Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-06 / 160. szám

Mi lesz a „közkatonák” csalódottságával? Kérdő- és felkiáltójelek a közoktatásban Még emlékszem — talán egy öt évvel ezelőtt? — szü­letett tanulmányra a 'közok­tatásról!.’ A hozzáértő elem­zésben — mint az állatorvo­st, demonstrációs lóban — minden létező betegség sze­repelt. Nerp jóslatok, hanem bizonyított hibák, előrejel­zések szerepeltek a mára felerősödött gondokról.* Az­tán a tanulmány — amit igen szűk körben „terjesz­tettek” — lekerült a napi­rendről, ahogyan a szerzői is. Attól persze a megállapí­tások még igazak maradtak. Az igazoláshoz nem kel­lett más, mint — a társada­lomban, gazdaságban napja­inkra újjáéledő — reform- folyamatok. Csakhogy ez késő bánat, illetve vigasz. Erről győzött meg a megyé­ben hagyományosan meg­rendezett középiskolai igaz­gatói értekezlet, amelyen a Művelődési Minisztérium kö­zépiskolai főosztályának ve­zetője kemény és elodázást, tétovázást nem tűrő cselek­vést követelt. Nem szépítem a dolgot. Az az igazság, nem aratott osztatlan sikert. Sőt... A miértre is könnyű vá­laszt adni. Mert annak a minisztériumnak a képvise­letében beszélt — amely az ellentétesen ható társadal­mi folyamatokban — nem tudta még magának az új oktatási törvénynek a meg­valósulását sem „kihajtani”. Egy apró példa. Az új tör­vény nagy szerepet szánt — okkal és joggal — a peda­gógiai intézményhálózatnak. Az iskolák szakmai műkö­dését segítő, szolgáltató szer­vezetnek nagy jövőt jósol­tak. (Még egy évvel ezelőtt is.l Aztán jött egy „maga­sabb szintű" rendelkezés, amely háttérintézmény stá­tusba sorolta ezeket az in­tézményeket, ami létszám- és tekintélyleépítéssel jár. (Persze nem egyedül ezeket az intézményeket érintette ez a balfogás.) Folytassuk a sort? Már' „bimbózása” kezdetén kide­rült, hogy az új tantervi do­kumentumok nem az átlag magyar gyermeknek íródtak az ötnapos munkahétre. Ezt néhány év múlva — amikor ordítóan világossá vált — deklarálta is a minisztéri­um. Természetesen azok, akiknek ez a nevéhez fűző­dött, már messze jártak ... Ám a bizalom kényes jó­szág. De emlegethetjük a szakoktatást is. Ami egy­szer amiatt szenved, hogy az általános iskolák jósze­rével írni, olvasni alig tudó „állományát" öröklik, más­részt a gyerekek anyag, szer­szám és korszerű gépek hiá­nyában a korszerű iparban már nem használatos isme­reteket kénytelenek elsajá­títani, s végül, az ipar szer­kezetváltása miatt esetlég olyan szakmában kapnak képesítést, amire lakókör­nyezetükben rqár nincs ás szükség. S ha már a felso­rolásnál tartunk. Neves — uram bocsá’ —, még vidéki gimnáziumokat is sikerült a „profilpiszkítás” révén tönk­retenni, azaz szakközepesí- teni. Amihez persze nem volt se pénz, se posztó. Most újra erőlködhetünk a tiszta profilok jól bevált vissza^ alakításán. És az érettségi? Arról inkább ne is beszél­jünk. Szóval ezek azok a dol­gok. ami miatt a kétkedő és tiltakozó középiskolai ■ igaz­gatókat meg tudtam érteni ezen az értekezleten. Hang­súlyozom: megérteni tudtam őket, s nem egyetérteni ve­lük. Mert az előadó, dr. Ke- czer Tamás arról beszélt, ha gyors és gyökeres változás nem következik be a magyar közoktatásban, akkor ko­moly, a nemzet jövőjét ká­rosan befolyásoló folyama­tok kezdődnek el. (E sorok író ja, úgy véli, ez már .saj­nos, megtörtént.) Ennek el­kerüléséhez szükség van a „fekete doboz”, az iskola önálló működésének megte­remtésére. Ahol a iényeg az: hagyni kell a pedagógust teremteni, alkotni, s majd a végeredményt kell csak el­lenőrizni. (Ez milyen régi, ám jámbor óhaj!) Aki pe­dig nem alkalmas e hivatás betöltésére, azt el kell távo­lítani! A kérés jogos, de a középiskolai pedagógushi­ány miatt ez ismét csak álom marad. Bár e sorok írója úgy véli, mégiscsak el keli egyszer kezdeni, s ez valóban nem lehet „közpon­ti” intézkedés tárgya ... Mert az egységes nevelési, oktatási terv megvalósítása egy iskolában olykor egy- egy „renitens” kollégán áll és bukik. Sok jó és kiváló pedagógust ismerünk mind­nyájan, akiknél belső büsz­keség, hogy ne mondjam, hiúság kérdése a legjobbat, a legeredményesebbet nyúj­tani. Nem szabad az ő mun­kájukat néhány pályára al­kalmatlan, ám diplomá t szer­zett balfogása miatt tönkre­tenni. Ezen az összegző, tanévzá­ró és egyben tanévnyitó ér­tekezleten az is elhangzott, hogy a legnagyobb gond a szakképzésben van. Nem te­rületileg, kicsiben, hanem nagyban. A piac szükségle­teinek megfelelő szakembe­rekre van szükség. Nem spe­cializált képzésre, hanem konvertálható szakmacso­portok oktatására, a végzet­tek át- és továbbképzéseinek lehetőségét is megteremtve. Merthogy — hangzott el a bűvös mondat — az iskola- rendszer csak a munkaválla­lás lehetőségét biztosítja, s nem a munkahelyét. Olyan szakemberek kellenek, akik­nek technikai intelligenciá­juk van', képesek a gyors változtatásra. Ezért felké­szítő, képességfejlesztő te­vékenységet kell folytatni a szakképző iskolákban. És ehhez mit szólnak a vállalatok? Akiket a tervek szerint be akarnak vonni a szakképzés finanszírozásá­ba? Két variáns él. Az egyik szerint a vállalatoknak be kellene a bruttó bér két százalékát fizetni egy úgy­nevezett szakmunkásképzési alapba. Ám aki képzésre vállalkozik, az a képzés költségét leírhatná az adó­alapból. (Ez .utóbbi lehet csak ösztönző. A szerző.) A terv jó, de ismerve a szak­tárcák eddig is erőteljesen megnyilvánuló, egyéni aka­rásait, no meg a gazdasági helyzetet, ez ügyben még so­káig nem lesz rend. A tanácskozáson derültség fogadott egy adatot. Misze­rint csak a középfokú okta­tásban 2700 fajta tankönyv van forgalomban. S ebben még az alternatív könyvek nincsenek is benne! A vilá­gon még egy ilyen ország nincs! Pedig elhihetik, vanr nak nálunk tehetősebbek. A felvételi procedúráról már nem is szólnék, bár az elő­adó ennek a hibáit is tag­lalta. Szó volt a már köz­nevetség és mérgelődés tár­gyát képző idegen nyelv ok­tatásáról is. Szóval minden­ről Csak a lavórról nem, meg a fürdővízről, benne a gyerekről. .. Egy nem kétséges, s eb­ben az előadónak messze­menőig igazat kell adni. így tovább nem mehet. A gond egyedül az, hogy ezt már régen tudjuk és jelezzük. Vagy most tényleg fog va­lami történni is? Sokan nem hiszik. E sorok írója még bízik. Mert az utódokat, a jövőt nem lehet „leváltani”. Legfeljebb fölösleges kanya­rokat iktatni az életükbe. Persze hogy ezt elkerüljük, ahhoz állampolgári fegye­lem, a jövőt szolgáló, ki­egyensúlyozott, tudományo­san megalapozott oktatásügy és persze pénz kell. És az eddigi hibák bátor vállalá­sa, kijavítása. A minisztérium képvise­lője erre reményt adott. Már csak a sokat becsapott, a mindennapi munka frontjain harcoló „közkatonák” csaló­dását kellene gyógyítani. Mert azt a hozzá nem értők is tudják: minden rajtuk múlik ... B. Sajti Emese Levelek a távolból És most csordult ki a pohár... ,4L.EHETETT, DE MÁK NEM TEHET, HOGY BEFOGOTT FÜLLEL ÉS ELTAKART SZEMMEL TARTSANAK, HA PUSZTÍT A FÖRGETEG S MAJD SZIDJANAK: NEM SEGÍTETTETEK...” Illyés Gyula: Bartók Sokan vagyunk a helyiség­ben. Hangzavar. Sírás, neve­tés, sóhaj, szomorú, mosoly­ra serkentő történetek. A lélek sokszínű rezdülései. Menekültek. Bár a hivatalos közlemények kerülik ezt a szóhasználatot. A .tények vi­szont önmagukért beszélnek. Békés megyében június közepéig 367 magyar és ro­mán anyanyelvű állampol­gár kapott munkavállalási engedélyt. Mindannyian út­levéllel, vagy anélkül jöttek Romániából. Persze, ezek egy része felkerekedik és Budapesten, nagyobb ipari városokban próbál szeren­csét, A tanácsi tisztségvise­lő kissé ingerült, amikor ar­ról beszél, hogy 'fiémelyek fenntartással fogadják az át­települőket. Meggyőződése: senkitől sem veszik el a le­vegőt, a kenyeret, a munkát, a lakást. Sőt, szűkebb ha­zánkban szükség van rájuk. Orvosokra, ,mérnökökre, pe­dagógusokra, jogászokra,szö­vőnőkre. egészségügyi dolgo­zókra, gépszerelőkre, ková­csokra. Különösen figyelem­re méltó: 30 családinak si­került áthozni a gyerekeket is. És a többiek? A nyomukba eredek. Kér­dezem: miért *jötték el, mi­ért hagyták ott szülőföldjü­ket, életük 'egy darabkáját, gyereküket, szüleiket, test­véreiket, háeastársukat, sze­relmüket, rokonaikat, bará­taikat. Miért, miért, miért,..? A kenyérjegy, az áramszü­net, a télen hideg fűtőtestek miatt? Ezért is. De nem ez a lényeg. Döbbenetes vallo­másokat ismerek meg a lé­lek nyomorításáróli, a meg­alázásról, a méltánytalansá­gokról, a teljes kiszolgálta­tottságról. Idézik a költő szavait 1988. júniusából. „Ki átkozta erre őket / sírt ásni a temetőknek? Sóhajoknak szóknak háznak az utcák­nak is sírt ásnak . . .” Józa­nul, tárgyilagosan, de nem érzelemmentesen beszélnek sorsukról, jövőjükről. És fél­nek is. Az utánuk lopakodó besúgóktól, a számítóktól. Arra kértem néhányukat, hogy levél formájában szá­moljanak be érzéseikről, ma­gyarországi benyomásaikról, azoknak, akiket a határ má­sik oldalán hagytak és a leg­jobban szeretnek. Megtették, még akkor is, ha tudják: ezt a levelét talán sohasem ad­ják postára. Köszönet érte. Az első levél (A fiú 24 éves. Pólóban, farmernadrágban, tornacipő­ben ül a .fotelban. Az arca sápadt, zavartan forgatja a sárga műanyag szatyrot. Dá­ciával vágott neki a határ­nak, csakúgy porzott a föld­út utána. Szinte önkívület­ben fékeaett az egyik kuko­ricatábla mellett. Valahol Magyarországon.) Kedves testvéreim! Bizonyára sejtitek, hogy sohasem megyek haza. De pe sajnáljatok, nagyon meg­könnyebbültem, amikor si­került a szökés. Nyomtam a gázt, izzadt a tenyerem, fél szemmel a román határőrt néztem, ,aki éppen ballagott félfelé a toronyba. Nem tu­dom mennyi idő telt el, ne­kem örökkévalóságnak tet­szett. Ment a katona, bor­sódzott a hátam, de nem emelte fel a fegyverét. Nem volt ideje, vagy nem is akar­ta? Most már mindegy. Itt vagyok a nagybácsinál, szép nagy házuk van, elférek a Pistával egy szobában. Az öreg nagyon rendes, m i nden- hova elkísér. Voltunk a ta­nácson, adtak segélyt, mun­kahelyem is lesz. A szak­mámban dolgozhatom. A nagybácsi játssza a szigorú apát, de nem bánom. Azt mondja: ne keveredjek bele semmibe, csak a munkámra figyeljek. Ebben igaza van. Vigyázzatok a szülőkre, iste­nem, csak el ne vegyék a házat, a kertet. Mindig az­zal fenyegettek a hatóságok, pedig tudták, hogy mennyit dolgoztunk, míg felépítettük a házat. Itt nagyon jór.sza- , badnak érzem magam, de hiányoztok. Esténként, ami­kor behunyom a szemem, otthon vagyok. Csak semmi meggondolatlanság! Ne higy- gyétek, hogy önző vagyok, amikor azt tanácsolom: egyelőre ne kövessétek a példám. Várjatok, ha rette­netesen nehéz is. Mindkettőtöket ölel szere­tő testvéretek: Áron. A második levél (Szemüveges^ beszédes lánv. Három román férfi és egy magyar nő figyeli min­den szavát. Nem tisztán be­széli a magyart, Kölcsey Himnuszának is csak az el­ső strófáját ismeri. Pedig magyar iskolába járt.) Drágia szüleim! Tudatom veletek, hogy szerencsésen megérkeztünk Magyarországra. Mind az öten átúsztuk a csatornát. A fiúk nagyon sokat segítettek, a holminkat is sikerült meg­óvni a víztől. Ne haragud­jatok, hogy nem szóltunk előre a szándékunkról, de rövid idő alatt döntöttünk. A kocsit a gyárudvaron hagytuk, gyalog indultunk a határ felé. A sötétben min­dig arra gondoltam: csak előre, nem szabad feladói, nemsokára learatják a búzát és akkor lőttek a szökésnek. Szinte egyszerre vetettük magunkat ruhástól a csator­nába, ángyika fuldoklóit, nyelte a piszkos vizet. Ami­kor átértünk, azt mondta: „Gyerékek, nagyon féltem, de az motoszkált a fejem­ben: ha meg. kell halnom, legalább magyar földön hal­jak meg.” Elbőgtem magam, pedig tudjátok, hogy ' nem vagyok érzelgős. Csuromvi­zesen araszoltunk előre, fo­galmunk sem volt, hogy merre járunk. Vonszoltuk magunkat a bokrok, a fák között, vacogtunk, arcunkat befödte az iszap. Végül sze­rencsénk volt, egy kazán- házban kötöttünk ki. Meg­mosdottunk, átöltöztünk. A magyar határőrök reggelit, ebédet adtak és bevittek a közeli városba. Néhány na­pon belül elindulunk Buda­pestre, bár itt azt mondják: vidéken jobban megtalál­nánk a számításunkat. Min­denesetre megpróbáljuk a fővárost, a rokonok, az is­merősök biztosan segítenek. Nem gondoljuk, hogy fel­hőtlen lesz az életünk, de itt Legalább nem vágja a fe­jünkhöz senki, hogy bozgo- rok (hazátlanok) vagyunk. Szégyellem magam. Pedig nem tehetek rólá, hogy nem ismerem a magyar történői­met, irodalmat. Kérdezték: tudom-e, hogy ki írta a Szó­zatot? Nem is sejtettem, mi­ről és kiről van szó. Vörös- rnarthy? Mintha rémiéne valami. Azért ne aggódja­tok, a vőlegényem vigyáz rám, nem igaz, hogy itt gyű­lölik a románokat. Meg­élünk. Gépkocsivezetőre nagy szükség van a kétmilliós fő­városban. Most már be is fejezem az írást, majd üzenünk. Sok szeretettel csókollak benne­teket: Emese. A harmadik levél (Fiatal házaspár. Az asz- szonyka lenge kismamaruhá­ban áll a férje mellett. Sző­kén. mosolygósán, hangjában végtelen szomorúsággal. Fa­lun, rokonoknál laknak. Kis­lányukat a nagymama neveli átmenetileg Romániában.) Drága egyetlen kislányom! Nagyon hiányzol. Mindig csak te jársz az eszemben. Visszapörgetem magamban a születésedet, a boldog napo­kat. Emlékszem a gügyögé­sedre, az imbolygó lépteid­re, az önfeledt nevetésedre. Nagyon hiányoznak a he­gyek, a patakok, a vízesé­sek. Itt végtelen rónaság te­rül el. Ez a magyar Alföld. Meséltem neked erről. Négy évet éltünk együtt. Te még nem értheted, hogy miért kellett eljönnünk, otthagyni téged. Neked akartunk jót apáddal, amikor döntöttünk. A te jövőd lebegett előttünk. Bízunk benne, hogy utá­nunk jöhetsz és magyarul tanulhatsz. Mi lesz veled? — kérdik az itteni ismerősök. Csak a remény maradt, egy icike-picike szalmaszál. Eb­be belekapaszkodunk, küz­dünk az utolsó leheletünkig. Az igazságnak, az emberség­nek előbb-utóbb győznie kell. Dolgozunk apuval, megbecsülnek, jól is kere­sünk. Decemberben megszü­letik a kistestvéred, neki már igazi magyar nevet ad­hatunk. Majd küldünk fény­képet róla. Fogadj szót a nagymamának, és te is re­ménykedj a mielőbbi vi­szontlátásban. Milliószor puszilunk: anyu és apu. A negyedik levél (A vejével érkezett, 79 éves asszony. A férje sírját és a lányát hagyta odaát a két unokával. Még mindig mozgékony. Álmokat sző ar­ról, hogy egyszer együtt lesz a család Magyarországon.) Drága kisunokáim! Ugye nem sirattátok meg a nagymamát? Ez így van rendjén, hiszen nemsokára találkozunk. Apu dolgozik, béreltünk egy lakást, rend­be hozattuk, .ti is elférnétek, annyira tágas. Mindennap iszom jó erős feketét, kakaó is van és csokoládé. Azt mondták, hogy ne nagyon beszélgessek az itteni embe­rekkel, mégis elmondom, ami a szívemet nyomja. Em­lékszel, kisfiam, amikor egy­szer hazajöttél az iskolából, és azt kérdezted: miért ha­zudtunk neked, amikor azt mondtuk, hogy Mátyás ma­gyar király volt. A tanáro­tok azt bizonygatta: Mátyás voltaképpen román szárma­zású, mint ahogy államala­pító István királyunk is az. Álltam és nem tudtam meg­szólalni a döbbenettől. Elfa- csarodott a szivem, és arra gondoltam: jövőre már ti sem járhattok magyar nyelvű iskolába. El kell jön­nünk onnan. Anyátokat is •megalázták, amikor a,besúgó följelentette, mert szóba állt a turista magyarokkal. Egy napig vallatták a milí­cián, míg végül kiengedték. Ti nem is tudtok róla, hogy néhány éve majdnem meg­késeltek az utcán, mert ma­gyarul beszélgettünk. Sze­rencsére csak a ballonkabá­tom ujját metszették fel. A házunkat is lerombolják, már összeírták a megsemmi­sítendő falvakat. Nálunk is jártak, azon a napon, ami­kor rosszul lettem. Jönnek a földgyaluk és kitépik a gyü­mölcsfáinkat, a szőlőnket,:, tönkreteszik a pincét, a hor­dókat. Nem csak a magyaro­két. Mindenkiét. A kertünk­ben lévő sírt sem tudjuk megmenteni. Tudjátok, a második világháborúban el­esett magyar katonáról van szó. Míg lehet, vigyetek friss virágot a kőhöz. Gyerekeim! Legyetek türelemmel. Mi­előbb találkozunk. Nagyon skoszor csókol sze­rető nagymamátok. Az ötödik levél (Erős fiatalember. Négy hónapja érkezett szabályos útlevéllel. Dolgozik, jól érzi magát. Csak azt fájlalja, hogy iá felesége nem lehet vele. Hároméves házasok.) Drága feleségem, Gyöngyi­ke! Tudod, hogy mit jelent a szabadság? Amikor nem fi­gyelik - minden lépésedet, szavadat, csak azért, mert magyarnak születtél. Nem szeretném keseríteni a szíve­det, hiszen tudod, hogy na­gyon szeretlek, és nem nyug­szom, míg mellettem nem tudhatlak. Sokáig epeked- tem, 13 kilót fogytam, de most már nyugodt vagyok. Sikerülnie kell! A munkahe­lyemen figyelmesek, néha meg is hatódom olyan dol­gokon, amely itt természe­tes. A múltkor baráti be­szélgetéskor felmerült: nem volt nekem jó a szülőfölde­men? Elmondtam, biztosan te is egyetértesz vele, hogy ez nem jó kérdés. Nem volt megélhetési gondunk. Min­dent megszereztem, ami kellett, talán még többet is. Nem éheztünk, a lakásunkat is sokan megirigyelhetnék. De a magyarságomat nem tudtam megőrizni odaát! Éreztem, ha sokáig ott ma­radok, elveszítem emberi tartásomat, képtelen leszek előbbre lépni, mert a ma­gyarok amúgy sem. halad­hatnak felfelé a ranglétrán. Sok minden összegyűlt, és most kicsordult a pohár. So­kat beszélgettünk erről ve­led is. Egyszerűen nem tud­tam elviselni, hogy a romá­niai magyar kultúra haldok­lik, a kisebbségi etnikumok teljes beolvasztása van na­pirenden. Ne csüggedj, drá­ga Gyöngyikém. Találko­zunk. Ezerszer csókol szerető férjed: Tamás. * * * Miért kellett? Bodor Pál szavaival: „Nem kellett. Van, aki úgy jött, ahogyan más sikolt. Megütik — sikolt. Nem kell — kisza­kad belőle a sikoly." Európa, a XX. század vé­gén! * Seres Sándor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents