volt, amit az „istenek” diktáltak le sietve, mielőtt vissza kellett volna menniük. Szerencsére agy etióp szekta megőrizte ezt az írást, és az részben hozzáférhetővé vált, úgyhogy átiratban ,még Angliába is eljutott a XVIII. században. Vagy vegyük a maya nép naptárát. Volt: egjy „isteni” és egy „földi”. Hozzáértő munkatársakkal visszaforgattuk az időszámításuk kezdeti napjáig. Ez a nap a mi időszámításunk előtti 3114. esztendő augusztus 11-e. Miért épp ez a nap volt olyan jelentős a számukra, hogy innen kezdték számlálni napjaik és éveik múlását? És rábukkantam évek múltán a válaszra. Egy Peruban feltárt irattekercsen, amit a ..Jaguár” papjai készítettek, ez áll: „Ez volt az a nap, amikor a csillagok útján az istenek leszállottak közénk.” Tessék, itt a fotókópia, legújabb könyvemben is közlöm. Ezt tehát nem én állítom, hanem egy másfél ezer év előtti tekercsen van felírva!... Sajnos; volt egy spanyol püspök, akinek az első dolga az volt, amikor a mayák földjére érkezett, hógjc írásaikat lángra vesse!... Nem tudom, keresz- ténv hitének hevében tette-e vagv azért, mert megmagyarázták neki, milyen titkot rejtegetnek ezek a tekercsek ... ? A veszteség szinte pótorhatatlan. Szerencsére nem talált rá minden feljegyzésre az inkvizíciónak ez a bajnoka! — Megpróbálta-e ön vagy valamelyik munkatársa meg- ‘ fejteni annak az okát, miért jöttek volna ide ,azok a más bolygóról származó lények? Hódító szándékkal, hogy új nyersanyagokat tárjanak fel vagy csupán tudományos indítékból? — Ez ,már másodrendű kérdés számunkra. A választ. mint már mondtam is, mi magunk, a Föld lakói fogjuk megadni világűrkutatásaink folyamán. Nemrégiben néhány hónapot töltöttem a NASA különböző intézményeiben, kísérleti telepein, dokumentációjában. írásbelii kötelezettséget vállaltam, hogy egyes dolgokról sem írni, sem beszélni nem fogok az elkö-
