Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)

1988-07-28 / 179. szám

1988. július 28., csütörtök NÉPÚJSÁG-----I—I M ozdulatok és árnyak... Jegyzetek egy jó és egy rossz választásról Elcsitult a város az ifjúsági napok zsivajától. Mint­ha kicsit megkönnyebbült volna Szeged erre a fülledt vasárnap estére... A szabadtéri játékok rendezői már tavaly is igyekeztek a nyári színházi élet mezőnyét széthúzni”. A Dóm tér „pihentetésére” két másik szabad teret is bejátszanak. A városi tanács patinás udvara a nyári zenés prog­ramok intim búvóhelye évek óta. Most vasárnap este is zenétől visszhangoztak az át­rium neobarokk veretű falai, de ezúttal a mozdulat és a fény volt a főszereplő. M. fCecskés András, Magyaror­szág legnépszerűbb panto­mimművésze Négy évszak című produkcióját mutatta be a fesztiváLi program ré­szeként. A választás tiszteletre mél­tó (még ha lehettek is kény­szerű anyagi szempontjai), a műfaj pártfogásra és nép­szerűsítésre szorul, különö­sen ha ilyen kimagaslóan tehetséges és szuggesztív egyéniségű művelője akad, mint ez az ösztövér, született mim us. Igaz, hogy a pantomim, mint művészet, intellektuális desszert, némi beavatottsá- got igényel. Ám ha jól meg­nézzük, jelzésvilága még annyira sem elvont, mint a baletté. Mindent képes ér­zékletesen megjeleníteni. Az elvonatkoztatás a néző dol­ga, mint a modern művésze­tek legtöbbjében. Amire vi­szont talán a legjobban ez Dinnyés Annával, a vég­egyházi művelődési ház ve­zetőjével beszélgetünk. — Több évi tapasztalat alapján mondhatom, hogy nálunk a kiscsoportok mű­ködése a legjobb. Több klu­bunk van, amelyet más szer­vekkel együtt (például álta­lános iskola) működtetünk. Ilyen a varró-, a számító- gépes, a tárgyalkotó és a színjátszó szakkör. Kiemel­kedően működik a cigány­klub, a társadalmi ünnepsé­gekre készülő csoport, az énekkar, az ifjúsági klub és a nyugdíjasok klubja. Az év során összesen 14 klub, il­letve szakkör tevékenykedik. — A nagytermet milyen rendezvényekkel tudják meg­tölteni? — Nagytermes műsor az anyagi lehetőségek miatt számunkra elérhetetlen. Az évi 200-250 ezer forintból ügyesen kell gazdálkodni, hogy mindenre jusson. Al­kalmanként TIT-előadásokat szervezünk. Legközelebb au­a néma, vagy (a beszéddel nem zavart) hangokkal „üze­nő” kifejezésmód tanít meg — a tiszta emberi kapcsolat. Mert bizony ennek ínségét, sínyli egyre inkább a civili­zált európai ember ma. Ez az „emkecskési” tiszta mozdulat, árnyképeivel a fa­lon le tudja rajzolni, meg tudja idézni az elemi emberi viszonyt — természethez, emberhez. Valami olyan egyetemesen érthető „nyel­ven” kommunikál', mint az ősök, és a természettel még együtt élő, vele egybeszédű bennszülött népek. Sok ismert rítust felidéztek a Négy év­szak jelenetei, de felismer­hettük XX—XXI. századi népünk hiányérzeteit, szo­rongásait is. Nevet adhat­tunk nekik, a tételcímek módján, amelyeket segítőül adtak egy stencillapon az előadás követéséhez. M. K. A. jelzései azonban megér­tetik magukat a mozdulat nyelvén, ami — tudjuk- nem tudjuk — gyakran őszintébb és beszédesebb, minit a szó ... Mondják, a zeneművek ha­sonlíthatók az építmények­hez. Az a zenei elegy, ami gusztus elsején szerveznek a nyugdíjasok mintegy 300 fős klubközi találkozót. Télen a nagytermet az általános is­kola használja tornaterem­ként. — Mit ajánl a szórakozni vágyóknak? — Az előtérben állandóan megtalálhatók a napilapok, de lehet sakkozni, asztalite­niszezni is. Pénteken és szombaton estére ajánlha­tom a mellettünk lévő mozi előadását, vagy a hét köz­ben nyitva tartó könyvtá­runkat. Felkerestük mi is a könyv­tárat, ahol Varga István ve­zetőtől érdeklődtünk. — Eredetileg 40 négyzet- méteres helyiségünk volt, amit 1984-ben alakítottak át százra. A bejárat kiesik az utca vonalából, de aki sze­ret olvasni, az megtalál ben­nünket. A berendezést — té­rítés nélkül — a megyei könyvtártól kaptuk, legutóbb pedig egy katalógusszel» rényt juttattak el hozzánk. Vivaldi örökszépségű con- certosorozatának foszlányait modem elektronikus zenével szövi össze, engem egy olyan templomra emlékeztet, ami­nek régi, színes falrészleteit a lélektelen beton cementezi egybe. Közte ki-kilátszanak a régi színek és képek. Ha jól megnézzük, ilyen mai ez- redalkonyi életünk is. Fel­fel villanó szépségek, ember- arcok, a kultúra virágai és a humánum illő pillangói — és sok-sok árnykép és fe­nyegető sötétség.. . * * * A rmímus arcára, Életfájá­ra és vergődő szarvasára so­káig emlékeznük, de arra a fantáziaszegény, hitvány díszletre igyekszünk nem em­lékezni, amit az újszegedi szabadtéri színházi estén tet­tek elénk a veszprémiek. Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról... A Petőfi Színház vendégelőadásában sajnos, nem volt semmi em­lékezetes. Szeretnénk nem gondolni a színészek néhány bántó artikulációjára — ének közben. A „Pokol an­gyalai”: lidércálomnak sem jók ... valami megnevezhe­tetlen, direkt zeneellenes hangon bőgtek minduntalan egv később született, hajánál fogva iderá ne igáit LGT-mo- tívumot — hogyha eljönnek az ördögök: lesz jaj! Lett is! — Jaj, ne! már csak ennyit tudtam nyöszörögni, amikor Költségvetésünk 18 ezer fo­rint, ami alig-alig elég a könyvekre, hanglemezekre. Így természetesen .rá va­gyunk utalva a tanács és gazdasági szervek segítségé­re. — Milyen a könyvállo­mány összetétele? — A kötetek száma jelen­leg 10 ezer 500, mely főleg szépirodalmi, gyermek- és ifjúsági könyvekből tevődik össze. A szakkönyvekből el­sősorban a mezőgazdasági és a háztáji termelést segítőket részesítjük előnyben. Az ol­vasáson kívül van videónk, melyhez a megyei videotéka biztosítja a filmeket. Hét közben gyermekműsort, ka­landfilmeket vetítünk, csü­törtökönként pedig a nyug­díjasoknak nosztalgiafilmet. — Mivel foglalkoznak még? — A községben nincs könyvesbolt, ezért mi a medgyesegyházi bolt bizomá­nyosaként árusítjuk a köny­veket. összeírjuk az igénye­ket, s ennek alapján rende­lünk. Az általános iskolában Szkupeny Sándornéval be­Közművelődés Végegyházán a/, előadás végén a minder* elképzelhető színpadi bruta­litás fölé kerekítettek egy amerikai zászlót: na, gyere­kek, aki még nem tudná, ez Amerika ... ! A néjök közt hallottam amerikai-angol be­szédet -is. Szegények, ugyan mit gondolhattak? Le merem írni, hogy ez nem volt egy olyan szeren-1 esés választás, mint tavaly, a kaposváriak Übü-előadása. és főleg nem igényes. Két­ségtelen, hogy a cím csal(o- gait)ós volt, bejött a közön­ség. A második előadásra is „csordulásig” megtelt a né­zőtér. Meg is tapsolták a da­lokat, jámboran emlékezve a „jobb időket” megélt előadá­sokra .. . Én meg csak rágom ma­gam azon, hogy miért kell olyan kínpadra vonni, ami egyszer már megélte a lehe­tő legjobb formáját. Mindez ellenpéldája volt annak a bátor és értékeket termő törekvésnek, hogy a szegedi fesztivál a maga ar­cát alakítsa, új utakon. A bestia bemutatójával valami ilyesmi kezdődött — vol­na... * * * Most már bánt, hogy így „nekiestem” a messziről jött vendégeknek! Csupán azt a nézetemet szerettem volna nyomatúkkal kifejteni, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyon színvonalas, országos rangú kulturális szemle. Megkövetem ezért most őket, tiszteletet tartva munkájuk, igyekezetük előtt, aminek meglehet a maga értéke és becsülete — „házon belül”. Ide valami érdemlegesebbet, emlékezetesebbet kellett volna hozni. Akkor én is jobb hírét kelthettem volna a rokonszenves, fiatal társu­latnak . . . Pleskonics András szélgettünk a tanulók okta­táson kívüli tevékenységéről. — Elmondhatom, hogy a községben rendkívül jó a kapcsolat a különböző szer­vek, gazdasági egységek, a szülők és az iskola között. A már említett klubok mellett sorolhatnám még a bélyeg­szakkört, a modellező szak­kört, a kismotortanfolyamot és az iskolai takarékszövet­kezetet. Ilyenkor .nyáron rendszeresen szervezünk a tanulóknak táborozást. ki­rándulást. A kicsik körében nagyon kedveltek a vándor­táborok. Jó az úttörőcsapa­tunk, mely megszámlálhatat­lan programot nyújt az ér­deklődőknek. Feltétlenül meg kell említeni a tavaly át­adott sportpályát az iskola udvarán. Pillanatnyilag az iskola épületének felújításán dolgozunk, de pár hét múl­va ismét megelevenedik a ház és az udvar. A jövőre nézve csak annyit, hogy .en­nél soha rosszabb ne legyen, s akkor nincs és nem lesz okunk panaszra. Halasi Mária HANGSZÓRÓ Nyár van, mi több: totális kánikula. Habár az is lehet, mire ezek a sorok megjelennek, itt a hidegfront. Manap­ság ugyebár, semmi sem meglepő. Nem mindegy? — mondjuk alkalmasint, már csak megszokásból is. Pedig nem mindegy! A meggyőződés fokán hiszem, hogy egyik legnagyobb ellenfelünk éppen ez a „nem mindegy”, mert bénítóbb hatású minden méregnél. Kö­zöny között odavész a legszebb érték és közöny között könnyű zavarosban halászni. Meglepődöm magam is, hogy miért is futtatok efféle eszmét egy rádiójegyzet élén? Hacsak azért nem, hogy bejelentsem: igyekszem nem közönyösen viseltetni a hal­lott műsorok iránt, sőt igyekszem felhívni a figyelmet, hogy érdemes nyár idején is tallózgatni a három magyar adó műsorából, kellemes meglepetésekben lehet részünk. Halló, itt vagyok! Szilágyi János e műsora nem örvend túlzott lelkesedés­nek a magyar sajtó berkeiben. Nem tudom miért, talán mert ilyen késői órán (este fél 11-kor kezdődik és fél 12-ig tart) a magyar sajtó munkatársai már egészen más­sal vannak elfoglalva, netán az igazak álmát alusszák. Lehet, pedig kár, mert Szilágyi egyszemélyes erőfeszítése ebben a telefonos műsorban alkalmanként lenyűgöző. Vállal mindent, felvállalja, hogy lelki szemétláda, hogy debilis aggok oktatója, tyúkperek döntnöke, természetesen az ajánlások szintjén; vállalja, hogy meghallgat elképesz- tőbbnél elképesztőbb történeteket, mert tudja, hogy ezek álltai olyan adatok birtokába jut, melyekből (okos és ügyes riporter lévén) következtetni tud a nagy egészre, az ország hangulatára; az embereket mozgató, befolyá­soló, zaklató gondolatok, események tömkelegét ismerheti meg. Különben egyszerűen hihetetlen (és mégis igaz!) miféle beszélgetések zajlanak le Szilágyi telefonján! Hogy mást ne mondjak, hétfőn éjszaka valaki a disszidálni vagy nem disszidálni kérdéskörben kért tanácsot Szilágyitól, egy kö­zépkorú hölgy pedig az élete értelmetlenségét ecsetelte, egészen addig, amíg a riporter be nem gurult (máskép­pen nem írhatom), és el nem küldte a hölgyet aludni. Extrém (rendkívüli, különös) esetek tárháza a „Hal­ló ...", miközben társadalmunk terméke valamennyi. Ezért érdemes belehallgatni, és nemcsak azért mert al­kalmasint még azt is megkérdik Szilágyitól, mikor, ho­gyan és kivel... de állást is foglalnak világpoIitikáróL, és a telefonáló meg is köszöni a lehetőséget, hogy a vé­leményét közölhette valakivel. Igaz, névtelenül, mert itt az inkognito kötelező. Az erőfeszítés is, ahogy Szilágyi alkalomról alkalomra nekigyűrközik, akár egy toreádor. Halálos, megsemmisítő csapásokat azonban nem osztogat, még akkor sem, ha dühös. Ettől is remek ez az éjszakai óra, amikor jelent­kezik: „Halló, itt vagyok...” A szív Nem tudom hogyan történhetett, de a 25. és a 26. folytatásnál fedeztem fel a Petőfi Rádió műsorában Ed- mondo De Amicis uilághíres gyermek regényének, A szív­nek rádióra alkalmazott változatát, Asperján György munkáját. Elragadott, igen még ebben az agy.tompító kánikulában is De Amicis csodálatos világa, melyben kora Olaszországának (született 1846, meghalt 1908-ban) tiszta szívű, eszményekért lelkesedő alakjait ábrázolja, a gyermekolvasók okulására. Gyermekkorom szerencséje (apám tanító volt), hogy elég sokat olvastam, hogy hamar megszerettem a könyveket, regényeket, erre a világhíres­re azonban nem emlékszem! Lehet, hogy akkoriban ki sem adták? Most sajnálom, hogy még nem olvastam. A huszonötödik folytatás öreg tanítója és a fiával hozzá­látogató volt tanítvány epizódja nemcsak romantikus, nemcsak tiszta-sugal latú, hanem mélységesen emberi, igaz és példamutató. Soroljam, miért? Soroljam, hogy miért is tett, hogy legalább rádiós folytatásokban meg­hallgathatják gyerekek és felnőttek De Amicis történe­teit? Csak egyetlen mondatom van ez ügyben: mert el­lensúlyt kell adni az agresszivitás, a horror, az ember­telenség eluralkodásának korszakában arról, hogy mi vég­re is ember az ember? Felhívtam a békési könyvtárat, hogy megtudakoljam: De Amicis gyermekregényét állományban tartják-e? Kép­zeljék: van belőle két kötetük, de egy sincs benn, mert Olvas sók. Különben 1987-ben adta ki a Móra Kiadó. Illusztrálva, 284 oldalon, 52 forintért. Azt már hozzá sem teszem, hogy latolgassuk: megér-e ennyit A szív? Sass Ervin A vártnál hamarabb jött a kihívás A televízió lövőié, a jövő televíziója Néhány évvel ezelőtt, amikor a műholdas tévéműsorok még csak távoli konkurenciá­nak tűntek, elhangzott már illetékes és ke­vésbé illetékes helyekről: a Magyar Tele­víziónak fel kell készülnie a versenyre. Jó ideig csak mondogattuk, írtuk: közel a ki­hívás, valamit tenni kellene. Aztán, ami­kor már itt volt a „nemzetközi szórakoz­tatás” (egyelőre) három csatornán is, kiad­ták a jelszót: a versenyben csakis a nem­zeti televíziózás hozhat nekünk sikert. És ebben sok igazság volt — van. Mert nekünk valóban az az érdekes, az a fon­tos, ami velünk, életünkkel, létünkkel kap­csolatos. Ami klasszikus és mai irodalmi­művészeti értékeinket mutatja fel a képer­nyőn. Ami nekünk és rólunk szól. Ami múltunkat, jelenünket és jövőnket idézi po­litikai, gazdasági vagy kulturális szempont­ból. Aztán a vártnál hamarabb jött a kihívás. A Sky Chanel, a Super Chanel és a TVS programja ontja a krimit, a sci-fit, a wes­ternt, a sportműsorokat, a sikerfilmeket, a pop- és rockkoncerteket — szóval a könnyű szórakozást. Ámbár egyik-másik program­ban feltűnnek dokumentumműsorok, ter­mészetfilmek, nyelvleckék, komoly zenei hangversenyek, némi kísérlet az ismeret- terjesztésre, értékközvetítésre. Magyarországon a közönség feltétlen ér­deklődéssel, kíváncsian fogadta az „égből jött” műsorokat. Egyre többen szerettetnek fel parabolaantennát, egyre többen tartanak igényt a többféle választékra. No de mit tett a mi televíziónk, hogy versenyben maradjon? Egyesek szerint semmit se kell tennie — ez van, itt ma­gyarul beszélnek, ehhez nem kell külön an­tenna —, ezt kell szeretni. Ám szerencsére vannak, akik a jobb későn, mint soha el­vét alkalmazva, legalább most akarnak ten­ni valamit. Az külön szerencse, hogy éppen a tévé felelős vezetői is az utóbbi nézetet vallják. Tény, hogy nincs az az izgalmas kaland­film, amely felvenné a versenyt a doku­mentumműsorral. Aligha volt nézettebb műsora televíziónknak, mint a pártérte­kezletről szóló közvetítés, jnint a csernobili katasztrófáról tudósító dokumentumfilm. mint egy-egy fórum, mint egyik-másik gaz­dasági-politikai műsor. Csakhogy az ember szórakozásra is vá­gyik, kikapcsolódásra, elandalodásra, vagy éppen némi izgalomra, sokkra. És akkor aki teheti, átkapcsol a műholdas műsorra, meg az osztrák, jugoszláv, olykor még a szlovák tévé adására is. Nem mintha a ha­zai kínálatban ne találna olykor felüdülést, művészi katarzist. Olykor. Kivételes alkal­makkor. De nem ám főműsoridőben, hét­végeken, este nyolckor. Akkor, amikor még nem ért haza az ember a munkából, ami­kor már holtfáradtan beesett az ágyba, amikor az egyesen focimeccset közvetítenek, vagy amikor a krimire szavaz a család. És legfeljebb utólag, a kollégáktól, a villamo­son, a kritikákból tudja meg: valamit el­mulasztott. Külföldi televíziókban ’(szocialista orszá­gokban is) a műsorszerkesztés — szakma. Tudományos mérlegeléssel sorjázzák egy­más után és mellé a műsorokat. A közelmúltban új művészeti főszerkesz­tő — Érdi Sándor — kapott megbízatást a televízióban. Olyan helyzetben, amikor a kevésnél is kevesebb pénz, technika jut a televízió művészeti műsoraira. (Évente 250 millió forintot fordítanak tévéjátékok, tévé­filmek készítésére. A Szomszédok című so­rozat ebből 40 milliót visz el, miközben egy-egy tévéfilmre 4-4,2 millió forint ma­rad. S az elmúlt 6-8 év alatt az elkészült tévéjátékok száma 70-80-ról 50-re csökkent.) Védekező-visszaromló helyzetben van a kultúra a tévében is, csakúgy, mint az élet más területén. Országos jelenség, hogy a kultúra, a művelődés a társadalmi érdek­szférában háttérbe szorult. A művészet el­len hat a felgyorsult életforma, az anyagi gondok sokasodása — családban, közössé­gekben és országos méretekben is. Ám mégis — vagy éppen ezért — most nagyobb szükség van a televízió kultúrate­remtő, -terjesztő, értékőrző szerepére, mint valaha. Felröppent a hír, hogy a tévé második programja a közeljövőben „átváltozik” ke­reskedelmi csatornává, amolyan állandó MTV-plusz műsorrá. A hír, amely a tévé­híradóban is elhangzott, félreértésen ala­pult. Szerencsére. De amíg ki nem derült, szakmai körökben felettébb nagy felháboro­dást okozott. Rendezők, szerkesztők adták tanújelét aggodalmuknak éppen egy orszá­gos televíziós ünnepen, a 18. veszprémi ta­lálkozón. És ezt jó jelnek tekinthetjük Akár művészi hitvallásnak is. Valóban ijesztő lenne, ha a televízió elmenne az ol­csó szórakoztatás irányába, ha feláldozná idejét-energiáját a mindenáron való pénzszerzésért. Mit tehet a televízió, ha kevés a pénze, és mégis vállalnia kell a kihívást? Semmi esetre sem azt, amit némelyek javasolnak, vagyis, hogy nem kell tudomást venni a versenyhelyzetről. Semmiképpen sem mond­hat le — más egyebek mellett — művészeti­műhely szerepéről, írókat, rendezőket ori­entáló feladatáról. Versenyezni kell, a nehezebb körülmé­nyek között is jobban építve a meglévő szellemi tőkére. Azokra a televíziós alko­tókra, akik olykor felragyogtatják tehetsé­güket a képernyőn. Kádár' Márta

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents