Békés Megyei Népújság, 1988. július (43. évfolyam, 156-181. szám)
1988-07-23 / 175. szám
a 1988. július 23., szombat NÉPÚJSÁG KOROSTAJ 1965-ben a tanév végén KULTURÁLIS MELLÉKLET „A lelket emberi tartalommal mi magyartanárok árasztjuk el Emlékezés Fülöp. Károlyra, levelei nyomán Másfél évtizede halott Fülöp Károly, a szeghalmi gimnázium egykori tanára. Ott kezdte tanári pályáját; bár adódott alkalom helyet és pályát változtatni, nem élt vele, így az volt egyetlen munkahellyé. Nincs elfelejtve: időről időre megjelentetik verseit, írtak-írnak róla. Azért sincs elfelejtve, mert őrizzük magunkban, akik egykor tanítványai voltunk. Aki maga is magyartanár lett, annak lehet bátorsága a nyilvános emlékezéshez. Szerencsésnek tartom magam. amiért a magyar nyelv és irodalmat a gimnáziumi négy év alatt ő tanította. Egy másik bizonyítéka a közelségnek a levelezésünk. Az érettségi után — elhagyva a gimnáziumot — sem tudtam véglegesen elszakadni tőle. Szükségét éreztem a kapcsolat tartásának. Az egyetemi évek alatt is, pályakezdő tanárként is felkerestem soraimmal. De nemcsak én írtam, mindig hozta a posta a válaszlevelet. nag-r örömömre. Ezek tartalmából látni, sajnos, nem minden levele maradt meg. A megőrzött levelek elsője 1957-ből, az utolsó 1965- ből való. Rendkívül sűrűn rótta a sorokat; egy-egy levélben. de még egy lapon is igen sok mindenről szólt, „tudósított”. A megőrzött levelekből, gazdagon teleírt lapokból össze lehetne állítani életének fő vonulatait, látni lehet tanári munkáját, sőt pedagógusi hitvallását, és nem utolsósorban egyéniségét. Az első levelet már az érettségi évében októberben megírtam. Amint a válaszból látni. Károly bácsi a megérkezés napján este meg is válaszolta: „... e hó 23- án írott kedves leveledet őszinte örömmel és hálával olvastam. Majd meglátod Te is, hogy nekünk tanítóembereknek tanítványaink szere- tete és ragaszkodása a legnagyobb kincsünk. Leveledből pedig ez a kettő sugárzott felém ... Persze a levélke nem jó akkordokhoz indult, hiszen ilyen aranyos, kedves sorok elindításához miért kellene külön beleegyezés. Boldog az, aki kapja, s annál boldogabb, minél többször hoz ilyet a posta ...” A kedves, közvetlen ember és tanár egyidejűleg van jelen e sorokban. S hogy mennyire igaza volt. azóta még inkább tudom. „Olvasván soraidat, a magam egyetemi éveinek első hónapjai jutottak eszembe. A pesti egyetem a maga óriási, rideg arányaival, a tantermek tele ismeretlen, az emberhez közönyös kollégákkal, a professzorok, akik pillantásukra sem méltatták aprócska, hangyaméretű hallgatóikat . . . Nekem is nagyon, de nagyon hiányzott a nagyenyedi „alma mater”, amely közel egy hosszú évtizeden át melengette kebelén növekvő testemet és telkemet. S mint Te most, közel fél évszázada én is szomjas lélekkel, szeretetve vágyva írtam leveleimet feledhetetlen, kedves tanáraimnak . . Ugyanebben a levélben ír volt professzorairól is: „Bizony boldog vagyok, mert annak idején Riedl Frigyest, Beöthy Zsoltot, Négyessy Lászlót, Kéky Lajost hallgathattam . . . Kardos Pali valóban kedves barátom volt évtizedekkel ezelőtt, s megható, hogy nem felejtette el az Isten háta mögé eldugott, vidéki barátot ily hosz- szú idő eltelte után sem...” Az utóbbi. Kardos Pali bácsi — mi így hívtuk a háta mögött -— tanárom volt Debrecenben; küldték egymásnak üdvözletüket, időről időre. A levél végefelé ír a mindennapjairól is: „Magamról csak annyit, hogy most is sok a dolgom. A helybeli pedagógusok e hó 26-án este vidám kabarét rendeznek, s ennek — sajnos — én vagyok a spiritus rectora. Rendezek is. játszom is. És ez nem volna baj, ha nem volnék öreg is, beteges is. Az 1957-es év nyarát is a balatonfüredi szívkórházban töltöttem, ahol erősen kímélő életmódot kötöttek lelkemre az orvosok. Eddig még úgy látszik... hiába... Ki fogna össze egy ilyen estélyt, ha nem az, aki évtizedekig csinált efféléket Ijobb napjaiban. így aztán a délutánjaim csúnyán be vannak táblázva.” A fenti sorok hírei nem leptek meg. A betegségéről tudtunk, beszélt róla és a halálról is. A szeghalmi temetőt is emlegette annak idején, úgy és olyan gyakorisággal, hogy — emlékszem — bennem szorongás volt miatta. Szerencsére majd két évtizedig élt még. Azt is tudtuk róla, hogy az órák megtartásában nem merül ki a tevékenysége, annál sokkal nyitottabb, mozgékonyabb. Nekünk sem csupán órát tartott, szakkört vagy irodalmi színpadfélét is vezetett, nem tudom, mi is volt az. Volt úgy, hogy színpadi jelenetet tanított be. De az ilyenfajta tevékenységből számomra a legemlékezetesebb, hogy egyszer elszavalta Arany szép balladáját, a Tetemrehívást. Olyan szug- gesatíven mondta, hogy azóta ismerem a verset. Nem tudom, előtte találkoztam-e vele. Kollégiumi rendezvényünkön saját verseiből mondott el néhányat. A történethez tartozik az, hogy feltűnt, nem mondta meg a szerző nevét. Utólagos kérdésemre bevallotta, ezek a saját versei. Az 1960-ból származó lapon előbb mentegeti magát a késői válaszért. . . Súlyos oka volt rá: ...... közben ért esültem arról, hogy Lajos öcsém Nagyenyeden rövid, de súlyos szenvedések után váratlanul elhunyt. Képzelheted megdöbbent és kétségbeesett lelkiállapotomat; .. . Az ő halálával lelkem felét vesztettem el, s utolsó szálam szakadt meg, ami még Erdélyhez kapcsolt. ..” Magyaróráin sokat beszélt Nagyenyedről, a hajdani kollégiumi, gimnáziumi életről. Err'"I bármikor hajlandó volt mesélni. Tudtuk ezt, és visszavisszaélt a diákság vele: Nagyenyedről mesél- tették, ha pl. fe- leltetéstől tartottak. Ö pedig me- sélt-mesélt, egészen a csengőszóig. Az riasztotta föl, ilyenkor tréfásan megfenyegetett a felemelt mutatóujjával bennünket, hiszen az osztály volt a ludas abban, hogy eltelt az óra. De komolyan nem haragudott érte, számára ez volt a mindig visszatérő, örök téma. Mi pedig, ha az ilyen órákon nem is irodalomból gyarapodtunk. de ennél egyetemesebb tudnivalókkal ; emberségben, humánus szemléletben váltunk gazdagabbá. Tőle hallottam a vallási türelemről, a nemzetiségiek egymás közli ill. a magyarok és nemzetiségiek közti megértésről mint természetes, teljesítendő követelményről. Ezt is Nagyenyedről hozta magával. Az ilyen nézetek tizenévesen beivódtak a gondolkodásunkba és a sajátunkká váltak. Az óráin mindenfélét lehetett kérdezni. minden kérdésre választ kaptunk. Hisz az irodalom témája maga az élet, így hát minden szóba jöhetett. Sosem tért ki a kérdések elől. Természetes közvetlenséggel, emberséggel válaszolt úgy. hogy könnyedén alkalmazkodott az életkorunkhoz. Se nem gügyögött, sem nem beszélt úgy. mintha tapasztalt felnőttek lennénk. Partnernek tekintett bennünket a tanár-diák kapcsolatban. Sosem kezelte le a diákjait. Ezt utólag is bizonyítják a hozzám írt levelei: azok hangja, stílusa. Álljon itt erre egy példa: „... nagyon köszönöm febr. 4-i beszámoló leveled meleg hangját s élek is az engedéllyel. Nekem is jobban esik a közvetlenebb megszólítás . . . Hpgy magázva írtam legutóbbi soraim, annak oka az a meggondolás volt: ide s tova pár hó, és Te is tanár leszel, nem akartam hát megbántani önérzetedet, örülök, hogy tévedtem s szeretném, ha a sors úgy intézné: kerülj ide s tanítsunk együtt is valameddig. Én ugyanis még tanítok s szeretnék is tovább dolgozni .. .” Ekkor 65 éves volt. A következő levelemet kezdő tanárként írtam. A válasz egy részlete: ,,Örömmel olvastam beszámolód minden sorát, mert leveledből a helyzetét és önértékét ismerő okos ember tiszta ítéletei visszhangzanak. Persze még benne lüktetnek a pálya nehézségekkel megrakott kezdetének aggodalmai, de ne félj Jolikám, ezeken mindannyian átestünk, s a hegymászások után viruló völgybe értünk. . . . Azért kétségkívül igaz az a megállapításod, hogy Petőfi, Ady, Arany, Csokonai és a többi nagy lírikus szuggesztív hatású tanításához egy kicsit magunknak is Adyvá, Petőfivé stb. kell lennünk. De ha sokat olvassuk őket, ez megvalósul...” Milyen jól tudta. hogy kell bátorítani! A tanácsa sem atyáskodó, a lényeget fogalmazza meg: sokat kell olvasni, s az majd segít a tanításban. Jól emlékszem az irodalomóráira. Semmiféle bűvészkedő módszer nem jelenik meg előttem. Leginkább úgy él az emlékezetemben, hogy ül az asztalnál, és elemzi a műveket. A legjelesebb műalkotásokat felolvasta az órán szinte teljes terjedelmükben, illetve az elemzés közben a mű nagy részét idézte. Itt pl. a Bánk bánra. Az ember tragédiájára gondolok. Azt, hogy Ady szimbólumai rendszert képeznek, és szervés egészet alkotnak, a sok-sok felolvasott, elemzett verssel láttatta meg. Rendkívüli élményt jelentett a sok műelemzés. Úgy elemzett, hogy megfogott bennünket, és fogva tartott. Nem maradt csupán „belül” a művön; emberi, nevelő hatású megjegyzéseket tett a műből adódóan, ahhoz kapcsolódva. Ezek beépültek az értelmünkbe, hatottak az érzelmeinkre. Ezért váltak élménnyé a művek, az órák, és ezzel formált bennünket: az értelmünket, az értékítéletünket, az ízlésünket, s ezekkel egyidejűleg gazdagította érzelmeinket. Konkrétumokra is emlékszem, de fontosabb az összhatás. A sok-sok műelemző óra között, vagy után, voltak órák, amikor diktált. Ezek nem szűk vázlatok voltak, annál terjedelmesebbek. Az I. és IV. osztályos füzeteimből őrzök egyet-egyet. Ezekből látom, hogy a diktált szövegekben mindig volt egy szempont: „Gondolatmenet”. Ezután egyrészt a saját tömörítésével, másrészt a költők szavaival követte a mű vezérfonalát. Ennek többféle szerepe volt: mintát mutatott, segítette a műelemzés elsajátítását, a kifejezőkészségünk fejlődését. Nagyon- nagyon széles körű, alapos ismereteket rögzítettünk a füzetekbe. Valószínűleg nem volt megelégedve a tankönyvekkel, azért is diktált olyan sokat. A maradandó élmények mellett rengeteg ismeret szerzésére volt alkalmunk az óráin. Ez teljességgel bebizonyosodott az egyetemen, ha az ember magyartanárnak készült. Tapasztalhattam, hogy az első szigorlat megbízható alapját képezte a Károly bácsi által tanított tananyag. A tanterveken, a tanmeneteken mindig túllépett, ezt mondta is nekünk az órákon, úgy tanított, ahogy nagyszerű tanáregyénisége jónak látta. Írott levelemre — mondhatni — megfogalmazta pedagógiai hitvallását: „a középiskola tárgyai között lehetnek gyakorlatilag hasznosabbak, és a mai mechanizá- lódó világban fontosabbak is a mienknél, de szebb nem volt régebben sem, s ma sincs. A lelket emberi tartalommal, a szépség lélekformáló színeivel mi, magyartanárok árasztjuk el, s ha elvetett magvaink nem hullanak sziklás talajra, büszke öntudattal könyvelhetjük el fontosságuk igazságát is. Sokat kell olvasnunk, sokat töprengenünk, míg egy-egy órára alaposan felkészülünk, de a jó eredmény megér minden fáradságot”. Ez a levélrészlet magában is sejteti az idegennek is, milyen magyartanár lehetett Fülöp Károly. Szerencsésnek tartottam és tartom magam, hogy a tanítványa lehettem. De nézzük tovább a levelét! Tehát „a jó eredmény megér minden fáradságot. Még ha az a fáradozás 46 évig tart is, mint az enyém. Mikor egy-egy ilyen levelem jön, mint ez a Mágáé volt, s eltölti lelkemet az öröm, hogy tanítói pályám „jó mulatság, férfimunka volt", egyben az is szívembe döbben: hogy vége már a munkás, alkotó életnek”. Az elmúlás gondolata mindig jelen volt, vagy legalábbis gyakran, mint már említettem. Az.évekkel ez erőteljesebbé vált. „Kérdi, Kedvesem, hogy napjaim hogyan telnek. Sok betegeskedéssel, kevés alkotó munkával.” Ennek ellenére nem köny- nyen adta fel. amit a levél folytatása is bizonyít: „íróbarátaimról szóló emlékezéseket szokott alkalmadtán közölni tőlem a Békés Megyei Népújság irodalmi melléklete. Eddig Áprily Lajosról, Móricz Zsigmond enyedi és szeghalmi látogátásáról. Szabó Dezsőnél tett tisztelgő látogatásunkról.. . írtam meg emlékeimet, de Riedl Frigyes századik születésnapján, Kosztolányi 80-ik születésnapján is hozták írói portréimat. Ha egészségem engedi, Erdélyi Józsefről szeretnék még írni, akivel nehéz éveket töltöttem elválaszthatatlan barátként az első világháború lövészárkaiban”. Igényes, alkotó emberre vallanak a mondatai. Jelzik a nem mindennapi tanár- egyéniséget, aki személyes barátságokkal is ,,beavatottá” vált az irodalomba. A tanár és az ember nem választható szét. Ezt bizonyítják a levelei is. A befejező fordulatok a levelek végén is adalékok, egy-két példa erre: „Szeretettel még- egyszer köszönve jóleső figyelmedet, sok kézcsókot, s meleg üdvözletei küldök, Szeghalom, 1960. febr. 6-án éjfélkor, Károly bácsid”., vagy: „Kedves Jolánkám, sorait mégegyszer köszönve, s az újabbakat meleg szívvel várva küldi kézcsókjait öreg hive és barátja: Károly bácsi. Szeghalom, 1965. júl. 17- én éjjel”. A leveleket előbb a „bölcsészettan-hallgató- nak” Debrecenbe küldte, utóbb a „tanárnő-nek. Nyíregyházára. őszintén sajnálom. hogy élete utolsó éveiben már nem váltottunk leveleket. Érettségi találkozóinkra nem jött el, az egyik miatt mentegeti is magát a kérdésemre, de akkor is betegen feküdt egy pesti kórházban. Az idő múlásával talán halványulnak a vonásai egykori tanártársaiban, tanítványaiban. Ügy éreztem, tartozom azzal, hogy szép leveleiről hírt adjak, s ezáltal az esetleg halványuló vonások kissé erősebbé váljanak. Székely Jolán Szúdy Géza versei: A hídról nézem A hídról nézem a csilló vizet, s ahogy áramlik sebesen tova, mintha velem futna ellenirányban valami gyors hajó (tán ama. khároni?) egy jól kitűzött titkos cél felé. Mért azt a célt nem én, \hanem csak ö tudja, a láthatatlan kapitány, ki megállás nélkül hajtja hajómat, melyre nem is én váltottam jegyet, csak úgy egyszer rajta leltem magam. Azóta utazom, visz a hajó egyenletes konok futással, és majd eljön a ,perc, •hogy ki is köt velem. Vajon milyen lesz a /megérkezés oda, a túlsó, homály lepte partra? Egybevetések Mozdulataim otrombasága fáj, ha !vitorlázó sirályra, nyári vizek fölött lebegő pillangóra tnézek. Verejtékem és egyéb nyirkaim nyomorúsága kétségbe ejt, ha virágok lelke párolog fel , ■ el nem kényeztetett iszaglásomig. Hogy titkoljam rekedtes emberi, hangom nyers zörejét, ha a szél sóhaja meglegyint, vagy cinegék, stiglicek üveghangjai érik fülem a tágas kert ifelől? Na és la gondolataim, a homályban fuldoklókat hová tegyem, ha szemembe nevet iegy napraforgó eleven mártana, vagy rámszégyenít egy kristály szikrázó architektúrája? . És egész életemet hogy vessem egybe azzal, ami szerettem volna lenni, fennkölt képzeteimmel a humánumról, melyek helyén ma foszladozó madártetemek és letaposott virágok, kilakoltatott temetők roncsai hevernek gazdátlan összeviszaságban? Hová legyek kudarcba fúlt istenülésemmel e rajtam röhögő univerzumban, amely fölényes ujjpöccintéssel löki félre a szégyenébe roskadt embert? Legszívesebben Nagyenyedről mesélt, ez volt a visszatérő, örök téma ...
