Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)

1988-06-08 / 136. szám

1988. június 8., szerda Uz öregtorony árnyékában „SZELLEMI MUNKÁT CSAK CSENDBEN LEHET CSINÁLNI” — MONDTA VALAHOGY ÍGY ÉS VA­LAHOL EGYSZER SÖTER ISTVÁN AKADÉMIKUS. ÉN IS EZT VALLOM, MERT VÉGIGPRÓBÁLTAM: MI­LYEN AZ, HA A PANELHÁZBAN A SZOMSZÉD TE­LEVÍZIÓJA BÖMBÖL, MIKÖZBEN ÉN MUNKÁCSY LEVELEZÉSÉBEN BÚVÁRKODOM. BELÁTHATAT­LAN, MIT NYERGE AZ ÁLLAM, HA SZELLEMI MUN­KÁSAIT MEGFELELŐ LAKÁSSAL IS MEGBECSÜL­NÉ ... ITT, GYULÁN, A MÜZEUMKERTBEN MEGTA­LÁLTAM A CSENDET. ITT MADARAK ÉNEKELNEfí ÉS CSAK RITKÁN A RÉSZEGEK. SZÓVAL IDEÁLIS ALKOTÓBÁZIS. Mondom, van ebben az előbbiekben valami ironi­kus. Persze, de éppenhagy csak. Csak annyi, amennyi az igazsághoz elkerülhetet­lenül hozzátartozik, ha dr. Czeglédi Imre történész-mu- zealógus élete útjait járjuk végig újra, a legilletékeseb­bel: dr. Czeglédi Imrével. Nem döntöttük el, miről be­szélünk, hogy a kutatót vagy a muzeológust részesítjük-e előnyben ; vagy a gyökereket tartó múltba tekintve vo­nunk párhuzamokat; netán arról bölcselkedünk (cseré­lünk gondolatot), hogy mai- napság mit ér a szellemi ku­tató, mire tartják, becsülik; mire tartja becsüli egy vá­ros társadalma, nevezetesen Gyuláé? Sétálunk keveset a múze­umkertben, ahol a sokat emlegetett Erzsébet-szobor lassan szintén gyökeret ereszt a földben, mert az istennek se jön össze a döntés, hogy méltó helyet keressenek ne­ki. Czeglédi (habár mint mondja, nem illetékes) tud­ja már, hogy június 21-én a Csigakert egy forgalmasabb (?!) részén felállítják, és lesz. Hogy miért telt el köz­ben három év, és hogy miért a Csigakertben (a „városvé­dő” Ráday Mihály a belvá­rost ajánlotta, a Népújság múzeumkertet, ahol évente meg, ha jól emlékszem, a egymillió-háromszázezer em­ber elsétál), azt Czeglédi nem tudja. Mindenesetre a gyulai származású Felek Gyula 1904-ben avatott E'r- zsébet-szobra új életet kezd, intim környezetben, ahol nemigen zavarják majd fi­gyelő-kutató szemek. Elegünk van az Erzsébet - ügyből, nem mondjuk ki, csak a tekintetünkből olvas­ható. A történész-muzedló- gus egyik dolgozószobája vár bennünket, és a csend, né­ha madárfüttyel színesítve: és ez így valóságos boldog­ság. Bőgő motorok, túlzúga- tott Ladák és Szamarak zűr­zavarából ide érkezve, való­ságos oázis. Kis ideig majd­hogynem hallgatunk, valami fantasztikus érzés ez a csend, ö-vel még ízesebb, úgy már csönd:. miközben visszatér az ember idegszálaiba, egész lényébe a biztonság, a nyu­galom, az alkotásra ösztön­ző humánus környezet min­den regisztere. Felejti a kap­kodást, a felszínességet, a zűrzavart, a hajszolódást és (legyen itt egy szuperköz­hely) a világ dolgait. Aztán, hogy a „világ dolgait” felej­teni mégsem lehet, helyreáll az egyensúly, az a harmónia, melynek felfedezéséhez és megéléséhez a madárfüttyö- gés a legjobb serkentő mu­zsika. Innen bizony már nincs messze a gyerekkor. Sarkad, a cipészműhely, a vándorszí­nészekkel szereplő kisisko­lás, az egykori (1944 előtti) országos tehetségmentő ak­ció egyik nyertese, aki ti- zenkettedmagával lett nagy­szalontai diák, az ottani gimnáziumban. Két év Arany szülővárosában 12-13 éves korban is felejthetetlen, mondja monodrámánk hőse, és itt, ebben a szóösszetétel­ben még véletlenül se gon­dolják tragikusnak azt, hogy „dráma”, csak amennyire az élet az: csupa akció, csupa dikoió, egyszóval élet. Az­tán, hogy Szalonta újra csak tollman került, Imre fiú ha­zajött Sarkadra, hogy ret­tegve a katolikus gyulai gimnáziumtól, a 'református Sarkadról megpályázza a to­vábbi tanulás lehetőségét. A vállalkozás sikerrel jár, har­madik osztály után (egy sarkadi pajtásával együtt) magán vizsgát tesz negyedik­ből, és ősszel már a felső­ben, az ötödikben koptat­ják a padot. Érdekes, jut eszembe jó­val később, amikor a jegy­zeteim nézegetem, és húzom alá a fontosabb, érdekesebb részeket piros rosti rómnal, érdekes: ebben a megválto­zott határon túli és inneni helyzetben ezt a helyzetet egy szóval sem említjük. Le­het, hogy annyira a pillanat (történelmileg) jelenségeinek ítéljük, vagy ki tudja?! Még arra is emlékszem, mondja, hogy magyartanárunk alig tudott magyarul (román volt), és mi is tanultuk a román nyelvet a gimnázium­ban. Mi mindent megért már az a Csonkatorony! Emlékeznek Petőfi rajzá­ra?. .. Gyulán érettségiztem, dől hátra félreérthetetlen, emlé­kező hangsúllyal Czeglédi Imre, hogy percek múlva már Szegeden legyünk, az egyetemen, ahol az akkori „tudósképzés” szituációjá­ban a történelem szakot vá­lasztotta, hogy pár év után magyarból is ál'lamvizsgáz- zon és még pár év után meg­írja doktori disszertációját, mindezekhez. És: a könyv­tárosdiploma, az sem volt kis ügy, a kutató számára pedig nélkülözhetetlen. A kezdetben (kisdiákként) nem nagyon szeretett gyulai gimnáziumba hívják tanár­nak, és jön. 1954-et mutat­nak a naptárak; világbajno­ki döntőt veszít, Svájcban a magyar labdarúgó-válogatott és Pesten valami baljós elő­jelként csoportosulásokat produkál a szurkolói (nép)- harag. Gyulán csend és bé­ke. Hogy milyen csend és milyen béke, ez nem a té­rnénk most, mert egy bonta­kozó pálya állomásain szál­úink le, példaerejű időtöl­tésre. Vendéglátóm nyíltan és egyszerűen szerény, még akkor is az, amikor szíves közlékenységgel és öröm­mel szedi elő a könyveit, cik­keit, és előad egy kalandos történetet arról: hogyan lesz valaki kutató? Szóba ho­zom, hogy az elmúlt héten egy angol, James Burke a televízióban azt állította: „Ismereteinkkel vagyunk azonosak”. S hogy minden „ismeret-állapoton” túllépni szeretnénk: talán ez a dol­gok nyitjar Ez visz a kuta­tás berkeibe, ettől tudunk többet a világból a múltba nézve is. Csak éppen nem ilyen egyszerű, mondja vem déglátóm, a kutatás renge­teg időt, kitartást és jó kö­rülményeket követel. Újra felhozom a lakást, ő pedig aláhúzza még egyszer, hogy „beláthatatlan, mit nyerne az állam, ha ...stb". Második éve volt gimnáziu­mi tanár, amikor megbíz­ták: vegyen részt egy gyulai mind monográfia, rnagya- rabban: útikalauz megírásá­ban. Ebben közreadta az el­ső „gyulai sétát”, elolvasott ezt-azt, régi és újabb köny­veket, adattárakat böngé­szett: egyszer csak úgy érez­te, nem lehet meg anélkül, hogy a város múltját, érde­kes emberei sorsát, életútját kutassa. Amikor Petőfi-em- léktáblát helyeztek él a La- dics-ház melletti 6-os szá­mú házon, Czeglédi bebizo­nyította, hogy téves a hely­szín, Petőfi Sándor 1849. jú­liusában csak a Ladics-ház- ban szállhatott meg, mert az időben ott lakott vendég­látója, Szakái Lajos költő és megyei tisztségviselő. Egy hónap alatt derítettem ki, később a gyulai múzeum füzessorozatában közre is adita Dankó Imre Petőfi Gyulán címmel. Innen egy lépés volt a Munkácsy Gyu­lán: Az 1965-ös Irodalomtör­téneti Közlemények (Aka­démiai Kiadó) Bródy Sándor gyulai éveiről írott cikkem­nek adott helyt, a 75 éves Gyulai Harisnyagyár üzem­történetét is összegyűjtöt­tem, és sok egyéb mást, mégnem a csabai múzeum akkori igazgatója, Dér Laci nem keresett: gyere muzeo­lógusnak, az kell neked! Hogy az kellett-e, kutató­énem oldaláról nézve, bizo­nyosan. Nekivágtam. Az esős nyár zöldarany- fényűre vált odakint, a mú­zeumkert madarai újült erő­vel kezdenek füttyögmi, éne­kelni. Amikor a Munkácsy Bé­késcsabánk írtam, itt, Gyu­lán, a 3. sz. általános isko­lában, akkor is nyár volt, és a szolgálati lakásunk mel­letti tanterem a katedrától az utolsó padsorig az enyém volt. Kipakoltam, szétren­deztem a jegyzeteim, irato­kat, rajzokat és leveleket; pompás állapot volt! Jó nyár, örömteli munka. Az­óta sem kerültem ilyen, kö­rülménybe, lehet, hogy attól „Petőfi 1849 júliusában csak a Ladics-házban szállhatott meg...”. Ez a kép a ház udvarán készült Fotó: Gál Edit is lett jó az a könyv, hi­szen ma már egyetlen pél­dány sem 'kapható. A Békéscsaba utcanevei hasonlóképpen,^ mondom, s ezzel egy egészen másfajta témakörbe nyitunk ajtót. Bé­késcsabáról kezd mesélni, arról a gazdaságtörténeti „csodáról”, hogy a reform­kor 4 boltos falujából mi­ként lett száz év alatt a bé­kési régió közlekedési, ke­reskedelmi, gyáripari szék­helye? Már az 1800-as évek végén meglódult ez a város, meséli az újraátélés gyönyö­rűségeivel, óriási alapítási láz tört ki, és fokozódott az új évszázad elején., majd 1920 után, amikor Arad, Nagyvárad, Temesvár pótlá­sát Békéscsaba kellett hogy betöltse. Alapítottak itt gyá­rat, újságokat, vállalkozások tömkelegé pezsdítette meg a kereskedelmi, a banki éle­tet, szinte elképesztő mér­tékben! Valahol azt olvas­tam, hogy a pesti gyárak termelése csak ötszöröse (!) volt a csabainak. Hogyan le­hetett mindez? Az ipartele­pítési törvények jelentős ál­lami kedvezményeket bizto­sítottak a vállalkozóknak, a község is adókedvezmények­kel csalogatta ide a tőkét, sőt még pénzzel is hozzájá­rult. Képzeld csak: Miskolc semmi sem volt Csabához képest!... Kristálytiszta nosztalgia lenne ezen tovább merenge­ni, még akkor is, ha a régi példa tanulságai nem éppen haszontalanok. Hogy kis idő után frissebben folytathas­suk, körülnézünk a múzeum­ban. A várban nem, habár nincs messze. A vár — ahol több kiállításuk van — le­hangoló. Kétszázmillió kel­lene ahhoz, mondja (az eb­ben sem illetékes) Czeglédi Imre, ezúttal múzeumigaz- gató; húszmilliót ad folya­matosan a megyei tanács, és összegyűlt, ha jól tudom', kétmillió a tégla jegy ékből. A Műemléki Felügyelőség gmk-ja csinált egy tervet a rmentésre, úgy tudom, ez sem a végleges még. A hat­száz éves pedig omladozik, bizonyos „biztonsági meg­erősítések” nélkül várszín­ház sem lenne az idén. Ez csak tűzoltómunka, lelkes(?) „tegyünk valamit”. A Dürer terembe becsurog az esővíz; már-már a képekig ér. A rekonstrukció terve kész, pénz nincs. Az Erkel-ház, a Kőbán-képtár és most, jú­nius végétől a Ladics-ház még a miénk. Ez utóbbi megnyithatóságát segíti a megyei tanács pénzügyi osz­tályától kapott teremőri (2) és takarítónői bérösszeg. Szólnom kell, hogy annyi méltó, szép és sikeres év után és közben Czeglédi Imre arcán nem látom a ki­törő lelkesedést. Mosolyog a szemüvege mögül: attól sem lenne több pénz arra, amire múlhatatlanul pénzt kell adni és áldozni. Ennyi. Nem forgatja tovább a szót, mert ez nem az ő dolga. De, hogy mégis mennyire az, hogy mennyire fájhat az is, ami nincs, és a következmény, ami szinte látható? 1990-ig tudom, hogy mit akarok, rakja toronyba a könyveit. A Bibliotheca Be- kesiensist, a Békéscsaba ut­caneveit, a Békés megyei utakat, a legújabbat, aminek az a címe, hogy A 75 éves Sarkadi Cukorgyár múltjá­ból: az ember igyekszik ad­ni a városnak, annak az egy­millió-háromszázezernek, aki elrtiegy egy évben itt, a mú­zeum mellett, és közülük ta­valy bejött ide, hozzánk, több mint kétszázezer. A te­hetőség, újat találni, ismere­teinket megsokszorozni, so­ha nem merül ki. Ahogy ab­ban a televíziós műsorban, az az angol is megfogalmaz­ta. ... és a csend, de lehet csönd is. Amikor énekelnek a madarak, este pedig csilla­gos az ég a vár öregtornya felett. Van-e szellem, mely ne szárnyalna, ha szárnyal­ni tud?! Lehet, hogy Kere- csényi kapitányt itt fogták ezen a ponton, ahol most ülünk és beszélgetünk. Érti ezt mindenki, akiinek értenie kell? Sass Ervin I Például az üveges Az üveges, azaz az üveg­visszaváltó lakóhelyünk leg­forgalmasabb pontján dolgo­zik. Nem tudom, mennyi fi­zetést vagy jutalékot kap, nem tudom, hány osztályt végzett, de nagyjából elvég­zi a munkáját, még ha nem is közmegelégedésre, hiszen el-eltűnik titokzatos raktá­rában, teli és üres rekesze­ket hoz-visz, elintézi apró ügyeit itt-ott a szomszéd­ban, lazít kicsit, közben nő a sor, az emberek morog­nak. Hiszen az üvegvissza­váltás nem nagy öröm, sőt merem állítani, az egyik leg­nagyobb közönségbosszantó intézmény amúgy sem túl vidám tájain Európánknak. De üvegesünk azért rendre megjelenik, s legalább nem növeli az elégedetlenséget az­zal, hogy rekeszhiány miatt hol ilyen, hol olyan üvege­ket kizár a forgalomból. Van, aki borravalót ad ne­ki, főleg a fiatal újgazdagok és a félénk nyugdíjasok, én viszont számolatlanul vágom zsebre a pénzt, gondolván, amit megtart, legyen az övé. Ami az üveges személyisé­gében számomra izgalmas és példaértékű, az a mogorva­sága, a felháborodottsága. Félhülye segítőjével megje­lenve undorral szemléli az összegyűlt sort, és nem ép­pen szalonképes kifejezések­kel szidja a sok üveg gaz­dáinak felmenőit. Az üveges sértett ember. Részben meg­értem őt. Az ő szemében az emberiség üdítőkkel és sze­szekkel dorbézoló felesleges tömeg, mely az ő kis bódé­jának ablakán ezer karral nyújtja, nyújtogatja be mo­hón a ragadós üvegeket, pénzt remélve tőle, aki már- már hatóság, sőt hatalom, az üres üvegek elhelyezésének felelőse. Egyszerre végez fi­zikai és szellemi munkát, végtére is cipel, emelget, és persze számol is, és igazsá­got oszt. Ilyen a Világ az Üveges szerint Fontos em­ber, nélkülözhetetlennek ér­zi magát, hiszen sokan vá­rakoznak rá. Bármikor le­húzhatja a redőnyt, bármi­kor kiírhatja, hogy rekesz­hiány miatt szünetel az át­vétel, vagy egyszerűen visz- szavonulhat. Ezzel gyakran fenyegetőzik is. „Ennyi pén­zért miért csináljam?” Nem tudom, mennyi pénzért te­szi, nem tudom, komolyan gondolja-e. Lehet, hogy ál­ruhás herceg, jobb sorsra ér­demes pártmunkás, mérnök, vezérigazgató, akit erre a posztra állítottak, száműz­tek? Az üveges viselkedése ért­hető, mégis rejtélyes. Ért­hető, mert számtalan em­berrel találkozom, aki gyű­löli munkáját (és tulajdon­képpen alkalmatlan is rá), mégis ott szöszmötöl, táblá­ból, szentségei, sértődötten és sértőn, mintha erre ítél­ték volna. Nem hajlandó be­látni, hogy szabad a válasz­tása : vagy üvegvisszaváltó, vagy herceg. Együtt a ket­tő nem megy. Az üveges a rosszul értelmezett szocializ­mus kövülete (egész kőbá­nyát lehetne nyitni e kövü­letekből ...) — azé a szo­cializmusé, amelyben a se­gédmunkás, a takarítónő, az anyagmozgató dicsőült meg, a szakképzetlenség, a hozzá nem értés, a fizikai státus. Ök voltak a dolgozók, a munkásosztály, a Nép. Az üveges még valahol itt tart. ímmel-ámmal dolgozik, kel­letlenül, mert többre hiva­tott, hiszen ő a Nép. Senki­nél sem álábbvaló. Csak­hogy fals egyenlőségérzetét csak bódéján belül élheti ki. Nem döbben rá, hogy amit végez, az (eredetileg) szol­gáltatás. Csak az a baj, hogy az üveges és társai egy egész országot meg tudnak béní­tani. És csak részben a mo­dorukkal, a gondolkodás- módjukkal, a téveszméikkel. Egyszerűen azzal, hogy meg­váratják az embereket. Azo­kat is, akik — ne köntörfa- lazzunk — nála értékesebb munkát végeznek. Bár erről az értékkülönbségről csak egy mosolygós, szolgálatkész üvegvisszaváltót lehetne meggyőzni. Mogorva, álru­hás herceget csak munka­könyvé visszaadásával. Szentmihály Szabó Péter Bélmegyer, Új Barázda Tsz Munkahelyi művelődés Kultúrakoktél: végy valamennyi komoly műfajt, tégy hozzá egy kis könnyűt, és máris sok embert nyertél meg. Ezt a „receptet” Jurt Lajostól hallottam, a Bélmegyeri Új Barázda Termelőszövetkezet fejlesztési főmérnökétől, aki nemcsak munkahelye, hanem a falu közművelődé­séért is sokat fáradozik. — Nem szabad azt hinnünk — mondta —, hogy az em­bereket egyik napról a másikra meg lehet változtatni. Meg keli ismertetni és szerettetni velük az igazi értéket, de tiszteletben kéll tartani a saját elképzelésüket, vagy igényeiket is. Ezért általában úgy állítjuk össze a prog­ramjainkat, hogy a legnépszerűbb (jóllehet kevésbé ér­tékes) dolgokat hagyjuk a nap végére. Egy példa: köz­gyűlés, amely tombolasorsölással végződik, fődíj: színes, tévé. Mondanom sem kell, mekkora izgalommal várták a tagok, hogy ki lesz a boldog nyertes. Senkinek sem ju­tott eszébe, hogy a közgyűlés köziben felálljon és haza­menjen. így van ez a kultúrában is. Az idén például második alkalommal rendezzük meg a bélmegyeri napot, amely tavaly igen nagy népszerűségre talált a falusiak körében, A siker titka a változatosság veit. A „no még ezt megvárom.. ,”-ra építettük fel az idei programlán­cot is. A térzenétől kezdve a Balassi néptáncegyüttes fellépéséig, Csala Zsuzsától Antal Imréig, Liz Lercl nyugatnémet diszkóénekestől a Köröstáj Baráti Kör be mutatkozásáig széles a skála, s remélhetőleg nem sok olyan ember llesz, akinek a tetszésére ne tettünk volna „valamit. — A bélmegyeri napot éppen azért találtuk ki — kap­csolódott beszélgetésünkbe Bereczki Sándor, a termelő- szövetkezet személyzeti vezetője —, mert az igazán érté­kes kultúra folyamatos közvetítése ma már nem olcsó mulatság. Azonkívül a tagoknak nincs idejük, főleg nyá­ron, ha megkezdődik a földeken a nagy munka. Éssze­rűbb tehát ha évente csak egyszer, de igazán emléke­zetes programsorozattal lepjük meg őket. A fáludíszítés, a kiállítások szervezése már hetekkel a nagy esemény előtt folyik. És én úgy gondolom, hogy az utcák, utak tisztítása, takarítása is kultúra valahol, hiszen fejleszti a szépérzéket, felrázza a lakosságot. Ha pedig elmúlik ez a nap, még hónapokig lesz beszédtéma a faluban. És nemcsak az emlékezet, hanem korunk csodája, a videó is őrzi majd az eseményeket. .. Bár a tsz közművelődési felelősei jobbára csak a bél­megyeri napról beszéltek, azért a „hétköznapokba” is be­beszivárog a kultúra. Legalábbis ezt bizonyították szá­momra az évente visszatérő külföldi utazások, a Kossuth Könyvkiadó termékeinek árusítása, a Viharsarki Szö­vetkezet eljuttatása a tagokhoz, vagy a csehszlovákiai csereüdültetési akció is. __rja_

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents