Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-30 / 181. szám
1988. július 30., szombat o A kiváló szigetelésű Mer- eedesben újra honolt a csend. Merincsokra gondolt. De jó lenne visszaidézni az ott átélt éveket! Most olyan szívesen elfelejtené mindazt, ami Pesten történt vele. Jó lenne újra ott lenni, a tanyavilágban, amely — azt jól tudja — régi formájában nincs többé. De jó lenne legalább még egyszer arra a reggeli csöndre ébredni, amikor a harmat minden egyes fűszálból gyöngyvirágot varázsol. A harmatcsepp-csengők meghajlásra kényszerítenek minden fűszálat, ám azok hirtelen felegyenesednek, amikor a hajnali járókelő lába lepergeti róluk az ezüstös cseppeket. Ekkor a fű kizöldül, szálait a felkelő nap felé nyújtja, amely sugarai áradatával minden cseppet szomjasan felszippant. Csak a könnycseppeket nem, amelyek gyermekkorában egymást kergették az arcán, hacsak nem masza- tolta el őket szutykos kezével. Álmos volt. Mindig. Meg vasárnap sem alhatott tovább, mint máskor. — A jószágról gondoskodni kell. fiam — mondogatták a szülei. És nem volt kegyelem. Botladozva, sokszor sírva, tehetetlenül dühöngve és átkozva a világ minden libáját, a tarlóra botorkált, amely, jaj, de sokszor megszurkálta fedetlen talpának harmat áztatta érzékeny bőrét. És most mégis vágyott rá. A régire, a rosszra. Ki érti ezt? Vagy talán a rossz is lehet jó? Az idő mindent megszépít? De most talán valami egészen másról van szó, vagy legalábbis másról is. Nosztalgia volna? Az most divatos. Ruhaviseletben. szokásokban egyaránt Egy keserű emlék jutott erről eszébe. Még élt az anyja. Menynyire nem tudta kivárni sohasem a fiát! Sietett hozzá. Ezért fogadta el a meghívást a merincsoki hangversenyre. Hogy hazaugor- hasson. Most már tudja, hogy ez volt az utolsó otthoni fellépése. Megígérte neki, hogy a hangverseny után siet majd hozzá, otthon elbeszélgetnek. Nem lehetett lebeszélni. Bár már alig tudott lépni, szegény. Elment a művelődési házba. Nem tudta rávenni, hogy üljön be a kocsiba. — Menj csak magad, fiam. Ez nem nekem való. Én majd szép lassan gyalogolok, úgy, ahogy eddig. Fél órával a kezdet előtt az anyja már tett-vett a színpad körül. Megkérte a rendezőt, hogy az első sorba ültesse. Nehezen lehetett meggyőzni. Anyja csak akkor törődött bele, amikor azt mondta neki, hogy innen jobban látni majd és hallani. Nagy nehezen elhelyezkedett a puha plüssszékben, és botjára támaszkodva, megállás nélkül forgatta a fejét. Nézelődött. Kíváncsi volt, mi történik körülötte, hányán vannak ott, ki jött el meghallgatni a fia hangversenyét. Juraj már messziről észrevette, hogy rendkívül nyugtalan. Kezdet előtt pár perccel odament hozzá. — Várjon csak nyugodtan, mama, néhány perc múlva elkezdjük — csillapította. Váratlanul felállt és gö- csörtös meggyfa botjára támaszkodva, fáradt, vizenyős szemekkel ránézett a fiára, jobb kezével intve, hogy hajoljon le hozzá. Mondani akar valamit. A száraz ajkak megérintették Juraj fülét. Csak most, fölé hajolva látta, mennyire megváltozott. Apró, mint egy parlagi galamb, összetöpörödött. Érett, fán felejtett alma, amelyből az őszi nap és a későbbi fagyok az éltető nedű utolsó cseppjét is kiszívták, amelyet megfosztottak a friss színétől. Gyorsan vissza akarta ültetni, nehogy rosszullét jöjjön rá. Megfogta a sovány, kiszikkadt vállát, s úgy érezte, ha nem lenne felöltözve, csak egy csontot fogna. Madárcsontot. Az évek rohanva elszálltak fölötte, s magukkal vitték a szépséSass Ervin: S. mesél édsapánk volt kétségtelen megtapsoltuk hogy nagy legyen sámli nélkül mégsem látszott ha csúzlival hadonászott azt a mozit S még ■látta bika pista magyarázta S. mint helyzetfelmérő akik akkor és akik most lecsengetik a villamost azonközben rád is szólnak szakaszjegy már nem lesz holnap S arra néz ahol egykor szobrot emelt nekik egy kor S. mint optimista nap a napok sarkába lép ez itt a vám az ott a rév ez itt öröm az ott bánat veled futnak és utánad finis ez már latolgat S csak a célban össze ne ess S. mint díszhuszár ne lépj oda ottan sáros szavakat túr fel a város könnyet vetít bent a mozi szentmihályé a gyászkocsi mint díszhuszár S a bakon menekülni jó alkalom S. jól látja olyan vagyok en es mint a fehérlapú tiszta irka tornácomon huzat ödöng lábom alatt szürke föld dong az ablakból S jól látja mit írhatna az irkába Kántor Zsolt: Légörvény: forgó galambok A test kihagy, jelzi: ne éld bele magad, kietlen élet csupán, nem film. Én rájöttem már, nem csinálhatok semmit magammód, csak rendszerint. Lopkodom falatonként az időt a történet réteslapjai közül. Nem termelem a tűnődést. Metaforák tűzijátéka, csipkeverés, vitrin-versek, isten veletek. Megpróbálok nem hazudni többé. Kiperegnek a zene magocskái. Az erdő bordáin megpattannak a rozsdás drótok, apám metsz, négyszáz 4 szög öl. Szellőznek a kerti bálványok, átforrósodnak gének, ágak, kihúnynak az égők. Kondacs Pál: Késői hazatérés [regényrészlet] gét, eredét, amellyel sosem takarékoskodott. — Nem maradok itt, fiam! Nézd, senki sem ül mellettem. Az egész sor üres, jobbra is, balra is. Nyugtatni próbálta. — Nem számít, mama, ott hátul vannak. — Akkor én is odamegyek. És kilépett, fején fekete kendővel, amelynek két csücskét mindig jó szorosra kötötte, ha elment valahová. Nehogy meglazuljon, vagy kioldódjon. Mert hiszen micsoda látványt nyújtana egy tiszteletre méltó asszony rendetlenül megkötött kendővel a fején, vagy — ne adj isten — kendő nélkül? Csomós botja, az elgyengültek örök társa és támasza. lassan himbálódzott a kezében. Nem merte letenni Attól tartott, hogy ott felejti, s aztán mihez kezdjen? A bot nemsokára hangosat koppant a fényes parkettpadlón. A fia belekarolt, és a lehető leggyorsabban igyekezett hátra kísérni az anyját. Nehezen ment. Fáradt lába nem akart engedelmeskedni, húzta maga után, mintha fából lenne. Lassan az ötödik sorhoz értek. Ott valóban ültek néhányon. A szélső székbe ültette, bár tudta, hogy középen jobb helye lenne. De nem maradt több ideje. Sietnie kellett a színpadra. Ott már várták. Stefan Borgula bácsi, egykori gimnáziumi énektanár már egyenes testtartással ült a sarokban, a zongora mellett. Minden úgy volt, mint valamikor régen az énekórákon, amikor zongorán kísérte őket. s új dalokkal gazdagította zenei ismereteiket. Feltárta előttük a zene világát. a szó legszorosabb értelmében kézen fogva bevezette őket ebbe a meseországba. A tanár feszülten figyelte minden mozdulatát. Épp úgy. ahogy ők figyelték a tanárt diákkorukban: hangtalanul. Az énekórák mindig csodálatosak voltak. A tanárnak a billentyűk fölé ágaskodó ujjaira szegezte a tekintetét. Szegény, m.ilyen ideges lett! Nem tudta, hogy Juraj a nézőtéren járt. Türelmetlenül várta, hogy megjelenjék a színpadon. Délután sokáig próbáltak ezzel az aranyos öregemberrel. Gyakorolták és összeállították a műsort. Már délben várt rá a 'teremben, azóta nem ment haza. És milyen lelkesen látott neki a munkának! Minden szavából érezte, minden mosolyából látta, hogy büszke rá. A volt tanítványára. Boldog, hogy bízik a zongora- játékában, hogy kísérheti. Juraj bólintott, és a nehéz, bíborszínű bársonyfüggöny lassan emelkedett. A nagy nézőtér kongott az ürességtől. Nagyon kevesen jöttek el. Valami összeszorította a torkát. A szíve majd kiugrott a helyéből. Félelem és szorongás lett rajta úrrá. A látvány letörte, érezte, hogy egy árva hangot sem lesz képes kipréselni a torkán. Iszonyú. Legalább őmiatta jöhettek volna el. Hiszen földiek. Most mi lesz? Idehaza nem vallhat szégyent. De voltaképpen kinek a szégyene lenne? Az övé? A közönségé? Ez most mellékes. Énekelnie kell. Minden áron Akár az üres teremnek is. Tekintete az ötödik sorba kalandozott. Ott kuporgott az anyja, kezével a botra támaszkodva. ,A kioldozott kendő csücskei bánatosan meredtek jobbra meg balra. Talán azért, hogy szabaddá tegyék a fülét a zene, az ének befogadására... Milyen régóta várta azt a csodaszép percet, amelyben ismét hallani fogja fia énekét. közvetlenül, élőben, nem a rádióból vagy a televízióból. Sosem akart felutazni a fővárosba. Az ő számára elérhetetlenül messze volt, egy idegen világot jelentett, amellyel sosem tudott volna megbarátkozni. Valami mindig visszatartotta az utazástól. Valami ismeretlen, megfoghatatlan erő. Nem szívesen időzött távol a tanyától. Mintha attól félt volna, hogy ha egyszer elhagyja, megeshet, hogy sosem látja viszont élve az otthonát. A szomszéd- asszonynak egyszer ki is öntötte a szívét. Azt mondta, otthon akar meghalni, az ágyában. Máshol talán meg sem tudna válni ettől a világtól. A zongora éles hangja megölte a nyomasztó csendet. Az énekes már nyomát sem érezte az iménti lámpaláznak. Szállt a dallam hatalmas szárnyain. Minden egyes idegszála bátorsággal és daccal telt meg. És büszkeséggel. Tudta, hogy úgy kell énekelnie, ahogyan még soha és sehol nem énekelt. Senki szívét se marcangolja a kín és a keserűség. És ha igen, hát legfeljebb az övét. Anyja boldog legyen. A világ legboldogabb anyja. Csak neki fog énekelni. Ügy, mintha az egész világnak énekelne. Vagy úgy, mint akkor egyszer Budapesten. Az Operában. Mert azért volt egy rendkívüli eset, amikor az anyja mégiscsak felutazott a fővárosba. Akkor még nem is volt annyira öreg. Nem foglalkozott a halál gondolatával. Félt az úttól, de kíváncsi is volt. Érdekelte, hol és hogyan él a legkisebb fia. Emlékszik, mintha tegnap történt volna: a Háry Jánost játszották akkor, először énekelt az Operában. A címszerepet osztották rá. Sokan már akkor szerencsés embernek tartották. Még el sem végezte a főiskolát, és már tagja volt az Operának! A világot feltáró színpadra lépett. Soha nem szerette azt a fogalmat, hogy „szerencse". Hamisnak, könnyű megoldásokat kínálónak tartotta. Azt azonban mások és saját maga előtt Balázs Tibor: Udvar is mindig elismerte, hogy kedvező körülmények között jutott be az Operába. Olyan emberek és művészek irányításával, mint Tóth Aladár, a zseniális és világszerte ismert Oláh Gusztáv, valamint Juraj szinte minden tekintetben elsőrendű tanára, Nádasdy Kálmán, aki később barátjává is lett. Tóth Aladárt az anyja juttatta eszébe. Azon a csodálatos estén vizsgáznia kellett a közönség előtt, a szakemberek előtt és saját anyja előtt. .. Többször kilesett a függöny kukucskálóján. Máig sem tudja, mi izgatta jobban. az, hogy sikere legyen, vagy az, hogy jön az anyja. A kezdet előtt néhány perccel forróság árasztotta el, arca, amely addig sápadt volt az izgalomtól, vörösen égett. A bejáratnál alacsony falusi asszony jelent meg bizonytalan léptekkel, kendővel a fején, egy férfiba szorosan belekarolva. A férfi Mihály volt, Juraj bátyja. Meleget érzett a szíve körül. amikor látta, hogy Tóth Aladár, az Operaház igazgatója odalépett az érkezőkhöz. Várta őket. Ki tudja, miről ismerte meg a két jövevényt? Hosszan beszélgettek. Látta rajtuk, hogy valamiben nem egyezik a véleményük. Az igazgató Mihályt a földszint egyetlen üres helyére ültette, a mamát pedig vállán átkarolva a saját páholyába kísérte. Juraj csak később tudta meg, hogy szegény anyja sehogyan sem akart beleegyezni abba, hogy elválasszák a vele érkező fiától. Mihállyal akart maradni. Hiszen az ő számára itt minden és mindenki idegen volt. Mihály volt egyetlen támasza. Ha akart, beié kapaszkodhatott, foghatta erős karját. . . A mamát akkor érte a legnagyobb meglepetés, amikor a puha, bársonyos páholyban Kodály Zoltán mellé ültették. Jurajjal csak az előadás után találkoztak. — Minden nagyon tetszett édes fiam. Minden amit láttam, meg hallottam! Majd odahajolt a fiához, magához húzta magasan tartott fejét és suttogva, hogy ne halija senki más, közölte: — Fiam, ez a Kodály Zoltán igazán bölcs ember Szlovákul is tud. Juraj megszorította anyja kicsi kezét, magához ölelte és megcsókolta. Azt már otthon mondta el a boldog mama, hogy az előadás szünetében Kodály Zoltán szlovákul beszélgetett vele. Ez volt élete talán legnagyobb élménye. ..
