Békés Megyei Népújság, 1988. június (43. évfolyam, 130-155. szám)
1988-06-28 / 153. szám
Egy könyvtárépítés viszontagságai 1988. június 28., kedd A történet 1983-ban kezdődött. A Békés Megyei Tanács művelődési osztályának szervezésében húsz „mesteriskolás” — végzős tervező — vette nyakába a megyét. Hosszas vándorlásuk során, hogy, hogy nem, elvetődtek Dombegyházára is. És közülük ketten — Ecler Dezső és Nagy Tamás — fantáziát láttak abban, hogy a régi művelődési ház mellé olyan új könyvtárat tervezzenek, mely megjelenésében, hangulatában jól illik környezetébe ... Persze, amit az ifjú titánok megálmodtak, valóra is kellett váltani valahogyan. Nos, itt jött csak a dolgok neheze, és az az öt kemény esztendő Csizmadia János tanácselnök életében, amelyről csak hosszas rábeszélés után tudjuk szóra bírni. Mert igaz, hogy az illetékes testületek mindegyike egyetértett abban, hogy meg kell ragadni az alkalmat, s végre egy modern, szép könyvtárat kell építeni a dombegy- háziaknak, ám hamarosan kiderült: emberfeletti — talán erőn felüli (?) — feladatra vállalkoztak, mikor 1984 őszén lerakták az új épület alapjait. A költségvetést a helyi tsz készítette el, hiszen akkoriban úgy nézett ki, ők lesznek az épület kivitelezői. Az alapok lerakása után azonban, 1985-ben fel kellett bontaniuk a szerződést, mert rájöttek, ha a tanács házibrigádjával végeztetik a munkát, sikerül lejjebb tornászni a 4,5 millió forintra tervezett költségeket, arról nem beszélve — mert erre is számítani lehetett — hogy, ha a pénz elfogy, így időlegesen szüneteltetni tudják a munkát, amíg lélegzetvételhez, és ismét némi pénzhez jutnak ... I léc rezeg... — Egymillió egyszázezer forint OKT támogatást kaptunk. A többit évenként, a fejlesztésből vettük el — összegzi a tanács elnöke a száraz tényeket. Ám, hogy emögött hány álmatlan éjszaka, hány keserű nap húzódik meg, ezt csak további beszélgetésünkből sikerült kihámoznom. Mert a magasugró sem tud igazán jó teljesítményt nyújtani, ha nincs lehetősége a nekifutásra, ha nagy ellen- szél van, vagy ha szorítja közben a tornacipő ... Nos, a dombegyháziaknak úgy kellett átlendülniük az igencsak magasra tett képzeletbeli lécen, hogy bizony akadt zavaró tényező épp elég. Már a nekifutásra sem volt alkalmuk, hiszen épp, hogy befejeződött a négy tantermes új iskola építése, már kezdték is a könyvtár alapozását. S hogy hol szorított a cipő? Sok helyütt. — Tudja, ez a terv még korántsem volt kész, mikor elkezdtük a munkát — emlékezik Csizmadia János a nehéz napokra. — Máskor egyszerűbben mentek a dolgok. Tudtam, hogy kell a tégla és a befejezéshez egy üveg bor, amit a munkásoknak adunk. És kész. Most meg? Résztervvel láttunk munkához. Az egyik tervező volt a művezető. Két-három hetente leutazott hozzánk, eldöntöttük, hogyan tovább. A közbeeső időben meg anyag és ember után szaladgáltunk. Mert nem akármilyen épületet húztak fel a művelődés házának szomszédságában. A tégláért Mezőtúrra kellett menni, üvegért az ország szinte valamennyi üveggyárát bejárták. Nagykállóból hozták a villanyszerelőket, mert csak ők vállalkoztak a speciális feladatra. Az ajtókat, ablakokat — különleges formájuk miatt — egyedileg kellett gyártani. Szóval volt gond elég. — És mindez akkor — teszi hozzá Csizmadia János, hogy teljes legyen a kép — mikor az ötéves tervben is annyi bizonytalanság felmerült. Jelentős összegeket vitték el tőlünk ... A pénztelenség szinte állandó kísérőjükké szegődött. De nem mondtak le róla, hogy átlendülnek azon a bizonyos, magasra tett lécen. Még ha rezeg is utána. A falakat felhúzták, s most büszkén áll az „erőd”, már csak kisebb belső munkálatok vannak hátra ... Hajópadló kerestetik Igaz, hogy a „könyvtárra- valót” a fejlesztésből vették el, azért a pénzek okos csoportosításával — és persze a lakosság s a helyi gazdasági „egységek” áldozatvállalásával — még sok egyéb másra is futotta ez alatt a néhány nehéz esztendő alatt. (Beleértve a két társközséget, Magyardombegyházát és Kisdombegyházát is.) Járdaépítésről, új szolgálati lakásokról, iskola-, óvoda- és bölcsőde központi fűtésének kialakításáról, ravatalozó építéséről, élelmiszerboltokról és sok egyéb másról beszél a tanács elnöke. És micsoda terveik vannak még! Csak azt a könyvtárat, azt tudnák végre átadni! Mert kijut az izgalmakból még most, a befejezés előtt. . . — Csaknem mindent sikerült időben beszereznünk. Egyedül hajópadlót nem kaptunk, sehol az országban. Ez aztán az egyik akadálya lett az átadásnak. Végül Kétegyházán sikerült a faanyagot beszerezni. A bat- tonyai Asztalosipari Szövetkezet készíti el belőle a hajópadlót. Szóval ez az akadály úgy tűnik, végre elhárult ... Nagyot sóhajt. Egy gonddal kevesebb. A központi fűtés kész. a radiátorokat épp most festik a mesterek az udvaron. A belső berendezést — ennyi viszontagság után — már gyerekjáték lesz beállítani... Az elnök bizakodik: — A nyár végéig át kell adnunk az épületet. Pihenésképp még csevegünk erről-arról, megdicsérem a gyönyörű növényeket az irodájában. Keserű humorral válaszol: — A könnyeimmel locsol- gattam őket az építkezés alatt. Attól nőttek ilyen szép nagyra... Kísérlet csúcsjavításra Persze ne higyje a kedves olvasó — a sporthasonlatnál maradva —, hogy nem gondolnak csúcsjavítási kísérletre. Mert igaz, hogy a könyvtár ügye megoldódik Dombegyházán, de ott van az új épület szomszédságában, a most még csúfosabbnak tűnő régi, elavult művelődési ház ... Ide invitál beszélgetésünk finisében a tanácselnök. Űtközben elmondja, itt egy szép közművelődési centrumot szeretnének egyszer. — Csak tudnánk pénzt szerezni a művelődési ház felújítására is! — néz a kéklő égre, bár hogy nem onnan^ hanem nagyon is e világból várja a segítséget, ezt már köhyvtár-küzdelmeiből is jól tudom. Hát valóban ráférne egy jókora felújítás a kultúra „templomára” — gondolom magamban, ■ mikor belépünk az épületbe —, mely új otthona átadásáig a könyvtárnak is helyet ad. — Itt ötvenöt négyzetméteren zsúfoltunk össze mindent — mondja Hegedűs An- talné, a könyvtár vezetője bemutatkozást követően. — Képzelheti! Ekkora helyen tartani 14 ezer 600 kötetet... Mindenütt könyvet tárolunk. Már alig várjuk, hogy átköltözhessünk az új épületbe. Igen! Ráfér a felújítás a művelődési házra, ám ez már egy másik riport témája lesz. Mindenesetre megemlítettük, hátha valaki segítő kezet nyújt ehhez is. A lakosság, s méginkább az a több mint 750 olvasó, aki hamarosan birtokba veheti az új, kétszázhatvan négyzetméter alapterületű könyvtárat, bízvást segít. Mert a nagy kérdés most az, hogy mikor adják át a könyvtárat. S ha ezen is túl lesznek? Akkor jöhet az újabb erőpróba. Mert ez a mostani építkezés az volt a javáNagy Ágnes mdilUl-fíTd KÉPERNYŐ Ez a foci, az a foci? Azt mondta Vitray Tamás a szombat délutáni EB-dön- tő félidejében, hogy eltűnt a játék a labdarúgópályákról, kívül meg rendőrök, kutyák és letartóztatások, háborúskodó huligánok, őrjöngő szurkolók, és mindenütt a nagy pénz, a nagy üzlet. Elképesztő összegekről beszélt, habár később végiggondolva, egyszerű üzleti tényként is elkönyvelhetők. Hogy a nyugatnémetek az elődöntőből való kiesésért is 26 ezer márkát kaptak fejenként, hogy a hollandok 52-őt a döntőért, akár győznek akár nem. Arra viszont nem kaptunk választ (de hát kérdeztük?!), hogy mennyit kapott a Lobanovszkij-legénység, de hát aki nem közli, az nem közli, nem kötelező. Így aztán Vitray sem közölhette, miközben arról kesergőzött, hogyan lett a valamikor szép sportnak indult játékból totális üzlet? Persze, nekünk igencsak nehéz felfogni az efféle óriási üzletek hangulatát, a pénzek súlyát, megérteni a félelmet, amit kelt, hiszen a néhány lottó- és totómilliomoson kívül mindez nálunk igazán egyedi jelenség. De, hogy miféle hajtóerővel lehet megszerezni egy ilyen szupertorna szuperosztalékát, a bevétel 16 százalékát (ennyit kaptak a döntős csapatok), nos, azt tényleg nem tudom elképzelni. De nem is ez a fontos, hiszen nekünk (hála az európai alsó mezőnybe süllyedt csapatunknak és egész „labdarúgóiparunknak”) feltehető jó pár évig, évtizedig nem kell ilyen dolgokon problematizálnunk. Meg különben is, mi hasznunk van abból, hogy a hollandok boldogan, a szovjetek meg boldogtalanul kapják a fent említett összeget: a tényen nem sokat változtat. Mert mi is a tény? Az, hogy ez a foci már régen nem az a foci. [íme, az újabb alkalom bizonyítani: korántsem csak valamely színházra mondhatjuk azt, hogy ez már nem az, mondhatjuk annyi másra is (határokon innen és túl), hogy ami volt, hol van, és ami van, miért nem hasonlít az eredetire?] Igen, a játék. Ez a foci, vagy labdarúgás, vagy futball, nevezze ki-ki, ahogy jobban tetszik; ez már totális show, de írhatom úgy is, hogy só, mindenki tudja, hogy nem NaCl. Hogy ez a foci minden idegszálával a pénzre orientál, arra figyel, és aki képes arra, hogy egy-egy mérkőzés egy-két-három pillanatában felvillanjon, az a sztár. Miként Gullit, vagy Van Basten, de sorolhatnánk más csapatokból is. Valami többet követel már a mai labdarúgás, mint játékot, bármennyire is hiányoljuk. Hihetetlen koncetrálóképességet, szellemességet, intelligenciát, taktikai érzéket, lelki egyensúlyt, és még vagy féltucat ezekhez hasonlót, feltételezve, hogy a csapat minden tagja a legtöbbet tudja a játék technikájából, a legtökéletesebb fizikai felkészültséggel rendelkezik. Ha mindez megvan (látható volt, hogy a hollandok rendelkeztek a legtöbb ilyennel, és volt sajátjuk a megelőzően felsorolt követelmények mindegyike), nos, igy lehetel§f Európa-baj- nokságot nyerni, és sok pénzt keresni. Sietek hozzátenni, hogy megérdemelten. A nagy döntő néhány pillanatában azért pompásan szórakoztam. Szinte sütött a képernyőről a hollandok szombati legyőzhetetlensége, a minden ízében tökéletes csapatmunka, melyben a sztárok is valami megmagyarázhatatlan fölénnyel játszották a csavar szerepét, hogy egy perc múlva egy világ csodálja csodáikat. Hát ilyen ez a játék, amiről Vitray nem éppen ok nélkül keseregve (talán kissé túlozva is) azt mondta, elveszett, és csak a pénz, az üzlet, a cirkusz maradt belőle. És a tanulság is: ez a holland csapat azért nyert, mert' egyszer-kétszer mégiscsak elfelejtette a pénzt (gondolom én) és eluralkodott bennük a felszabadult öröm egy-egy jó csel. elsöprő roham, királyi gól után. A másik csapat pedig azért veszített, mert gépies volt, szinte sütött a képernyőről, hogy képtelenek váltani, csak azt tudják játszani (?), amit beprogramoztak önmagukba. Egyre görcsösebben, egyre reménytelenebbül, annyira, hogy nem akadt senki közöttük (pedig egy világ ismeri azokat a neveket is!), akiben elindult volna egy gondolat: most valami egészen mást kellene csinálni, és nem összeomlani attól, hogy az előre elképzelt siker egyre távolabb. És halmozták a hibákat, melyek egy nemzeti bajnokság alsóbb osztályában is megengedhetetlenek, halmozták, és vereséget szenvedtek. Végül is kezdek elbizonytalanodni magam is: mit magyarázom én ezt a döntőt, ahonnan fényévekkel ezelőtt kipenderült a mi tizenegyünk? Mit magyarázom, hogy szellemesség és beprogramozás, mikor mi egyikre sem vagyunk mostanában alkalmasak. Azért valamire mégis, bocsánat! A pénzt azt már értjük. Vagyis a „fiúk” értik, meg azok is, akik adják. Csak tudnám, hogy miből? Sass Ervin Mit ér az érettségi, ha nem számit? „Engem nem fognak kikészíteni. Nem hagyom magam” — mondja nem titkolt cinizmussal egy harmadikos gimnazista, akiről osztály-: főnöke így vélekedik: „Jó eszű a fránya kölyke, de nem hajlandó megfeszülni. Haragszom rá, mert a közepesnél többre képes, ugyanakkor megértem: így tiltakozik a túlterhelés, a ma- ximalizmus ellen. Lazára veszd a dolgot, csak azt tanulja meg, amihez kedve van.” Egyik hajtás osztálytársa így vélekedik: „Köny- nyű neki! Megengedheti magának a lazítás luxusát, mert az érettségi után szakmára hajt. Mi, akik tovább akarunk tanulni, keményen küzdünk.” A laza fazon felmentő kifogást is fabrikál magának: „Ha a gyomromat megtörnöm, elnehezülök. A fejemmel is így vagyok. Egyes órákon valóságos szellemi émelygés kerülget, mert vannak olyan tanárok, akik nem ismernek mértéket. Mindent belénk gyömöszölnének, még az apró betűt is, mert soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükségünk...” A maximalista követelményekkel lépést tud tartani a diákság színe-java, a kisebbik rész, a többség viszont közönybe süllyed, nem vállalja a harcot. Az egyetemekre, főiskolákra igyekvők csak a felvételi tárgyakból készülnek. Csak a pontot érő jegyek fontosak számukra, az érettségi pedig nem tartozik ezek közé. „Az érettségin elég arra törekedni, hogy ne áruljon el nagy tájékozatlanságot az ember” — állítja egy negyedikes gimnazista. Pedagógusvélemény szerint: az érettségi hasonlít a korcsolya-világbajnokság gálájához, amelynek a helyezések szempontjából már nincs semmi jelentősége, de a jók azért igyekeznek ott is a lehető legjobb kűrt bemutatni. Ebben az értékeket veszej- tő világban az érettségi leértékelődése nem tartozik a legfájdalmasabb veszteségek közé. Végül is diáknak, tanárnak egyformán jó, ha nem kell megfeszülnie. Azt meg miért akarnák „keresztre feszíteni”, aki nem akar továbbtanulni? Ennek ellenére örömmel fogadta mindenki azt a hírt, hogy a jövőben építeni, alapozni kívánnak az érettségi eredményeire. Országosan egységes vizsgarendszer bevezetését tervezik. A felsőoktatást is képviselő független vizsga- bizottságokkal az érettségi venné át a felvételi vizsgák szerepét. Diákvélemény: „Valahogy férfiasabb dolog lenne, ha ez a társadalmi beavatás, ez a passport egyfajta komoly erőpróba lenne, amelyért érdemes megfeszülni, mert tétje van, mert számít. Én nem csak a továbbtanulásnál venném figyelembe az érettségi minősítését. Igazságtalannak érzem az alig- kettesek és a jelesek esélyegyenlőségét az elhelyezkedéseknél.” Tanári vélemény: „Az érettségi értékcsökkenése a tanulók szemléletében, magatartásában és munkájában is tükröződik. Nem érzik az érettségi vizsgákat eddigi tanulmányaikat lezáró, igazán nagy feladatnak, s ezért nem is készülnek fel rá megfelelően. Nem értik: miért ez a nagy munka vele, ha nincs rá szükség, ha jelentéktelenné tették. Az érték- vesztés akaratlanul is rosz- szul hangolja a tanárok felkészítő tevékenységét, értékelő, javító munkáját, önvizsgálatát is. Lehet-e nevelői lelkiismeretességgel, felelősségtudattal dolgozni azért, aminek jelentéktelensége tanár és tanuló előtt egyaránt nyilvánvaló?” A lazaság, a megfeszülések nem vállalása nem férfias dolog. Ezt még azok is belátják, akik imádják a kényelmet, mert érzik, hogy erre később csak ráfizetnek. Nem véletlen, hogy az újfajta minőségekért, az oktatás hatékonyságáért ma már a fiatalok is perlekednek. Az országos diákparlament például levéllel fordult az Országgyűlés terv- és költségvetési bizottságához. Arra kérték a képviselőket: a jövő évi költségvetési törvény tárgyalásakor annak szellemében vizsgálják az oktatásra fordítandó kiadásokat, támogatásokat, hogy a kibontakozási program végrehajtása elképzelhetetlen az általános, a középfokú és a felsőfokú oktatás jelenlegi helyzetének gyökeres megjavítása nélkül. Zágoni Erzsébet A falak elkészültek, büszkén áll az „erőd” ... Fotó: Gál Edi1
