Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-09 / 163. szám
NÉPÚJSÁG 1988. július 9., szombat Serédi János: Menetelés a jövőbe A ragyás arcú Kitka Mihály, aki egy szalmakazal tövében született, s a mai napig nem tudja senki, hogy ki hozta a napvilágra, csúnyán összeveszett a nevelőapjával. Űgv beszélik, ez volt a hála, amiért az öreg magához vette és nevet adott neki, mintha a saját gyermeke lett volna. De nem ezzel hívta fel magára a figyelmet. Ezzel inkább igazolta mindazt, amit már régen feltételeztek róla. Akkor kezdett sűrűsödni körülötte a levegő, amikor az iskola udvarán egy' vasárnapi népgyűlésen félbeszakította a parasztpárt helyi képviselőjét. — Maga téved, nem Veres,, Péter osztott földet, hanem Rákosi elvtárs, és ő fog minket a kommunizmusba vezetni. Csend lett. Csak a méhek zümmögtek a kaptárak felől. Minden szempár feléje fordult. Valaki, ott az emelvényen tapsolni kezdett. És az a valaki, akit itt Tarajoson senki sem ismert, odament Kitka Mihályhoz. Megveregette a vállát és kezet rázott vele. Ettől a naptól kezdve ő is fellépett a népgyűléseken. Először brosúrákat olvasott fel, később szabadjára engedte a fantáziáját, és elképesztő szavakkal ecsetelte a jövőt. Akinek nincs jelene, az a jövőben bízik. És Magyar- ország régóta hadilábon állt a jelenével. így hát folyton- folyvást a jövőt ostromolta. Ám ez a hit talán sohasem ragadott meg annyi embert, és nem röpített olyan szédítő magaslatokra. mint ezekben az években. A jövő káprázatosnak tűnt. mi több. kézzelfogható közelségbe került. Csak össze kell fogni, csak akarni kell. És Kitka Mihály lendületesen szónokolt. Igen ám. csakhogy megkezdődött a dologidő. Egyre kevesebben gyűltek össze az iskola udvarán. Végül csak azok maradtak, akik nem tudtak mit kezdeni a kiosztott földdel. De eljött Cséla. Ritkának ez volt a legfontosabb. A nádalóháti juhászgazda lányát megbabonázta a szó. Iskoláskora óta élt benne a vágy, hogy kitörjön a vizenyős. lápos nádalóháti világból. Ezen a hétfő reggelen Kitka Mihály az iskola udvarán egy farönkön ült. Feje felett a falon óriási, fekete betűkkel kiabált egv plakát. Hétfőn ion Rákosi. Délután nagygyűlés. Hivalkodó mozdulattal kivette zsebéből a dózniját. Cigarettát sodort. Néhánvan a plakátot nézték. mások csak álltak. Mindannyian kiöltözködtek erre a napra. Kitka kerek nagy fején kürtőkalap. Karimáján egy elárvult búzaszem hintázott. Cséla lányosán karcsú volt piros pettyes nyári ruhájában. — Mondj valamit! Szére- tem, habeszélsz— leguggolt' szemben a férfival. — Mit beszéljek? — nézett rá Kitka. — Beszélj a kommunizmusról ! — Igen, a kommunizmusról — biztatták a többiek is. — A kommunizmus a szocializmus legfelsőbb foka — húzott ki egy brosúrát a zsebéből. — Jaj, ne így! — kiáltott közbe Cséla. — Egyszerűbben. hogy mindannyian értsük. — Na, jó — mondta Kitka és meggyújtotta a cigarettáját. — A kommunizmusban minden lesz. Semmi se fog hiányozni. Ez a lényeg. Az időnek is mi fogunk parancsolni. Ha akarjuk, esik az eső, ha nem akarjuk, nem esik. — Nagyszerű — lelkesedtek a körülötte lévők. — Még konkrétabban — hajtogatta Cséla. — Mindig sülni fog a nap. Ennél konkrétabban nem lehet fogalmazni. — Azt mondd el. amit a múltkor mondtál. Hogyan kell elképzelni a kommunizmust? — Na, igen. Képzeljetek el egy lavórt. Körbe üljük, és belelógatjuk a lábunkat, vagy eldőlünk a fűben. Ha pediglen megéhezünk, csak hátranyúlunk, és annyit hasítunk a kolbászból, vagy a szalonnából, amennyire szükségünk van. Úgy élünk, mint a paradicsomban, mert a kommunizmus egyenlő a paradicsommal. — És nem kell dolgozni — kiáltották kórusban. mert már ismerték Kitka eszmefuttatását. és mélyen hittek benne. — Minek dolgoznánk? Mindenünk meglesz. — De azt a mindent ki fogja előteremteni? — szólalt meg Suszánszki Jóska, aki Cséla kedvéért jött el. mert szerelmes volt a lányba. — Valakinek csak kell dolgozni. Azt hiszem, éppen nekünk. — Ni, te megint hitetlenkedsz? — Nem a'. Csak amondó vagyok, hogy a mi fajtánknak mindig dolgozni kellett, és ezután is ez. lesz. a helyzet. — Veled nem vitatkozom — állt fel Kitka —. különben is mennünk kell. Sorakozó. elvtársak! — Jóska! — kioltott Cséla. — Hát nem jössz velünk? Az út közepén állt, félkézzel a kapára támaszkodva, és vágyakozva nézte a lányt. — Nem, Cséla — rázta meg a fejét —, kapálni kell. gazosodik a kukorica. — Hagyd a frászba! — fogta meg a lány kezét Kitka és gyengéden maga után húzta. — Most kapott földet, és látod, már burzsuj módon gondolkozik. Ebből lesz az osztályellenség. — Jóska nem lesz ellenség — tiltakozott a lány. — De lesz, a legvadabbja, akit majd ki kell irtanunk. — Jóskát? — rökönyödött meg a lány. — Ne a szíveddel gondolkozz! Cséla eivörösödött. Kitka felemelte az ujját és kíméletlenül folytatta: — Egy igazi forradalmár nem ismer irgalmat. Nyár eleje volt. Forrón sütött a nap. A földeken dolgoztak. Az újgazdák piros cserepes tanyákat építettek. Néhány pillanatra megbámulták a város felé menetelő csapatot. Fejüket csóválták, mondtak valamit, aztán folytatták a munkát. Cséla ment elöl. Magasra tartotta a vékony lécre erősített Rá- kosi-képet. Utána vagy húszán poroszkáltak, és mozgalmi dalokat énekeltek. Kitka katonásan lépkedett mellettük és néha elkiáltotta magát. — Tartsd a lépést, elvtárs. hogy dübörögjön alattad a föld! A város széle kihalt volt. csak a körgátnál állt egy rendőr. Felemelte a jobbját. — Honnan jöttök? — Tarajosról. — Hová mentek? — Rákosi elvtárshoz. összecsípett szemmel, gyanakodva méregette Kitka fején a kürtőkalapot és a díszmagyarba öltözött Da- róczit. — Azt hiszitek, csak úgv. hipp-hoppra oda lehet állni Rákosi elvtárs elé? Ritkát bosszantotta a vállveregető beszéd. Meg az is. ahogy előttük tornyosult, szétvetett csizmás lábakkal, jó fél fejjel magasabban valamennyiüknél. Leszegezett cilinderes fejjel neki lódult. — Félre az útból, te pojáca. nem látod, hogy jön a nép?! Eddig is sokra tartották Ritkát, de ahogy a rendőr riadt arccal félreugrott előle, még inkább megnőtt a szemükben. Olyan diadalérzéssel mentek tovább, mintha egyszer s mindenkorra megbizonyosodtak volna. hogy nekik ezt a zömök, ragyás arcú embert kell követniük életük végéig. Most már anélkül, hogy rájuk szólt volna, egyszerre lépkedtek A főútra fordultak, és közeledtek a város központjához. Mikrofonok recsegő hangjai szóltak. Megpillantották a főteret, az óriási tömeget. A diadalmas érzés egyszeriben meghatványozódott bennünk. És amikor már olyan hatalmassá dagadt, hogy úgy hitték. minden gátat képesek elsodorni, ami útjukat állja, akkor toppant eléjük két lovasrendőr. Mintha a földből nőttek volna ki. Beterelték őket egy udvarba. Két civil lépett hozzájuk. Elegáns öltönyben. virító feher ingben, meg nyakkendőben. Körbe- mustrálták őket. Olyan gyorsan történt mindez. hogy idejük se volt magukra eszmélni. Akkor riadtak meg. amikor a kövérebbik elordította magát. — Mi ez a cilinder?! — Ez a cilinder a grófé volt. Eddig ő hordta, most pedig én hordom — mondta kissé bizonytalanul Kitka. mivel kizökkent a kerékvágásból, de azért öntudatosan kihúzta magát. — És ez a díszmagyar? — Az is a grófé volt. Ezúttal is Kitka válaszolt. Ez nem tetszett a kövérnek, ám a hangja csillapodott, s mi több. majdnem elnevette magát, amikor észrevette, hogy a díszmagyar nem teljes. Daróczi lábán ugyanis csizma helyett ormótlan papucs éktelenkedett. — Így akartok Rákosi elvtárs elé menni, a főtérre? — Mi a tarajosi népet képviseljük — nyerte vissza magabiztosságát Kitka. — A nép nem hord sem cilindert, sem díszmagyart — szögezte le a kövér civil, és a szája szélén mosoly bujkált, A következő pillanatban azonban megfagyott az arca. Megpillantotta Daróczi oldalán a díszkardot. — Hát ez meg micsoda? — villogott a szeme. — Kard — válaszolta Daróczi —. hozzátartozik a ruhához. — Kard? Még csak ez hiányzott! — és a másik civil is odarohant a sor végéhez, ahol Daróczi állt. — Egv karddal elvegyülni a tömeg közé. amikor Rákosi elvtárs beszél! — Durva mozdulattal leszakította, s a hüvellyel együtt az udvar közepére hajította. Arrébb álltak tanakodni. A két rendőrt is magukhoz intették. Aztán a soványabbik feléjük fordult, és mondott valamit, de nem hallották. mert felnyerített a Í j. csak intését értették meg. hogy takarodjanak. A két lovasrendőr kísérte ki őket a városból. Folyton a sarkukban voltak, egészen a közelükbe ugratták lovaikat, és futásra ösztökélték őket. Daróczi válláról lecsúszott a zsinóros mente. Cséla megbotlott, és a Rákosi-képet otthagyta a földön. Hirtelen megszólaltak a hangszórók. A lovak megbokrosodtak, összetaposták a mentét is. meg a képet is. Rákosi hangja fémesen csengett a fülükbe. Szerettek volna megállni, hogy megőrizzenek valamit a beszédből. A megriadt lovak azonban még félelmetesebbé váltak. és sokkal gyorsabb tempót diktáltak. mint az előbb. A hang. melyre annvira vágytak. egyre távolodott tőlük, s végül valami konok elkeseredettség költözött beléiük. hogv minél hamarabb kiérjenek a városból. Még akkor is iramban szedték a lábukat. amikor a házak mögöttük maradtak, s a két rendőr visszafordult. — Álljatok meg! — kiáltotta Kitka, aki leszakadt tőlük, mert a bakancs feltörte a lábát. De azok rá se hederítettek. — Gyávák — morogta magában. — Ilyen gyáva a nép — állapította meg később —. arra hajlik, amerre a szél fújja. — Hír- telenében nem tudta, kire haragudjon jobban, a társaira-e, akik eddig mindenben követték, de a mai naptól kezdve az eseményeket felnagyítva, teli szájjal élce- lődnek majd a kudarcán, igen. egyes-egyedüL az övén, mert meghunyászkodott, vagy azokra, akik ezt a csúfságot rájuk mérték. Ott, ahol az országút a tanyasor felé fordul, s a kanyarulatban egy öreg nyárfa áll, a lány megvárta. Kipárolgott belőle a lovak okozta riadalom, meg minden. ami történt. Kezdte másképpen nézni a világot. Tisztultabban is, meg józanabban is. S ahogy visszagondolt önmagára, a menetelésükre, egyszeriben nevetségesnek tűnt az egész. Kitka észrevette a változást. — Nem hagyom ennyiben, nem én! — szorította ökölbe a kezét. A lány ránézett és elcsodálkozott, milyen kicsinek látja. — Rájöttem valamire. — Cipője sarkával vonalat húzott az út porában, és olyan higgadt volt, mint aki végérvényesen pontot tett életének egy szakaszára. — Jóskának van igaza. Hogy miben, azt nem mondta, de ennyi is elég volt. hogy Kitka elsápadjon. Mert mindenre gondolt, csak arra nem. hogy a lány elfordul tőle. S ebben a pillanatban ugyanúgy megalá- zottnak érezte magát, mint annyi sokszor. Feldübörögtek benne a vigyorgó hahoták. ahogy a szüreti bálon a gazdalegények heccelték. amikor hajnalonként nevelőapja hahózva ébresztette, mintha csak a bérese lett volna. és ismét fülébe csengtek Suszánszki Jóska hókamókái, ahogy szavajá- rását utánozta. Az árnyékhangok azonban nem riasztották meg. hanem ellenkezőleg. még elszántabbá tették. Olyanná, amilyenné elképzelte magát, amilyennek lennie kell annak, aki rálép az igaz útra. — Figyelj rám, Cséla — szólalt meg kisvártatva. — Ez nem így van. Te hozzám tartozol, s éppen ezért nem állhatsz át az ellenség oldalára. Ahogy a mai nap is igazolja, sok az ellenség, akik éket vernek Rákosi elvtárs és a nép közé. és még többen lesznek, hiszen fokozódik az osztályharc. Most még nevetnek rajtunk, de majd meglátjuk, ki nevet utoljára! Hamarosan üt az óra. és leszámolunk velük. Nekünk együtt kell menetelnünk. Érted már? — magához rántotta a lányt, és átölelte. Ő pedig, akik eddig fogékony lélekkel leste szavait, észre se véve arcának rücskeit. ettől a durva mozdulatától. a sárgásán villogó szemektől, ezektől a fenyegető szavaktól ösztönösen megrémült, és valami megfoghatatlan • borzad ály töltötte el. mintha a másik lelkének sötét mélységébe tekintett volna, abba a kiis- merhetetlenségbe. amit csak a jövő fejthet meg. Kitépte magát karjaiból. Arcok közelről Bodicsi Zsuzsa A gyógyító kezű orvos, a költő, a jóbarát vendége vagyok. Ezúttal faggatózni jöttem Bodicsi Zsuzsa vendég- szerető házába. Beszélgetésünk időszerűségét közelmúltban megjelent ötödik verseskötete, a Verses vi- lágjárás szolgáltatja. „Az írás helyet követel életemben, s én — orvosi hivatásom mellett — alázattal próbálgatom a szavak művészetét’' — írta valahol. Születésének helye Kiskunhalas. Ott teltek gyermekévei, nyolcévesen már versét írt. Negyvenhetedik éve él Orosházán. Mondhatjuk, hogy gondokkal és sikerekkel teljes életút van mögötted? — Mondhatjuk és tegyük hozzá: élményekben gazdag. Legújabb könyved címe: Verses világjárás. Az előszóból idézek: „1960-ban utaztam először. Róma, olimpia . .." Megtudhatnánk, azóta hány út követte az elsőt? — Eddig nyolcvan hat országban jártam, 165 alkalommal. Újra és újra nekivágni a világnak, ennek belső szükségszerűségét egy szép latin mondással igazolom: „Navigare necesse est" — hajózni szükséges! Es Írni is, mert a vers „a lelek számadása az öröm és kín csodája". 1983-ban jelent meg első köteted, a Van hazád, majd ezt követően az 1987-es év kivételével minden évben egy. Magánkiadások. Szólnál róla, hogyan született meg az első könyv gondolata? — Mondhatnám azt is, hogy látomásos oka van. Talán Illyés Gyula halála döbbentett rá. tovább kell lépnem az úton. hiszen szigorló orvos koromban ő is írásra biztatott... Az 1985-ben megjelent Üvegszálakat azért szeretném most szóba hozni, mert eltér a többi kötettől, szép, tiszta szavú novellákat is tartalmaz. Benne szereplő verseid pedig a latin klasz- szikusok bölcsességeit öltöztetik új köntösbe. Ügy érzed, Ovidiusnak. Horátiusnak a ma embere számára is van mondanivalója? — Feltétlenül. Az igazságba és szépségbe vetett hitet mentik át számunkra. Ügy tudom, néhány száz nyomtatásban megjelent írásod csak kis töredéke az írói-költői termésnek. — Erre röviden tudok válaszolni: hétezernél is több írásomat tartom számon. Mennyire összetartó emberi kapocs a vers? — A vers az egyik lehetséges kulcs az emberi szívhez. A Köröstáj Baráti Kör tagjaként 1988-ra 10 ezer forintos költői díjat ajánlottál fel, melyet a mellékletben publikáló két költő kaphat meg az őszi Köröstáj-napon. E szép gesztusra talán előbbi válaszod a magyarázat. De mit mondanál, ha lehetne három kívánságod? — Négy arcom van című versemet nyomtatásban látni. Megérni, hogy három év múltán átvehessem az aranydiplomát. És dolgozni, dolgozni, dolgozni. A meglátott. megérzett szépet leírni. Gyógyítás közben húnyni le a szemem. . . Vagy ez már több is mint három kívánság? Verasztó Antal Bodicsi Zsuzsa: Verses világjárás „Sokan kérdezik: mi a legvonzóbb az útiélményekben? Nehéz válaszolni, de mégis bevallhatom, számomra a hazatérés, a visszaérkezés jelenti a legnagyobb gyönyörűséget." Mongólia Kopár táj. A sivatag. Hány egyhangú pillanat! Mennyi sivár szenvedés! Mennyi múló ezredév . . . Sanghai Vettem egy szép ezüstgyűrűt, rajta két halacska. Azt gondoltam: mintha sorsunk tündökölne rajta. Delhi Vörös erőd. templomok, ékszerek. A gazdagság és ínség világa. Vehetnék násfát, kösöntyűt, nyakéket. Csak ne lenne drága! Koppenhága A hableány a tengerparton sír .. . A tiszta szerelemnek temploma. Ó, Andersen, mesék Andersené! Ki új sorsot próbál: sorsa mostoha. Velence A gondolán merengve ringatózunk. Az evezős vadul dalol, dalol. Súgod mosolygón: ez kissé hamis. Segítesz néki: tisztán, szárnyalón. Kamakura Buddha a végtelent vigyázza. Szemében csillagok ragyognak. A mennyei béke birodalma, végső célja fáradt vándoroknak. Lima A múzeumban halottak fogadnak, zsugorított, ülő múmiák. Mosolyognak, szinte hívogatnak, borzongat e közel túlvilág. Barcelona Pablo Ruiz Picasso e múzeumban él. Csak a képek beszélnek, hallgat a szenvedély. Kína Lótuszvirág ring a víz felett. Csónakban ülünk. 0, titkok hona! Van-e bárhol oly titka a létnek, miről nem tud itt a filozófia? Capri A kék barlangban kék madár lakhatna — gondoltam magamban. Visszahív és visszavár a kék barlang, hol nincs madár.
